Sárközi György*Úgy látszik, én leszek a második Sárközi – fordult felénk mosolyogva nemrég irodalmi közelharcának melegében egyik tehetségre, műveltségre egyaránt kiváló regényírónk. Vagyis Sárközi György neve nemcsak egy költőt jelent, hanem egy magatartást is. Viselője azok közé az írók közé tartozott, akik először nem is művüket, hanem életüket akarták megformálni. Nyurga, magas, huszonnyolc éves ember volt Sárközi György, amikor én 1927-ben megismertem. Értő-résztvevő kék szem, barna, szinte hindu arc. Arcvonásai, mozdulatai éppúgy mozgásra, hajlékonyságra készek, akár szavai és gondolatai; de csak készek, mert közben mégis tapintatosan vagy fölényesen tartózkodók. A figyelem s az udvariasság mintaképe. Csupa szolgálatkészség, semmi szolgaiasság. Siker vagy legalább rokonszenv kísérte mindenütt; személyét is, működését is. Fellépése óta – 1917-ben, tizennyolc éves korában jelentek meg első versei – Babits ajtaja nyitva volt előtte. Ezzel a Nyugaté is. De néhány év múlva éppúgy kaput tártak neki a Nyugattal némileg versenyben vagy vetélkedésben levő Athenaeum lapjai és könyvkiadó szervei; ezek később alkalmazásba is fogadták. Amiből az következett, hogy a költő írását az akkori Magyarország bármely folyóirata vagy hírlapja azonnal, megtisztelő módon közölte. Ezeket az írásokat az olvasók érdeklődéssel várták. Szerzőjüket, Szabó Lőrinccel együtt, az Ady után következő nemzedék nagy ígéretének tartották, igényessége, emelkedettsége, spiritualizmusa miatt. Barátai – helyeslői és vitatársai – a haladó, az úgynevezett radikális polgárság felvilágosult fiataljaiból kerültek ki. De ugyanakkor már az egyetemi és egyházi körök tájékozott vagy tájékozódni kívánó fői is felfigyeltek rá: néhány rokon szellemiségű fiatal emberrel, mondhatni megindítója volt annak az irodalmi s már-már társadalmi irányzatnak, amelyet később a nyugati mintára nálunk is neokatolicizmusnak neveztek el azok, akik nem ismerték a katolicizmusnak a lényegét. Vagyis nem volt az akkori Magyarország uralkodó rétegének olyan fóruma, amely ne adott volna legalább egy életre szóló dicsőséget a húsz-huszonöt éves Sárközi György tehetségéért. S amikor rövid pályafutása után, voltaképpen még útja elején, 1945-ben meghalt, összes verse ekkortájt megjelent gyűjteményének bevezetője ezekkel a mondatokkal kezdődött: „A magyar szegényparasztság egyik legszívósabb, legönzetlenebb előharcosának költői munkásságát tartja kezébe az olvasó. E versek szerzője szerkesztette esztendőkig a két világháború közti idő legjelentősebb írói és paraszti mozgalmának csata-folyóiratát, a Választ; ő indította útjára a Magyarország Felfedezése című könyvsorozatot; az üldöztetések alatt az ő baráti otthona volt a mozgalom legmeghittebb találkozóhelye, a Márciusi Front legfontosabb kiáltványait és elvlerögzítéseit az ő íróasztalán, az ő tollával fogalmaztuk.” Ezeket az emléksorokat én írtam. Illő, hogy megmagyarázzam: képet adjak Sárközi György fejlődéséről.
