Szabó Lőrinc

Az igazság kimondhatósága dolgában a tizenkilencedik század talán a legkedvezőbb, legszerencsésebb század. A mindenható tudomány üdvéhez a tények feltárása az út. A pontosság – a szinte rögeszmeszerű tüzetesség – minden térre átcsap, mert hisz abból mindenkinek csak haszna lehet. A társadalom meglazult pilléreibe ugyan a századvég rakja be az újonnan égetett hazugságtéglákat, de a társadalom falain még a szecessziós írás és kép is vizsgálódásainkban egzaktságra, beszámolóinkban őszinteségre buzdít. Legyen világosság – igazság! – pusztuljon bele bár a világ!

Szabó Lőrinc ennek a századnak jellegzetes és hű fia. Ennek bajnoka és áldozata. A század utolsó évében, annak mintegy sereghajtójaként született, 1900. március 31-én; a századok éveit ugyanis – hogy mi is tüzetesek legyünk – nem a 0-án kezdi számolni az ember, hanem az 1-en, s így nem a 99, hanem a 100 végén fejezi be. Ennek a századnak páncélzatát és szemellenzőjét öltötte magára, ennek eszményeit és vágyait tanulta, vizsgálta, alkalmazta, mindig a legnagyobb igénnyel, mint eminens diák, mint Rimbaud-vágású csodakamasz, mint kezdő, vagy mint az a közismert költő, akinek végleges méltó jelzőjéhez e sorok is érveket szeretnének nyújtani.

Mindnyájan a tizenkilencedik század eszmevilágában élünk. Problémái a föladatunk; reményei a vigaszunk; öröksége fölhasználása és fölszámolása nélkül nincs utunk. Miért hat mégis első öt verskötetén át nézve Szabó Lőrinc útja úgy, mintha valaki az idő egy óceánjából egy másikba hajózott volna át? Az első ok természetesen a művészi rész: az útleírást tündökletessé tevő költői képesség, a rendkívüli megjelenítő erő. A második a felfedező tekintetének kimeríthetetlen frissesége, az a fokú ártatlan kíváncsiság, ami a fentebb említett bajnokságot már-már balekséggé alakítja, s ezzel külön meghat. A harmadik ok ennek az életbeszámolónak különleges magyar funkciója: hogy irodalmunknak egy nagy hiánya fölé csinál hidat: hézagot pótol. Kezdjük ezzel.

 

 

Irodalmunk fejlettségével úgy vagyunk, mint gyönyörű fővárosunk elragadó voltával: addig az, amíg – szerencsés fekvése folytán – csak mutatja: távolról s éjjel. Irodalmunk a Nyugat s az Est-lapok virágkorában is – Szabó Lőrinc nemzedékének jelentkezése idején – fogyatékos és elmaradt; az európai szintet tekintve pontosan ott van, ahol mezőgazdaságunk, gyáriparunk vagy szociális biztosításunk. „Kultúrfölényünk” nevetségességét nem csökkentette, hanem növelte, ahogy a hivatalosan fitogtatott értékeink mellé polgárságunk is a világ elé rakta a maga büszkélkednivalóit, az Új Idők kedvenceinek elhomályosítására az Athenaeum kedvenceit! Ahogy nincs európai szintű irodalmi ábrázolás főnemesi vagy köznemesi világunkról, nincs hiteles nagy regény polgárságunkról sem. S arról, ami aztán következett? Fél százada, de különösen az utóbbi tíz évben haladó íróink háromnegyede azzal a büszke s nagyon esedékes tervvel váltott belépőt oda, ahol az irodalom szellemei előlegeit osztják: bemutatkozóul én a magam Parcen-Nagy-i fejlődését írom meg, vagyis: milyen tapasztalatok nyitották ki a szemem, hogy a polgárságba vezető út logikát és erkölcsöt igénylő ember számára nem út többé.

Hogy egy magyar Gogolnak mi dolga lett volna, s hogyan kellett volna munkába fognia, azt én valamikor Petőfi nagy tájleíró verseiből és falusi zsánerképeiből éreztem ki. Hogy a kezdő kapitalizmusnak milyen magyar ábrázolása maradt el, arról a két Arany egy-egy versszakasza, pillanatnyi szem-odafeledkezése ad fogalmat. Hogy milyen próbákon megy át a faluból a városba kerülő lélek, amiről másutt regényfolyamok szólnak, arra nálunk a legismertebb mű ma is a Falusi kislány Pesten.

S annak a kornak méltó érzékeltetése, amikor a kapitalizmus már a toronygombig elöntötte a magyar városokat is? Az erről való kritikai realizmus, a balzaci? Vagy akár az a közvetett, mintegy áttett kritika, amely a visszahatást a szenvedő lelken ábrázolja, a baudelaire-i?

Szabó Lőrinc azok közé a különben nem túlságosan gyakori költők közé tartozik, akiknek életműve egyben életregény. Ilyesminek első feltétele a koraérettség, a második a mindenkori gyors kifejezőképesség, továbbá: szoros kapcsolat a világhoz, kellő egocentrizmussal s túlérzékenységgel súlyosbítva. A világirodalom két legnagyobb életregényének – Szent Ágoston és Rousseau írásának – címe egyaránt ez: Vallomás. Mi egyéb a lírai vers is? Gyűjteménybe állva, mi mássá válhat az ilyen líra, ha „anyagát” a társadalom szikráztatja ki, mint izgalmas, mert kettősen is hiteles leleplezésévé az egyénnek is, a világnak is?

 

 

Bármilyen meghökkentő első hallásra: a lírikus Szabó Lőrinc az egyik legelszántabb, leghaladóbb moralistánk; önvallomása nem önfitogtatás, nem önboldogító, önmagát „kiélő” díszelgés; ez a „nihilista” rendet akar az erkölcs terén, műve valóságos szociológiai adattár korszaka ellentmondásairól; ő maga minden vallomása, minden fölfedezése után boldogtalanabb. Bármily elképesztő, ez a látszólag csak magával foglalkozó lírikus, akit a polgári köztudat a népies-urbánus „küzdelmek” teljes félreértésével a „népiesek” táborába sorolt, voltaképpen a polgári élet konfliktusainak a legnagyobb költő ábrázolója – saját magát nyújtva modellül –, s a népiek között legfeljebb azért talált helyet s némi védelmet, mert oda – koronatanú mondja – egyáltalán nem a „népiesség” volt a belépő. Ha volt költő, akit a haladó polgári értelmiség magáénak vallhatott, aki az ő számára, a jóhiszemű és erkölcsigényűek számára keresett – és nem talált – utat, Szabó Lőrinc volt az. József Attila, ha szólt is ehhez a haladó polgári réteghez, kívülről, a proletár külvárosból szólt. Szabó Lőrinc belülről; ő bent ült a gyehennában, s onnan mondta híven, amit a tüzes zsákutcában erről a járhatatlan útról a maga bőrén megtapasztalt. Kifogásunk kettő lehet ellene. Az első, hogy ezt a gyehennát a maga számára temperálni próbálta, itt vélt egy kis lélegzethez, egy kis ősemberi boldogsághoz jutni, vagy Baudelaire példájára meg akart alkudni a lánggal; azaz a moralistából – akárcsak Baudelaire – nem döntést szabott ki magára, hanem penitenciát. Egy kis édes elkárhozást. A másik kifogás – ami különben az első ikerpárja –, hogy abból a társadalomból, amelynek a 19. századi szemlélettel – áldozatául tekintette magát, s amelyet prófétai átkokkal sújtott, nem látott, mai szóval, kivezető utat. A népiesség felé sem. Vagyis lobogása a múltat s a jelent hánytorgató prófétáké volt, nem a jövendőmondóké. De hisz azzal kezdtük, hogy az égő szén, amit ő a fejére gyűjtött, az igazszólás, a már megtörtént valóság kimondása volt.

Erre irányította származása, neveltetése is. A tehetség mindig naiv, mérgei összegyűjtésében is. Nem volt a debreceni kollégiumnak Csokonai óta még egy olyan diákja, aki az iskolakönyvből annyi szkepszist tanult volna, vagyis a tananyag lényegét úgy elsajátította volna, aki a klasszikus szerzőktől ott helyben annyi igazságkutató szerszámot és fegyvert szerzett, mint ő. S volt Csokonai óta olyan diák még, aki maguktól a tanár uraktól tanult meg latin, görög, német, francia szöveget folyékonyan olvasni, sőt ejteni, már amennyire ez Debrecenben lehetséges?

Az alsóbb néposztályok a dolog természeténél fogva vannak közelebb az igazság és a valóság megismeréséhez, mint a többi: ritkábban jutván hozzá, folyton azt nézik. Melyik osztály leste már a századfordulóban legsóvárabb szemmel, s követelte magának leghangosabban az igazságot? Az ipari munkásság. Lesz szó Szabó Lőrinc jogérzékéről, arról az egyenlőségi elvéről, amelybe nemcsak minden embert, hanem minden teremtményt bevon, az ásványokat sem véve ki. Lesz szó boldogságvágyáról. Ezek nem azonosak az ipari munkásságnak politikai tételekbe írt követeléseivel. De – már csak az „életregény” adatául is – nem felesleges emlékeznünk rá: Szabó Lőrinc ipari munkás családból származott: az osztály elitjéből. Apja – noha papfi és nemes-eredet – mozdonyvezető volt; gyorsvonat-főmozdonyvezető!

 

 

Don Quijote éppúgy vidékről s ártatlanságból indul a Kalandra, akár Julien Sorel, Rastignac, Frédéric Moreau vagy a polgári világ regényíró-leleplezőinek többi hőse. Szabó Lőrinc harmincévi messzeségből hátratekintve maga festi meg a Tücsökzene 352 miniatűrjében – indulását a balassagyarmati gyermekkor és a debreceni kamaszkor meghatóan gyanútlan édenéből. A Megismerés kalandjai beszédesebbek számunkra s megrázóbbak az ő számára. Nagy csalódáshoz nagy hit kell.

De itt vannak az életregény közvetlen dokumentumai, az útközben, a mintegy helyszínen írt versek, olyanformán, mintha egy kész történelmi regény mellett ott volna az asztalon a forrás levéltári anyaga is. Ki nem az utóbbit venné először kezébe? Ezzel is megvallva, mennyire mindenekelőtt való igényünk mindenben a hitel.

Szabó Lőrinc e téren nem hagy kielégítetlenül bennünket.

Első két kötete, a Föld, Erdő, Isten s a Kalibán 1922-ben, 1923-ban jelent meg. Pályája akkor már – huszonkét éves korában – mondhatni kész: lexikoni adat, hogy Pesten a fiatal költő hogy került rögtön egyenrangúként Babits Mihálynak és Tóth Árpádnak, a kor két mesterének társaságába, fordítói munkaközösségébe, barátságába. A két ifjúkori kötetben mégis a falusiból épp csak a kislányt kellene kicserélni egy rendkívül művelt s rendkívül tehetséges fiatalemberre; a városba érkező elcsodálkozása és a mi mosolyrakész figyelmünk ugyanaz.

 

Házak, paloták, esti fény. Isten mezejéről jövök én.

 

Az elcsodálkozás hamarosan eliszonyodásra, a mi figyelmünk szorongásra válik. Mi fog történni ezzel a bukolikus világból érkező s bukolikus örömökre vágyó fiatalemberrel, akinek – a latinok mintájára – a tapintható világ a mindene, aki szinte fauni föloldódással tudja érzékelni a természetet?

Idill, helyesebben vágy az idillre és konok ragaszkodás az idillhez, az első kötetnek ez a hangja. Idill Magyarországon a 20-as évek elején? A fiatal költő szinte páncélként ölti magára az antik formát; szinte saját hajlamai ellen, mert látása már akkor tárgyilagos, reagálása időszerű. Sorai nemes tartózkodással lejtenek, Hélioszt említik, Senecát, Odisszeuszt, Ceasar-t; a pannon őszt festik, de… De a Munkásmozgalmi Intézet adatgyűjtője alig találna még egy olyan, Magyarországon megjelent verseskötetet, amelyből annyi idézetet lehetne kimásolni a korszak levegőjének érzékeltetésére.

