Molière^*

Vannak írók, akiknek művéhez alig tesz hozzá valamit, ha életüket is megismerjük. Házas volt Vergilius? Vénlegény? Ha tudjuk, ha nem, a Georgicon minden részletét egyaránt jól érthetjük. Molière nemcsak életét írta-fonta bele – tudatosan vagy öntudatlanul – műveibe, hanem gyors visszhangjuk révén művei is visszahatottak életére; ezer szállal fonódtak abba. Magánélet és közmunka – ahogy a művész alkotótevékenységét nevezhetjük – itt szervesen egy.

Az alatt a tizenöt év alatt – 1658-tól 1673-ig –, amelyre Molière működése esik, a francia költészet kiszáradt forrás: lírikus nincs, még versíró sem La Fontaine-en kívül. Ez magyarázza tán – ez a hiány –, hogy soha annyi egyéni szenvedély nem került francia színdarabba, mint akkor Molière és Racine korában. Racine nagy sorait a máshol szóhoz nem juthatott szerelmi szenvedély röpíti. Molière-ét az égjáró – a jövőkutató – líra másik ösztökélője: az igazságkeresés; az igazság minden áron való kimondása. Ennek követőit hívja a francia irodalomtörténet moraliste-nak. Legtöbbjüknek mi nyugodtan a forradalmár nevet adhatjuk, akkor is, ha ők maguk soha nem írták le ezt a szót.

Az ilyenek élete, még eseménytelenségükben is, tele van fontos fordulóval: sors-alakító tapasztalattal, szándékosan vagy ösztönösen elfoglalt „állásponttal”, következményt szülő és következményt vállaltató cselekedettel. Molière élete ilyen volt. Látszólag kerülte a harcot; „csak érvényesülni” akart. Valójában élete minden pontján kereste a harcot; hisz anélkül egy jottányit sem érvényesülhetett volna. Egy alacsonyabb társadalmi rendből származott, s akkor is az igazság, vagyis az előre törekvő osztály nevében beszélt s követelődzött, amikor neki magának egyénileg már minden kapu kinyílt.

Magánélete szerencsétlen volt. De mint annyi szókimondó művész munkáját: magánélete az életművét igen szerencsésen szolgálta.

Ilyen értelemben volt szerencsés már születése, neveltetése is. Eredetileg Poquelin-nek hívták; egy Jean Poquelin nevű jómódú kárpitkereskedő gyermekeként 1622 januárjában született Párizsban, a Saint Honoré utcában, a Pont-Neuf – az Új Híd – közelében.

Franciaországban nemigen meszelik a szobákat, nem is festik, hanem falait, amióta papír van, rajzos-színes papírral ragasztják be. Hajdan selyem volt a kárpit. A Poquelin-ek ilyen kárpitosok voltak, ilyen anyaggal kereskedtek; oly sikeresen, hogy az „udvari szállító” címet is elnyerték. A cím – amely valami jövedelemmel is járt – örökölhető volt; mindig a család legöregebb tagja viselte. Molière apja 1631-ben vette át az egyik nagybácsitól.

Ezt a címet – afféle polgári rangot – az apa 1637-ben fiára testálta át. Vagyis nyilván beavatta a kárpitosságba. Közben azonban líceumba és egyetemre is járatta. Nem valószínű tehát, hogy ő volt Harpagonra a mintakép. Gondos, jó apa lehetett, „zord” legfeljebb olyan értelemben s alkalmakkor, mint Petőfi apja. Megérthetjük, hogy lehordta fiát, sőt állítólag az utcára dobta, amikor az húszéves korában, de már az ügyvédi vizsgájának letétele után, azzal állt elő, hogy színésznek megy.

A hajlam, a környezet, a „rossz társaság” s tán a szerelem vitte rá.

Hallgatag, befelé élő, de a szeretet és szépség jeleire annál fogékonyabb fiú volt; tízéves volt, amikor anyja meghalt. Jogot tanult, de filozófiával foglalkozott. A város szívébe akár az iskolába, akár a törvényszékre menet, naponta kétszer-háromszor át kellett haladnia a kor legelevenebb látványosságán, a széles Új Hídon, amelynek két oldalán az egymás mellett sorakozó bódék előtt utcai komédiások és vásári kikiáltók csődítették magukhoz rövid jelenetek, vaskos paraszttréfák rögtönzésével a járókelőket, egy kis könyöradományra vagy csodaszereik megvételére. Jog, bölcsészet és népi tréfás szókimondás – ki ne látná meg, honnan került elő a későbbi remekműíró alkotásaihoz a gerendázat?

A rosszra vezető társaság pedig az irodalomkedvelő, „egy kicsit bohém természetű” Béjart-ék voltak. A 20. század közép-európai embere nehezen ismeri ki magát a Lajosok Franciaországának hivatali címei közt is. Molière második családjának, a Béjart családnak a feje huissier – ajtónálló –, illetve mai rangra áttéve fogalmazóféle volt, a „des eaux et forêts à la table de marbre de Paris” – Párizs víz- és erdőrendészeti márványasztalánál, vagyis egyfajta bíróságnál. A család saját – agyonterhelt – házában lakott, s abban jószerivel csak versről, színdarabról s kulissza mögötti pletykákról beszélt. A négy színházrajongó testvére közül a legidősebb, a szép vörös hajú Madeleine már színésznő is volt, s már beszéltetett is magáról. Nemcsak kétségtelen tehetségéről szólva; 1638-ban – tehát még Molière-rel való ismeretsége előtt – gyermeket hozott világra, természeteset, de mégsem egészen törvénytelent: a gyermek keresztlevelében az anya neve mellett ott van a mással házas apa neve is, Modène báróé, aki különben szintén irodalommal foglalkozott, mint mindenki, aki bejáratos volt akár a Béjart házba, akár Madeleine házába, mert ekkor már annak is saját háza, kertje volt, mégpedig követlenül a Marais színház mellett, az akkori Párizs szívében.

A legenda szerint azután, hogy az ifjú Poquelin bejelentette atyjának, hogy se ügyvéd, se kárpitos nem lesz, hanem színész lesz, s ezért az utcára került – jó ideig maga is az Új Híd kócrágói közt tevékenykedett, elég veszélyes szerepet vállalva. A portékaajánló komédia során ő játszotta el a csodaszer hatását, amelytől rögtön elmúlik az iszákosság és a hajhullás; így ő is nyelte le. Előtte már hat „színművész” halt bele ebbe. Innen húzták ki állítólag Béjart-ék azzal, hogy ha már mindenképpen a művészetért él-hal, tudnak neki jobb területet is. A család ifjabb tagjai önálló színház alapítását tervezték.

A nagy emberek életregénye szivacsként szívja a romantikát. Nem a mi feladatunk, hogy a francia kutatók és tankönyvírók, bár hivatalos adataival, vitába szálljunk; beérhetjük a valószínűség kihámozásával. Ahogy az apai aggodalom még nem feltétlenül harpagonság, az ifjú Molière-nek sem kell feltétlenül manger des vipères – viperát falnia –, hogy Béjart-ék bevegyék az alakuló társulatba. Nem kalandról, hanem üzletről volt szó. Olyanról persze, amelynek fontos része a művészet. Nos, ez a jó kereskedő-családból származó húszéves fiatal ember értett – mint kárpitos – a díszletezéshez, mint ügyvéd – a joghoz, a szerződésekhez; azonkívül rajongott a művészetért és a nála idősebb Madeleine-ért. A család – mint később kiderült –, ha nem is ennél a vállalkozásnál – nagyon jól választott, ezekből a szempontokból. Azonkívül – miért nem szimatolhatták meg benne már ők a lángelmét? Előbb-utóbb azt is számba veszi valaki. Azonkívül a fiatal ember hajlandó volt ingyen is dolgozni. Ebben az időben már Béjart-éknál is lakik; arra nincs adat, hogy az apa vagy Madeleine házában-e.

A Molière, a négy Béjart testvér s a még néhány hasonló „műkedvelő” alapította színtársulat, az Illustre Thèâtre gyorsan megfutotta pályáját. Párizsi működésének tizenötödik hónapjában a fiatal Molière – aki ettől az időtől kezdve használja véglegesen ezt a nevet – már az adósok börtönében ült. Társai nem hagyták cserben sem őt, sem a közös tervet. Bemutatkozásuk előtt három hónapig kísérletül s fölkészülésképp vidéken játszottak. Most a párizsi bukás után a vándorszínészetre szánták maguk. A kísérlet, a felkészülés ezúttal tizenhárom évig tartott. Ez volt Molière nagy iskolája színpadismeretre, életismeretre egyaránt.

A vándor színésztársulat, amelynek igazgatója, jogtanácsosa, első színésze s valószínűleg már ekkor háziszerzője végül Molière lett, alig hasonlítható azokhoz a faluzó komédiás-együttesekhez, amelyeket mi Petőfi és Arany leírásából ismerünk. A színésztársakról ránk maradt dokumentumok most is adósságlevelek, de beszédes szerepváltozással; 1655-ben Madeleine Béjart ad kölcsön valakinek 3200 frankot, majd ugyanabban az évben 10000 frankot járadékra helyez el. Az 1659-ben elhunyt Joseph Béjart örökösei 24000 tallérról vitáznak. A társulat vándorolni is úgy vándorolt, hogy voltaképpen csak ki-kiszállnak egy-egy nagyobb városból, a tagok ott éves lakást bérelnek. Munka, gond, megalázás volt elég, de az üzleti számítás bevált. A főnök értette mesterségét, valamennyi minőségében. Főleg a délvidéket járták, a francia, a spanyol, az olasz nyelv egyenrangú testvérének a nagy múltú oc nyelvnek területeit; e nyelv által kapott bejárást Molière az olasz és spanyol színirodalom kincsesházába. Amikor a sok kiszállásnak mintegy betetőzéseképp a főnök elhatározza a Párizsba való visszaszállást, a társulat annyit gyarapodott, annyi változáson ment át, hogy a párizsi kartársak nem ismernek rá: nem ismerik fel, milyen verseny fenyegeti őket. De nehéz ráismerni Párizsra is. A francia történelem legfontosabb átalakulása ment végbe.