Ez a fejlődés sokkal egyszerűbb volt, gyorsabb is, mint ahogy a pálya kezdő és végző pontja közti távolság sejtethetné. Az út, melyen Sárközi György ezt a távolságot megtette, rengeteg veszélyes kacskaringót és zsákutcát ágaztatott magából. Sárközi azért tette meg oly gyorsan, mert bátran messze előre nézve, már kezdettől fogva a végső célt kereste; mert kitűnő műveltség, ösztön és erkölcsiség segítette tájékozódásában. Érvényesülése még a háború alatt, de igazi pályafutása az 1920-as évekkel kezdődik. A tegnap akkor: a magyar proletárállam bukása; a jelen: a magyar polgárság kudarcsorozata, hogy a nemzetnek államot alkosson. S a jövő? Nézzünk vissza erre az időre. Az újabb kori magyar társadalom fejlődésének első alapfogyatékossága, hogy – amiként mindnyájan tudjuk, s a gondolatsor kellő pontján leckeként fújjuk – nem volt polgársága. Legújabb kori fejlődésünk második alapfogyatékossága, hogy amikor aztán mégis lett polgárságunk, ez akkor sem vált a nemzet szerves részévé, akkor sem végezte azt a működést, amely az európai országok fejlődésében a polgárságnak a hivatása volt. Nem mintha ez a mi késve kialakult, de végül mégiscsak kialakult polgárságunk nem működött volna. Éppen csak nem hivatásszerűen, nem történelmi feladatát teljesítve működött, hanem – késése miatt – kezdettől fogva sután, mint az az egész korszak, amelyben kifejlődött, s amely létét meghatározta. Hogy kezdeti polgárságunk és gyári proletárságunk eredetre nézve nem magyar nyelvű, leckeszerű közhely ez is. De mint az előbbinek, ennek is van fontos folytatása. Az pedig, hogy e két osztály megmagyarosodása, a nemzet életébe való begyökeresedése nem egyenlő gyorsan folyt le. A hajdani Volksstimmét olvasó nagyapa unokái az első világháború végén már nem ismertek más nyelvet és életlehetőséget, mint az angyalföldi ízeivel is jellegzetesen idevalót, amely úgy keveredett a magyar vidék szegénységének nyelvével s életformájával, mint a víz a vízzel. A városi polgárság zöme ugyanakkor még csaknem kétnyelvű volt; a hivatalosan legnagyobb magyar író otthon édesanyjával németül beszélt, a legtekintélyesebb polgári színikritikus a színház folyosóján németül mondta el véleményét, a legműveltebb polgári publicista Mittel-Európáért lelkesedett. De a vidékről fölkerült s csak magyarul tudó ember ennek a rétegnek még magyar beszédét is zavartan hallgatta: sem a tréfákat, sem a célzásokat, sem az árnyalatokat nem érthette; ezekre a kifejezés mind német volt. A játszóterekről éppúgy német szavak áradtak, akár a boltok hátsó helyiségeiből. Mindez történelmi okozat volt, de ami állt a nyelvre, állt a szemléletre is. A gyári proletárság nem magyar részének volt mihez szervesen, egészségesen idomulnia; ott volt a magyar proletárság nyelve, életformája, jövője. A nem magyar eredetű városi polgárság elé a történelem e tekintetben nehezebb utat szabott. Mivel polgárság nem volt, magyarosodása folyamán ez a polgárság legfeljebb a dzsentrihez idomulhatott, visszafelé, s ez nevetség is volt, pusztulás is volt. Megmaradt hát különös, föl nem olvadt tömbnek akkor is, amikor már maga is őszintén hitte s hallgatta a nemzeti jelszavakat az egyik oldalon Vázsonyi Vilmos, a másik oldalon – később – Wolff Károly ajkairól. A történelem talajlökései mutatták meg, hogy ennek a még nyelvében is épp csak hogy magyar polgárságnak merre