A Nyugat vége^*

Félszeg érzés olyan könyvet olvasni, amelynek hősei közt mi magunk is ott vagyunk. Főképp, ha a könyv nem regény, hanem korrajz; illetve történelem. Feszélyező történelemben járkálni.

Emlékezőtehetségem, mint a legtöbb emberé, aki élményeit nem megjegyzésre, hanem följegyzésre gyűjti, nem nagyon megbízható. Én legalábbis nem tartom annak.

Így hát, nem jegyezvén se meg, se föl emlékeimet, érdeklődéssel, szinte izgalommal követtem Gellért Oszkár Kortársaim című könyvében sorsomnak a mai állapot felé való alakulását: hajdani fejlődésemet.

A méltán lebilincselő könyv egy izgalmas fordulójánál azonban meg kellett állnom.

Némileg olyan érzéssel, mint annak idején József Jolán könyvének nem egy lapjánál. Az ő esetében hallgattam, köztudomású lévén, hogy éppen abban a legfontosabb időben, melyben szerepeltet, ő maga, összeveszésük következtében, nem érintkezett öccsével, s a velünk történtekről – épp írása bizonyítja – nem az igazat tudta. Semmit sem tudott.

Gellért Oszkár azonban első forrás.

Az egykori Magyar Csillag végét beszéli el, azaz hogy a Nyugatét, mert hisz írók és szerkesztők a Magyar Csillag nevét mind átmenetinek tekintettük, s mindnyájan mindvégig megújítottan is azt a régi – azt az Osvát–Ady–Móricz–Babits kialakította – Nyugatot akartuk folytatni, melynek fenntartását a haldokló Babits mintegy végrendeletileg hagyta ránk.

Gellért Oszkár a korszakzáró jelenetet így mondja el:

„Amikor a német nácik megszállták Magyarországot, megkérdeztem Illyést, nem volna-e helyes, ha az 1944-es év április 1-i számát már nem adná ki. Nemmel felelt; várjuk meg, amíg beszüntetik a folyóirat további megjelenését. Arra is hiába hivatkoztam, hogy a Szekfű Gyula szerkesztette folyóirat se jelenik meg többé; Illyés nyilván ki akarja provokálni a betiltást. Folyóirata tehát megjelent, nemcsak április 1-én, hanem 15-én is megjelent volna –, a számot már feliben ki is nyomtatták, ha az utolsó pillanatban meg nem jelölték volna a legutoljára betiltott lapok közt.”

Ezt én némileg másképp őrzöm. Nem is emlékezetem jóvoltából, hanem mert a folyóirattól való megválásom szinte kiáltóan színpadszerű volt, csaknem oly harsányan „történelmi”, akár egy romantikus dráma végjelenete, amelynek szokvány hatásosságát az ember csak tréfával vegyítve tudja elviselni.

A német megszállás napján, 1944. március 19-én, délben, annak a szemlőhegyi családi háznak a kapuján, ahol ma is lakom, becsöngetett M. Gy. barátom. A szomszéd utcában lakott. Azzal jött, hogy miként őt, félős, hogy a németek engem is keresni fognak. Tanácsos tehát nem otthon töltenünk legalábbis a most következő hetet. Irattáskáját föllebbentve mutatta, hogy ő – irományait összecsomagolván – már megy is el hazulról.

Hihetetlennek tartottam. Nem éreztem magam oly fontos személyiségnek. De a délután folyamán a baljóslatú értesülések szaporodtak. A városból már csak igazolás után lehetett kimenni. A rémlátás – akár a villamosság – két pólus közt kerengve kap igazán erőre. Németh Lászlóval, aki szintén a közelben lakott, estefelé úgy döntöttünk, kimegyünk Gödre, a szüleihez.

Ipa révén a Nyugatin igazolás nélkül is vonatba szállhattunk. Nem rémlátás volt, amit odamenet láttunk. Lent a városban rabszállító gépkocsik száguldoztak.

 

 

Gödön közös véleményünk ez volt: a megszállás nekünk egyénileg tán katasztrófa lesz. De az országnak ez a kevésbé rossz „út”. A gyalázat mélyébe még látszólag sem önszántából, hanem idegen erő lökésétől-rúgásától zuhan.

A Sztójay-kormány megalakulása ezt a bölcs mondást megfordította. Mi tán megmaradunk, de az ország elvész.

Az ország immár menthetetlen becsülete helyett tehát legalább az egyén mentse a becsületét.

Vagyis, amíg itt Hitleré a szó, mi nem szólhatunk. Legfeljebb tettel.

A Sztójay-kormány megalakulásának harmad- vagy negyednapján ezzel a gondolattal jöttem vissza Pestre. Pusztán azért, hogy rendbe tegyem abbahagyott ügyeimet, elsősorban a Magyar Csillagét. A dolog előkészítésére – így a Magyar Csillag szerkesztőségének összehívására – feleségemet kértem meg. Némethnével napot váltva járt ki hozzánk Gödre.

A fenyegettetés legkisebb érzete nélkül mentem végig a városon. Elképzelhetetlennek tartottam még mindig, hogy atyáim országának szívében, baj érhessen. Hogy oly fontos – történeti – személy vagyok.

Gellért Oszkár és a két segédszerkesztő: Örley István és Keresztury Dezső a szerkesztőséghez legközelebb eső kávéházban, a „Parlament”-ben várt rám. Ott volt az Arany János utca s az akkori Vilmos császár út sarkán. A pályaudvarról egyenest odamentem.