Olyan erővel, amelyet kevesen vártak, s még kevesebben akarnak eltűrni tőle, a fiatal XIV. Lajos kezébe vette az államügyek intézését, hozzákezdett az önkényuralmi királyság megszervezéséhez. Molière elfogadta királyának. Útjába esett. Mint ő is annak.

A japán császárok nem állítanak kevesebbet, mint hogy isten egyenes leszármazottai. XIV. Lajos csaknem ilyen módon származtatta és magyaráztatta hatalma égi eredetét. Közben azonban szívesen vette s terjesztette a „roi des bourgeois” – a polgárok királya címet is. Az égvilágon mindent elkövetett, hogy állama két nagy osztályának, az egymással már komolyan vetélkedő arisztokráciának s a nagypolgárságnak minden moccanásával ő és udvara emelkedjék, azok fölébe is. Ezért társítgatta és ugrasztgatta őket össze, ezzel az „egyensúlyozással” bizonyítva, hogy az ő ereje, az ő közvetítése nélkül egyik sem élhetne. Ez igaz is volt. A Napkirály uralma, mint már XIII. Lajosé is, a parasztnyomor, a parasztlázongások korszaka volt. A népnek azt a mérhetetlen kiszipolyozását, amelyre az arisztokrácia és a nagypolgárság, hol egyetértésben, hol versenyben kapatta magát, valóban csak erős hatalmi szervvel lehetett fenntartani. Erre a két versenytárs is mindig még kellő időben ráeszmélt. Ez tette lehetővé, hogy a találékony király a társadalom más elemeit is felléptesse avégből, hogy az előbbiek minél többet engedjenek át neki a koncból, így fedezte az állam mind nagyobb költségeit, az udvar mind elképesztőbb tékozlását.

Azokban az években, amikor Molière ismét megjelenik, s teret vív magának Párizsban, a király éppen mintha a polgárságra támaszkodott volna inkább. A Fronde – a nagybirtokos főnemesség utolsó összefogása a király egyeduralma ellen – épp a főnemesek gyengüléséről adott bizonyítékot; nem tudták egységes frontba tömöríteni az udvar igazán nem kis tábornyi ellenségeit. A király lépett fel tehát támadóan, maga mellé tömörítve vagy legalább gerillaharcra ösztökélve minden ellenségének – ellenségét.

Ebből a lyukból fútt az az átmeneti „szabadelvű” szellő, amely épp az abszolutizmus megerősödése idején Franciaországon átlengett, s a szellemi élet bámulatos kivirágzásának valóban egyik előidézője lett. Ez volt Colbert, a kereskedőszármazék ideje.

XIV. Lajos műveletlen volt. Az irodalomról olyasmit sejtett, hogy – lásd Augustus példáját – dicsőséget hoz arra, aki támogatja, és nevetségessé lehet tétetni vele azt, akire haragszunk. Ízlése és igénye – legalábbis fiatal korában – olyasféle volt, mint egy mai operettlátogatóé. Szerette, ha a színpadon egyszerre sok nő és férfi mozog, lehetőleg tánclépésre. (Közéjük néha maga is odaállt.) Amit Molière-től ő „rendelt”, abból alig lett remek. A művészeket azzal segítette, hogy a politikához értett, hogy ha úgy fordult, szabadjukra engedte őket; s volt humorérzéke még a saját helyzetéhez is.

Molière Párizsba visszatért társulatát mondhatni az idején elkapott utolsó szalmaszál mentette meg az újabb bukástól, s juttatta a király figyelmének körébe. Kibéreltek egy rossz színházat, amelyben fölváltva egy másik társulattal csak rossz színházi napokon játszhattak. Tragédiákat játszottak, katasztrófát jósló sikertelenséggel. Molière az utolsó pillanatban vette elő saját szerzeményét, a vidéken jól bevált Szeleburdit. A hatás óriási volt. Erre előadatta másik pénztártöltő bohózatát a Szerelmi Perpatvart is. Kiderült, hogy ami jó vidéken, jó az Párizsban is. Sőt, a szokatlanság ereje csak fokozta a sikert. Eljátszották a Repülő orvost és a Kövér René, mint diák című népi tréfát, méghozzá a király előtt. XIV. Lajos kétrét hajlongott nevettében; a társulatot oltalmába fogadta.

Molière csak most nézett körül Párizsban, ideillő tennivaló után. Jó szemmel rögtön felfedezte, mi is volna itt az igazi „vidéki”, azaz nevetést meg sikert ígérő, azaz időszerű téma. Mindig gyors munkás volt. Néhány hét alatt megírta és előadatta a Nevetséges Kényeskedőket. Egy csapásra a magasztalás és a legyalázás viharába került. Pályafutása, a látható, most kezdődik. Ezt maga is tudja. Szinte látni lehet, ahogy hátát a falnak vetve nekigyürkőzik a küzdelemnek.

Molière harmincnyolc éves, amikor 1660-ban megkapja állandó színházát, a Palais-Royalt; amikor végre megvetheti lábát Párizsban. E korból való arcképe fiatal arcú, de szomorú tekintetű férfit mutat.

A francia irodalom legnagyobb nevettetője nem volt vidám ember – ebben minden naplóíró kortársa megegyezik. Vonásaival mi úgy vagyunk, mint minden nagy emberünk arcával: pillantásunkban annyi a hála és a szeretet, hogy végül szépnek látjuk. Kortársai őt nem látták annak. Orra nagy volt, ajkai duzzadtak, szemöldöke sűrű, vastag. Termete az átlagosnál magasabb, de görnyedt; ha összegezzük a korabeli leírást és rajzot, nyaka mintha melléből nőtt volna, főleg 1665-ben kezdődő betegségétől fogva. A gúnyrajzok legtöbbször púposnak ábrázolják. De színésznek – újabb egyhangú vélemény – így is óriási volt. Kezdetben kora nagy komikusát, az olasz Scaramouche-t utánozta. Eladdig, míg felül nem múlta. A tehetségek nem fosztják ki egymást. Molière valóban átvette Scaramouche minden értékét, Scaramouche viszont épp azért kapta a francia színjátszás történetének egyik legfényesebb jelzőjét, ezt: Molière mestere. A „tanítvány” először arcjátékával tűnt ki. Hajdani versenytársa, Donneau de Visé Halotti beszédében ezt mondta róla: „Minden porcikájában színész volt, lábujjától a feje búbjáig. Úgy tetszett, mintha több hangja lett volna. Mindene beszédes volt; egy lépéssel, egy mosollyal, egy hunyorítással, egy fejmozdulattal többet fejezett ki, mint más egy óra alatt a legnagyobb ékesszólással.” Holott orgánuma nem volt kifogástalan. Mondatlendítései végén halk csuklást hallatott, valamiféle „torok-tic”-je volt, ahogy Grimarest mondja. A skálát se bírta; sipított. Kérdés, nem szándékosan-e. Viszont megejtően intelligens volt; emberi. A legpokolibb jelenetben is.

Ahogy a magánérintkezésben is. „Komoly bohóc” – mondta róla egy kortársa. Igazán csak meghitt barátai közt oldódott meg. Ezek elsősorban is finnyás becsületérzését dicsérték. Természetre nagyon is szenvedélyes volt. Nem volt ment a dührohamoktól sem. Ha egyszer ütött, keményen ütött. Racine-nak duplán megfizetett az árulásáért. Cotin, akit a Tudós Nők néhány mondatával egyszerűen kisöpört a közéletből, nem volt olyan tehetségtelen; éppen csak egy kis rágalmazásra vetemedett, egy olyan emberrel szemben, akinek úgy látszik, a „lelke mélyén” rengeteg visszaadni valója volt. S aki értett is a harchoz.

Alighogy feltűnt, keze nyomán máris teríthették a vizes lepedőt a kényeskedőkre, az udvaroncokra, a város leghíresebb szenteskedőire, széplelkeire, dalnokaira, bankáraira és ripacsaira. Belekötött a törvényszékbe, az orvosi és a teológiai fakultásba, az egyházba. Nyilván rajtaveszt, ha nincs jellemének olyan vonása is, amellyel merészségét és meggondolatlanságát helyreüsse.

Szívós volt: érvényesülni akart; érvényesíteni akarta, amit képviselt. Találékony, ügyes versenytárs volt. Az eszközök alkalmazása terén nem félt az újítástól. Mi természetesnek vesszük, de kortársait felháborította: estefelé a megmaradt jegyeket féláron árusíttatta, sőt ingyen osztogatta. Embereket személyesen hívott meg a bemutatókra. Reklámot csapott! A király előtt népi bohózatot játszott, később még egy bili alkalmazásával is: emberszámba vette a királyt!

Viszont könnyen megbocsátott. Embereket – volt ellenségeket – húzott ki a nyomorból, a börtönből, sőt a hóhér kötele hurokjából. Magáról beszélve csak panaszkodott. Egyéb dolgán kívül évente legalább két darabot írt, de másra se vágyott, mint hogy mindezt abbahagyja, visszavonuljon valami csendes zugba. Ismerősei ezt kétkedve hallgatták. Egyik – D’Assoucy – ezt a remekbe hegyezett mondatot írta róla: „Barátom volt, s azt hiszem, ma is az lenne, ha kitűnő tulajdonságai megengednék neki, hogy önmagán kívül mást is szerethessen.” Közvetlen környezete – mint a legtöbb túlságosan érzékeny embert – szeszélyesnek tartotta. Egyik méltatója szerint „Egy rosszkor kinyitott vagy becsukott ablak miatt görcsöket kapott. Egy máshova tett könyv két hétre elvette a munkaképességét”. Tudjuk, hogy irodalmi kérdéseiről végül legmeghittebben öreg szakácsnéjával tudott értekezni. Közben a királyhoz járt vacsorázni; szerette a pompát, az elismerést, a dicsőséget.

Nem ivott, nem kártyázott, nem táncolt. Az asszonyok közelségét szerette. Szerelmi életéről szóló tengernyi irodalom most van azon a ponton, hogy bizonyosat minderről annyit tudunk, mint eleinte. Ha csak ezt nem: olvasókban s irodalomkutatókban egyaránt megállapítható az a halk kívánalom, hogy a remekművek alkotásában szerencsés férfiakat legalább szerelemben szerencsétleneknek képzelhessük. A nagy esztétikai kérdés: mennyiben s hányszor ábrázolta saját magát Molière azokban a darabokban, amelyekben a megcsalt férjeket oly zseniálisan ábrázolta, nincs bizonyos felelet.

