Önismeret*
Ismereteink, sajnos, nem úgy raktározódnak agyunkban, mint például pincében a szén. Ez esetben ugyanis volna fogalmunk hiányainkról; a pici kupacnak s a pince nagy ürességének ellentéte nyilván a hiány pótlására, az űr betöltésére nyugtalanítana bennünket.
Ismereteink, sajnos, az illatok és szagok módjára foglalnak helyet agyunk boltozata alatt. Az illatból – főleg, ha kellemetlen, vagyis a szagból – a legkisebb mennyiség is egész termet képes betölteni – utat és kedvet szegve velünk, hogy még több jusson oda.
Az ismeretbirtoklásnak ez a gázszerűsége nem ad hiányérzetet; agyunkat állandóan telítettnek véljük; a hiányérzet e hiánya viszont az egyik legártóbb emberi tulajdonságot hívja szükségszerűen életre: az önelégültséget, a dölyföt. A dölyf viszont mit szül? Butaságot; cselekvőt! S ez? Nem folytatom a gondolatmenetet, melynek magva egy hajdani párizsi olvasmányomból ragadt meg elmémben, rákanyarodom a lényegre; Párizsban írom e sorokat, színültig hazai gonddal tele. A gond első része régi. Mi rólunk ma a kép külföldön? S mit igazíthatunk rajta? De ez a kép föltételez egy másik képet. Azt mégpedig, milyen kép él bennünk a külföldről, általában a világról. Ha nem is egy érem két oldala ez: ugyancsak összefüggnek.
Mit tudtunk például mi magyarok, Franciaországról, a franciákról, Párizsról? Ha semmit se tudnánk! Akkor már megtudhatnánk egyet-mást. Mi illatozik elménkben? Nem is az a parányi adatszemcse, amelynek gáza egy egész pincét megtölt. Agyunkban az a gázöntő parányka is – félreértés.
Ezen jár a gondolatom, de csak olyanféleképpen, vagyis még céltalanul, még csak afféleképp ődöngve, ahogy magam is ődöngök itt a Luxembourg-kertben. És hirtelenül megint egyre rosszabbul érzem magam. Miért? Most már semmi kétség: azért, mert itt vagyok, itt, Párizsban. Párizs legszebb helyén, ifjúkori olvasmányaimnak és magolásaimnak színterén, szellemi bölcsőhelyemen.
Másfél éve jártam Párizsban. Hetekig maradhattam volna – mindenem megvolt hozzá, még kötelesség is –, s három hét után egy reggel csak összecsomagoltam s hazamentem. Akkor is a szívem kezdett szorongatni. Akkor tél volt, hideg, az égen felhők, az utcákon szélroham. Most minden ragyog, kertek s kirakatok, tele gazdag színnel és fénnyel; s most még nyugtalanabb, szorongóbb, szomorúbb ott benn a szív. Nekem Párizs mindig tanulóhely volt. Mit tanulhatok még itt? Mit keresek még itt?
Milyen ismerethiány nyugtalanít?
A Luxembourg-kert a motorok százezreivel pufogó város szívében egy nem is nagyon terjedelmes park; de oly kitűnően s oly jellegzetesen franciásra szerkesztett, hogy a mindenfelől idáig csapó világvárosi zúgás-bőgés közepette is az egész ország tájhangulatát árasztja: az okosan kordába fogott, az emberi akaratnak csinosan alávetett természet háziállat-nyugalmát. Benne van a múlt is: az a faiskola és méhes, amelyet még a 13. század szerzetesei alapítottak. Hatalmas medencéjében a gyerekek ma is éppúgy taszigálják a kis játékvitorlácskákat, akár az én diákkoromban. Vagyis itt van egy darabka az én múltamból is. Padok és szobrok. És töméntelen erős vasszék, illetve vaskarosszék, az előbbi öt, az utóbbi hét frank napi bérleti díjért. Amerre nézek, a fák alatt, a bokrok között, mindenütt ugyanaz a kép: ül a vaskarosszékben kényelmesen elnyúlva egy férfi, s talpát egy másik vasszékre nyugtatva, felhúzott térdén ír vagy jegyzetel valami könyvet. Próbáljuk meg, hogy működik ez a hajdan annyit használt íróasztal? Milyen könnyen, frissen, szolgálatkészen levezette valaha a toll a pirosra gyulladt szív szorító-fájdító nedveit!
Öt párizsi nap élménye a fejemben. Azért sietek vele, mert hátha most is, ezzel is úgy oldok kereket, mint a tavalyi élményekkel, hogy a fájdalom még emlékezni sem enged rájuk?
Mint már nemegyszer, mint itt tavaly is, a véletlen megint az elé a föladat elé állított, hogy a magyar szellemi élet úgynevezett kapcsolatait erősítsem a helyszínen, magánszorgalomból persze. Mit jelenthet ez komolyan véve? Még most se többet, mint hogy e kapcsolatok szövevényét – a további munka végett – képességem szerint megvilágítsam. Ez nem terhes. Voltaképpen csak árnyakat kellene űzni ma is; maga a megvilágítani való – az „eredmény” – szomorúan csekély.