van még nehézkedése. Az első ilyen rázás a proletárdiktatúra leverésének korszaka volt. A proletárdiktatúrát nem a polgárság döntötte meg, hanem a külső ellenség. Harcot ebben az időben a polgárság legfeljebb a koncért folytatott, egymással. A tárgyilagos, a Bessenyei módjára vizsgálódó „magyar néző” csakis a Mohács előtti s utáni időknek kijáró undorodással idézheti fel, miképp akarta ez a két tábor kitúrni egymást az állami koncessziók, a szabad lopás és a magyar nemzet vezetésének privilégiumából, miképp köpdöste le, majd – megosztozván a kiváltságokon – ölelte át egymást, biztos talajnak érezvén azt a jégtáblát, amely Magyarország volt a két világháború közti eseményzajlásban. Hogy érezhette magát, merre kereshetett tehetségének s becsületének utat ilyen körülmények között az a polgári fiatalember, aki kivételesen – elég sűrűn akadt ilyen kivétel – olyan polgári családból eredt, amely régóta egy volt a magyarsággal, amely nem tudott, s nem is kívánt tudni semmi máshova vezető hídról, de akit ez az egymással hol hajban, hol csókban levő két tábor egyaránt ki akart tudni-húzni a magyar nemzet közösségéből? Sárközi György Pesten nevelkedett. Családja az a fajta polgári család, amely jövedelemszerzés közben parasztokkal, jövedelemköltés közben urakkal érintkezik. A családban hagyomány volt a magyar múlt, a magyar szellem ápolása. A nagyanyák Kisfaludy regéit olvasták, a nagyapák csizmát, dolmányt, Kossuth-szakállt viseltek, s a társadalmi megmozdulások községi vagy kisvárosi ünnepein, főleg a 48-as banketteken nemcsak teljes egyenjogúsággal, hanem még valami ráadásmegbecsülés közepette emeltek poharat a mózesvallásúak nevében a haza, a kétségbevonhatatlanul közös otthon, a közös édesanya üdvére. Az ilyenfajta múlt nem fiatalemberek gondja. Sárközi György modern költő akar lenni, azok hatására ír; azok munkájának folytatására készül. A legújabb nemzetközi lírát követi. Első verseiben semmi más közösségi vágy. Csak „finomság”, csak „árnyalat”, csak „tehetség”. De annyi tehetség, hogy 1918 őszén az alakuló Vörösmarty Akadémia megválasztandó tagjai sorába a megbecsülés az éppen, hogy leérettségizett költő nevét is fölveti. Ekkor érte el őt a megrázkódtatás, amely arra ösztökélte, hogy lába alá biztos talajt keressen. Az ilyen folyamat – főleg lírikus esetében – ritkán tudatos. De bennünket, akik jeleit visszafelé tekintve figyelhetjük, az ilyen folyamat épp törvényszerűségével lep meg. Semmi kétség a körül, mi vezette Sárközit a katolicizmus felé. Szomjába a hit után, vágyába, hogy közösségbe olvadjon fel, vegyült nyilván dac és kihívás is: megmutatni egy farizeus korszak eszmekufárainak, hogy mi az igazi Tan, az igazi Átélés. Behatóan foglalkozott zenével, filozófiával, misztikával. Van a katolikus egyháznak egy jó mondata a hinni akarók, a félig hívők számára: fac ut credas. Tégy úgy, hogy higgyél; a kegyelem majd így is megszáll. Az ifjú Sárközi ezt a tanácsot is megfogadta, gyakorló hívő lett. A szomjas, szívós lélek mindent megtett. Azért, hogy az egyház kebelébe jusson? A versek többről tanúskodnak, már ebben a korszakban. Azért, hogy ki ne rekeszthessék az emberi közösségből; a nemzet kebeléből. Feledhetetlen „indításai” voltak. Egy nemzedék őrzi Sárközi széles ömlésű, versnyitó sorait:
A vers indulása legtöbbször jó; igen gyakran remek. A valóságot költőisíti.