 

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Itt Nem sárkányfogak, de a butaság magvaiból kikelt nép most az úr; most karddal s tőrrel leskel a bozót, most veszett farkasok tanyáznak a faluk alatt és ….. . . . . . embergyümölcsös erdők sikolyát kifáradt visszhangok hömpölygetik szivemre s hullák verdesik a vén hidakba szétdorongolt fejüket. (Rutilius levele)

 

…csak a gyermek ártatlan szeme lát csillagot… Körülöttünk a bátrabb börtönbe-láncoltat testvére őrzi, vasbilincset a testvér vasszurony… (Súlyos felhők)

 

A Kalibán olvasása az acéledzést juttatja az ember eszébe; ahogy a fehérre izzított vasat újra és újra jeges vízbe mártják. Az izzó állapot a természet adta, a lét kínálta boldogság – a testi öröm s a lelki béke – szüntelen felidézése; a jég, hogy a költő újságíró az Est-lapoknál. Újságíró! Telefontudósítást felvevő gyorsíró.

Tudását, tehetségét, az, amit ő városnak nevez, csak itt tudja használni s úgy-ahogy megfizetni. Az eredmény ezek az acélkeménységű, ezek az élesen, gyorsan metsző sorok:

 

Égesd el a könyveket, Kalibán! Pusztitsd el őket! Mind! Szőrös kezed fojtsa koromba gyémánt agyvelők értelmetlen tündérjátékait! Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik az isteni tudás! Üzlet az is! Az aljas élet szégyelli magát és álarcot vesz föl és hisz neki. Vén igazság, hencegtél eleget, most pusztulj, te háromszor-becstelen ábránd, ki még mindenkit mindenütt kiszolgáltál! És ti is, szeretet és jog, s aki csak vagytok, valahány! Hiú hitek! S szépség, te pipere, s te, lélek, silány pókháló, s ti szók, ti szók, ti képmutató istenek: pusztuljatok mind-mind, hogy ezután ne érezzünk, ne higgyünk s a remény ne is kisértsen többé sohase!

 

Az idill, a természet most már csak menekülési vagy megújhodási alkalom, az Anteusz-legenda idézése, mint a kor nem egy költőjénél. De már ez sem elég védelem.

 

Tegnap megbántott valaki és ma sincs semmihez se kedvem. Be szép a reggel! Hallani a virágok szavát felettem. Fehérruhás cseresznyefák közt a részeg napfény csupa csók, s az eget szabdaló sok ág közt kötélhágcsóján ring a pók. Jaj, mért nem tudom most se, itt se felejteni a tegnapot s azt a gazembert, aki este oly gonoszul megkínozott! Könnyű volt élni, amikor még csak föld meg erdő érdekelt. Most, mintha rabszolgája volnék, a pénz s a város vasra vert. Hiába jövök ide ki, hogy nyomoruságom felejtsem: Tegnap megbántott valaki és ma sincs semmihez se kedvem. (Elvesztett vigasz)

 

A fák őt nem röpcédulákat szóró karokra emlékeztetik; akasztófákra. A városban nem elvbarátaival van összekülönbözése; elvellenségeivel. De akik mégis jó barátoknak látszanak.

Annál döbbenetesebb képet adnak majd épp ők a világról; mert barátság ide vagy oda, mégis annak törvényeit követik.

Életregényt mondtunk? Az Éducation Sentimentale-t vettük hasonlatul? Ami a versek festette életregényben ezután következik, az nem Frédéric Moreau, nem is a Sápadt Képű Lovag viszontagságaira emlékeztet többé, hanem Stanley és Livingston élményeire, a Tanganyika és Felső-Kongó között.

 

 

A toll erejének határait ismerő kéz nem vállalja, hogy néhány lapon csak holmi digestet is nyújtson arról, amit egy költő harminc évi munkával, ezer albumnagyságú oldalon rögzített le. Ez a tanulmány előszónak készül, azaz, ha útikalauz, olyan, amelynek olvasója már a kocsiban ül, s maga szemével is láthatja a tájat. A felfedezések kora következik. Az életmű a negyedik kötettől fogva lesz igazán több, mint jó versek gyűjteménye, s az ötödikkel érkezik el olyan területre, amelyhez hasonlót nemcsak a magyar irodalomban nem lelünk, hanem a jelenkori külföldiekben sem. Eddig mi, olvasók, ismerni véltük az utast is, a tájat is. Most következik, hogy az utas számunkra is meglepő vidékeket tár fel, s ezek hatására a maga lelkivilágának még meglepőbb alakulását mutatja meg. Van egy jelige: verset csak arról érdemes írni, amit másképp nem fejezhetünk ki.

A Sátán Műremekei című kötetben a sátán, aki az ember világát hibátlanul tökéletes pokollá alakítja: a Pénz. Bárhonnan indulnak meg a kötet versei, végén valamennyinél szinte refrénszerűen csendül ki a tanulság: oka pedig mindennek a pénz. A pénz, amit meg kell keresni, ami sohasem elég, aminek hiánya a boldogságot, birtoklása pedig a becsületet teszi tönkre. Amelynek világában józan ésszel, hogy így mondjuk, csak megőrülni lehet. Ahogy már a kötetnyitó vers is kifejezi, nemcsak gondolatmenetével, hanem még inkább indulata vad lendületével.

 

Mérget, revolvert, gyorsvonat elé! Nyiszáld ketté recsegő gégédet, őrült! – Nézz szét: valaki kilopja szemedet a homlokod alól, friss vágyaidat hintója elé fogja paripának, meleg szivedet feltalpalja a cipője alá a nyomorodból arany palotát épit magának – – Nézd: százezrek, milliók sorvadnak sirba, nyomorult barmok, testvéreid, akik valaha, mint te, hittek, akartak – – Óh nyisd hát ki boldogtalan szemedet, te szegény, frissenjött fiatalember, te naiv, te őrült, és menj haza, állj tükröd elé borotvád tedd a nyakadra – – – aztán rohanj végig az esti körúton és levágott fejed üvöltő bombáját csapd be az első boldog ember ablakán! (Mérget, revolvert)

 

Mi ebben az, amit csak így, versben, lehetett kifejezni? Semmi talány. Az indulat.

 

 

A Sátán műremekei mind a mai napig nem kapták meg kellő méltatásukat, s ezáltal méltó helyüket irodalmunkban. Megjelenésük pillanatában – 1926-ban – túlságosan nyersnek, túlságosan prózainak, földhözragadtnak, mondhatnám materialistának hatottak a szocialisták szemében is (akik akkor a költői forradalmiságot a költészetnek nem tartalmában, hanem ugyancsak a formájában figyelték – figyeltük –, el egész a szürrealizmus kísérletéig). Később viszont az a vélemény alakult ki, mintha ezek a versek nem tartoznának szorosan Szabó Lőrinc ezt követő munkásságához, az igazán csak most kiteljesedő életműhöz. Félreértés, igazságtalanság. Ez az életregény egy útszakaszt sem hagy ki. Ha van a materialista világszemléletnek századunkban költészeti hagyománya, ez a kötet az. Ez a leszámolása a hiedelmekkel, a világ idealista kendőzöttségével; a mi Rubemprénk sorsában itt következik be az illúziók elvesztése.

Bizonyos, hogy a világ tragédiájának a pénz nem oka, hanem csak illusztrálója, s hogy az ok mélyebben van. A dialektikus materialista kioktathatná a költőt, hogy feje bombáját ne az első boldog ember ablakába vágja bele, hanem legalábbis a GYOSZ – a kapitalizmus egyik látható fellegvárának – ablakába, s hogy költői erejével az elnyomottak ügyét segítse. Ezt a költő is tudja. Mi más, mint tudatosítás az egész kötet, amely mellesleg ezekkel a sorokkal zárul:

 

Legyen a költő hasznos akarat, éljen a földön, talpa alá ezt adta a sors, ismerje meg az anyag természetét, az erők műhelyeit, legyen ő az embernek fia, aki szálla alá poklokra és harmadnapra föltámadott: poklokról szálljon fel az álmok egébe, hogy amit tapasztalataiból megformál, valóság legyen s gazdag legyen és hiteles. Legyen a költő hasznos akarat, az isten nyelve, az igazság helytartója: a többi nép csak érdeket ismer: beszéljen ő érdektelenűl, beszéljen az érdeke ellen, beszéljen, mint a tudós, mint a szent, és ha hite igy küldi harcba azért a jobbért, amit a hatalom nem tud s az egyén nem akar kimondani: egyszerű szava munka lesz és beszéde kard. (A költő és a földiek)

 

A Sátán műremekei és a következő kötet, a Te meg a világ közt hat év. Hat év látszólagos szünet. Az előző gyűjtemény harcos dühe s tabula rasája után az ember a regény következő fordulójául a következmények valamiféle levonását várná, megállapodást és állásfoglalást. Annál is inkább, mert hisz a költő – saját maga tudatja – beérkezett a polgári társadalomba, helye s tekintélye van, állása és családja. A társaság és a társaságok (az irodalmiak) egyként befogadják.

Ritkán fogtak veszélyesebb törököt. A költő letett a lázas hangról; de A Sátán műremekeinek torlódó expresszionizmusa után a Te meg a világ hűvös szonettjei csak annál metszőbben mondják azt, amivel az a fiatalember a városba érkezett: az igazság és a boldogság számonkérését. Kifejezőképessége – érzékletes plaszticitása, lényeget adó tömörsége – óriásit fejlődik. Magatartása szinte semmit. A legsötétebb pesti Afrikából még mindig részletjelentések érkeznek s nem a nagy fölfedezés világos térképrajzai. Tévelygés, kétségbeesés. Reménysugár még annyi sem, mint A Sátán műremekeinek végén.

A Te meg a világ olyan magaslat, amely örök központja lehetne egy emlékműnek. Soha a magyar gondolati líra addig ilyen csúcsokra nem jutott. A gondolatoktól feszülő vers nem elvont: sőt nagyon is tárgyszerű: egy korszak gondját s indulatát gyűjti. És soha magyar verskötet nem ábrázolta ilyen kietlennek, embertelennek az életet. Épp azért, mert költője semmit sem adott fel emberi – mondhatnánk ismét: ősemberi – jogából és igényéből. A kietlenség tehát az összehasonlításból – a való és a lehetséges egybevetéséből – származik.

Ezek meg a magára maradt én, a csapdába szorult „kutya lélek” műremekei, írhatnánk erről a kötetről, amelyet a kritika annak idején ebben a pirulában nyeletett le: individualizmus; individualista túltengés.

Az, valóban az is: az benne a mag; mert párjaritkítóul azt is leírhatjuk erről a kötetről, illetve szerzőjéről: nincs individualista költő, aki ennél több s égetőbb közösségi kérdést felvetett. Ez az individualista ugyanis úgy szenvedett, hogy maga százszorta jobban szenved. Ez az individualizmus az individualizmus csődje. Ez az a fajta gyötrődő magány, amelyre a katolikus egyház éppoly diadallal mondja rá, hogy: íme! – akár a szocialista közösség: íme, ide jut, aki elhagyja a Nyájat és az Aklot! Aki nem tudja, hogy a szabadság nem más, mint a szükségszerű kellő időben való felismerése. De hisz neki a polgárság a nyáj s a kapitalizmus az akol! Miért nem keres különbet?! De hisz mást se tett, mint keresett! Az vesse rá az első követ, aki – már akkor! – nála szívósabban s igényesebben látott a kereséshez. Igaz, a szükségszerűnek csak a negatív oldalát látta meg. Megtartó, feloldó közösségbe nem talált.

A Te meg a világ témája megannyi próba: mit tudok elfogadni abból, amit ez (az!) a világ nyújt. Ezt sem, azt sem, amazt sem; semmit! Ez a költő mindent megfog, mindent megízlel s rendre mindent eldob. Neki valami teljesség kell. Ez nem lehetséges. De hát akkor miért nem hagyja abba ezt a – számunkra oly tanulságos –, de számára oly rettenetes kísérletezést? Miért használja a világ és a létezés minden szúró kérdését, minden metsző problémáját arra, hogy mint megannyi késsel, saját magát hasítsa fel velük; sziszegése közben is félelmetes tárgyilagossággal számolva be ennek a nemegyszer hátborzongató, de számunkra mindig tanulságos önviviszekciónak eredményéről? Ilyen a természete, mondanák rá Gyarmaton, jobb híján s mégis tökéletes meghatározással. Nézzük hát a természetét.