Jóformán csak üdvözöltük egymást; az ilyenkor szokásos hír- és találgatáscsere elején tarthattunk, mert a váratlan és meglepő esemény, amely az egész találkozás helyszínét, arcait, mondatait kivételesen s oly színpadszerű élességgel megőrizte emlékezetemben épp akkor kezdődött, amikor a pincér elém tette a kávét.

Az történt, hogy Gellért Oszkár fia, az aki akkor a szerkesztőség adminisztrációs munkáját végezte, egyszer csak ott állt az asztalnál, és csaknem papírfehéren, a vészes hírt hozó követek döbbenetével azt mondta felém fordulva:

– Egy csendőrszázados keres.

– Hol?

– Fönt a szerkesztőségben.

– Most?

– Most.

Semmiféle csendőrszázados ismerősöm nem volt.

Megkérdeztem, már állva:

– Hivatalosan? Fegyveresen?

– Fegyveresen. Igen szigorúan – mondta az ifjú Gellért, s úgy tekintett hátra, az ajtó felé, hogy az embernek akaratlan is a csendőr belépését kellett várnia.

– Fölírta a lakáscímedet is.

Nem lehetett kételyem.

Őszintén szólva először is elröstelltem magam, a történelmi, azaz színpadszerű pillanat, a hazafias tabló hibátlansága miatt.

Ott volt előttem – már szintén talpon – három hű harci társam, némán a rettenettől, három férfi, akit becsültem is, szerettem is. Olyan voltam, mint a menekülő, az épp csónakba lépő Kossuth, az olajnyomaton. Mert hisz a valóságban Kossuth Lajos nem csónakon, hanem kocsin hagyta el a hazát.

Valamennyiünk közül a legfiatalabbat, Örleyt bénította legkevésbé a félelem, az olajnyomattól. Melegen átölelt. Ő valóban utoljára.

Visszaöleltem, de közben a pincér után néztem, aki mellesleg szintén írt verseket. S mivel messze, az óriási terem végében volt, Keresztury ölelése után ezt mondtam, kényszerű nevetéssel:

– Fizessétek ki a kávét! S ha valami mégis történnék… hadd legyen ez az „utolsó” szavam.

A nemzetnek persze.

S azzal mentem ki, igyekezve minél hétköznapibban, emberibben.

 

 

Ez március 23-a vagy 24-e lehetett.

Gellért Oszkárt ezután csak egy év múlva láttam viszont. A Magyar Csillag következő, április 1-i számát, amelynek a munka rendje szerint ekkor már nyomás alatt kellett lennie, ugyancsak ekkor – egy év múlva – láttam újra. Nem akkoriban.

Más gondom volt. Kimentem az utcára és – csodás hatás – végre ismert férfinak éreztem magam. Minden szemről azt hittem, engem fürkész.

Semmiféle használható vagy hamis iratom nem volt. Viszont, tárcám vizsgálata közben, fölfedeztem, hogy kivételesen alig van nálam valami pénz. Nem írásból éltem, nem is szerkesztésből; abból, hogy hivatalnok voltam, a Nemzeti Bankban.

Betelefonáltam oda, egy jó barát kartársamnak.

Azt felelte – könnyed francia mondatokban –, hogy ott is épp most keres egy csendőr. Elvitte a lakásom címét.

Így haza egyelőre nem telefonáltam.

Ott álltam az akkori gróf Tisza István utcán, még egyre félig józanodván csak rá, mi is történt velem, őseim országának fővárosában.

Azt hiszem, más gondom volt, mint az, hogy irodalmi működésem ügyében megváltoztassam-e gödi álláspontomat. Nyilván illuzórikus is lett volna. Behúzódtam egy kapuba, s máson törtem, de ugyancsak, a fejem. Hova meneküljek, azon.

Ezt véltem hasznosnak elmondani Gellért Oszkár emlékírásának kiegészítésére.

Az olvasó kíváncsiságára pedig, ha netán felajzottam, záradékul csak azt, hogy ott annak a Tisza István utcai kapunak dánieli oroszlánbarlang-mélységében ért életem első latolgatásra méltó csodája.

A túlsó járdán egyszerre csak – a gazdatisztek zöld lódenkabátjában, jelvényes kalapjában – egyik unokatestvéremet, anyám húgának velem egyívású, hozzám hasonlóan Rácegresen született fiát pillantottam meg. Aki akkor – úgy tudtam – az ország másik felében, egy Bihar megyei pusztán élt, Sarkad mellett.

Akárhol élt is, most ott ment.

Gyerekként volt egy füttyjelünk.

 

 

Ő hívta fel a feleségemet.

A csendőrszázados lakásomon is megjelent.

Később kiderült, hogy ez a keresés utánam nem volt veszélyes, sőt jóakaratúan épp a később bekövetkezett veszélytől igyekezett eleve megmenteni: a százados, az ellenállás tagjaként épp arra akart figyelmeztetni, hogy listán lévén, rejtőzzem el.

A Magyar Csillag április 15-i száma? A megjelenés betiltásának kiprovokálása?

Két nap múlva már engem magamat tiltott el bárhol való megjelenéstől egy kedvesen erélyes nagynéni hangja, egy vidéki szűk tanítóház éléskamrájában.