Vagy ez a másik két szakasz:
Hogyne ismernénk ezt is, azt is, hogyne raknánk el ritka költői kincsként emlékezetünkbe a valóságnak ezeket a finom megfigyelésű, finom vonású rajzait; hogyne várnánk érdeklődéssel az általuk megnyílt vers következő szakaszait. A valóság mindkét versnyitásban csak példázatul szolgál, sőt ellentétül; talajon vagyunk, de ez a talaj, akár a repülőtéré: csak az ellendítést szolgálja. Az első versben a gravitáció pompás érzékeltetése csak azért kellett, mert:
A másikban a könnyű szél s holdfény a költői lélek még ezeknél is könnyebb szárnyalását vezeti be, útját – hova is? A finom művészi érzékkel, a tanult, de mégis lélekből fakadt zeneiséggel megalkotott versek igaz, valódi vágytól hajtva szárnyalnak – egy elérhetetlen, egy valóságon kívüli cél felé. Az olvasót megejti a költő ereje és őszintesége, vele szárnyal, hisz benne, követi; épp csak azon a területen marad el tőle, amelyet a költő a megérkezés helyéül ígért, sőt leírt, sőt buzgalmában látni is vélt; de ahova – megint csak a versek tanúsága szerint – maga sem jutott el. Nem is juthatott, mert annál nagyobb volt az igénye is, az őszintesége is. Mert az nem megérkezés lett volna, hanem megrekedés. Ha Sárköziben kevesebb a művészi tudat, sikeres-divatos vallásos költő lett volna. Mert az bizonyos, hogy a figyelmeztetést a saját verseitől kapta. Hiába hajtotta azokat valódi vágy; egyre kevésbé „emelkedtek fel”, s ha mégis, egyre több volt bennük a művi, a zörgő. A nagy ígéretű ifjú költő mintha megtorpant volna. A gazdag, a terjedelemre is jelentős Angyalok Harca után következő versgyűjtemény, a Váltott lélekkel című vékony füzetke. Hangja is, bár nem egyszólamú, vékony. Alig emlékeztet az iménti hangos és bátor, felhőűző szárnycsattogásra. A kötetben negyven vers van. Szinte elég a versek címét elolvasnunk, hogy költőjük lélekállapotát megismerjük: Mint poros útszéli bogáncs, Felborult kasok, Elborult szemmel, A legszomorúbb Káin, Könnyesen és támolyogva, Aludni, mindig aludni, Egy magányos deszkaszál, Jaj annak, aki egyedül marad, Bilincs, Élni kell, Már visszahívnám… A hajdani szép felívelésekből, a sok felszálló vágyból itt már a versindító, a motorbegyújtó erő: a hit nincs meg. A híres gravitáció fájdítóan működik. A kötet címadó verse sem azt jelenti, amit sejtet: a váltott lélekkel a költő nem az ég felé akar törni, minél gyorsabban. Bár azon az áron, hogy lelket cserél, ebből az életből akar kifutni, de csak azért,
Mert:
A felnyúló ág – észrevehettük – nem a magasba tör, hanem a semmibe. A lélek iménti szárnyalása? A kötet legjobb szakaszai azok, amelyekben a valóság közepette ábrázolja magát a költő.
A lélek mélyponton van. S a versek is, különösképpen. A valóságosan járható utak fölfelé, az érvényesülés útjai pedig épp most nyílnak meg írójuk előtt. Mért torpan meg? Mi zavarja? Nem az, hogy valami már nincs benne rendben. Hanem az, hogy épp most kezd rendbe jönni, s ez néha még bajosabb, mint az előbbi. Legtöbb versét eddig azért nem tudta méltóan befejezni, mert nagyon magasra vitte. E fenti versének hibája, hogy végén nagyon is alacsonyra száll vele. A kitűnően megindított versek zöme, amelyekben annyiszor fordul elő a szárnyalás, a szédülés, a könnyűség, a tisztaság – végük felé el-elhomályosulnak. Már csak a szándék – a makulátlan, a kétségbevonhatatlan – tör fölfelé; a vers esik. Az első költemény zárósorai:
E korszakban azok a sikerült versei, amelyekben valóban éterien finom képzeletével mindvégig a földön marad. A Virágok beszélgetésében is van szárnyalás és hullás. De a föld felé. A Szépségek s fájdalmak anyaságát is vallásos képpel vélte lezárni a költő. A vers valójában meghökkentően profán, sőt szentségtörő s egyházi szemnek botrányokozó. Hogy ezt nem vették észre, s nem sütötték rá, azt nyilván épp meghökkentő merészségének köszönhette s a kor teológiai igénytelenségének, műveletlenségének.