 

 

Nem lenne unalmas irodalmi játék eltalálgatni, hogy egy-egy nagy író a felnőttség előtti kor melyik fokának érzés- vagy eszmevilágához van rögződve. Ez a megcsököttség voltaképpen hasznos: ez is juttat s nem is ritkán ideáloknak hősöket és szenteket, a tudománynak sírig hű bajnokokat, a közéletnek mártírokat. A játékban – amely már persze kevésbé ünnepi – Szabó Lőrincnek ezt a teremtő megcsököttségét a kezdő kamaszkorra lehet tenni. Azokra az esztendőkre, amikor minden csokoládéba beleharapnánk, fél karunkat adnánk egy flóbertpuskáért, egy kislány mosolyáért vagy egy utazásért – mert az a hiedelmünk, hogy messze, Bagdadban például, már csak az alliteráció tanúsága szerint is, minden ember boldog – amikor szeretnénk tudni minden titkot, s kimondjuk minden fájdalmunkat. Amikor természetesnek vesszük a nálunk tíz évvel idősebbek halálát, de a magunkét elképzelni se tudjuk, nyugodtan fölkéredzkedünk ismeretlen szekerekre, s nincs olyan ebéd, hogy egy kis befőtt még ne férne belénk. Polgármesterek számára kényelmetlen tulajdonságok. De egy költőnek aranyalap. Szabó Lőrinc a kimeríthetetlen csodálkozás, vágyódás és felháborodás költője. Minden valamire való költő az, s így ettől ő még parnasszista lírikus is lehetne. De van még egy születéssel kapott jellegzetes tulajdonsága.

Az aprólékos adatok, a részletes tények, a kínosan pontos beszámolók megszállottja. Ha ő a marathoni hírnök, az athéniek még ma sem tudnák, mi történt Miltiadésszel, még mindig hallgatnák, lebilincselve a pompás előadástól, hogy milyenek voltak útközben a fák, a hegyek, a felhők, a hidak, a hidak alatt a habok, a habokban a halak, továbbá a halfogó hálók meg a halsütő asszonyok – vagyis mi mindent látott személyesen ő, mi történt ővele.

A magánéletben ilyen ő. Elméjének ezt a meseszerűen bő anyagontását, ezt az igazán szemkápráztató gondolat-, élmény- és érzésgazdagságát tudta művészi ösztöne a lírai vers szoros formáiba rendezni. Ez is hozzájárul a Tücsökzene elragadó édes áradásához, a Te meg a világ szonettjeinek pattanó telítettségéhez, a különben elvont, didaktikus versek feledhetetlen életszerűségéhez. S jórészt innen a költő igazsága akkor is, amidőn látszólag a legképtelenebb önzést szólaltatja meg. A didaktikus versekben az úti élmény mindaz a gondolat, amit az emberiség legjobbjai az emberi sorsról elénk tártak. Ehhez járul, amit ez a beszámoló hév a költővel saját magáról, szűkebb s tágasabb környezetéről elmondat, olyan kérlelhetetlen őszinteséggel, amilyenre költészetünkben szintén alig van példa, s amelyet immár csak az előadás művészi tökélye tesz kimondhatóvá is, sőt – mi tagadás – kívánatossá is. Térjünk erre.

 

 

Csontvázat léptet el az olvasó előtt az a kritikus, aki írójának csak efféle szellemi útját ábrázolja. Az író termetén a művészi erő a hús és az izom. De maguk a versek is ilyen mozgó csontvázak maradnak, ha nem látjuk meg rajtuk az érzékeny életet.

Mi tesz egy művészi alkotást elevenné? Nagyot mondunk: az életszerűség. És azt mi hozza? Még egy nagy szakmai titok: az ember, ahogy a kifejezni valót mondja vagy csinálja. Az előadásmód, a stílus valóban annyira az ember, hogy Szabó Lőrinc bemutatását is voltaképpen ezzel kellett volna kezdenünk. Főjellegzetessége, ereje, szinte világnézete is ebben mutatkozik meg.

A feltörekvő rétegek irodalma általában világos és egyszerű, a hanyatlóké bonyolult. Hogy Szabó Lőrinc valójában milyen útra tért, az stílusán is leolvasható. Fellépése a stílusforrongások, az izmusok kora volt. Ez őt épp csak hogy megérintette.

A magyar avant-garde Kassák-hatása is latinnal keveredik egy-egy pillanatra s inkább megmosolyogtatón, mint jellegzetesen, még a Fény, fény, fényben.

 

Lelkem, pihenj: a pihenés félig halál; nézd: Polyphemos megvakult: nincs már szüksége monoklira, hogy udvaroljon Theokritos szép lányainak; mindenfelé sztrájkra agitálnak a vágyak, a hangya lemond a kereskedelem előnyeiről, függöny után alszik a hang a hurban, fuvolában, befelé fordultak a távcsövek s végül legkedvesebb halottaink fölött is eloltjuk a gyertyákat.

 

Verseinek jellegzetessége már korán egyre inkább az egyszerűség és a jó szerkezet. Egy határozott mondandó célratörő előadásában. Tárgyszerűség lírai aláfűtöttséggel. Már első kötetének első versében „óvatos morajjal tapogatódzott lefelé a víz” a hegyről s a vigyázó kutya „befúrja szemét az állandó sötétbe”. Tömörítése shakespeare-i (akié viszont latinos). Húszéves fővel már így fogalmaz: „az örök hullámok sikoltva dobják – fáradt testüket a percnyi halálba”. Költői ösztöne látnivalóan az, hogy minél több emberrel értesse meg magát, s fogadtassa el azt a szinte reménytelenül bonyolult magyarázatot, ami az egyén igazsága; mert hisz az percenként és esetenként változik. Ebből a törekvésből származott versei legjellegzetesebb vonása, hogy miközben lüktet bennük az indulat, formájukkal a természetes, a hétköznapi vershez akarnak hasonulni, s a sok „és – szenvedés”-szerű rímükkel szinte pongyolának hatnának, ha rendszerint nem éppilyen helyeken szikrázna ki egy-egy erős gondolat.

A „formaművész” ma kétes értékű jelző. Holott semmivel sem rejt kisebb dicséretet magában, mint a „mesterlövész” vagy „sebész-zseni”. A formaművésznek ugyanis semmi köze a szellemi cirádafaragóhoz. Ez valóban csak a külső felcicomázásán ügyeskedik, s nem gondol a tartalommal. De a forma igazi művészének első gondja éppen a tartalom, a lényeg érvényre juttatása; az ő érzéke inkább az épület- s a géptervezőé. Szabó Lőrinc nem azáltal formaművész – ahogy Babits vagy Tóth sem –, hogy mesterien tudja használni a klasszikus és modern ütem-képletet, s nincs olyan szó, amelyre ne vágná ki rögtön az öt legjobb rímet. Művészete éppen az, hogy először is a formát szabja a mondandóhoz, egy árnyalatot nem enged elsikkadni a forma kedvéért, hanem inkább a formát lazítja; másodszor pedig, hogy van művészi mondandója. Seregestül, s új.

Aki már próbált – ha csak mamája születésnapjára is – verset írni, az tudja, hogy a vers köntöse milyen búvárruha a gondolatnak, hogy rím s ritmus milyen ólomsúllyal húzza le a röpülni vágyó érzést, hogy a költői hagyomány mennyire mindig kitaposott útra vinne. Előttünk a példa, mennyi az időkülönbség – a késedelem –, míg a prózában s a tudományban kitisztázott fogalmak a költészetben is megjelennek. Mennyi idő kellett, hogy a marxizmus tételei eleven versben is fölcsengjenek. Az érzelmek kifejezése dolgában az elsőség természetesen a költőé. De a művelődés az érzést és a gondolatot mind közelebb hozza, s bizonyos, hogy a fejlődés útja az, hogy érzéseinket is lehetőleg csak gondolataink szűrőjén át bocsássuk magunkba. Újat hozni a költészetbe magától értetődően csak a költői eszközök tökéletes ismerőjének sikerül. Szabó Lőrinc ilyen értelemben formaművész akkor is, amikor tökéletesek a rímei, akkor is, amikor épp csak összecsendülnek. Pályájának első diadala az a mennyiség gondolati elem vagy gondolatból ötvözött modern érzelem, amelyet versben ő szólaltatott meg először hitelesen.

Újak ezek a gondolatok? Költővel szemben nem ez az igény. A helyzetek újak.

 

Mert te ilyen vagy s ők olyanok és neki az érdeke más s az igazság idegállapot vagy megfogalmazás s mert kint nem tetszik semmi sem s mert győzni nem lehet a tömegen s ami szabály, mind nélkülem született: ideje volna végre már megszöknöm közületek.

 

Fogalmazta valaki versben ilyen félelmesre a modern individualizmust? Mi ad villámvakítású fényt ennek a gondolatnak: „az igazság idegállapot vagy megfogalmazás”? Újdonsága? A világos és célba találó szókimondás. Az új helyzet. Valaki fölméri korszakunk nyugat-európai világát s a lényegbevágón, a lehető legegyszerűbb szavakkal – és toutes illusions perdues! – képet ad róla. Milyen képeket!

 

Magányom koronás ura, mint minden féreg, vagyok én; nem több, mint amit megeszek, az állat, vagy a rab növény. Király vagyok, alázatos, ki diszeit és rongyait becsülni vagy szégyelni nem   méltóztatik.

 

Vagyis: irigylendő, kívánatos ez az individualizmus? azaz: egyáltalán individualizmus ez még? S nem óvás inkább tőle? Ez a világ s minden rezzenete ellentmondás. Kinek használunk, ha ezt az ellentmondást leleplezzük? Nyilván nem neki, ennek a világnak és társadalomnak, hanem a tagadóinak. Ellentmondás az ősemberi természet fő boldogsága, a szerelem – a boldog szerelem – is. Mert hisz a birtoklás világában alapja csak az önzés lehet, noha eredeti lényege épp a szabad kölcsönösség. De tagadjuk le, hogy szerelmünkben mindnyájan önzők vagyunk, s így voltaképpen ellenségei – megrablói – vagyunk annak, akit szeretünk? A Semmiért egészen az individualista szerelme. Mint a korbácsütések csattognak ezek a szíjostormódra megfont, kemény sorok a lelkiismereten:

 

Hogy rettenetes, elhiszem,   de így igaz. Ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek vagy a törvény mit követelnek; bent maga ura, aki rab   volt odakint, és nem tudok örülni csak a magam törvénye szerint. Nem vagy enyém, míg magadé vagy:   még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; nékem más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja   minden egyéb; én többet kérek: azt, hogy a sorsomnak alkatrésze légy.

 

… Mert míg kell csak egy árva perc,   külön, neked, míg magadra gondolni mersz, míg sajnálod az életed, míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan halott és akarattalan: addig nem vagy a többieknél   se jobb, se több, addig idegen is lehetnél, addig énhozzám nincs közöd. Kit törvény véd, felebarátnak   még jó lehet; törvényen kívűl, mint az állat, olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom; ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan   börtönt ne lásd; és én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd.

 

De nem a mi-ről, hanem a hogyan-ról akartunk most már beszélni. Ötven, száz, kétszáz hasonló tökélyű versen tudnánk bemutatni költői erejét, a mi-nek és a hogyan-nak hibátlan összeforrasztását. Ki mondta azt a vigasztalót, hogy a lángész nem más, mint egy adag tehetség s tíz adag szorgalom? A polgáriasult mozdonyvezetőfi mindent elkövet, hogy tehetségét fejlessze. Soha ernyedetlenebb örök tanulót, fáradhatatlanabb s megbízhatóbb munkást, termékenyebb lírikust a harmincas évek Szabó Lőrincénél. Csak versfordításai – a magyar műfordítás mintadarabjai – néhány esztendő alatt albumnagyságú kötetté szaporulnak. Költeményei szintén. A fordítás állandó verselés-gyakorlata természetszerűen kihat saját versei megírására is. Megkönnyíti születésüket, tökéletesíti hatásukat, s csak nagy elvétve teremt olyat, mintha az eredeti vers is fordítás volna; egy téma hibátlan verselésű, de mégis száraz átültetése költeményre. Viszont, amit az idegen művek fordítása során a nagy mesterektől megtanult, azt úgy sajátjává teszi, akár a gyermek anyja beszédét. Legnagyobb mestere, akitől fogalmak személyekként való kezelését, szinte letegezését s az elvont eszmék megszemélyesítését tanulta: az minden költők örök mestere: Shakespeare. Vannak versei, amelyek megállnák helyüket egy Shakespeare-nívójú dráma monológjaként. Már 1928-ból van egy ilyen verse; nemcsak annak igazolására, hanem egy későbbi megjegyzés végett idézzük részletesebben, s jegyezzük meg, a Pesti Naplóban jelent meg: mint mondtuk, 1928-ban. Szinte a színpadot s a dráma többi szereplőjét is látjuk, nemcsak a főhőst, aki elmondja ezt a prológust. A címe: Vezér.