Művészi ábrázolást egy élményből – sőt egy élmény megsejtéséből is – lehet akár ezret nyújtani. Konok szemforgatás volna nem észrevenni, hogy Madeleine Béjart meg-meghallgatta legalább húsz éven át Molière széptevését. A munkaláz és a búskomorság közt vergődő férfival valószínű, hogy megtette vigaszul vagy buzdításul – ez alatt a húsz év alatt – a társulat két nagy női tehetsége Du Parc és De Brie is. A máig elgyűrűző botrányt nem ez idézte föl. Molière negyvenegy éves korában, 1663-ban feleségül vette az akkor tizenhét vagy tizenkilenc éves Armande Béjart-t. Egy év múlva már a királyhoz benyújtott feljelentés ismételte a mendemondát: Molière a saját lányát vette el. Vélt jóakarói úgy védték meg, hogy voltaképpen ők is gyanúba keverték: Armande nem Molière lánya, hanem csak Madeleine-é. Erre sincs adat; ha csak az nem, hogy Armande is kitűnő színésznő volt. Egy feltevés szerint Armande örökbe fogadott lánya volt Madeleine-nek.

Ha egy pletyka egy házba behatolt – akár a féreg –, száz másnak nyit utat. Főképp, ha oly ember otthonáról van szó, akinek könnyű a vérét szívni, akinek sebei vannak. Armande-nak hamarosan kikapós híre lett. Az volt valóban? Az életrajzírásban éppúgy megvannak a tisztességtudás határai, akár a társasági nyelvben; ennek átlépése itt sem „kutatás”, hanem turkálás, olyan dologban, amely egy emberé, ha milliókért élt is. Bennünket csak a hír ténye foglalkoztathat, s az, hogy hatott Molière-re. A hír ténye igaz, finom s nem finom formában Molière-nek is szemébe vágták. Erre sose válaszolt. Halálos nyugalommal mondta tovább a maga mondandóját, a házasság intézményének hibáiról is: írta a műveit. Azokhoz kell nekünk is visszatérnünk, miután tekintetet vethettünk nemcsak a környezetre és a társadalomra, hanem az emberre is, amelyben ez a rendkívüli tehetség működött.

Visszapillantva nem nehéz megmutatni a Párizsba visszatért Molière sikerének indítóokát. Összekapcsolta a vígjáték két összetartozó, de akkor már régóta szétvált két elemét. Mind a kettőt készen találta, de az érdem – a műfaj újjáteremtése – mégis az övé. A nagy úttörők voltaképpen nem nagy kezdeményezők, hanem nagy befejezők; összefoglalók és betakarítók. Petőfi nem azzal vitte diadalra a népi irányt, hogy elkezdte, hanem azzal, hogy egésszé tette: az irányzat csaknem száz éve egymáshoz kívánkozó két elemét, az irodalmit s a politikait összeötvözte, s immár örök fegyverül kezünkbe adta. Molière találmánya, hogy tartalmasan nevettetett; szívből, de éllel.

Úgy a vesékbe látott, s olyan művelt volt, mint Aristophanész, Plautus és Terentius együttvéve, de úgy mert e tudás birtokában komédiázni, akár a fenekére esni, mint Tabarin, korának Jancsi bohóca. Már a Szeleburdi és Kényeskedők idején tudta – alkalmazni is –, hogy minél nagyobb egy igazság, annál egyszerűbben kell kifejezni. Mindkét darabban a természetes, a népies szemlélet győz a halott, illetve halva született formák fölött. Az egyik alapigazsága az, hogy a fiataloknak joguk van szeretni egymást, a másiké pedig, hogy a beszéd s a vers arra való, hogy gondolatot közöljön. A Kényeskedők ezt az arisztokrata szalonok s a szalonköltők kinevettetésével teszi.

A nevetségesség öl – vagyis ez ejti a legfájóbb, de egyben legfigyelmeztetőbb sebet: védekezz, ha élni akarsz. Ennek tudta nélkül el kellene ámulnunk a vad handabandán, amivel a szalonok világa erre az ártatlannak látszó csípésre felelt. Szerencsére a király sem szenvedhette a précieux-k – a kényeskedők, helyesebben: a fontoskodók-pontoskodók, még helyesebben az affektálók – szavahasználatát, igaz, hogy ő – ezúttal egészségesnek mondható – műveletlensége folytán. Ennek köszönhető, hogy két heti ostromoltatása végén sem a darab betiltása mellett döntött. Ő sem tudhatta, ez csak a bevezető. Molière a Kényeskedőkkel csak az akusztikát próbálta ki.

A következő két-három év mesterdarabjainak ez lehetne a gyűjtőcíme: az érzelmek szabadságáért. A Sganarelle vagy a Képzelt Szarvak, a Don Garcia vagy a Féltékeny Herceg, a Férjek Iskolája, a Nők Iskolája egyaránt amellett az alapgondolat mellett érvel, hogy az ember, ha másnak nem is, de saját testének természetes birtokosa. S ez a jog kijár a nőknek is. Épp ezért a felesége fölött zsarnokian uralkodó férj féltékenysége alapjában nem tragikus, hanem komikus állapot: az ilyen férfi jogtalan hatalmat véd.

Ez az eszme már megvolt a Kényeskedőkben is. A maradi Gorgibus lánya és unokahúga maga akar magának férjet választani. A Sganarelle azt példázza, hogy élettársat ne erőszakkal, hanem udvarlással – kedvesünk emberi jogának tiszteletben tartásával – szerezzünk magunknak. A Don Garcia alapgondolata, hogy bíznunk kell abban, akit szeretünk. A Férjek Iskolája akörül halmozza a vidám jeleneteket, hogy ne az erszény, hanem a szív szavát kövessük. A Nők Iskolája arra iskola – már-már kihívó bátorsággal –, hogy a szerelem jogot ad dacolni az egyház elveivel is. A természet joga, melyet annyi más jó gondolattal együtt Molière Descartes-tól s annak egyik útcsinálójától, Gassenditől tanult, itt már félreérthetetlenül a kor valláserkölcsébe vág.

A darabok közül csak egy nem sikerült: a Don Garcia, a tragédia. A szabadságnak az a boldog s bizonyos reménye, az az áradó derű, az életnek az a kitörő igenlése, amelyet Molière sorai most árasztanak, nem fért be a tragédia vázába, nem illeszthető össze a bukás, az embertelen végzet eszméjével. Ez a mély tekintetű költő minden ízével az ember győzelmét várja és hiszi. Nem tudjuk, hogy szép tekintete és csúnya arca napközben miért szomorú; esténként – a színpad gyertyái között ez is, az is a győzelmében megingathatatlan vívó vidámságát és erejét sugározza. A mondatok – saját mondatai –, amelyeknek végszavát lesi, amelyekre válaszol, amelyek függönyfelhúzástól függönylehullásig oly elevenen viszik az érveket, innen a századok távolságából úgy hangzanak, mint egy rohamra lendült hadsereg szapora lábdobaja, hurrázása, acélzöreje; közben-közben ahány a „kirobbanó” kacaj: annyi a felrobbant s ledőlt ellenséges erőd.

A rabszolgaság valójában legtovább a családban maradt meg; a gyermek még a középkorban is a szülő tulajdona, ha tovább nem, addig a napig, amíg a családi vagyon folytonossága el nem intéződik: a fiatalok házasságáig. A családok sorsát az anyagi érdek igazgatja, az eldologiasodás. De mi más az emberiség fejlődése, mint az eldologiasodás fokozatos lerázása: a halott vagy elhaló formák ledobása? Ez sehol se megy harc nélkül.

Ősi ars poetica-i törvény: nincs humorosabb helyzet, mint mikor magukat épeszűnek tartó emberek halott életforma szerint, hazug gondolatszerkezetek szerint cselekszenek: ők, az élők, gépiesen, bábok módjára viselkednek! Molière zsenialitásának alap ösztönmozdulata, hogy az emberi fejlődés nagy küzdelmében fölismerte, s újra és újra alkalmazni tudta a nevetés harci erejét. Szorgalmához, szerzett tudásához tartozik, hogy a fegyverrel mesterien bánt, úgy megtanulta a kezelés minden csínját-bínját, hogy igazán így – mondhatni – játszva győzött.

A nevetés diadalordítás – ez még a legjobb meghatározás, ha mélyére nézünk a jelenségnek is, a róla szóló tenger irodalomnak is. Ez az ősemberi időkből, tán még beszélő korunk előttről ránk maradt artikulálatlan érzelemkitörés voltaképpen azt a boldogságunkat kiáltja világgá, hogy mi már nem vagyunk olyan állatok – a szó valódi értelmében is –, olyan bambák, mint az, aki azokba a szemmel látható csapdákba esik ott a színpadon vagy az utcán, vagy képzeletünkben. Az örömnek még szinte félállati hangja tör ki erre belőlünk. Nem a káröröm hangja. A felszabadulásé, hogy már előbbre vagyunk, különbek, erősebbek, eszesebbek, tisztességesebbek vagyunk.

Hasznosan megteremteni ilyen lelki felszabadulásra az alkalmat, ez a vígjátékíró feladata. A haszon annál nagyobb, minél alaposabban, minél mélyebbről, minél többedmagunkkal nevetünk. A nevettetés művészete: eltalálni azt, ami minél több embert minél mélyebben ráébreszt valaminek a képtelenségére, vagyis tarthatatlanságára. A nevettetés műfaja a legdemokratikusabb, legplebejusabb műfaj.

Molière erre tört. Darabjainak cselekménye csaknem kivétel nélkül átvétel. Mondandójuk az új; s az, hogy kihez szólnak.

Az író hovatartozandóságát a legkönnyebb megállapítani; füleljük ki, hogy kivel akar szót érteni: kikhez beszél és hogyan. Mázsaszám fogyott a nyomdafesték arra, néppárti volt-e Molière vagy sem. Épkézláb cselédeket, inasokat, parasztokat jelentős számmal ő léptet először a színpadra. Ezek az alakok azonban rendszerint pórul járnak, alig járnak másként, mint ahogy az arisztokrata vagy nagypolgár gazdáik kívánják. Ábrázolójuk is tehát „arisztokratikus szempontból” nézi őket?