A kötet után a folyóiratokban, hírlapokban még ritkább a Sárközi-vers. A költő – ez hallik róla – a magyar múlttal foglalkozik. Könyvtári tanulmányt, életrajzot és korrajzot gyűjtött össze a 48-as szabadságharcról. Arról készül regényt írni, illetve annak egyik különös hőséről, Mednyánszky Cézárról, a kalandos sorsú tábori papról, aki baljában kereszttel, jobbjában karddal harcolta végig a forradalmat, de aztán megrendült istent szolgáló hivatásában, levetette a csuhát, s útfélre vettetve, értelmetlenül pusztult el, már nem is a szabadságért, hanem csak a szabadság miatt, az emigrációban. E regényére való felkészülése idején fogtam először kezet Sárközi Györggyel Koráll utcai saját külön szobájában, a saját íróasztala előtt, a saját könyvespolcai tövében. Meglepett sokoldalú műveltsége s az ezzel ellentétesnek látszó eszmevilága, az, melyet én már első kötetéből ismertem. Tisztelettel néztem rá, mint mindazokra, akik valamely egy-egy általam is kiszemelt úton megelőztek, s ugyanakkor fölénnyel is néztem rá, mint azokra szokás, akik olyasmi után kapnak, amit mi szedetlenül hagyunk. Vallás, katolicizmus? Nekem ez Bözsi nénémet idézte, amint az ozorai templomhegy téglalépcsein lihegve fölcipeli Krisztus elé súlyos hájait, s ezzel az áldozattal vált lelkinyugalmat, hogy egy újabb hétig aggálytalanul ontsa magából lelke lényegét, a közönségességet. A nemzeti érzés, a magyarság elemeinek összeolvadása, a német és zsidó polgárság feloldódása? Én ekkortájt Pap Károllyal voltam barátságban, s ő minél többet beszélt a kérdésekről, én írói állásfoglalásul – mindkettőnk részére – félig tréfásan –, annál többször ezt ajánlottam: amíg minden nép csak gúnyolja a másikat, félős, hogy valamennyinek igaza van. Sárközi György regénye 1932-ben jelent meg, siker nélkül. „Hogy bukkant erre a témára?” kérdezte az olvasó is, a kritika is. A regény, amelynek hőse egy hitében megingott katolikus pap, amelynek címe Mint oldott kéve…, ma válik jelentőssé, azzal is, amit Sárközi Györgyről tudat, szinte lírai vallomással. Nem mondunk újdonságot azzal, hogy csak az a jó történelmi regény, amely az író korának szól. Sárközi György az oldott kéve élményét nem az 1849 utáni magyarság sorsából kapta, hanem az 1920-as, 1930-as évek magyarságáéból. Írt még egy polgári környezetben lejátszódó, kisebb terjedelmű regényt a hasztalan önfeláldozásról. A Viola is jelentős prózai mű, jelentős korrajz; jelentős útmutatás az író fejlődésére. Utána – ritkán – novellák következnek, aztán műfordítások. Egyre több műfordítás, főleg olaszból és németből, köztük Thomas Mann főműve, a József-tetralógia. A ritkán megjelenő versek 1933-tól fogva érdemelnek különös figyelmet. A legtanulságosabb köztük a Balogh András című.
Vaskos, reális kép. Szinte keresett kerülése minden „költői”-nek.
