A pesszimista versekről^*

Más dolog unalmat kelteni és unalmat érzékeltetni. Más elcsüggedni s azt ábrázolni. Robogó Péter esemény- és izgalomteli regényei ásításra ingerelnek. Goncsarov két vaskos kötete a semmittevésről laponként fölpezsdít. Kardky Tihamér harci dalai elfárasztanak, de Petőfi sötét Felhőit csillogó szemmel, szárnyalásra vágyva követem.

Így vagyunk nagyjából a pesszimista versekkel is.

A pesszimista vers ugyanis magyarán fából vaskarika, bölcseletileg pedig contradictio in adjectio: önmagát cáfoló állítás. Ha a pesszimista a jég, a vers a tűz. Az ember lehet pesszimista, a vers maga soha, lévén a jó tett minden formájában életigenlő. A borász vagy a hentes merülhet sötét gondokba. A jó bor és a jó disznósajt nem sötét gondot terjeszt.

A jó bor, a jó hurka; tehát a jó vers. Van mérgező írásmű is, gyártódván romboló lőre és destruktív – rossz anyagú – szalámi is. De hát az más – tisztiorvosi terület. Alkotásokban elfogadott, élvezhető versnek minősülő versekről van szó.

Annál inkább, mert úgynevezett borúlátó vers leginkább ezek közt akad. A fércművek általában optimisták. Lármásan terjesztik az életörömöt, a harci kedvet, a hitet, a reményt és a szeretetet. Illetve csak szeretnék terjeszteni, mert hisz hazugok. Valójában tehát bemocskolják ezeket a szent erényeket.

Még csak egyet ezen az elemi iskolás szinten, Arisztotelész kedvenc okfejtő módján. Minek minősül egy jaj? Semmi kétség, a gyönyör akarásának, hisz segítséget kér a kín ellen. És egy haláljaj? Az hív csak mentést, az szavaz csak igazán a jövő mellett!

Aki panaszkodik, az vigaszt vár. Minél megrázóbban érzékelteti állapotát, annál szenvedélyesebben tagadja azt. A pessimismus – a latin malus szó rendhagyó fölsőfokából ered – azt jelenti: lehető legrosszabb. A lehető legjobbra kész az is, aki a lehető legrosszabbul érzi magát. Magában a panaszban tehát nincs kivetnivaló.

Az utak ott válnak el, illetve ott mutatkozik több kiágazás, hogy vajon ki kire vagy kinek panaszkodik és hogy joggal-e. Zsarnok családapák fogyatkozása, hogy környezetük minden elégedetlenkedését maguk ellen irányulónak érzik. Ne essünk ebbe a hibába. Vannak panaszok, melyek elcsitítására nincs és nem is lehet más orvosság, mint a vigasztalás, az együttérzés. Hisz először is abba a tág családba tartozunk, hogy mindnyájan halandónak születtünk.

A szokvány kérdésre, hogy hogy vagyok, az én nyelvem eddig alig szolgált más felelettel, mint hogy jól, remekül, kitűnően – még akkoriban is, amikor egy-egy kinti dörrenésre itt benn ablaktáblák csörömpöltek az ember lába elé, s a borotvaecsetet a fürdőszoba tükörpolcáról nem kislányunk sinkófálta el, s rejtette valami sarokba, hanem házrendülés, gránátszilánk.

Az optimizmus, azt hiszem, nem is a fejemben székel, hanem a zsigereimben, izmaim rostjában. Szinte reflexszerűen bízom az életben. Tán azért is tudtam s mertem annyiszor s oly keményen a bajairól beszélni. Hiszem azt, hogy az emberiségnek már csak szót kellene értenie, méghozzá immár csak olyan dolgokban, amelyek nyitját az iskolások is világosan látják, s ivadékaink igazán a fejlődés kánaánján haladhatnának tovább: a „történelmi adottság”, az „anyagi feltétel” megvan hozzá egyaránt.

Bizakodó természet vagyok, s íme mégis szomorú tartalmú versek írására érzek munkakedvet, méghozzá oly sürgetőt, hogy – érzem – beleszomorodom, ha nem bocsáthatom ki. Ám a mai irodalmi felfogás, ahogy olvasom „elítél mindenfajta borús hangulatú lírai megnyilvánulást”. Mit tegyek hát ezzel az alkotásra serkentő vággyal, amely, nekem ez a vélelmem, végső forrásul éppen született életigenlésemet vallhatja? Erről való gondolataimat fűzném még itt rövid fonálra.

A regényíró átvezetheti kedvelt hősét akár kétségbeejtő helyzeteken is. Kedvére árnyalhatja alakjait s rajtuk át gondolatait. Hősét el is pusztíthatja. A mű eszmeisége ettől még bizakodó lehet, főképp végső elcsendesülésében.