Gyerekes hiedelem, hogy egy osztály azt tartja a fiának, aki hízeleg neki. Molière népi volta – ahogy senkié sem – nem azon fordul meg, hogy mit mond a népnek; hanem pusztán azon, hogy amit mond, a népnek szánja-e; még helyesebben: a nép hasznára mondja-e.

A néppel – az alsóbb néprétegekkel – akarja megértetni magát, akinek van füle a stílusban, egy percig sem kételkedik ebben. A királynak játszott, de a kakasülőre gondolt. S azokra tán, akiknek a kakasülőre sem tellett.

Azokra gondolt, akik az Új Híd mutatványos bódéi előtt csippentgették a műélvezetet. Boileau lelkesedett Molière művészetéért; egyet ítélt el benne: a népi bohózattal való rokonságát, a farce-szerűséget. Mintha valaki a madárból épp csak a szárnyát kifogásolná. Ő ebben látja – megrovóan – Molière vonzalmát mindenhez, ami népi.

Molière nem ebben, hanem elsősorban is nyelvében és szemléletében népi. A szalonköltészetre a végsőt mindig azzal sújtja, hogy ellenpéldául egy népdalt, egy népi ötletet, fordulatot idéz. A tudomány, a hatalom, az élvezet, a pénz vagy a világfájdalom hőbörtöseivel szembe mindig egy szakácsnét, egy szolgát, egy kocsist állít. Az igazságot csaknem mindig egy közmondásba vagy népi kifejezésbe foglalja. Nincs mondata, amelyet a legegyszerűbb paraszt meg ne értene. A tömeg értelme szerint beszél.

Aszerint ír is, innen darabjainak utolérhetetlen ereje. Színpadíróvá a commedia dell’arte műfaján nevelkedett, azon a műfajon, amely a színésznek nem szöveget ad, hanem csak történetet, s a párbeszédet a szereplők rögtönző ítéletére bízza. Ez a közönség, ez a „tömeg” számba vevése nélkül sosem sikerülhet. Molière hatásának nemcsak az a titka, hogy alkotás közben mindig együtt gondolkodott, együtt érzett, szinte együtt fogalmazott a tömeggel, hanem az, hogy ezt a tömeget a tudatában egyre növelte, s rövidesen az egész emberiséggel azonosította.

A nép nyelvén, a nép módján, a nép számára nevetségessé tenni egy népellenes világrendet – ha őszinték akarunk lenni, azon kell csodálkoznunk, hogy mind e miatt a felháborodás csak akkor tört ki, amikor kitört.

A király – a nevető harmadik – még mindig nevetett, s ehhez igyekeztek jó képet vágni azok is, akiknek rovására a kacagás folyt. Nem igaz, hogy először is a szalonok vagy a versenytárs színészek elégelték meg a „sikert”. Molière eddig az érzések szabadságát hirdette, s ez a szalonok életbölcseletében éppúgy benne volt, akár a kartársak életvitelében. A hadjáratban a kartársak csak eszközök voltak; mondhatjuk úgy is: árulók.

A nők élethez való jogát dicsőítő, a hazug aszkéta morált leleplező darabok egy világrend valláserkölcsét és jogrendszerét támadták. Ágnes, a Nők Iskolájában, egyszerűen az erény és a bűn fogalmát akarja újjáalakítani, az ösztön, a természet nevében! A botrány e darab körül tört ki, de az ok már régóta gyűlt.

A csúnya harc fő tanulsága, a partizán magára számítson. A Kényeskedők az első tíz előadással 7000 frankot jövedelmezett, a Sganarelle 4000, a Férjek Iskolája 7000, a Nők Iskolája 11000 frankot. Nem igaz tehát, a korabeli színkritika, hogy a darabot már a bemutatón „mindenki elítélte”. A hősi, vagyis a másik világrend nagy költője, Corneille, szegény óriás, de hiú; a befolyásolható öreg már a bemutatón hadjáratba kezdett ellene. A következő előadásokra társaságbeli előkelőségek – des gens du monde – csak azért vettek jegyet, hogy egész idő alatt fejüket csóválják, vállukat rángassák, egymásra tekintvén méltatlankodva pisszegni kezdjenek az eleve kiszemelt helyeken. Valósággal két előadás folyt: egy a színpadon, egy a nézőtéren. Igaz, az utóbbin részt vettek a Hotel de Bourgogne színészei is. Aztán megjelent a hajdani és majdani jóbarát, Donneau de Visé bírálata. A darabot elvetette, szerzőjét „karjába zárta”, pontosan úgy, mint Júdás Jézust.

Magára adó ember az ilyen tapadó szennytől igyekszik leghamarabb megszabadulni. Molière tudta, hogy a harc végcélját illetően egyedül van, s ezért tábort kell szerezni, ha időlegeset is. Értette, s nem is szégyellte a szervezést. Tudta, milyen ereje van minden művészetben, a csatanyerés művészetében is, a meglepetésnek. Donneau de Visé átkaroló mozdulatára ötletes újítással a színpadról felelt, egy egyfelvonásossal: a Nők Iskolájának Bírálatával. Kiállásáról a „tömeget” falragaszokon értesítette. Előző este a bevétel 100 frank volt. Ezen 1375 frank. Az első csatát megnyerte. Elsősorban is népiessége – ízes kifejezése – védelmében.

A harc ezért fajult el. A következő ellentámadás már azt a vadat lőtte: a Nők Iskolája a tízparancsolatot parodizálja, szerzője tehát istentagadó, a társadalom alapjait rázza, máglyára vele. Az epigon – a szarka ösztönével – a remekműről mindig a mütyürkét, a külsőséget lopja le. A színdarab feleletre áradtak a színdarabban írt feleletek. A veszély az volt, hogy ezeket is tömeg nézte: a kiváltságosok „színe-java”. A denunciálás, amire most az „író” kartársak vetemedtek, undort keltő. Molière az ostobaságot egy márkiban testesítette meg. A támadók az egész arisztokrácián kérik számon: hogy tűrheti – hisz a társadalmi egyensúly fenyegettetik! –, hogy márkikat odavessenek az állóhelyek röhejének. Mások ismét a mózesi táblákat emelték kövezésre. Végre egy ifjú zseni meglelte, mivel lehet legsikeresebben célozni. Ő röpítette fel: a megcsalt férjeket Molière saját magáról mintázza. A Festő Arcképe című darabjában olyan malac dalt énekeltet, hogy az még Franciaországban sem bírja el a nyomdafestéket.

Molière végigülte az ellene rendezett előadást, gratulált a színész kartársaknak, és néhány nap alatt megírta a viszontválaszra a választ, A Versailles-i Rögtönzést. Ez egy marék villám, sajnos jobbadán csak a bérencek ellen: a kartársakat szenteli meg a nevetségesség vitrioljával. A viszontválaszok e válaszára jött válaszul az Ellenrögtönzés, arra pedig… felesleges volna elmondani a sort. Az egyik viszont-viszontválasznak a címe figyelemreméltó: a Márkik bosszúja. Ez volt a lényeg, ez a veszély. Molière a király kegyében állt, de a királyi palota folyosóján történt a már nem szellemi támadás: egy arisztokrata úgy nyúlt a költő-színész arcához, hogy annak orrából dőlni kezdett a vér. Ekkor kelt az a beadvány is, amely az írót vérfertőzéssel vádolja. A küzdelem rosszul is végződhetett volna. Alakulásáról kettőt kell még megjegyeznünk. Az egyik, hogy a király e beadvány olvasása után vállalta Molière első kislányának keresztapaságát. A másik, hogy a Versailles-i Rögtönzés kacajviharának egyik szünetében fölhangzik a szíve legfájóbb pontján megsértett becsületes férfi fájdalmas panasza; minden alkalomkor a rokonszenv tapsát kapta.

S még egy: Molière ezek folyományaképp írta meg a Tartuffe-öt. Rájött a harc ízére. A Nők Iskolája után bemutatta a Kénytelen Házasságot, a Tolakodókat, megírja – a király kívánságára – Az Elvarázsolt Sziget Gyönyöreit; belekezd az Elisiz Hercegnő, a Nagyszerű Szerelmesek című darabokba; ezeken ímmel-ámmal dolgozik. Esze máshol jár. Fölfedezte az igazi ellenséget, s nem tud szabadulni a gondtól, hogyan menjen neki. Érzett erőt hozzá.

Molière korában a színész már nem volt társadalmon kívüli lény. Tisztelet fogadta s nyitott ajtó még az előkelők házában is. Munkáját jól fizették, 2500–6000 frankkal évente. A szakmához hozzá tartozott, hogy gyakorlói műveltek legyenek. Jól működő anyagi szervezeteik voltak; olyan időben, amikor ilyesmiről még alig volt szó, nyugdíjat élveztek a társulati pénztárból, évi 1000 frankot. A polgári életformát szigorúan megtartották. A hajdani kiközösítő rendelkezésekből csak egy „sújtotta” őket, ez is csak formailag: utolsó kenetet s végső tisztességet csak akkor kaptak, ha előzőleg a szokásosan megbánandó bűnök sorában megbánták azt is, hogy színésznek mentek.

Veszélyteleneknek tekintették őket.

Meg lehet állapítani, hogy ezt a törvényes és társadalmi türelmet Molière működése zavarta meg. A vallásos körök s a hit megszállottjai Molière párizsi tartózkodásának harmadik-negyedik évében kezdik emlegetni a régen volt határozatokat a színészet és a színészek tanácsos ellenőrzéséről. Molière ekkor már jómódban él. Hiedelmét, hogy van joga beleszólni a közügyekbe, s van ereje a politikai harchoz is, nyilván erősen táplálta az, hogy mindenképpen a társadalom rendes tagjának érezte magát.

Ez időben ritkul az a szokás, hogy hercegek színésztársulatokat vesznek pártfogásukba. Ellenben ekkor kezdődik az a „divat”, hogy ismert kereskedő vagy polgár nem hiányozhat a bemutatóról. Udvariasan köszöntik az arisztokratákat, részben tán azok kedvéért vannak itt; de a tapsoló kéz mégsem azt az ösztönt követi, amelyet a kalapemelő. Az elsötétített teremben a másutt-másutt felharsanó kacaj mutatja a vélemények megoszlását.