A vers az elején még ingadozó, bizonytalan; épp azért, mert kitaposott ösvényen, a mi akkori „népi” verseink vonalán halad. Befejezésével lesz tökéletes. Itt kapja meg azt, amit ebbe a versbe csak Sárközi György adhatott bele, a költői hitelt. A mind ez ideig külsőségesnek látszó vers itt válik megrázóan bensőségessé:
Nem az angyalok, Sárközi Györgyöt ezek a megidézett Balogh Andrások váltották meg mint költőt is, mint embert is. Ezek tanították meg szállni – zuhanás nélkül. Nem célom, hogy Sárközi minden verséről – bár mind alkalmul szolgál – ilyenfajta elemzést adjak. Az összefoglalást mondom el: azt, ahogy én Sárközi György inkább ösztönös, mint tudatos célba érkezését e példakép vers alapján is elképzelem. Amíg az emberiség nemzetekben és nyelvekben él, nincs teljes emberiségű költészet nemzeti közösség nélkül. Ami a húros zeneeszközöknek a hangláda, a rezonátor, az a lírikus által pengetett hangok alatt a népe. Ha ez a közösséged – ez a közönséged – nincs meg, lehet ujjad ügyesebb, mint Orfeuszé, húrod szilárdabb, mint Homéroszé, játékodból csak tenyered művészi röpködését látom: tragikus, de így van: a hang, a lényedet kifejező hang nem elevenedik meg, nem kap hordozó közeget; s ha véletlenül kap is, csak egy szélfúvásnyit kap, mert az idő aztán menthetetlenül elnyeli. Költőnek, akinek nincs népe, nincs hangja; nincs jövője. Ez eddig igen egyszerű vásárnak tetszik. Ha csak rezonátor kell, hát ide azt a ládát. Beszélek hát a közösség nevében, leszek hát a nemzet hangja. Ez azonban már nem megy ilyen könnyen. Már egy olyan kis közösség is, mint a család, ízelítőt ad: közösség hangjának – lelkiismeretének – lenni, először is gond, aztán felelősség, aztán munka, aztán útkeresés és tervezés, aztán aggodalom, és csak nagy ritkán az az öröm és büszkeség, amit a kívülálló lát. Nézzük meg Zrínyi, Berzsenyi, Petőfi, Arany tekintetét s a többiét: világító, de befelé emésztő lángok; a fényt egy-egy szenvedő szív dinamója gyártja. A Nyugat után következő nemzedék a 30-as évek elején vette át ezt a nemzeti irodalmi örökséget, amely Adyék-Móriczék művében csak azért tetszett újdonságnak, mert ők egy nemzedék – egy kis tehetségű, egy könnyelmű és felelőtlen nemzedék – kihagyásával vették át, Petőfiéktől. Sárközit vonzalma ehhez a táborhoz vezette. Kezdetben tán maga is azt hitte: elég a puszta csatlakozás. Hogy nem elég, arra ismét versei figyelmeztették, néha egyetlen versen belül is. Ez az írói csoport – amelyet leszűkítenénk és megcsonkítanánk azzal, ha csak falukutatóknak vagy népieseknek vagy népieknek neveznénk – a nemzet lelkiismeretének akart hangot adni. Nem igaz, hogy ez az irányzat kizárta magából az „urbánusokat”. A Válasz megjelenése körül ott van Pap, Gelléri, Halász, Cs. Szabó, sőt Szerb, sőt Hunyady is. Lapozzuk át a folyóirat első esztendeit, s elámulhatunk, kikből toborzódtak, kiket hívtak útra a magyar „népiesek.” Sárközi nem egy útszakaszra, nem poggyásza átmentése végett csatlakozott. Nem is a csoporthoz csatlakozott. Odaállt, ahova maga a csoport is: a bajba