 

Csak két kezem van s ezer kellene, százszor ezer, mondtam keserűen, százszor ezer kéz, agy, szem, millió, hogy megcsináljam, amit akarok. … Csak két kezem volt, csak egy életem… S lett millió! – mondom ma. – Én vagyok a nép, az ország; minden porcikám és minden percem és gondolatom szétosztogattam s egy-egy katona, egy-egy élet lett mind: akaratom vérben és husban iker másai: mind egy célt lát, és ami áldozat esik, ma már nem esik céltalan. A cél: én vagyok, a cél: én magam, s még valami, amit magam sem értek s ami mégis él, ahogy a vetésben az aratás, ahogy bennem a nép: e titkos cél ugy használ engem is, ahogy másokat én, vagy ahogy a boly a hangyát, s kas a méheit. … A végzet vagyok, az egyetlen ut. S most jön a próba. A harc! Amit eddig csináltam, mind csak előkészület volt. Elbucsuztam magamtól. Hogy mi lesz, én is csak sejtem. Testem óriás keretté tágult. Legnagyobb alázat, te, legnagyobb hit, segits meg! Segits te is szerencse! minden kész. Jelen vagyok az ország hetven városában, ötszázezer szuronyban mutatok a főváros felé, egy óra mulva monitoromon eldördül a jel: én megszünök és szivem árama meginditja az új rend gépeit.

 

Villontól a vitaformában írt sort tanulta, Verlaine-től a szakasz zenei lebegtetését, Baudelaire-től a gyönyör tragikus szemléletét, a pogány vágy és a keresztény bűntudat harcát, a kínaiaktól a bölcsességet. Különösképpen csak eszményképétől, Goethétől nem tanult jót:

 

Láttam a komédiát, hajam beleőszült. Minden férfi bandita, minden asszony őrült.

 

Ez a pregnáns, németes összefoglalás túlzás. A vers megjelenése után tizenöt-húsz év múltán is a költő haja fekete és dús, hogy egyebet ne is cáfoljunk.

 

 

A Te meg a világ 1932-ben jelent meg. A céh bámulattal fogadta. Az újsághírek közt elszórtan megjelent versek így együtt rögtön irodalomtörténeti jelentőséget kaptak, főleg a fiatalok szemében. A kötet három nagy szólama: a követelő elégedetlenség, a rombolásra szító illúziótlanság s a kivezető út felé tapogatódzó önmarcangolás (a szinte iránytűként kezelt bűntudat) jelentős intellektuális réteg lelkületének adott hangot; helyeslőkre s követőkre talált. Hatása a korszak csaknem minden költőjén kimutatható. A kezdő Szabó Lőrinc felkiáltása, hogy mit jelent polgári sorban, polgári igénnyel „szegénynek lenni s fiatalnak”, most több lett puszta sóhajnál; személyes ügynél.

Ez a hang akkor már minden modulációjában eredeti. Kifejeznivalójában azonban szerencsés folytatás. Adynak, „isten szörnyetegének” – nincs követője; nincs a hanghordozásban. De mindarra, amit Szabó Lőrinc a Pénzről, a hivő-hitetlenségről, a boldogíthatatlan test boldogságvágyáról mondott, ki tagadná, hogy mindarra Ady nagy prelúdiumai készítették elő a termet? Egyben nincs ilyen belső öröklés közöttük. Ady még harcol azért is, hogy közösségbe jusson: mentené romló fajtáját, s munkál a társadalmi forradalmon. Szabó Lőrinc nemzedékének, amikor ő megszólal, a forradalom is, a magyarság is bukott ügy s arra indulni: illúzió.

A Te meg a világ hideg, éles levegőt áraszt, de magaslatit. Utána enyhülés következik. A csúszómászó bejárja hódításait, föltérképezi, visszafelé is. Fennsíkon bolyong, emelkedésen folyvást, de erőfeszítés nélkül. Eléri a népszerűség. A családi kötelmekkel és a pénztelenség köteleivel küzdő költő szava megszaporodik, de hangja megcsitul. A rosszmájú olvasó, aki szombatonként nem kis részben azért vette meg az Estet, hogy megtudja, mi történt a héten Szabóéknál, s az Athenaeum tulajdonosainak homlokára e szombaton hogyan pörköltetik oda a saját költségükön a saját ólmukkal a zsugoriság, a kizsákmányolás, a tolvajlás bélyege, az olvasó fölvont szemöldökkel, majd kaján mosollyal olvassa, hogy lám, ez a nihilista is milyen szépen eljátszik a kisfiával, s két szellemi bomba meggyúrása közben mily kedvcsinálóan tudja süttetni – hacsak félórára is – hasát a nappal az Ördögorom tetején. A Lóci és Kisklára-versek korszaka ez, a széles népszerűségé, a már-már novella-költeményeké. A kötetek jellemző címe, amelyekben majd összegyűjtetnek: Különbéke, Harc az ünnepért. Az egyik alatt az évszám 1936, a másik alatt 1938. Nyitányuk ez:

 

Ha tudtam volna régen, amit   ma már tudok, ha tudtam volna, hogy az élet   milyen mocsok, nem fötyörésznék most az utcán   ilyen vigan: valószinüleg felkötöttem   volna magam.

 

– Nem sokáig fütyörésztél – mondhatta nemsokára a fenti kaján szív. Ennek a költőnek nem a béke az eleme. Ennek az aránylagos nyugalmi időnek is megvannak a nagy versei. S a közepes is a többihez képest az; az is a kitűnő mester igényes munkája. Erre az időre esik még egy munka, a keze alól kikerült darabok tartósságára ügyelő mester még egy példaadó teljesítménye: régebbi alkotásainak átnézése, átcsiszolása, tudatos életműbe való rendezése. Az idő gondoskodik róla, hogy a férfikor telje se hozza meg a nyugalmat; újabb próbák s újabb emelkedők következnek. Közeledik a háború, kezdődik tutaj-Magyarország hányattatása. Jönnek a próbák, a szenvedések, a külsők és a belsők, majdnem olyan erővel, mint az ifjúkorban. Az érzékenység, amely fogadja őket, szintén csaknem olyan, mint az ifjúkorban. Az eredmény a pálya lázgörbéjének két váratlan felszökkenése. A költő, aki a hallgatás, a telítődés egy-egy korszaka után mindig hányásszerűen ontotta a műveket, látszólag könnyen viseli a némaságot. Aztán szinte egyik napról a másikra, tesz ki két olyan művet, amelyekkel legjobb korszakait hívja ki versenyre. Az egyik a Tücsökzene, a másik a Huszonhatodik év. Az egyiket a Magány szorítja ki, a másikat a Veszteség.

A magány az a fajta magány, amikor az embert úgy hagyják magára, hogy hideg körrel övezik. Nincs okunk nem ejteni szót mindarról, ami az utóbbi tíz-húsz év során Szabó Lőrincnek nem művét, hanem mindenkor csak személyét, nem egy olvasó előtt kedvezőtlen színben mutatta.

 

 

Vádak, félreértések sorozata merült itt fel. „Hivatalos küldöttként utazott a Harmadik Birodalomba”, „ódát írt a Harmadik Birodalom vezetőjéhez”!

A tisztára mosdatás piszkít, szükségszerűen; aki mosdat, annak kezét, akit mosdatnak, annak pedig az arcát, mert hisz fel kell raknunk rá, amit le akarunk venni. A jellem tisztaságát én szándékai tisztaságán nézem. Ez az egyik ok, amiért elutasítok minden effajta mosdatást. A másik az a felfogásom, hogy lírikus – vagyis magát ábrázoló – művész jellemét lírájából olvasom ki. Szabó Lőrinc nevű magánszeméllyel idestova harminc éve elkeseredett vitáim voltak. Mivel eszes embernek tartottam, igazam elfogultságában azt mondtam rá, eszelős. Ha nem kerülnék ezzel olyanok társaságába, akiknek társaságát nem kívánom, igazam tudatában meg is rónám őt, akár nyilvánosan vitára is hívnám, épp azért, mert becsülöm, s javát akarom. Az igazság kitapintása azonban kényes dolog, helytől, időtől, viszonylattól függ. Így az a fura helyzet áll elő, hogy épp vitatársam védelmére kényszerít igazságérzetem. Noha még azt is hozzáteszem, műveinek az iránya sem az enyém, természetesen csak olyan módon, ahogy Mikszáthé vagy Villoné sem az. Hogy magánbeszélgetésben kinek mit mondott, nem tudom. Egyet azonban bizonyosat tudok. Azt, hogy annak, amit a mendemonda végül váddá fokozott, embertelenségnek, de csak szeretetlenségnek is, műveiben nyomát sem találom. Ódát írt Hitlerhez, a Vezérhez! – harsogott egy évtizedig a vád. Azt a verset kell érteni, amelyet néhány lappal előbb Shakespeare-ről szólva idéztem, s amelyet így az olvasó már ismer.

Összefoglalásul: még ha egy művel s emberrel nem vagyunk is teljesen közös gondolaton, mindkettőt oly értékesnek tarthatjuk, hogy erőnk erejével azon lehetünk, hogy a magunk igaza szolgálatára szerezzük meg őket. Szentül hiszem, hogy ez a mű a jövőt szolgálja, s ezért álláspontomat nyugodtan merem tanácsolni minden haladó felfogású embernek.

 

 

Aki szentenciát ejt, mondandója végét érzi: konklúziót közelít. Két megállónk van még. Szabó Lőrinc két utóbbi műve egyaránt azt bizonyítja: író néha fogyatékosságaival csiholja ki legjobb erényeit. Az Iszony annak köszönheti remek voltát, ami szerzője életét nyomorgatja: a könyörtelen, már-már embertelen, nem e világra való finnyásságának. A Tücsökzene talaja már-már részletekbe vesző adathalmozás, az elme szomja a ténygyűjtésre, a Huszonhatodik évé a – „földhözragadt” – materializmus. Az első a múltat akarja életre kelteni – s íme, mindene megvan hozzá. A második a földön és életen túl akar nyomulni – s íme, ameddig tiszta emberi szemmel a transzcendens felé ellátni, ellátunk általa.

A Tücsökzene 1946 termése, s anyagát nézve egy vaskos könyvnyi visszaemlékezés, csupa tizennyolc soros versben, ötös jambusban.

Eszébe ötlött valaha Szabó Lőrincnek, hogy a Tücsökzene védőbeszéd? Nem azoknak felel benne, akik a verssorozat írása idején szembefordultak vele, vagy elfordultak tőle. Az újkori igazságszolgáltatás módszerei közé tartozik, hogy nem részletről kér vallomást, hanem az egész életről; így tudja egészében látni a lelket, s ezt a teljeset fogadja el a részletek elbírálására is. Ez a módszer – mondanunk sem kell – az irodalomé is. Szabó Lőrinc életvallomását a megírás körülményei legfeljebb csak még mélyebbé, igazabbá tették.

Ismerek egy félbolond, félzseni francia költőt, Malcolm de Chazal a neve, az ő aranymondásai, illetve arany-megfigyelései közül való ez a megmosolyogtató, meggondolkodtató, majd tapasztalattal igazolható badarság: le bruit de la cigale augmente le mal de dents – a tücsökzene fokozza a fogfájást. Az állatvilág kis szerecsenjeinek Afrikát idéző tam-tamja nyilván a konokságával feszíti meg az idegzetet, s élesíti meg, valóban, érzékszerveinket. Szabó Lőrinc nemcsak keretül vette át ezt a zenét, amely a puszta szívósságával kelti az állandó fokozódás benyomását. Verseinek hangjában is benne van ez a szívósság, ez a doboló varázslás, ez a fokozódó konokság a valóság és saját maga fölfedezésére. A Tücsökzene a tudat eszmélésének és határainak ádáz vizsgálata – a költészet eszközeivel. Az ismeretelmélet szakértői vallják, hogy ezek az eszközök nem megvetendők. Kiváltképp egy olyan költő kezében, aki – hányadszor ismételjük – a tárgyszerűség, már-már az aprólékosság megszállottja. De milyen kincsekké váltak az idő alkimista műhelyében ezek az összegyűjtött „adatok”.