A Tartuffe-öt először (még kezdeti formájában) az udvar látja. Aztán Condé herceg, a raincy-i kastélyában. Évek telnek el a betiltás és engedélyezés körüli harccal. A darabot szinte már mindenki ismeri, amikor végre nyilvánosan is színre kerül. Mint egy igennel, nemmel történő népszavazás, úgy megy végig a francia társadalom rétegein. Arra kell felelni: tűrjük-e a képmutatók uralmát, vagy nem.

A rossz pap, minél jobban meginog hitében, annál kiáltóbban dicséri a szenvedést, a szegénységet, s annál szemérmetlenebbül tör maga a gazdagságra, a kényelemre. Tartuffe a darab első változatában csuhát viselt. Letétették vele. A leleplezés ettől csak nagyobb arányú lett: a vádat most már minden hipokrita magára vehette. A haszonleső, dologtalan Tartuffe-ben megtestesült hamissággal szemben az igazság egy szolgálóleányban, Dorine-ban testesül meg. Ez harcol az eszelős és pipogya polgárok javáért is mindaddig, amíg igaza mellé oda nem társul, deus ex machina-ként, maga – a király. Uralkodó ritkán kapott ilyen történelmi leckét, ilyen világos felszólítást.

Nem hihetjük, hogy Molière mindezt ne tudatosan tette volna. Hogy merészsége nem sodorta nagyobb veszedelembe, azt az ostorozta baj nagyságának köszönhette. Erős fertőzés esetén az ál-ájtatosság népbetegséggé is válhat. A korabeli feljegyzések szerint Franciaországban ilyesmi történt. A protestantizmus, az ezzel rokon janzenizmus s az ezzel rokon felvilágosodás üldözése: az ellenreformáció úgy megnövelte a szenteskedők, a túlbuzgók, a hit haszonlesőinek számát, akár egy pénzromlás az árdrágítókét. Erkölcsellenőrző csoportok, feljelentő különítmények alakultak, s az isten nem dönthette el, ki köztük az eszelős, ki a csibész. Normandiában 1658-ban ilyenfajta hitbuzgók utcai zavargásokat okoztak, a hatóságoknak kellett a rendet helyreállítaniok. Ugyanennek az évnek nyarán a királyi ügyész a bordeaux-i törvényszék intézkedését kérte egy titkos ájtatos társaság ellen, mely – a hivatalos kifejezést fordítom –: „feldúlja a családok békéjét s asszonyokat, leányokat rabol”. Kortársi feljegyzés szerint 1660-ban „Párizs tele van hamis prófétával”, akik névtelen leveleket gyártanak, törvénytelen letartóztatásokat hajtanak végre, „beleártják magukat a politikába is”. Ezek a „szent emberek” befurakodva a családokba, főleg az asszonyokra vetették ki a hálójukat, a szó lelki és testi értelmezésében egyaránt. Garázdálkodásukat az egyház és a vallási megújulástól uralma megújulását váró főnemesség hallgatólagos támogatásának köszönhették. Ezek közé vágott Molière, illetve ezek közé is. Molière-nek sorrendben az első dicsérő jelzője: jellemfestő. Ez azt jelenti, örök emberi tulajdonságokat ábrázolt. Éppoly nagy volt korfestőnek. A kor természetesen az utóbbi élességét nézi el nehezebben. Molière azért került ki épen a harcból, mert a történelem XIV. Lajosnak a janzenizmus és a pápaság vitájában is a nevető harmadik szerepét kínálta. S közben Párizs, a „tömeg” is félreérthetetlen hálával tapsolt. A darab – a halhatatlan remekmű –, hogy úgy mondjuk, közbiztonsági feladatot is végzett. Ez adta tán a kedvet vagy a gondolatot egy másik „közbiztonsági” feladathoz: az arisztokrácia dúlásának néven nevezéséhez. Ebből is remekmű lett.

Molière negyvenhárom éves volt, amikor a Don Juant megírta, 1665-ben. A Tartuffe-fel kezdődik az a korszak, amidőn a tréfába egyszerre szigorú figyelmeztetés, szinte érdes kiáltás vegyül, olyannyira, hogy a bíráló ma is tétován áll nem egy színdarabja előtt: vígjáték-e ez, vagy tragédia? A szájra fagyasztott mosoly korszaka ez.

Szelleme jobban sziporkázik, mint valaha, de váratlanul olyan pokollángokat lök, hogy a néző riadtan hátrál, s kérdezi, nem csapda volt-e csak a mulattatás. A mosolygó írónak ijesztő meggyőződése van. S mondandóját olyan durván vágja oda, hogy már-már vállalt komédiás-álarcát is ledobja. A Misantrophe, a Fösvény, a Tartuffe, a jellemvígjáték e három remeke botrányt súrol. A sort a Tartuffe kezdi, első három felvonása már 1664-ben színrekerül. A felzúdulás után, az író pillanatnyi visszaszorítása után a Don Juan a második nagy kitörés.

Ez már kemény harcok korszaka. A Tartuffe-ben korának és minden kornak álszenteskedőit, a hitnek vámszedőit mutatja be igaz valójukban. A Don Juan-ban a főnemesek arról a fajtájáról farag találó képet, akit mi feudálisnak szoktunk nevezni, de akire helyesen a kiskirály, az oligarcha név illik. A híres szoknyapecéren át veszi célba.

Való ábrázolás, találó kép… ezt szó szerint kell vennünk. Don Juan szörnyeteg a polgárság és a költő szemében, de mégsem torzkép. A gentilhomme jellegzetes rossz tulajdonságai – a csalás, a kicsapongás, a hálátlanság, az istent kísértő önteltség – mellett megvannak benne annak jó tulajdonságai is: bátor, megtartja szavát, s még bűneiben is – hogy így mondjuk – választékos. Az életét megmentő parasztnak azzal fizet, hogy kezet emel rá, s elcsábítja szeretőjét, de a parasztlányokat a lovagiasság és a szalon szabályai szerint csalja lépre. Molière a tréfa, sőt a harag közben is tárgyilagos. Szeme szívesen jár az emberi természet fogyatékosságain – eszményi alakot keveset teremtett –, de ahogy nem hitegeti, nem is keseríti magát. Nem vigaszt, hanem tényeket nyújt. Azt látja, hogy az életben az aljas, a hatalmaskodó, vagyis az „életrevalóbb” győz. Essen kétségbe miatta? Nem. Még a nevetésre is van ereje. Kegyetlen? Ne alakoskodjunk még mi is. Valljuk be, hogy aki pórul jár, aki hoppon marad – akárhol, akármiképp –, abban mindig van valami humoros. Csak a felismerés kegyetlen. Molière-nek ez a felismerés az erőssége. Ezáltal lett megtestesítője annak a fanyar-édes kedélynek, annak a fölényes életbölcseletnek, amelyet helyes értelemben esprit gaulois-nak, gall szellemnek hívnak.

Ez a költő nem él vissza azzal, hogy hőseinek sorsa az ő kezében van. Nem hozzájuk nyúl. Harpagon a vígjáték végén pontosan olyan fösvény, mint az elején, Cléante tovább csinálja az adósságot, Angélica nem hagyja abba Dandin verését, Alceste elmenekül, Célimène diadalmaskodik, Don Juant a halál sem téríti meg. A költő nem hiszékeny, és nem is hazudik. Szembe száll a színjátékírás egyik nagy előítéletével: alakjainak jelleme változatlan, akár azok szemében a világ.

A világot akarja megváltoztatni. Ez hatásának titka, ez szinte művészi elve is. Ahogy művészete erősödik, úgy erősbül ez a hitvallása.

Különös író, különös jellem: lázadása az elismerés, a „beérkezés” arányában nő. Más az országúton rázza öklét, s a kastélyban hajbókol. Ő kezdő korában alázatoskodik, s tizenkét szobás palotájából üzen hadat kora társadalmának. Egy új társadalmi osztály emeli fel általa a fejét.

A polgárság? Mondjuk inkább így: egy újabb szellemáramlat előfutára ő, a felvilágosodásé. Ez állítja szembe az egyház és az arisztokrácia társadalmi befolyásával.

Mosolyog a polgáron is: természetesen több, mint polgáríró. Mosoly és megvetés, ez az örök állásfoglalása korával szemben, ez teszi művét örökké. Ezt a kettősséget árasztja a Don Juan is. Egy rémdráma zajlik le előttünk a humor folyamágyában. A legellentétesebb anyagok összeállása a legellentétesebb eredménnyel. Ebben van a francia vígjáték mesterdarabja, a francia iskolakönyvek és antológiák örök szemelvénye, az utolérhetetlen jelenet Don Juan és Dimanche úr, az arisztokrata és a polgár között. S ebben nyílik meg a közönség szeme előtt – a görögtűz rikító hatásával – a pokol. Molière nem ebben a legtökéletesebb; de ebben mutatja meg legvilágosabban lelkének elemeit.

A Don Juan a habzsoló, a magabiztos főurat mutatja meg. Van persze olyan főúr is, aki nem a testi élvezeteknek él, hanem a szellemieknek; aki lelkében is finomulni, emelkedni, tisztulni akar. Ez a jövendő „intellectuel” típusa, olyan embert értvén ezen a szón, aki azt hiszi, minden a lelki életen fordul meg, aki megfeledkezik arról, hogy az ő „lelki élete” is kiváltság, mégpedig számon kérhető kiváltság, ha semmi vonatkozásban nincs hasznára azoknak, akik az ő létéért, „lelki emelkedettségéért” is megdolgoznak. Az Embergyűlölő, a Misantrope, ennek a típusnak az előfutára.

Molière legtöbbet tán ezen a darabján dolgozott. Az elkészülő részletek felolvasásával valóságos véleménykutatást végzett. Egy kicsit úgy viselkedett, mint a hőse: kereste az igazságot; hallani, tapasztalni akarta, másoktól, másokon.

Mert az Embergyűlölő, Alceste, az arisztokrata környezetében is az igazságot akarta megtalálni. Ő maga becsületes, fennkölt gondolkodású ember, egy kicsit tán tapasztalatlan. Épp ezáltal leplezi le környezetének hazugságait, romlott és aljas voltát. A darabnak nem volt sikere, tán épp emiatt. Alceste-nek gondtalan életéből származott szellemi gondjai jellemzőek voltak már nemcsak az arisztokratákra, hanem a gazdag polgárokra is. Mindenkire, aki az igazságot elvonatkoztatva keresi.