jutott nemzethez; annak egyetlen erős eleméhez, a néphez; a dolgozókhoz és szenvedőkhöz. Ezt diktálta a nemzeti érdek, ezt diktálta az emberi erkölcs. Azzal adott példát, hogy ott is maradt. Árat adott érte, s jogot vett rajta. Ezt is versei bizonyítják. Lantján a húrok, melyek eddig csak a szemnek mutatták, hogy tapasztalt kéz játszik rajtuk, most egyszeriben hangot adnak, szívhez szólót; a rezonátor működni kezd. A rejtelmes munkatárs, a közösség, amely nélkül semmiféle tartós művészet nincs, úgy megerősíti a költő hangját, hogy most már akár nemzete körén is túl hat. Mikor történt, melyik az az időpont, amelytől fogva parasztgyűléseink dobogóján egyszerre csak Sárközit is köztünk mutatja az emlékezetem? Mintha kezdettől fogva ott lett volna. Ez azt jelenti, soha egy pillanatra nem kételkedtünk csatlakozásának őszinteségében; útját és helyét oly természetesnek tartottuk, akár a magunkét. Soha semmiben nem különböztük el magunktól. Legkényesebb, legbizalmasabb tanácskozásainkban jelen volt, véleményt mondott. Abban az időben már hatni kezdtek a németországi fajelméletek, illetve azok magyarföldi csihataghajtásai. A Márciusi Front ismeretes, ide vágó elveinek kialakítása nem ment vita nélkül. Ezekben ő is részt vett, felszólalt, tiszteletet ébresztő tárgyilagossággal. Akár mi, ő is a közösség, a nemzet érdekét nézte, önzetlenül. Mindenképpen – még hibáinkban is – egy volt közülünk. Legfeljebb munkájával vált ki. Holott helyzete nehezebb volt, mint bármelyikőnké. A támadások, amelyek a csoportot hovatovább személyei szerint is érték, számára még külön ütést is tartogattak, jobbról-balról egyaránt. Voltak, akik árulónak kiáltották ki, voltak, akik a mi áruló voltunkat akarták az ő köztünk létével bizonyítani. Mindezt mosolyogva nézte, fölénnyel, mint aki olyan tűzpróbát áll ki, amely neki nem fáj, amelyben csak babonás szemlélői hisznek. Mindez csak szorosabbra fűzött bennünket. Némiképp kihívásul – ide is, oda is feleletül – bíztuk rá oly egyhangúlag a Válasz szerkesztését. Ekkor vágta fejszéjét abba a fába, amelybe már annyi nagy szándék eszköze bennragadt: Dózsáról kezdett tragédiát. Ha nem is olyanon, mint az értetlenek gondolták, átment valami tűzpróbán. Merem mondani: végre valóban hitre és helyre lelt. Megnyugodott és megerősödött. A Válasz elnémítása után is folytatta a feladatot, amellyel szerkesztővé való választásakor megbilincseltük. Változatlanul nála s vele beszéltük meg azokat az eszméket és élményeket, amelyekből már nem lehetett kinyomtatott tanulmány, felolvasható novella, elszavalható vers. Nyugodtan nézett a jövőbe, akkor is, amikor azt látta, hogy onnan reá a csaknem bizonyos halál tekint vissza. Amikor 1944-ben elhurcolták, a baráti szövetkezés kétszer is megszervezte számára a börtöntáborból a menekülést. Nem akart kivételezett lenni; most is a nehezebb sorsot akarta; Halász Gáborral és Szerb Antallal együtt 1945 kora tavaszán a nyugat-magyarországi Balfra vitték. Így halt meg itt április valamelyik napján, végelgyengülésben, negyvenhat éves korában.