 

Hangok játéka is vonzott: ahogy egy sereg galamb alásuhogott, szárnyaik édes püpögése a leszállás előtt, tücsökszó, puha méhzümmögés, kövekkel kongatott, hárfazsongású sürgönyoszlopok, kotlótyuk kottya, s az a méla mu, a teheneké! hars kukuriku hajnal előtt, tavi békazene: pendülő üm, mord kvarty, vig brekeke, és a többiek, mozdony robaja, nehéz reszelők rekedt sikolya, villámropogás, s őszi égen át láthatatlan jajongó vadlibák, s ezer egyéb hang: mindegyik mögött, bár elzengtek, annyi kép röpködött, hogy hunyt szemmel ma is össze lehet raknom belőlük a fél-életet.

 

A Tücsökzenét a szociológus éppúgy adattárként kezelheti (költői adattárként), akár a pszichológus. Kifogásoljuk, hogy irodalmunkban ma sincs méltóan ábrázolva az ipari munkás élő alakja? Íme, egy kép s jelentkezzék, aki ennél valószerűbbet s lelkesítőbbet ismer:

 

Szőrkucsmában, botosban, fekete bundában látom ma is: száz pihe táncolja körül s az árnyaival tolongó táj: téli éj a vihar- lámpa fényében. Most a hid felett halad, már a sineknél. Zöld jelek vezetik és pirosak. Vastagon vakolja a hó. A vágányokon kisérteties tehervonatok szelik, s mutatják, mozgó ház-sorok. Aztán rőt tűzben fent a gépen áll, néz, vizet vesz, haragszik, kiabál, megkotorja a kazán parazsát, s – szárnyas óriás – füstön-lángon át robog Füleknek, jön Hatvan felől, égből csap le, oda száll újra föl, s folyton itt kering és fütyül; fütyül, mely féli s félti, a házunk körül.

 

Antológiába és iskoláskönyvbe kínálkozó darab, mint még annyi ebből a kötetből. Mint még ez is, ami megelőzi; az a kép, amelyben a mozdonyvezető apára büszke fiú is rajta van:

 

Mozdonyon is utaztam: az apám felvett magához, acélparipán lovagolni! De a gép valami más volt, nem voltak karcsú lábai, inkább bivaly, igen, az lehetett, vagy elefánt (csak tökéletesebb az igazinál)… Este volt, vadul pöfögött, száz lyukán egyszerre fujt a jó szörnyeteg, fujt és sziszegett, ereiből olaj s viz csepegett, s órák villogtak rajta, szervei, mutatók, gömbök, titkos csövei, s fékek, emeltyük, fogaskerekek s a tűz-szekrényben vörös szellemek ugráltak, bőgtek… S mikor végre jött a jelzés, a körfütőház megett, az indítókart és a fütyülőt én huztam meg! (Apa csak segitett.)

 

A pénztelenség, a teljesíthetetlen vágyak kínját a szülői házban ismerte meg a költő. Nyilván azt a hitet is, hogy az emberi vágyak teljesülése csak a pénztől függ. Innen világszemléletének tomboló dühe, de innen a határai is. Az édenkert, amelybe Szabó Lőrinc vágyik, ezen a földön megteremthető és megszerezhető. Észbontó, hogy még sincs meg! Ez az üdvösség ugyanis nem más, mint az anyag meghódítása és okos kezelése. Az anyagba tartozunk mi emberek is, testestől-lelkestől. Bajaink fő forrása, hogy azt sem tudjuk okosan kezelni, ami állítólag a miénk: a testünket. Az örömöknek attól az édenkertjétől is el vagyunk vágva, amit a test, a mindent feledtető, mindent átlényegítő „testi” szerelem kínál. Nincs magyar költő, aki ebbe a kérdészűrzavarba élesebben világított volna, Ady sem. Nincs költő, aki az úgynevezett érzékiség természetéről, erosz fájdalmas jogáról és jogfosztottságáról annyi merészet mondott volna, annyi forrósággal, de az ízléssértés oly biztos elkerülésével, mert hisz mindig a valóság vallomásával. A Tücsökzene harca minden egyén harca. „Individualizmusa” tehát mély közösségi érzés. A tudatos Szabó Lőrinc ne tudná ezt? Suta s hamis dolog valakinek olyan tulajdonságokat kölcsönözni, amelyeknek csak jeleit mutatja. A Tücsökzene szerzője nem az osztályharc útján halad. De közösség útján jár; pontosan ott, ahol maga is leírja. S ez nem kis eredmény.

 

Egyenruhában vagyok, egyszerű egyenruhában, mint a réti fű. Egyenruhában, mint a buzaszem, kezdtem, folytatom s végzem életem. Az egyenruhás tömeg alkotott, mindenkihez nagyon hasonlitok. De hajtom fejem a titok előtt. Nincs már énbennem se szégyen, se gőg. Mert indithat gyár, a természeté, egyetemes, nagy céljai felé, bármi vagyok is, szabvány, szerkezet, magam örülök, magam szenvedek, ahogy a harmatot s a nap tüzét csak külön szálain érzi a rét, vagy ahogy a kiégett földeken egyenként hal meg a sok búzaszem. Együtt és külön, se szégyen, se gőg: hajtom fejem a közös sors előtt.

 

A Huszonhatodik év szonettsorozat. Ez a száztíz egy ritmusú, egy indulású, egy célba ütő vers az ésszel föl nem foghatót akarja ábrázolni, az ész eszközeivel. Itt ez a konokság, ez a tárgyszerűség válik költői erővé. Semmi sem könnyebb, mint a túlvilágról beszélni; és semmi sem eredménytelenebb s unalmasabb. Hogy ellenőrizzem azt, mit higgyek annak, mi kapcsolatban lehetek azzal, aki úgy vél túlhatolni az érzékszervek világán, hogy először is elrugaszkodik a földtől? Ez csal: álmait vagy félelmeit hazudja oda, ahova nézni sem mer a saját szemével. Szabó Lőrinc a földről ostromolja a léten túlit. A költő, aki felelősség nélkül még ezt a szót sem írta le, hogy Isten (az érzelmi irodalom legkönnyebben röppentgetett szavát), kézzel akarja tapintani most is, ami után vágya támad, ami felé nyúlnia kell. Reménytelen mozdulat? A semmibe, a halál világába nyújtjuk a kezünket? A vágy nem a logika törvényei szerint működik. A költő, akit a teljesülhetetlenség tombolóvá, toporzékolóvá, a maga igazának szinte eszelősévé szokott tenni, nem hagyja abba a lehetetlen ostromát sem. Ez az emberi benne. Mozdulatai nem ragadnak meg semmit odaátról; annál többet mutatnak meg az ideát határára került hús-vér emberből. Tudat ritkán döngette ilyen szenvedéllyel a maga falait.

 

Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek, nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád, mindig mutat valahol a világ s mindig elkap, bár kereső szememnek tévedései is hozzád vezetnek, úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák villantják hangod, a szemed, a szád, csöndes játékait a képzeletnek: látlak s nem látlak, drága nevedet csengi csendülő szivembe szived, de percenkint ujra elvesztelek: csillagokig nyílok szét s hallgatózom, üldöződ én, mégis, mint akit ólom húz le, sírodba, magamba csukódom.

 

Mégis élet teremtődik. Az elveszett édent sirató szívós panaszok a mi számunkra létre keltik a megsemmisült kedvest, megdöbbentő erővel, mert még most is megdöbbentő részletességgel. Soha megrázóbb testiséget, mint amit ez a sírból fölidézett áraszt, soha fájdalmasabb igazolását annak, hogy csak ez a földi világ a világ, hogy csak az anyagban élünk.

 

Hogy: Nem! – mindig ebbe ütközni! – Nem! és Nem! – és forrva, fagyva, égve várni! Mért: Nem? – a jajra csak egy túlvilági Mert: Nem! – válaszát kapni szüntelen! Nem! Nem! – Nincs Talán, nincs többé Igen. Nem! – Nincs alku, s ez a Nincs óriási. Nem! – Lázadhatnak kín s düh harsonái: Nem! – győz a Föld s a süketnéma Menny. Nem! – Baromibb őr, érthetetlenebb, – Nem! – Nincs királyibb, sérthetetlenebb! Nem vagy! – Csak ez van, a hiány, a seb! Nem! – Nem?! Nem? Nem. Tudom. De nem hiszem. Nem vagy! – Nem vagy?! Nem hiszem el sosem: fájsz, kedves, fájsz, fájsz, rettenetesen!

 

Szabó Lőrinc, aki az előadás minden fogását, a fogások minden hatását ismeri, félelmetes biztonsággal kezeli a halotti gyertyák fényhatását is; a Huszonhatodik év légköre olyan, mint egy tragédia ötödik felvonásáé; ennek a költőnek van merészsége a zordszínű sorokban már nemcsak az érzékiséget villantani, de még a humort is. A változatosság kedvéért? A belső parancsra, hogy a maga változatosságát bemutassa. Mert a leghitelesebben saját magát eleveníti meg. Gondolataiból most sem hagy el egy hajszálnyit sem.

 

Nem illettem az európai rendbe (a vallhatóba): ösztöneimet törték hitek, szokások, kényszerek, melyek másoknak szentek: kételyekbe temetett – rég nem lelkiismeret, de gyöngeség s únt alku, az, hogy egyre alkalmazkodtam, beteggé gyötörve magamat és aki csak szeretett. Lett volna úgy, lett volna csak hatalmam rendezni sorsunk, ahogy én akartam, éltünk volna törvényben és nyugodtan; de ti másképp mértétek le a végső parancsokat, keresztények, te és ő, s közben éj lett, s minden azt mondja: késő!

 

Megrázó hang. Olyan, mintha egy egész életmű befejezője volna. Nem az. Az életmű tanulsága más. Elérkeztünk volna az összegezéshez, a vágott rendek egybegereblyézéséhez.

 

 

A 19. század nagy gondjából, a világ pontos megismerésének vágyából két irány hasadt. Egy pesszimista, amely Kant, Schelling eszmemenetén haladva azt vallja, hogy a világ – „mint olyan” – meg sem ismerhető, illetve, amit megismerhetünk belőle, az nem értelem, hanem valami vak akarat tüneménye, mely akarat – Schopenhauer véleménye szerint – az embert alig nézi többre, mint a kukacot. A másik irány, a pesszimizmust-optimizmust ugyan föl sem veti, de mégis a remény lobogójával halad, amivel a világ megismerése mellett rögtön a világ megváltására tör; amelynek tehát célja van: mondhatni, hogy a jelen állapotánál jobban foglalkoztatja a jövő állapota.

A racionalista metafizika, amely észokokkal próbálja magyarázatát adni a világ értelmének (sőt Isten létének), nem ismer pesszimizmust. A racionalizmus maga a szóra kelt remény, minden téren. Ha a világon túliakat megismerheti, miért ne ismerhetné meg a jelenen túlit, a jövőt?

Soha annyi utópiát s neveléstant nem írtak, mint a racionalizmus virágkorában, a 18. században. Rousseau-ék alapállása a társadalomban az a szent hit, hogy unokáik üdvözülten fognak élni, már itt, a földön, mert háború, nyomor, butaság, betegség, villámcsapás és aszály egyaránt megszüntethető (sőt késő tanítványuk, e sorok szerzője szerint elvben maga a halál is). A boldogság megvalósulásának ez a túl egyszerű és túlságosan tökéletes reménye szülte a 19. század első felének pesszimizmusát; azt a fajta lázadó csalódottságot s előretörő kiábrándultságot, amelyet Byron, Puskin, Leopardi, de még Vajda is a saját, Balzacék pedig a Rubemprék szemén át figyeltek meg. A század második felének, hogy úgy mondjuk, igazi pesszimizmusa – Schopenhaueré – a megállapodott polgár rideg üzleti számításán áll. Az életet – mivel további cél sem a világon, sem a jelenen túl nincs – az itt s most elérhető örömért érdemes élni. Megállapítható lévén azonban, hogy még a legpolgáribb, legkényelmesebb életben is az örömnél sokkal több a fájdalom és az unalom, élni: ésszerűtlen.