Az Embergyűlölő előtt a társulat a Szerelem mint orvost, utána pedig a Botcsinálta Doktort játszotta. Az előbbit Molière mint írást is játéknak tekintette: a darabnak nemcsak a megírása tellett ki öt napból, hanem a betanítása és bemutatása is. „Puszta szórakoztatásul” készül. Elérte célját s még többet is, ahogy már ennek az írónak darabjaival történni szokott.

Így indult s ilyen révbe jutott a Botcsinálta Doktor is. A kifogás a darab ellen, hogy az író saját magát utánozza. Saját magát fejleszti. A Sganarelle és Don Juan népi alakjai itt már ugyancsak a maguk lábán járnak. Ők kapják a feladatot, hogy szembeszálljanak az emberi hiszékenység másfajta, de Molière szemében az álszenteknél semmivel sem veszélytelenebb vámszedőivel, a haszonleső orvosokkal.

A Botcsinálta Doktort négy, rendelésre, udvari előadásra készült darab követte, a Múzsák Balettje, a Méliceste, a Tréfás Pásztorjáték és a Szicíliai Férfi. Utánuk következett, már az író szándékából s mintegy bosszújából az Amphitryon: az udvari élet szatírája. A mitológiai alakok szavai és mozdulatai igazánból a versailles-i olimpuszon nyüzsgő félistenek nagyon is emberi fogyatékosságát leplezik le. A darab „igazi” hőse – Molière ezt is alakította – egy rabszolga: Sosia; ő mutatja meg, szinte ujjal a talpnyalók, a hajbókolók, a léhűtők arcán lelkük fő vonását: az egyszerű emberek megvetését.

Az utolsó igazi nagy mű, az Embergyűlölő óta két év telik el. Molière „bírálói” már-már megnyugszanak. Az író végre dicséretet is kap tőlük. Amikor a jó hadvezér stratégiai érzékével meglepetésszerűen olyan oldalról kezd támadásba, ahonnan ekkor legkevésbé várták. Szezonnyitásul 1668 szeptemberében a Fösvényt mutatja be.

Az irodalmi idők kezdetén a vígjáték párban halad a szomorújátékkal, a vallásos színjátékkal. Az újabb, a sajátosan nyugat-európai irodalomban nehezen csatlakozott fel hozzá; késve találta meg a maga útját. A tragédiaíráshoz elég a lélek ismerete. A vígjátékhoz ismerni kell a társadalmat is. Nevetni csak másokon tudunk. A legharsogóbb kacajra a világ képtelensége indít bennünket.

Molière-ig a „modern” francia vígjáték csak afféle paraszttrufa és bakugrándozás. Ezt a műfajt az ő félelmetes társadalomismerete emelte egyszeriben tökélyre. Ismerte – persze az egyént is, az embert. De amit az emberek egymáshoz való viszonyáról elmondott, az már-már sok is volt vígjátéknak; ha jól odafigyelünk, valóban egyre-másra szánkra fagy a mosoly.

Fiatal korában még csak csiklandoz. Mondjuk így: még csak ingerel. De ahogy idősödik, ahogy mestere lesz eszközeinek, egyre mélyebbre vág. Mindent kigúnyol, de mégis jellemző, hogy mikor, hol keresi a szeget, hogy fején találja. A Don Juan és a Misanthrope, vagyis a még kételytelen s a már kételkedni kezdő főúr ábrázolása után fordul a társadalom két új alakja, a módos „paraszt” és a megtollasodott polgár felé. Az egyiket Dandinnek, a másikat Harpagonnak kereszteli. Ugyanabban az évben bocsátotta világgá mindkettőt. Ebben az 1668. esztendőben van pályájának csúcspontján; negyvenhat éves; még öt éve van hátra.

A sors, mint mondtuk, kezdettől fogva kedvez neki. Nem úgy, hogy életét teszi boldoggá, hanem úgy, hogy művészi munkáját segíti. Valósággal kijáratja vele a társadalomismeret és a színdarabírás nagyiskoláját. Alig köti valami előítélettel. Most látjuk, mi haszna volt annak, hogy a módos polgárságból származó fiatal Molière a jog elvégzése után tizenhárom évig járja a vidéket, hogy ő az igazgató, a főrendező, a szerző, hogy a maga kedvére, illetve a maga bőrére kísérletezhet, hogy eleven anyagon tanulja meg s próbálja ki a mesterség fogásait. Mint színész, a társadalmon kívül, a társadalom felett él, de mint vállalkozó, nagyon is belepillanthat a társadalom mély szerkezetébe. Az irodalomtörténet rég leszámolt azzal a legendával, hogy a Napkirály védelme alatt Molière – bár csak afféle korszerűsített udvari bohóc módjára is – mindig megmondhatta a magáét; de tény, hogy a király sokszor – például az egyház ellenében a Tartuffe esetekor – pártfogásába vette. Amikor Budán még a török volt az úr, Párizsban már Európa új világrendje körül kezdődtek az előharcok, a szellemiek.

Könnyű akkor egy társadalom poggyászába látni, amikor szekere már borul. Molière lángelméjűsége és bátorsága az, hogy már rakodás közben listába vette annak a társadalomnak a csomagjait, amelyből a polgárság történelmi menete lett. Kitűnő szemét Balzac, Flaubert, Proust nagy leltározásai igazolták.

Mondtuk már, színpadján ez az író nem változtatja meg az embereket. Elsősorban nem az embereket akarja megváltoztatni. Nem hiszékeny. Annyira nem hiszékeny, hogy az már szentségtörés.

Előtte is, utána is az irodalom teremtményei számára van egyéni üdvösség. A vallásos művekben a rosszak megtérnek; a másodleöntésű romantikában, a jellegzetes polgári műfajban a jók, sőt a szorgalmasak elnyerik jutalmukat. A társadalom az író szemében itt is, ott is szilárdan áll, de szemre az erény előtör, az ártatlanság diadalt arat. Molière-nél a szorgalmasakat rendszerint farba rugdalják, az ártatlanokat fölszarvazzák; az erényt legfeljebb a ravaszság menti meg; a társadalomnak s vele a színdarabnak egységét csak holmi égből pottyant fonalak drótozzák úgy-ahogy össze. Való, hogy Molière nem tud „szerkeszteni”; nem „nyugtat meg”. Legtöbb alkotásában a káprázatos tökéllyel futó jelenetek utolsói fülsértően csikorognak; a befejezés rendszerint vagy azért képtelen, mert – annyi remek jellem után – nagyon is felszínes, vagy azért, mert nagyon is mély.

De nézzünk csak egy kicsit a dolog mögé. Méltán várjuk el az írótól, hogy javítson a világon, változtasson rajta. Hosszú fejtegetés kínálkozik itt, de tán egy-két mondatból is megértjük, hogy voltaképpen mikor tesz többet az író a világ, illetve a társadalom jó irányú megváltoztatásáért. Akkor-e vajon, ha alakjait változtatja meg, vagy akkor, ha – óvakodva a puszta látszattól – olyasmit bizonyít, hogy nincs kivétel, nincs egyéni út és egyéni sors: változásról, még a jellemek változásáról is csak az egész társadalom megváltoztatásán elmélkedve beszélhetünk. Molière ezt bizonyítja.

Ez bizony kegyetlen dolog. Ha magunkról van szó, másképp, mint nevetés, az élc pirulájában, bajosan vennénk be; mert hát ez rettenetesen megalázó is. Rousseau elég szabad szellem volt, de Molière tanításaiba még ő is belesápadt: „Botrány, hogy felrúgja azokat a százszor szent kapcsokat, amelyeken a társadalom nyugszik, ahogy közröhejjé teszi a tiszteletreméltó jogokat, az atya jogát a gyermekkel, a férjét a feleséggel, az úrét a szolgával szemben!… Sohasem tudni, ki hibásabb, az ostobán nemest játszó, üresfejű polgár-e, vagy a léha nemes-e, aki azt falhoz állítja? Vagy ki a bűnösebb, az a paraszt-e, aki tökkelütöttségében úrikisasszonyt vesz el, vagy az az asszony-e, aki férjét szántszándékkal gyalázatba keveri?”

– Legyen ez már a ti gondotok – válaszolhatta volna Molière a társadalombölcselőknek. Az ő gondja láthatóan csak az ábrázolás volt, a lényeg ábrázolása. Az élc élezése végett volt kegyetlen? A kegyetlen mondandó miatt élt az élccel? Senki előtte nem tudta oly ösztönösen, hogy ez a kettő – a kegyetlen szókimondás és az élc: édestestvér. Semmi sem élezi úgy ki a könyörtelenséget, mint az élc; de semmi sem fertőtleníti, semmi sem használhatja oly üdvös műtétre ezt a kegyetlen élt, mint az élc. Az irodalom birodalmában a kegyetlenség eszközeképpen csak ez bizonyult tartósnak, örökre használhatónak; csak ez kapott polgárjogot.

Sok vita folyt a körül, vajon a Fösvény főhőse, Molière legsikerültebb alakja, Harpagon, voltaképp szörnyeteg-e vagy bohóc? Vajon, nevetségessége ellenére is, nincs-e benne valami megrendítően tragikus? Sokan a pénzgyűjtő polgár, a következetes tőkés ősét vélik felismerni benne. Egyéni viselkedését, gyermekeivel való bánásmódját nézve valóban szörnyeteg. Érzelem éppúgy nincs benne, akár az aranyában. Viszont azt a világrendet, amelyben él, valóban az arany igazgatja. Tehát a világhoz való viszonyában igazán nem egyéb, mint cérnán rángatott báb. Annál nevetségesebb, minél inkább a maga világának törvényeit példázza. Az összegezést nem nehéz elvégezni. Igazánból maga az a társadalmi rend szörnyeteg, amely hús-vér teremtményeket ilyen bábéletre kényszerít. Harpagon viselkedése a maga módján logikus és épp ez a pukkasztó benne.