A nyugat-európai népek köztudatában – ebben a különös szellemi vérkeringési rendszerben – a magyarságról valamelyes hatékonyságú, vagyis eleven ismeretek utoljára a 12-13. században vándoroltak. Jó szemű katonák jártak ott nálunk, a Szentföldre menet, s elhozták ide nyugatra azoknak a katonáknak – lovagias, jó vitézeknek – a hírét, akikkel ott találkoztak. Valamirevaló nyugati írók is akkor jártak nálunk utoljára olyanok, akik épkézláb verset is írtak rólunk: a trubadúrok. Tréfásan hangzik, de így van: 1196-tól, amikor Peire Vidal megszerzett egy szép éneket a Duna partján, Imre király udvarában, 1949-ig, amikor Paul Éluard magyar tárgyú verset szerzett a Balaton-parton, e sorok írójának szerény udvarában, vagyis pontosan hétszázötvenhárom évig egyetlen számba vehető francia költő nem járt arrafelé olyan (a kontár Coppée-t s a dühöngő Duchamps-t nem számítván annak), aki csak öt percre ránk terelte a figyelmet. A magyarságismeret nyugati helyzete a századok folyamán úgy változott, hogy noha lényegében mértani haladványszerűen csökkent, terjedelemben időnként valamelyest növekedett; de csak barbársággal, félreértéssel s nemegyszer rágalommal. Ezen saját irodalmunk nyugati nyelvekre fordított alkotásai sem segítettek.
Azon a lapon, amelyen a különféle népek irodalmának nyugati hatását osztályozzák (nem mi, hanem a nyugatiak), a mi rovatunkban évek, évtizedek, évszázadok óta konokan megismétlődő határozott és vaskos zéró látható. Hiúságunk ezt nehezen viseli el. De vajon hiúságunkat kell-e szolgálnunk vagy jövőnket? Emlékszem egy beszélgetésre; képzett társaságban folyt, még a két világháború közt. Ennek a beszélgetésnek lett későbbi folyománya a Hírünk a világban címmel ismertté vált ankét. Még azok a képzett fők, tárgyilagossá mívelődött elmék is belehökkentek egy percre – egy percre, amíg nem ellenőrizték – az én összefoglalásomba. Szépirodalmunknak, sem a klasszikusnak, sem a mindenkori modernnek Nyugat-Európában maradandó, vagyis említésre méltó hatása soha sehol semmiféle nem volt, ezt mondtam. Minden olyan kísérletünk, hogy akár költészetünket, akár prózánkat méltóan megmutassuk, a kortárs francia költők felénk fordulásáig és a kitűnő Gara-autológiáig eredménytelen maradt, nemcsak Párizsban vagy Londonban, hanem a szomszédos Bécsben is.
Babits Mihály még 1913-ban csaknem száz oldalas tanulmány nagyítóján át vizsgálta meg a magyar irodalom világirodalmi helyét tudósi alaposságával, költői lelkességével. A tanulmányt ilyenfajta mondatok zárják: az ismeret rólunk s az elismerés felőlünk szinte semmi. Noha irodalmi képességünket ő „világviszonylatban” is nagyra tartja, világirodalmi helyzetünkről végül is ezt az ítéletet mondja ki, fejemben van az összefoglalás ritmusa, még nyomdai közzététele is:
Irodalmunk azóta két virágzást is megért (tavaszi faggyal, nyári jégveréssel), de világirodalmi helyzete csak annyiban változott, hogy a fájdalmas kiáltású „úgyszólván semmi siker!”-ből elhagyhatjuk az úgyszólvánt. Ennek természetes oka van. Mielőtt erre térnénk, ugyanilyen tárgyilagossággal meg kell mondanunk, hogy a velünk nagyjából egysorsú népek – a csehek, a délszlávok, a románok, s különösen a lengyelek –, határozott eredményről, nem egy területen tiszteletgerjesztő sikerről adhatnak számot. Ugyanabból a természetes okból.
Ez az ok igen egyszerű. Annak, hogy egy nép megismerjen egy másikat, mindössze egy föltétele van. Hogy a még nem ismert nép érdeklődést tudjon támasztani abban a népben, amely még nem ismeri őt. Ez az egyszerű föltétel azonban egyúttal az elengedhetetlen is. E nélkül a belső érdeklődés nélkül nincs szellemi ismerkedés. S rögtön belátjuk, hogy soha nem is lehet, ha eszünkbe idézzük: az irodalom – a művészet – befogadásának is alapja a tetszés. A szellemi tetszés törvénye pedig, úgy látszik, alig különbözik a szerelmi tetszés törvényeitől. Magunk irodalmi szépségét mutogatni – magunkat kelletni – törvényszerűen azt a hatást kelti, akár a szépnem magukat kellető egyedei. Ha ártatlanok, nevetségesek; ha tudatosak, undorítók.
S érdeklődést mért nem tudunk kelteni?
Ezzel érkezünk voltaképpen a komoly talajra. Tarthatjuk magunkat valóban érdekesnek? Van bennünk valóban érték, s ráadásul olyan, amilyen másban nincs? Az önvizsgálás talajához érkezünk ezzel. Ahhoz, hogy mi ugyan ismerjük-e magunkat? Elménkben hogyan raktározódik ez az ismeretanyag? Végzetesen: változatlanul hibásan.