Ezzel azonban nincs vége a 19. század eszme- és hangulat-láncolatának. Szabó Lőrincet e század jellegzetes fiának mondtuk. Ebben a dicséretben benne foglaltatik, hogy az ő eszme- s hangulat-fejlődésében sem toporzékoló kétségbeesését kell a felső foknak tekintenünk, még akkor sem, ha a kitörés hevét nézve ez a csalódottság a felső fokot, a paroxizmust közelítgeti. Láttuk azt is, Szabó Lőrinc vágyai kielégíthető, mégpedig nem is olyan sokkal kielégíthető vágyak: mit akart elérni e földön? Hogy kedvére valóan élhessen: dolgozhasson, szerethessen, ismerkedhessen a világgal. Valamikor erre azt mondták, lenézően: a boltoslegény álmai. Mi, akik nem nézzük le a „boltoslegényt”, azt feleljük, hát Adynak mik voltak a fő vágyai? Aztán: mi sarkallja az embert, hogy kitörjön egy társadalomban, vagyis mi teszi forradalmárrá? Alapjában kettő. Az ésszerű, a kielégíthető kívánságok elérésének megakadályozása, az esztelen korlát s az igazságérzet; hogy ami egynek jár, az mindenkinek jár, már csak a nyugodt kedv, a nyugodt lelkiismeret végett is.

Szabó Lőrinc világszemlélete, amely élete minden szakát végigkíséri, melyről hitvallásszerűen külön nagy verset is ír: a materializmus. Igazságérzetének, moralitásának természetét már ábrázoltuk. Ez a két pólus, amely verseiben a villamoskeringést megindítja, s kisüti a költészet szikrázását. Szabó Lőrinc, noha ki akar törni a mai társadalom korlátai mögül, nem osztályharcos forradalmár. Materializmus és moralitás együtt őt nem a világ gyors átalakíthatóságának reménye felé vezette, mint Majakovszkijtól kezdve annyi, a puszta materializmusból kiindult kortársát. De nem is a visszafordulás, a csőd, a pesszimizmus, a schopenhaueri, az „idealista” bukás felé. Sötét, véres, nemegyszer tragikus képet tár elénk, olyasfélét, mint a kritikai realizmus mesterei, akik feladatuknak a környezet s a korszak fölboncolását tekintették. Mit tehet egy ilyen vezérelv szolgálatában az alanyi költő, aki egyben tárgya is magának? Magát boncolja. Minél hívebben – minél pontosabban s „véresebben” – teszi, annál hálásabbak lehetünk neki. Ez a „véres valóság” ugyanis a 20. századé is.

Olyan mértékben, ahogyan fel tudjuk használni.

Kifogy tollunk alól a papír méltó bemutatására, mivel gazdagította Szabó Lőrinc a magyar költői kifejezést: mi az újítása a magyar vers jó működése dolgában.

A lényeget megragadni, az eddig ki nem mondottat találó szóval kimondani, s mindezt árnyalatosan, de mégis azonnal érthetően, plasztikusan, de mégis tömören, igényesen, de mégis népszerűen: szerszámkezelését a mesterségbeliek ismerik és gyakorolják. Stílustanulmányozók dolga volna, hogy a kevésbé beavatottak előtt is feltárják.

 

 

Mi többet érhet el a lírikus, mint – amit minden regényhős – a maga fölmentését szemünkben, miután szemünk elé tárta minden tulajdonságát? Kevés költő volt, aki magával kegyetlenebbül járt el, magát ridegebben feltárta volna, mint ez a viselkedésében – épp ezért – legönzőbbnek látszó költő. Érdemes volt boncolnia magát? Láttuk. Azért tette, hogy bennünket ismertessen meg magunkkal. Azért ráz meg, hogy fölrázzon! Műve tragikussága így olyan kicsengésű, mint a sorstragédiáké. Életművét életregényhez hasonlítottuk? Mint minden regénynek, ennek is van szerkezete. S ezt nem a regényhős csinálja. Sőt nemegyszer ő még harcolni is próbál ellene. Nem kis feladat. Hisz ezt a szerkezetet, akár mi, ő is csak a mű kiteljesedése, azaz befejezte után láthatja teljes egészében. Vagy ő tán még akkor sem.

Szabó Lőrinc műve, hála istennek, ma sincs befejezve. A Huszonhatodik év fájdalomkitörései után csak a feloldódás következhetett: a halál birodalma, a semmi után az élet legparányibb valósága is vigasz. Szabó Lőrinc szeme pedig szomjasan keresi – láttuk, még a transzcendensben is – a valóságot. Senkit sem lehetne ma, öregsége elején sem, a való élettel könnyebben boldoggá tenni, mint őt, aki legtávolibbnak tudja érezni magát a boldogságtól. Fájdalmakkal terhelten is, senki sem tudja úgy magába fogadni a puszta létezés örömét s aztán kiénekelni magából, hacsak olyanmód is, mint költészetének egy mesterdarabjában, a tavaly megjelent Ficseri-füsti című versében a „dalteli” vándorok, a „szenvedés fiai és győztesei”, a fecskék. Mondhatni, nemzetközi kötelességünk volna, hogy most, amikor ereje teljében van, minél több alkalmat leljen rá. Ezekre a lapokra voltaképpen e végett sorakoztak a betűk.

Sikerült meggyőzniök az olvasót? Sikerült a hozzáértők és a felelősek szemében Szabó Lőrinc személyét a neki járó helyre állítani? E sorok írója bízik ebben, már nem is érveinek, hanem példatárának, e gazdag versválogatásnak meggyőző erejére gondolva. Az olvasónak csak lapoznia kell, s pontosan olyan élmény várja, mint amikor a szabadból jövet képcsarnokba lép: maga szemével láthatja, túlzott-e a cicerone.

Aki hadd búcsúzzon egy személyes természetű történettel, annak elmondásával, hogy szorította felismerésre őt az idő Szabó Lőrinc helyét illetően. Négy-öt éve lehet, hogy egy nyári vasárnap délután ez a távirat érkezett a tihanyi házba: Lőrinc meghalt, jöjj azonnal Pestre.

Indultam nyomban; ekkoriban kezdődtek Szabó Lőrinc riasztó szívmerevítő trombózisai; egy rohamnál – amely egy teljes éjszakán tartott – magam voltam, egymagamban, tehetetlen ápolója, épp abban a házban, ahonnan most egy véletlen hozta baráti gépkocsi Pestre indított. Utaztam, de még nem fogtam fel a veszteséget, sem az országét, sem a magamét. Az én képzeletem is reális. Érd felé, a kezdődő alkonyatban, a gondolatoknak szinte akaratunktól függetlenül forgó morse tekercse ezt hozta fejembe: a körülmények szerint a sírnál, nyilván nekem kell beszélnem. Kétszeresen is viszolyogtam tőle, de beláttam, nem lesz kitérés. S – kötelességtudás mániása – már igyekeztem is túl lenni az elkerülhetetlenen, találgatni kezdtem, mit mondhatok. A temetői orációk múzsája első mondatként ezt súgta: „Gyászoló barátaim! A koporsóra, melyet végtisztességtevőn körülállunk, azzal a gyanakvással tekinthetünk, vajon nem a 20. század első felének legnagyobb magyar költője fekszik-e benne?” Aztán „helyesbítettem” az időszakaszt: az „Arany halálától a mai napig tartó kor”-ra.

Aki Szabó Lőrinc verseinek csak válogatott gyűjteményét olvassa el, az nyilván ezt a – hálistennek, képzeletben maradt – gyászbeszédet hallja gyanakodva. De aki rááldozza azt a két hetet, amely Szabó Lőrinc teljes munkásságának – valamennyi versén kívül fordításainak s tanulmányainak – megismeréséhez szükséges, az, felmerülve ebből a még föltérképezetlen világból, ezt mondja: hogy első-e, nem tudom. De hogy versenytársait fél kézen meg lehet számolni, az bizonyos.

A magánéletük a maguk-mutogató költőknek is kizárólagos magánbirtokuk, ez a véleményem. Személyes tulajdonuk, még akkor is, ha kifejezésük anyaga – olyanféleképp, mint a szobrásznak a kő – a saját érzésviláguk. Sőt épp ezért. Ők tudták, mit miért tartottak szükségesnek, vagy mit bírtak abból föltárni. A pletykadüh egyik legalantasabb formája: amely tudományos vigyort mímelve turkál, szennyez és képzeleg – vagyis ferdít – impotenciája szánandó kielégüléséül. A művészek úgynevezett életrajzának pontosan addig a határig van jogosultsága, ameddig az a művet szolgálja, annak gyorsabb és tökéletesebb megértését segíti. Az így összegyűjtött adatok is lehetnek meghittek, leleplezők, kegyetlenek, sőt kegyeletsértők. Átmenetileg. Mert végül is azt szolgálják, amit maga a költő; az igazság kimondhatóságát, az őszinteségre való képességet.

Szabó Lőrinc őszinte ember volt. Magára való tekintet nélkül volt az, vagyis erényből. Igen sok ember ugyanis fogyatékosságból őszinte: rosszmájúságból, kegyetlenségből, önfitogtatásból. Az igazi őszinteség ismérve, hogy közhasznot vagy egyéni érdeket szolgálunk-e vele.

Egyszer Babitsról beszélgettünk. Költőkkel is vagyunk úgy, mint tájakkal. Annyit jártam – laktam szinte – Babits országát, hogy – akkor egy pillanatra, s tudván kinek beszélek – kicsinyelni kezdtem csúcsait. Szabó Lőrinc védte, egyre szenvedélyesebben védte, s magyarázta ifjúkora mesterét, akitől később oly messzire szakadt. A század legnagyobb európai költői közé sorolta, s ez részéről nem szólam volt, mert hisz legtöbbjüket ő anyanyelvükön olvasta, tökéletes átértéssel és mérlegeléssel. Okos magyarázata közben, hogy milyen nagy volt Babits, a szenvedélye úgy elkapta, hogy végül is szavát szegte. Könnyel küzdött, fejét csóválta, elmormolta egypárszor, hogy „Szegény, szegény!” végül hosszú maga elé meredés után így fejezte be:

– Annyit mégse tudott csinálni, mint én.

Nyilván nincs olyan kérges, olyan barbár fül, amely ebből a mondatból valamiféle versengést vagy éppenséggel kérkedést hall ki. Ennek a mondatnak igaz fájdalom, ott, abban a helyzetben szenvedő együttérzés volt a tartalma. Igazán őszinte sajnálkozás volt ez, afölött, hogy Babitsnak nem jutott elég idő, alkalom és szívósság még nagyobbat alkotnia. S a fájdalom igaz voltán az sem változtatna, ha okai közt ott volna esetleg az is, miért nem jutott Babitsnak tehetség sem több, mint neki, Szabó Lőrincnek.

Ez az igazi, magát gyötrő őszintesége okozta Szabó Lőrinc körül tán a legtöbb félreértést. Hadd említsem az egyik legkeserűbbet. Mint annyi másért, Sárközi Györgyért is mindent elkövetett volna, hogy megmentse, az üldözések idején. Mégis, amikor Gyuri azt mondta neki, fordulhat úgy, hogy számára az egyetlen út az öngyilkosság lesz, Lőrinc hosszas gondolkodás után s nyilván hosszú gyötrődés után így felelt:

– Helyedben én is azt tenném.

Gondolhatunk azok igazára, akik szerint ilyet nem szabad mondani, mert elviselhetetlen. A költők egyik föladata azonban épp az elviselhetetlen, a keservesen keserű dolgok kimondása és belénk plántálása, amint mondják, művészi alakban, azaz rímekbe burkolva, a prozódia elemeivel édesítve. Végzetük, ha burkolatlanul, mintegy magánhasználatra is kimondják. Ezt sem szűkebb, sem tágabb környezetük nem bírja szisszenés, jaj és – visszavágás nélkül.

Ne kutassuk, hogy Szabó Lőrincnek gyöngesége vagy ereje volt-e ez a képtelenség az alakoskodásra, még arra az elemire is, amely a súrlódásmentes együttélés föltétele.

Művészete nyilván erősödött tőle, ha ugyan nem ez volt fő tápláló ereje.

Ezért van jogunk beszélni róla, sőt firtatni.

A művészi életrajzok egyedüli értelme – amint az imént mondtam –, hogy efféle szélességi és hosszúsági köröket húzzanak az illető művész egy-egy alkotása köré, aztán az egész mű fölé, hogy a „helyükre tegyék”, vagyis e szó igazi értelme szerint elhelyezzék, „tájolják” őket a mi – tájékoztatásunkra. Hisz a nagy művészek valamiképpen mind terra incognitákról adnak jelentést.

Szabó Lőrinc nem volt könnyű természet. Nemcsak könyörtelen magaföltárásával riaszthatta el magától azokat, akik az adott pillanatokban nem érezték meg (s ennek érdekében, sőt az ez iránti hálából nem viselték el), hogy itt egy örökléttel eljegyzett lélek működik. Annak pedig dolga és beszéde voltaképpen az egész emberiséggel van. Még akkor is, amikor az esetlegesség egyének előtt beszélteti. Ártatlanságával, eredendően gyermeki gyanútlanságával Szabó Lőrinc tán még több felebarátját megriasztotta.