Így hagyott mégis olyan irodalmi örökséget maga után, amely szól már önmagától is; amely érzést és gondolatot közvetítene akkor is, ha alkotójának személyéről semmit sem tudnánk; amely tehát közösség élő hangja; rész egy nép elmeműködéséből, egy nemzet lelkiállapotából. Amely már azzal is, hogy egyéni, együttest gazdagít. Sárközi György utolsó versei már épp úgy csak versmagyarázatot igényelnek, akár Arany János versei; amelyekhez különben rejtelmesen-rejtetten hasonlítanak: nem külső mivoltukkal, hanem belső rendeződésükkel. Jellegzetes magyar szemlélet nyilvánul meg bennük. A fegyelmezetten tárgyilagos, de mégsem emberietlen vizsgálódás sajátos emelkedettsége. A költő, aki ifjúkorában annyit vágyott szárnyalni és emelkedni, most a földön jártában kap tág láthatárt. Ezt a valódi, értékbeli emelkedést az 1941-ben megjelent Higgy a csodában kötetétől számíthatjuk. A csodának itt már semmi vallásos zöngéje. A csoda, amelyben hinnünk kell, az, hogy az ember mégis megmenti a világot, a társadalom jobb jövőjét, bármily sötét hatalmak fenyegetik őt is, azt is. S a költő helye?
Ez az öreg kilátó a megbízható, jó, igazi, népalapozta, népet szolgáló költészet. Olcsó fogás volna kihasználni, hogy ez az igazi magasság, ide feljutni, ahhoz kell művészet és áldozat, tehetség és türelem! Sárközi már ott áll. Oda illő szemmel lát. Nem igaz, hogy – amikor a látottakról beszél – nem illenek ajkára az ilyen szavak, mert hogy neki nem ez a „sajátos élménye” vagy „lélekformáló világa”:
Ez a magyar szegénység valósága s ő megszerezte ebbe a világba – hangja rezzenésével is ezt tanúsítja – a polgárjogot. Ki-kinyílnak most is a hajdani jellegzetes, széles ívelésű Sárközi-sorok. Milyen más irányban!
Tisztánlátás a külső világban: ez vezet a tisztánlátáshoz önmagunkban. A kötet lírai vallomásai közt egymást érik a jól sikerültek: Emlékezés egy vén malomra, Erdőben, Esti séta, Nyári éjszaka, Szikla, Kesergő, A napnak megadtad, mi a napé, Hűvösödnek az éjszakák. El kell fogadnunk a költő legközelebbi ismerőjének – s legszigorúbb bírálójának – feleségének véleményét: Sárközi az öregkor nagy költője lett volna. Semmi kétség: az esztendők, a kiforrt hév esztendei, amelyek mások lírai erejét csökkentik, az övét gyarapítják. Utolsó kötete – melyet már nem adhatott ki –, a legtisztább. Első kötetéről egy baráti toll olyasmit írt: duzzadtsága szegényítette. Ezt szűk volta gazdagítja. Lapozzuk át újra és újra: nincs benne egyetlen helyére méltatlan vers, egyetlen érdemtelen szakasz. De a „jól sikerült” helyett mind gyakrabban mondhatjuk: „remek” – a November, az Igazi halál, az Országúti szent, a Téli ébredés, a Nyári zivatar olvasta után. S mit mondhatunk a felszínre oly igénytelen, de épp üvegtisztasága révén oly messzire-mélyre láttató Esőcseppek című után?
„Ebben nem lesz része” – írtam abban az egykori előszóban, amelynek kezdő sorait most bevezetőül idéztem. Hadd írjam ide befejező sorait is, az indoklást, miért marad meg Sárközi György neve mindaddig, amíg a magyarság és a magyar nyelv: „Két romolhatatlan értéket is hagyott. Költészetét s forradalmár tiszta jellemének emlékét. Hagyatékának sajtó alá rendezője így két zászlót hajt meg szelleme előtt e könyv kibocsátásával: az irodalomét és a küzdő magyar szegényparasztságét.” Amelynek nemzetté válása most folyik, s amely – szerencsés pillanat – mindenkit magába fogad, aki őt vállalja, Sárközi áldozatkészségével, félreérthetetlen útválasztásával, egyenességével. |