Fölismerni azt, hogy egy társadalmi rendszer „logikája” embertelen, vagyis képtelen, ez még csak egyik fele a szellemi alkotásnak. Ez önmagában még merő elvontság, melyet legfeljebb egy másik logika támaszthat alá. Molière nagy ereje abban van, hogy ezt a felismerést az élettel igazolja.

Már életében sokan támadták, hogy kimérákat teremt. A vádra ő maga felelt meg, a Nők Iskolájának Bírálatában, 1663-ban, vagyis épp abban az időben, amidőn pályájának csúcsa felé indult. „Ha embereket akartok ábrázolni – írja –, természet után fessetek. Az arcképnek hasonlítania kell; semmit sem csináltok, ha művetekben nem lehet felismerni társadalmatok alakjait.” Ezzel nyilván azt akarta mondani, hogy a jellegzetes egyéni tulajdonságok összegezésére, a típusra kell törekedni. Neki ez sikerült. Goriot bácsi is pénzgyűjtő volt. De hogy két évszázaddal előbb a pénzgyűjtő Harpagon volt, azt Molière azzal bizonyítja, hogy az általa festett arckép is hasonlít; minden kis vonása hitelesen emberi; épp ezért döbbent, majd kacagtat meg rajta a Sátán, majd a Moloch vigyora.

A Fösvény Molière leggazdagabb színdarabja. A bemutatón csaknem megbukott; ekkor mindössze hétszer vagy nyolcszor játszották, jóformán üres padok előtt. De az a kevés ember sem értette, vagy nem akarta érteni. Vagy csak nem merték bevallani? „Láttam a múltkor a Fösvény előadásán – mondta Racine Boileau-nak –, maga volt az egyetlen, aki nevetett.” „Sokkal jobb koponyának tartom – vágott vissza Boileau –, hogy elhiggyem, hogy maga sem nevetett, belül legalább.” A közönség legingerültebben azt vetette a darab ellen, hogy elejétől végig prózában van írva. „Semmi költészet benne! Semmi, amin elandalodni lehetne!”

A Fösvény-nyel Molière mintha hazaérkezett volna. Mintha a nemesi világnak hátat fordított volna. Hősei ettől fogva csaknem teljesen polgárok és szolgák. Érdekes szerepváltozást figyelhetünk meg. A népi származású alakok a főnemességgel szemben esetlenek, végül mindig meghunyászkodók; a polgárokkal szemben egyre inkább azzá válnak, amit ma cselekvő hősnek nevezünk. Szemük eddig is leghamarabb nekik nyílt ki. Most mintha a sors irányítása is az ő kezükbe került volna.

Dandin György a saját bevezető szavai szerint paraszt. Csak volt, talán, valamikor. Körülötte s háza körül semmi paraszti. Sem apját, sem anyját, sem napi tennivalóit nem ismerjük. Földmívelésről elvétett szava sincs. Polgár ő, az eddigiektől azzal a különbséggel, hogy vidéki. Talán földbérlő, talán nagykupec. De nem földmívelő, nem kétkezi paraszt. A darab tanulsága is polgári, csak polgároknak tipikus. Mert volt valaha olyan paraszttípus, akit attól kellett óvni, hogy ne nősüljön bárócsaládba? (Még csak nem is teljesen lecsúszottba, mert hisz Dandin ipa saját kastélyában él.)

Az Embergyűlölő fél bukás volt, a Fösvény háromnegyedes, a Dandin tökéletes. Utána Molière három évig nem írt egész estét betöltő, ötfelvonásos darabot. Ismét királyi rendeletre, sőt király adta tárgyra megírt egy balettot, a Nagyszerű Szerelmeseket: részt vett a Psyché szerzésében. S mivel az udvarnak mindenképpen balett kellett, írt a maga képzeletvilágából is két vígjáték-balettot: a Pourceaugnac Urat és az Úrhatnám Polgárt. Az előbbi olyanféle szerelmi bonyodalomba keveredik, mint Harpagon. Tapasztalatlan vidéki ügyvéd, Párizsban csetlik-botlik, de nem a pénzszerzés, hanem az orvosi tudomány gyanús területén.

Az Úrhatnám Polgár a legújabb kutatások szerint a polgári származású, de mindinkább a nemesek felé húzó Colbert-nek, XIV. Lajos pénzügyminiszterének a célzatos torzképe. Szándékosnak mondható egyezések is vannak. A főhős, a pöffeszkedő Jourdain éppúgy posztókereskedő fia, akár Colbert. Tudatlansága leleplezésére műveltségi leckéket vesz; Colbert-ről is ez járja. Nemes ősöket kutat; Colbert is azzal lett köznevetség, hogy a nagy Colbert-ektől akarta származtatni magát. Jourdain úr azonkívül szónoklási leckéket is vesz, s végül szerelemre csak grófnőktől fölfelé tud lobbanni; Colbert hasonlóan. A darab nem nagy igényű, s ez a célzatosság, ami akkor – akárhogy is – érdekessé tette, ma sincs ártalmára. Molière ilyen hatalmasságokba is beleköthetett? Tudjuk, hogy Colbert régtől fogva ellenségei táborába tartozott. Igaz, hogy Colbert-nak is rengeteg volt az ellensége, az udvarban is. Az erők ilyen bonyolultsága oda vezet, hogy végül egy-egy erő szabadon működhet? Molière „szabadsága” sohasem más, mint az ilyen helyzetekkel való élés.

A pálya vége felé közeledik, s az olvasó figyelni kezdi a mit sem sejtő írót, hol foglalja, sűríti szavakba, hol fogalmazza meg saját maga az életbölcseletét. Az 1671 májusában bemutatott Scapin Furfangjai című háromfelvonásos, Molière-nek ha nem is a legremekebb, de mesterségbeli felkészültség dolgában a legkerekebb, legtudatosabb vígjátéka. A francia Antoine Adam szerint Molière ebben fejezi ki legvilágosabban a maga „kis filozófiáját”. Az orosz Makulszkij szerint ebben adja „első vázlatát egy elmés, ügyes, aktív és optimista népi, demokratikus hősnek”. A „kis filozófia” ezt mondja: „az élet szomorú, de aki jól – hiszékenység nélkül – ügyeskedik, még vígan is élheti. A kezdeti »pozitív« hős szava ez: légy lakájruhában is ember; segítsd önzetlenül – puszta mulatságból – a jóra törekvőket, s vess gáncsot a rosszban sántikálóknak.” Ez a merő tréfacsinálásból az igazságért küzdő Scapin voltaképpen Figaro őse. Hiányzik ugyan belőle a híres borbély polgári ellenzékiessége, de hiányzik polgári haszonlesése, lekenyerezhetősége is. Népi alak; népi fájdalmat mond ki. Hogy a rendőrségen kínoznak, hogy a bíróság megvesztegethető, erről adott rajzot Molière már a Fösvényben, s a Pourceaugnac Úrban is. Scapin egyik legszebb jelenetében Molière már vádként kiáltja mindezt a színházba gyűlt rendőrtisztviselők szemébe.

Egy megvesztegethető, talpnyaló bíró, egy vérszívó adóbérlő, egy még vérszívóbb pénzkufár: ezek – a vidéki társadalom nagyjai – lépnek elénk az ugyancsak 1671-ben előadott egyfelvonásos Escarbagnes Grófnőben. Új anyagból gyúrt alakok az író teremtő műhelyében, de már azok közül valók, akiknél sajnáljuk, hogy nem lehetett folytatásuk; mert úgy érezzük, lett volna.

Már Escarbagnes grófnő „tudós” nő, nevetséges kékharisnya. Molière évek óta kerülgeti ezt a tárgyat is: milyennek nem kívánjuk azt a felvilágosult, felszabadult nőt, akinek különben minden jót s szépet kívánunk. Tévedés, hogy a Tudós Nők maradi szemléletű darab. Nagyon is haladó. A fejlődés eszelőseit tessékeli el a fejlődés útjából. Azokat teszi nevetségessé, akik e nélkül a haladás eszméjét tennék nevetségessé. Az egyenjogúsítás „baloldali elhajlói”-ra vág.

Az életműben a Tudós Nők az, ami a szimfóniában a nyitány tételének a befejezés felé történő kiteljesedése. A darab alapgondolata a Kényeskedőkben megvan, népi bohózatnak, farce-nak feldolgozva. Molière most akarja megmutatni, hogy a szabályos, a klasszikus kívánalom szerinti darabíráshoz is ért. Már a Fösvényt követő napokban bejelenti: olyan verses, ötfelvonásos vígjátékon dolgozik, amelyben semmi rögtönzés sem lesz, amely végre Boileau-nak is zavartalanul tetszhet. Már 1670 végén elkészült vele. Még másfél évig javítgatta.

Ezzel sem volt sikere. Megint félig-meddig a saját táborába lőtt: „tömeg”-ének gazdagabb személyeire. A valóban klasszikus szerkezetű vígjáték a nőkérdésről beszélve azokon veri el a port, akik később, már nem klasszikus korban, a „sznob”, a „kékharisnya”, egy még kevésbé klasszikus időben pedig az „irodalmi tyúk” nevet kapták. Az irodalom elég sokszor szedi ezek sorából a ministránsait, az őrangyalait. Molière egy kicsit a saját őrangyalainak seregét is megrebbentette. Ez volt mégis a kisebb veszély. A nagyobbat a két tudós költő, a nem is olyan kiáltóan tehetségtelen, éppen csak harmadrangú, tehát felesleges, és igazánból csak a „tömeg” (– a dolgozó, a valódi tömeg –) szemében nevetséges két „poeta doctus” bemutatásával mívelte. Ez már-már kartársi árulás számba ment, már csak azért is, mert e darabnak ez a része van leghumorosabban, a legnagyobb tehetséggel megírva. Mondanunk sem kell, hogy az igazi művészetet, az igazi tudományt itt is egy szakácsnő képviseli.

Van a darabnak szereplője, aki azt hangoztatja: az asszonynak a lábas mellett a helye. Molière műveinek figyelője azonban már megtanulhatta: ez az író sosem egy alakjával mondatja el a maga csalhatatlannak hitt véleményét, hisz, mint láttuk, még legrokonszenvesebb alapjait sem kíméli meg a botladozástól, a tévedéstől, a nevetségtől. Véleményét – mint legtöbb író – egész művével mondja el. De különben is! Voltak korszakok, s vannak helyzetek, amikor a nők épp azzal válhatnak hőssé, még a haladás hőseivé is, ha tudásuk, műveltségük, szépségük birtokában is a fazék, a bölcső, a betegágy mellé állnak. Molière-nek, szegénynek, mindinkább ilyenre lett volna szüksége. Betegeskedik. Évek óta jóformán csak tejen él.