És erről tán még bajosabb a szó, mint az őszinteségéről. Nem is tenném, ha nem érezném magamon az ő biztató tekintetét, amellyel saját magát fölénnyel, s ugyanakkor csillapíthatatlan kiváncsisággal szemlélte.

A nagy önvizsgálókat általában zárkózottaknak ismerjük. Ő, a művészetében oly fejedelmien igényes, az emberekkel való érintkezésében kimeríthetetlenül demokrata volt. Tudott, sőt szeretett úgynevezett autóstoppal utazni. Ez azt jelentette, kiállt a kocsijáró szélére, s addig integetett a járműveknek – a teherszállítóknak éppúgy, mint a motorkerékpároknak –, amíg nem akadt olyan, amely megállt és fölvette. Ezt nemcsak vidéken csinálta, hanem Pesten is. Ha végül fölvették, bemutatkozott; nem, dehogyis azért, hogy esetleg a hírnevét élvezze; hanem, hogy neki is bemutatkozzanak. Mert imádott ismeretséget kötni. Ilyenkor elmondta egyben útja célját is. Ezt is azért, hogy útitársai is elmondják a magukét. Nem ismertem még embert – nemcsak a művészek közt –, akinek akkora ismeretségköre, oly nagy levelezése volt, mint neki. A legendák jó királyainak, az országjáró fiatal Petőfinek hitével bízott a népben, főleg az egyszerű emberekben. Vonaton, hivatali előszobában, strandon, akit lehetett, megszólított, kikérdezett. Majd apróságokig menő tanácsokkal látott el, igen nagy felelősséggel és tárgyilagossággal, híven tehetségéhez. Az igazi költők tárgyilagosak és felelősségtudók. A felhőkben a dilettánsok szálldosnak. Csak hát az ő tanácsai nem emberméretűek voltak. Vagy nem mindig azok.

A nyüzsgő fiatal halak, a „kicsi a rakás”-t játszó iskolások elevenségével kereste az élet gomolyát, az élők közelségét. Semmi nem idegenítette. Művei föltárják szellemének csitíthatatlan, semmitől vissza nem hőkölő ismeret szomját. Ennek életrajzi délköre nyilván, hogy idegenkedés nélkül beleivott más poharába, fölvette más fehérneműjét, belefeküdt más ágyába. Hogy annyi nővel lett ismeretsége, abban jó része volt ennek az alap ember-ismeretségi vágynak.

Barátságot és ismeretséget nemcsak kötni szeretett, hanem közvetíteni is. Őt gyötörte, ha mások gyötörték egymást. Így hát szenvedélyes kibékítő és elvtisztázó is volt. Arról nem lehetett képem, hogy egyéni barátkozásai, idegenkedést nem ismerő ismerkedései milyen következménnyel jártak, általában s egyénileg az ő számára. Erről külön-külön hű és hűtlen barátainak, alkalmi és állandó ismerőseinek kell szólniok. De arról, hogy összebékítő és elvtisztázó buzgalma mit hozott neki is, másoknak is, tanúságerejű emlékem van.

Az mégpedig, amidőn – tán húsz éve – a népi írók közti látszólagos ellentéteket akarta a közös ügy érdekében eltüntetni, az ő lakásában, egy meghitt baráti megbeszélésben. Ennek bevezetésére oly gondosan fölkészült, hogy még jegyzeteket is készített, abból kiindulva, hogy – amint folyton ismételte is: „a rejtett aknákat fel kell robbantani”. A népiek közt valóban voltak ellentétek, de a közös ügy még az egymástól legtávolabb működő szívek és nyelvek közt is fönntartotta, ha másét nem, az eszmecsere kapcsolatát. A házigazda éles elméje percek alatt s rögtön az első percekben föltárta az ellentétek e fertőző kelevényeit, s a cselekvő jóakarat az orvoskéz szenvedélyével nyomogatta elő, milyen ártalmas is az, amit Féja Némethről írt vagy mondott, amit Kodolányi Féjáról, amit Nagy Lajos (mert ő is ott volt) Móricz Zsigmondról s Erdélyi Sinkáról, Sinka pedig azt hiszem, valamennyiönkről. Az aknák sorozatban robbantak. Ma is a fülemben a láncolatos dörejek, ahogy az egymás után elrobogók előbb a dolgozó-, aztán az előszoba, s a végül a ház ajtaját maguk után bevágták. Ez a tapasztalat – mivel én csaknem utolsóul távoztam – ad jogot képzeletemnek a maguk valóságában fölidézni azokat az elvtisztázásokat, illetve eszme-összebarátkoztatásokat, amelyekre Szabó Lőrinc az Est-lapok szerkesztőségi termében munkatársai érdekében vállalkozott, gondos fölkészültséggel, abból az ellenállhatatlan jóakaratból, amely minden élő iránt nemcsak szóra, hanem cselekvésre is ösztökélte.

Kudarcai ellenére is. Meghatva vonom meg azt az újabb délkört, hogy az idejére és függetlenségére oly féltékeny lángelme mennyire tukmálta nemcsak barátságát, hanem szolgálatait is az emberekre. „Tukmálta”, hadd fejeződjék ki már ezzel a hálátlanság s vele az örök kései bánat.

A halála utáni hetekben csak nem oldódott bennem a gyász, hanem szinte naponként növekedett. Ahova néztem, valami az ő arcával nézett vissza rám. Ekkor ébredtem rá, mennyi olyan holmival látott el, amelyek, mert kéretlenül, merőben az ő gondolatából kerültek hozzám, most teljesen őt vallották gazdájuknak, s az ajándékozást folyamatossá tették. A házbejáró előtti kis mogyorófát (nem bokrot, hanem fát!) ő ültette, elhallgattatva abban a véleményemben, hogy ott a csupa sziklában nem marad meg, s ha mégis, bokrával akadályozza majd a bejövetelt. Megmaradt, s valóban nem bokorrá, hanem sudárrá fejlődött. A fürdőszoba üvegpolcán a borotvaszappanos tégely is az ő beavatkozása: ő hozta, mert kitapasztalta, hogy ez sokkal gazdaságosabb, mint a szappanrudacska. Most látom, az ecset is az övé, mert abban meg a műanyag szőr tartósabb, mint amihez én szoktam. Gyönyörű norvég hátizsákom ötletes alumíniumvázát valahányszor a vasúti kupéban a szakértők megcsodálják, a század legmélyebb lírikusának nevét kellene kimondanom, tőle kaptam. Éjféltáji telefonokat kaptam tőle: kitűnő cseh ceruzákat fedezett föl, kell-e, mert többet is vett. (Föltételezhetően valamennyi író barátjának.) Egyszer kislányunkat mindenáron meg akarta tanítani sakkozni. Ika még a babaruhák korát élte, s húzódozott. Sakk se volt a házban, nem, talán az egész félszigeten. Ez sem volt akadály. Nádból, kukoricacsutából, egy papírdoboz s egy üveg tinta föláldozásával Lőrinc bácsi azonnal megcsinálta a táblát is, a figurákat is, büszkén a találékonyságára és valóban nem közönséges kézügyességére, melyet mozdonyvezető édesapjától vélt örökölni. Ez utóbbi dologban én se mindennapi örökséget kaptam, s versenyünk nemegyszer szerény győzelmemmel végződött, így például akkor is, amikor a tihanyi ház alsó szobájába a villanyrezsó drótját körülményes véséssel és vakolással bevezettük, ahogy azt a versecske igazolja, amely ma is a falon olvasható Szabó Lőrinc saját írásával és fölszögelésével.

Találékonyságot illetően viszont – több élettapasztalata révén – messze ő járt elöl; főleg az anyaggal és az idővel való takarékoskodás terén. Előfordult, hogy az említett tihanyi házban csak ketten laktunk. Magunk vágtuk a fűtéshez való fát, magunk főztünk, sőt a mosogatás nemszeretem dolgát is mi végeztük, katonai egyszerűséggel, hála Szabó Lőrinc egykori honvédtizedesi élményének. Tányérunkat minden fogás után azonnal kitisztítottuk, mégpedig úgy, hogy a kert földjével ledörzsöltük, majd az eresz alatti vízgyűjtőben leöblítettük.

 

 

Nemcsak az emberek iránt volt benne állandó készség az ismerkedésre, a tanácsadásra, a szívességtételre. Megvolt ez benne minden élő iránt. A félszigeten ahány kósza kutya vagy macska volt, az végül az említett házhoz szokott. A már súlyos beteg költő százmétereket elgyalogolt, hogy egy-egy szalonnabőrrel megvendégelje őket. A madaraknak visszafüttyentgetett. Láthatóan velük is beszédbe ereszkedett volna. A ház pókjai személyes ismerősei voltak, néven nevezte őket, megkönnyítette életüket azzal, hogy hálójukba legyeket rakott. Elég sokat, mert kézügyessége folytán a legyeket még bal kézzel is bámulatos biztonsággal vadászta.

Alkonyati barangolásaink egyik alkalmával egy másik rokoni nyári ház zárt verandájában egy nagy harkályt fedeztünk föl. A rabul ejtett madarak kétségbeesésével ostromolta az ablakot. Ősz volt, az az ősz, amikor a Huszonhatodik év szonettjei készültek. A ház már üresen állt. Bizonyos volt, hogy a madár, amely nem tudni, mi módon furakodott be a hideg elől a házba, menthetetlenül ott pusztul. Szabó Lőrinc egy fél éjszakát beszélt arról, s hívta társul az én töprengésemet is, hogyan lehetne mégis kiszabadítani a harkályt. Hajlandó lett volna Pestre fölutazni, vagyis legalább három napját rááldozni, hogy a ház kulcsait megszerezze. Összeadva találékonyságunkat és kézügyességünket, jó félnapi munkával is elértük a célt, ami végül Szabó Lőrincnek oly fontos lett, hogy már-már elsírta magát. A veranda egyik ablakrekeszéről különlegesen megélesített konyhakésekkel eltávolítottuk a gittet, a szögeket, a fát, majd az üveglapot óvatosan kiemeltük. A következő fél napot Szabó Lőrinc a madár kicsalogatásával, mondhatnám rábeszélésével töltötte. Aztán az üveget visszahelyeztük oly tökéletesen, hogy kérkedésünk nélkül emberi szem ma se lát rajta változást.

Az absztrakciónak ez az óriása így vonzódott a tapintható valóság legapróbb jelenségeihez, így becsülte, csaknem egyenrangú társként az élet legszerényebb hordozóit; a gondolatok s események gyötörtje így bújt a természetbe. Már ahhoz, ami a természetben szelíd s vigasztaló. A hideget gyűlölte. A piszkos téli sár gyermeki szitkozódásra ingerelte. A napot viszont személyes ismerősének, mondhatnám nőismerősének tekintette: gyönyörrel nyújtózott el melegében; messzi, kikandikáló fényére is rámosolygott. Semmi forróság nem volt neki elég. A legvadabb júliusban is úgy sütkérezett az átizzott köveken, mint a gyík. Illetve a sikló, mert termetre a közönségesnél jóval magasabb volt, s a sovány, keskeny test így elnyúltában, fölülről nézve még hosszabbnak tetszett.

A természet közvetlen ajándékait szerette, nem telhetetlenül, de mégis a gyermekek módjára. Szeszt nemigen ivott (részegnek, még csak mámorosnak sem láttam soha), de nemcsak a mézet ette kenyér nélkül, leveseskanállal, hanem a vajat is.

Nem volt igényes, sőt – szerfölött beosztó és takarékos lévén, a mindig bizonytalan jövőtől való félelmében – csaknem parasztian keresetlen ízlésű volt, a kálvinista parasztok puritánságának nyomaival. De dührohamot és még visszaemlékezve is sírógörcsöt kapott, ha abban a kevésben megakadályozták, amire épp igényt tartott.

Ezek közt rögtön második helyen az utazás állt. De vágyát, ha egyszer föltámadt, képzelete minden esetben végtelenre, elérhetetlenre növelte. Ez okozta, hogy az örömöt, sőt a gyönyört is folyton ürömmel keverve itta. Amikor sikerült Egyiptomba eljutnia, én, a szerénynél is szerényebb hivatalnok lévén, szülőmegyémbe is csak kellő takarékoskodás után kelhettem útra. Emlékszem arra a megmosolyogtató s csak beavatatlanok szemében torz jelenetre, amidőn a piramisok tövéből megtérő költő elmondta élményeit. Mosolygott, s közben dőltek a könnyei, hogy épp csak az üdvösség kapujáig engedte a sors, Luxorig s nem a Nílus forrásáig! Nem Rimbaud nyomán Etiópiáig! És hogy parafasisakot csak másodrendűt vásárolhatott, nem olyat, amelyen valamiféle automatikus szellőzőnyílás van! Nem győztem vigasztalni, s végül is a Centrálból átmentünk egy moziba, az én költségemen, mert pénze valóban csak annyi volt, hogy kávéját kifizesse.

Hogy készült még élete utolsó hónapjaiban arra a svájci útra, amelyre H. Hesse hívta meg. Ezt már nem adta meg neki a Sors és a Hivatal. Pedig akkor már jó tíz éve nem tett nagyobb utazást.

 

 

Annál jobban szaporította a kicsiket. Mihelyt megtavaszodott, valósággal keringett az országban. Minden meghívást elfogadott s följegyzett. Zsebei tele voltak vonatok és autóbuszok gondosan lemásolt közlekedési rendjével. Ha alakja a tihanyi lejtős kert alján megjelent, az ember bizonyos lehetett, hogy hosszabbnak ígért látogatását még aznap megszakítja: megy tovább Igalra, Boglárra, hogy egy nap múlva onnan is tovább induljon, vagy visszaforduljon Füredre.

Mindezt nem csupán élvezetből csinálta. Valamifajta kötelességérzetből, abból, amire a szeretet, sőt a puszta ismeretség is sarkall. Ápolta viszonyait, egyetlent sem hanyagolt el.

Pesten még eldörrent egy-egy időzített bomba s a hidakon, utcákon még veszélyes volt a járás, amikor soványan, meggyötörten fölgyalogolt a Pasarétről hozzánk a Szemlőhegyre, s rávett, hogy induljunk azonnal át Pestre, a Ráday utcába. Nagy vargabetűvel kellett mennünk egy hosszú délelőttön át, mert híd csak a legdélibb volt még nyitva. Porban, tankroncsalékok közt botorkáltunk, utcára dőlt házak változatos hegységein, különféle munkára-kénytetések veszedelmei között. Átkozta keményen az utat, s hogy rákényszerült. A későbbi Huszonhatodik év hősnőjét kellett fölkutatnia, s én arra kellettem, hogy bemehessek olyan helyekre is, ahol neki kényelmetlen lett volna megjelennie. – „Olyan sürgős?” – kérdeztem. Tekintetéből a fájdalom felelt, hogy a segítségadás kötelezettsége hajtja, az a fajta hűség, amely százfelé tépi a szívet.

 

 

Miben volt hát zavartalan öröme? Leginkább tán még a munkában. Amit csinált, hittel csinálta s ha erőfeszítéssel is, de gyorsan és tapasztalt, biztos kézzel. S éppilyen tárgyilagos műgonddal. Lírája nem kis részben ettől az „aprólékosság”-tól oly óriási erejű. Megmagyarázom. Magunkról beszélni 19. századi vonás; a panaszkodó költő hangja: a romantikát hozza fülünkbe. Az ő ereje – mint József Attiláé is –, hogy saját kínjait is a modern tárgyilagosság bonceszközeivel tárja föl s szinte szünetlen ábrázolásban, mindnyájunkra tartozóan, mint általános érvényűt mutatja elénk, kollektív eredményül. Azt kell mondanunk, az ember nevében sajnálta magát: mindnyájunk érdekében. Világosan látta saját értékét.

Mindezek következtében folyamatosan, nyugodt lelkiállapotban tudott dolgozni, fájdalmai anyagán is, de főleg persze fordításain. Verset periodikusan, egy-egy szünet után bő áramlással írt. Ez kimerítette, átlázasította; a vers tárgyát túlságosan átélte, fogalmazás közben is. Így öröme e téren is kihagyásos volt. A tragikusan elvesztett kedvesről szóló szonettek egy részét Tihanyban írta, kitűnő alkotó lendületben, a szokásosnál „jobb formában”. Volt, hogy naponta kettőt is elkészített. Rögtön le is gépelte, tintával is gondosan utánajavította, ahol a ritmus hosszú í-t vagy ű-t kívánt, s kikiáltott értem. Elolvasta még egyszer a verset, majd átnyújtotta, a gyászos élmény (s megrázó olvasmány) hatására sírásra torzult arccal, de kezét dörzsölve az elégedettségtől, hogy egy hónap leforgása előtt ez már a harminckettedik! Tárggyá munkálta a kínt.

Mit mondjak még róla? Olyan intimitást, amitől művét még meghittebbnek, hozzánk még közelebb állónak, rokonibbnak, emberibbnek érezhetjük? Családjához, a Klárákhoz és Lócihoz való ragaszkodásáról, mély, minden szenvedélyénél mélyebb hűségéről kellene még főleg beszélnem – e körül is lehet még félreértés –, de erről tán később s máskor, nem itt, az ő személyes jelenlétükben, eleven hangomat hallva. Örülök, hogy tudják, ki volt apjuk s értik, mire szánta a sors.

Aznap, amikor összeismerkedtünk, úgy jöttünk Szabó Lőrinccel, úgy gyalogoltunk végig a városon a Rákóczi úttól a Kékgolyó utcáig, hogy közben a faluhelyt zsinórnak nevezett játék módjára rézpénzt dobáltunk magunk elé, versenyezve, hogy ki közelíti meg jobban a háromlépésenként kitűzött célt. Ilyen könnyűek voltunk; az egész várost végignevettük. Az életen – ahogy akkor természetesnek vettük volna – nem így mentünk végig. A végső betegség, amely a sírba vitte, úgy fordult, hogy az említett tihanyi házban terítette le járó és álló helyzetéből. Emberfeletti fájdalmakkal küzdött, amíg az őszi felhőszakadású, sáros, sötét éjben kocsit kaptunk, bevittük a füredi kórházba. Ahogy kínjai csitultak, s a gyógyszerek hatására álmosodni kezdett, vissza, haza akartam térni. Arra kért, töltsem vele az éjszakát. Flóra fölment Debrőcziékhez aludni, én a szűk kis kórházi szoba másik ágyába feküdtem le. Az álom mégse jött oly gyorsan, mint ígérkezett, az én szememre sem. Nagy fájdalom elmúlta vagy csak szünetelése is megkönnyebbülést hozván, különös boldogságot tud sugallni. Szabó Lőrinc az elszenvedett kínok arányában kapta volna most az örömöt, kárpótlásul, kiegyenlítésül? Bízott, tervezett, a megbocsátó méltatlankodás nevetésével csóválta a fejét afölött, amin átment. Aztán mégis elaludtunk, vidám jó éjszakát kívánva egymásnak. Úgy tetszik, mintha életünk együtt töltött korszakára akkor borult volna éjszaka.

Pontosan három hétre rá halt meg.

Szabó Lőrincet nemcsak tehetsége révén illeti meg rendkívüli hely a Balaton menti műveltség e dicséretes szándékú emlékgalériájában. Hanem a környékhez való különleges viszonya folytán is.

Szabó Lőrinc szellemét Debrecen formálta, Budapest csiszolta. Kész egyéniség volt, koraéretten is, amikor ezzel a mi dunántúli világunkkal megismerkedett, a versek bizonysága szerint már a pálya legelején. Egyre több szál fűzte ide, egyre többször lelt itt pihenést.

Szabó Lőrincnek a Balatonhoz való vonzódásában azonban mégsem a Balatoné az érdem. Akik ismertük őt emberi személyében is, jól tudjuk, hogy róla szólva üres retorika lenne nemcsak vizére oly édes magyar tengerünk szokásos csábjait emlegetnünk: habjai selymességét, friss déli verőjét, esteli hűsét, borainak s halainak nemes ízeit.

Szabó Lőrinc, mint emlékezhetünk, nem itta a bort, nem ette a halat, nem élvezte a forróságcsökkentő szellőjáratokat, mert ő különös módon a kánikulát imádta és kívánta, mégpedig a hortobágyi, az egyiptomi vad déli verő fokán s azt is hibátlan városi öltözékben. Ezért a vízbe sem igen ereszkedett, a mélyebbe már csak azért sem, mert úszni sem tudott. Ha mármost ismerni és látni akarjuk annak forrását, hogy Szabó Lőrinc miért járt mégis annyiszor s oly készségesen ezen a tájon, kedves barátaim, tisztelt ünneplő közönség, egymásra kell néznünk. Minden amellett szól, hogy a bornemissza, halnemeszi, életelemként sztyeppei lángolást álmodó költő gyakori útrakerekedésének mi voltunk indító okai. Szívesen csatlakozott hegyi vagy tóparti kirándulásainkhoz. Ha sziklabércről vagy vitorlarúd mellől a táj valami távoli szépségére figyelmeztettük, elismerően követte ujjunk irányát, de csak addig, amíg látóterébe nem került emberi alakzat, nőnemű főképp. A tó és táj szembűvölő, ezernyi varázsa közül voltaképpen ezt értékelte, ahogy versei ugyancsak tanúsítják.

A tihanyi Fehér Fal lejtőjén, elragadó kilátás helyén választotta ki ugyan azt a földdarabot, ahol öregségét eltölteni akarta, de azt is azért, mert itt vélte meglelni azt a magányt, amelyet a közelség nem zavar, hanem támogat. Innen egy percnyi döntés után már vihette is volna útitáskáját akár az igali orvosnak, akár az ábrahámi festőnek, a gödrösi szobrásznak, az akarattyai és sajkódi írónak, a füredi literary gentlemannek és hovatovább állami támogatásra érdemes mecénásnak az ő számára mindig nyitott házába, illetve mindazokba az otthonokba – Földváron, Fonyódon, Szárszón, Bogláron –, ahova invitálást kapott, akár egy-egy vasúti összeismerkedés után, azaz nemcsak költői, hanem közvetlen emberi rendkívülisége folytán.

Összefoglalva tehát, Szabó Lőrincet e táj alkotóeleme vonzotta ide, amelyről szállodai prospektusaink és idegenvezető könyveink nemigen tesznek említést, az utóbbi száz évben. E táj szelleme, e táj emberei. Szerénységeink, tisztelt ünneplő közönség.

Zavarba ejtő és figyelmeztető, sőt kötelező jelenség, főleg annak meggondolása után, hogy a táj látnivalói és éreznivalói közt, a természet adta világ és az ember teremtette szellemi világ közt egy zseni tett ily éles különbséget, azaz helyezte az egyiket a másik fölé.

Ez a kis ünnepély így fokozottan a köszönet ünnepe. Tisztelgésünkkel hálát mondunk költészetünk egyik óriásának, de ezzel az ünnepséggel ugyanakkor valamiféle hálát fejez ki ő is önök közül mindazoknak, akik házukba és szívükbe fogadták és fogadják. S mindezt nem gyászos hangulatban.

Ne tévesszen meg bennünket ez a temetői szabású márványlap, aranybetű és koszorú. Minden kő és érc, amely nem test nyugvóhelyét, hanem szellem egy-egy pihenőállomását jelöli, útjelző kő az öröklétre vágyó értelmes – szép és igaz – élet hadi útján. Erre a kőre tehát nekünk nem csüggedten, hanem bizakodva, nem könnyel küzdve, hanem mosolyogva kell tekintenünk. Ha sírjánál állunk meg, ott nyelhetjük a könnyet, hogy nincs, hogy eltűnt. Mert ott valóban nincs. De itt, itt van. De itt már ismét föltűnt, örök mivoltában.

Gondolom, senki sem érti félre, hogy így, az élet hangján beszélek róla. Mikor ide készültem, az a leküzdhetetlen képzelmem támadt, hogy ő is itt lesz, személyében, valóságosan itt áll majd, szokása és túl magas termete miatt az utolsó sorban, s szemüvege fölül csodálkozó pillantást küld felém, ha nagyon akadémikust mondok, és hogy hazamenet – ahogy azt is szoktuk – megbeszéljük, mégpedig a kritizálás kéjével, az egész „ügy” lefolyását, kinek-kinek viselkedését.

Ez, hogy őt ily valóságosan köztünk levőnek érzem, ad jogot, hogy nevében mondjak, ebben is az ő szokását követve, félszavas, szemérmes, dünnyögő köszönetet a szép plakett megalkotójának, az emlékmű megteremtőinek s megszervezőinek s önöknek mindnyájuknak, akik innen egy eleven találkozás élményét viszik haza.