A jó író nem kaphat kezébe olyan picinyke, olyan véletlen anyagot, amelyből ne tudná kigyúrni az igazság szobrát, a maga igazáét. A fiatal korában még testes Molière 1664-től kezdve soványszik; valószínűleg sorozatos tüdőgyulladásai hoztak rá végül tüdősorvadást. Ez az egyik véletlen, hogy ettől fogva orvosokról is ír. Őket is megismeri. Mert természetesen szeretne meggyógyulni.

A másik véletlen, hogy egy orvos volt a háziura, akiről nem sok jót derített ki a kutatás. Daquinnek hívták; még négy háza volt csak abban az utcában, s noha a király bizalmi orvosa is lett, nemességet is nyert, a jelek szerint a házbéruzsorát sem vetette meg az akkori lakásínség sújtotta Párizsban. Feltehető, hogy már a Szerelem mint orvos elgondolásakor ő hevítette Molière-t, aki végül is hat művében foglalkozott az orvostudománnyal, helyesebben annak lelkiismeretlen vagy buta kisajátítóival. A mondandó a legékesebben a Képzelt Betegben csattan el.

Mondtuk, a humor egyik ősi forrása, ha valami csak látszik valaminek; ha valami csak mutatja azt, ami – nem. Ez egyben a felháborítás forrása. Álszentesség, álerkölcs, áltudomány – Molière-t ezek ingerlik írásra.

Elfogult óráiban Molière az orvostudományt is áltudománynak nézte; egyrészt akkori irányzata miatt: nem a természet vizsgálatán, hanem tekintélyek rég megcáfolható kijelentésein alapult; másrészt akkori művelői miatt, akik épp mert nem volt igazi tudásuk, tekintélyt csak hókuszpókusszal szerezhettek, de ezt is csak azért szerezték meg, hogy minél több pénzt szerezzenek, mint az a király kegyébe is befurakodott, a maga vagyoni épüléséért modort, hitet, meggyőződést váltó Daquin. Sőt valamennyi áltudós közt az áltudományú orvos a legveszélyesebb. A buta filozófus csak elbutítja a benne bízót, a buta orvos meg is öli.

Az utolsó „orvosellenes” darab személyeket is támad, de lényegében mégsem személyek, hanem általában ez ellen az álság ellen készült; bizonyítja, hogy Molière eredetileg nem is az orvosi, hanem a teológiai fakultást szemelte ki példaszolgáltatásra.

Nagy, fontos vita folyt akkoriban ott. A pápa és a király egyezséget kötött; a janzenistákat támadó eretnekégetőknek csittet kiáltottak. De a vakbuzgóság így is utat talált. Mivel a janzenisták Descartes-pártiak voltak, most a descartes-iság, a cartesianizmus került a hajtásba. A hajtás intézője az ortodox elveiről és hatalmas állkapcsáról ismert Morel atya volt. Arra akarta rávenni a fakultást, ítélje el ünnepélyesen az új filozófiai irányt, általában az új felfedezéseket és elméleteket, s egyedül érvényesnek az arisztotelészi bölcseletet mondja ki.

A Fakultás félt a nyílt kiállástól, a harc fölélesztésétől; a kérdést csak falain belül tárgyalta, igaz, hogy ott annál hevesebben.

Az atyák és doktorok e bevillongásáról Boileau már meg is írta a maga jó tréfáját. Molière az alapeszme kibontásával készült el. Amikor a Fakultás visszavetette Morel követelését.

Mondandójával kész írót ilyesmi nem állít meg az útján. Az idejében visszahúzódott egyházi doktorok helyett így kerültek színre a tétel ábrázolóiul a klistély tudós kezelői.

Molière igazán az az író, aki a neki megfelelő anyagot onnan veszi, ahol találja. Az „eredetiség”-nek nemcsak a gondját, a gondolatát sem ismeri. Darabjainak témája csupa kölcsönzés. Nem tétováz egész jeleneteket is átvenni másoktól. A Képzelt Betegben ezt a szabad szerzést saját magával szemben követi el. A cselekvény nem egy eleme a Botcsinálta Doktorból és a Pourceaugnac Úrból való. A végső jelenet az Úrhatnám Polgár befejezésére emlékeztet. Csaknem szó szerinti párbeszédek vannak a Tartuffe-ből, a Scapin Csínyjeiből.

Mindebből a törmelékből az író mégis egyedülálló remekművet épít. Sose mozgatott ilyen eleven alakokat, ennyi realizmussal festett környezetben, a jókedv ilyen derűs patakzásában. De nemcsak nevetésre ad alkalmat. Van pillanat – a férj vagyonáért ügyeskedő feleség jelenete, amikor mintha egy modern polgári drámát hallanánk. Megjelenik egy kislány, olyan megrázó ábrázolásban, melyet egyetlen klasszikus francia dráma nem múlt felül. A hazugság, a csalás – az álság – pusztítását egy serdülő gyermek lelkén mutatja meg.

Eszmék dolgában is újat nyújt. Kora „orvostudománya” ellen eddig azt vetette: a gyógyítgatás azért csalás, mert felesleges; a természet vagy leküzdi a bajt, vagy nem; a természet működése pedig megismerhetetlen. Most mindezekhez azt fűzi hozzá: a természet megismerhetetlen – volt eddig. Descartes gondolatai most kezdenek hatni rá: az ember be tud pillantani a rejtelmesnek hitt erők működésébe.

Molière ebben a legmulattatóbb játékban veszi legkomolyabban a hitet, azt, amiben ő hisz. A szószajkolók, a betűrágók nyilvánvaló badarságaival szemben valóban komoly dolgokban hisz: a vérkeringésben, az ész hatalmában, a „század felfedezéseiben”-ben. Beteg volt, de régóta nem játszott oly kitűnően, annyi meggyőző erővel.

Föllépett 1673. január 21-én is, noha egész nap rendkívül gyengének érezte magát. Még közvetlenül az előadás előtt is tétovázott. Állítólag az elmaradt előadással járó veszteségtől akarta megmenteni színésztársait s a színház alkalmazottait. A teremben ott volt Condé herceg s néhány külföldi előkelőség: ezek szórakozó vágyának is eleget akart tenni.

Játék közben – most is a Képzelt Beteget játszotta – rosszullét fogta el: leküzdte. A nézők nem vettek észre semmit. Az előadás befejeztével háziruhába burkolózva lefeküdt az egyik öltözőben. A hideg rázta. Úgy kellett hazavitetni. Otthon ágyba tették: hirtelen vért hányt. Elszaladtak a feleségéért. A házban véletlenül két apáca volt. Molière ezekkel maradt. Sem orvos, sem pap nem került mellé. A vérhányás fokozódott. Az inas és a szobalány az utolsó kenet végett a plébániára futott. Volt ott két pap is, mindkettő megtagadta a lelki segítséget, ismerték Tartuffe-öt. Mire egy harmadikat sikerült szerezni, késő volt. Az ömlő vér megtorlott a légzőcsatornában, fulladást okozott; Molière olyanféleképp halt meg, mint egykor Attila. Életét – művei föllapozásával – minden órában újra élhetjük.

A váratlan gyászhírt néma megdöbbenés és zajos megkönnyebbülés fogadta. Párizs érseke hivatkozva arra a régi, színészt sújtó rendelkezésre, csak hosszú huzavona után és csak éjszakai időre adott papot a Tartuffe szerzőjének eltemetéséhez. Azt hitték, szellemét is eltemették.

De neve csak nem került le a színlapról. Korszak korszak után szórakozott művein, mind a mai napig. Hogy miért, azt mindegyik másképp magyarázta. Az egyik a filozófust, méghozzá a „pesszimista filozófust” értékelte benne, a másik a bölcs bolondot, a harmadik egyszerűen a bohócot, a negyedik a bohócköntösbe bújt jóst, az ötödik a színpadi mesterembert, a századik a jelen szívtelen megfigyelőjét, az ezredik a múlt vérző szívű siratóját.

Vagyis mindegyiket válaszra ösztökélte: mindegyiket meggondolkodtatta. Minden korszak embereit, azontúl, hogy halálra kacagtatta őket, a színház csinált fényárjából valami gyarapodással bocsátotta ki a komoly éjszakába. Azzal, ami minden igazi színpadi mű ismérve.

A színházi tömegben az ember mindig ártatlanná válik. Egy ilyen termet nevetésre vagy sírásra fakasztani könnyű mesterség. Ez magában alig más, mint egy ártatlan kamaszt szeretkezésre csábítani. Az ilyen mulatás, az ilyen csábítás helyéről azonban csaknem hasonló émellyel távozik az ember.

Az a színpadi szerző, aki csak a bennem eleve megvolt érzelmeket kavargatja, s nem tesz hozzájuk, nem javít rajtuk semmit, az – úgy érzem – voltaképpen meglop: azért távozom tőle csalódottan, ha közben könnyem folyt is, a nevetéstől vagy a sírástól. Értelme azért nincs megnézni olyan színművet, amely épp csak az eljátszásig tart.

A jó színmű hatása olyan, mint a jó orvosságé: ereje igazán csak másnap, harmadnap jelentkezik, s évekig, életünk végéig tart, bár ha azonközben, amikor magunkba fogadtuk, tán arcizmunk sem rándult; sőt kellemetlenséget, kesernyés ízt éreztünk.

Molière nagysága, hogy az erősítő, amit nyújt, rögtön kellemes érzést kelt, és hatása kimeríthetetlenül soká, íme már évszázadok óta tart, századokig fog tartani.

Írók légiója tanulta tőle ezt a művészetet. Párban Shakespeare-rel mindmáig ő e műfaj mestere. Shakespeare költőibb, olvasmányosabb; Molière látványosabb, színpadszerűbb. Szövegét úgy élvezzük igazán, ha alakjait azon nyomban magunk elé képzeljük, s agyunk kis színpadán pillanatról pillanatra követjük mozgásukat.