Elképzelhető a hangulatok s gondolatok ilyen változatossága – a versek kedvelt hősének, a lírai költőnek ilyen, mondhatni három kiterjedésű megmutatása – verskötetben is. A borús zengésű költeményeket derűsek követik vagy egészítik ki, s megvan a kritikus kívánta egyensúly. Sőt, elegendő lehet itt is szinte csak a befejező hangulat, hogy végső hangbocsátásával az egész könyv a borúval szálljon szembe, s győzze le azt épp annál hatásosabban, minél elevenebben végezte a fölidézését.

De lehetséges volna kialkudni a kritikától akár egy teljes egészében borúlátó verseskötetet is. Föltéve, ha ezt is kiegészíti, azaz kiigazítja egy rákövetkező kötet.

Vagyis az egész életmű mégis a kívánt egyensúlyban marad.

A költők azonban – bármennyi gondot adnak is ezzel a kritikának – nem kerek életműveket szoktak sajtó alá bocsátani. Kötetnyi verset is csak nagy időközökben. Amióta világ és irodalom van, a szokás az, hogy alkotásaikat a lírikusok azon melegében, darabonként nyújtják át a köznek.

Ezeket a magukban, mintegy társaik védelme nélkül megjelenő verseket viszont veszedelmes félreértés lepheti meg. Ha az olvasók nem is, a hivatásos szövegmagyarázók azt vélhetik: a költő összegezett eszméit vagy érzéseit hallják. A félreértés végzetessé válhat, ha a vers kételyt – bár csak pillanatnyi kételyt – vagy szomorúságot – bár csak múló szomorúságot – fejez ki; alapot nyújt annak a más kontójára csapongó gondolatfűzésnek, amit a kritikusok lírájának nevezhetnénk.

Mit csinálhat ilyen helyzetben a költő? Írja bele minden versébe, hogy hangulata csak a megírás napján volt érvényes? Magyarázza meg ő maga a verset, magában a versben? Megteheti. De ezzel nyomban agyon is üti alkotását, hathatósabban minden külső csapásnál: tankölteménnyé alakítja át.

Jobb tehát, ha az ilyen verset egyáltalán meg sem írják a költők? Vagy ha mégsem tudnak ellenállni az alkotásra buzdító hévnek, megírják, de nem adják ki?

Ezzel is, azzal is azonban elsatnyítják s megcsonkítják magukat; az irodalmi életet pedig elszürkítik.

Ez jórészt már meg is történt. Versköteteink nagy részében emiatt kopog üresen még az életösztön ritmusa is. A lanton csak egy a húr. S ez azt a gyanút ébreszti bennem, hogy a szívben sincs több. Márpedig, hogy hihessek egy olyan embernek, akinek esztendőszámra egy a mondandó az ajkán, egy a kifejezés az arcán? Akinek csak mosolya van, fogfájás közben, anyja betegségéről vagy egy vasúti szerencsétlenségről szólva is?

Amelyik tárgynak nincs árnyéka s vetülete, azt nem láthatom térben: a valóságban. Az emberi léleknek ilyenfajta vetületeit s árnyékát hiányolom, épp az élet, sőt az életöröm megmutatása, érzékeltetése, sőt fölkeltése érdekében. A buzdítás, a vigasz érdekében.

Vannak emberek, akiket legjobban épp a rosszul mért vagy rosszkor mért vigasz visz ki a sodrukból. Ha látom a veszedelmet teljes rettenetességében, s egy fajankó azt harsogja, semmiség az egész, isten majd megsegít – magam is elfordulok attól a fajankótól. De hálás vagyok annak, aki nyugodtan, alaposan közli velem a bajt, és segít fölkészülnöm a leküzdésre vagy az elviselésre. Ezt a hangot semmiképp se nevezném pesszimistának. Hasznosnak nevezném. Ahogy azt a bizonyos „hurrá optimizmus”-t viszont azért nevezném legalábbis fölöslegesnek, mert olyan dolgokra is üres szólamot használ, amelyekre van tartalmas emberi szó. Ha az a tartalom nem több is annál: nem vagy egyedül a bajoddal vagy a kérdéseddel.

S ez nagy szó. Mert megoldatlan kérdéseink ma is vannak, s egy-kettő bizony örökre elkíséri az emberi fajt. Halál, emberi tragédia mindig lesz. Tagadjuk le, vagy nézzünk eleve szembe velük?

Ezek ellen a legbölcsebb orvosságot éppen a költészet kínálja. Mert a költészetnek – akár a görög vagy az újkori tragédiáknak – megvan az a különös ereje, hogy a megoldatlannak tetsző bajok puszta ábrázolásával vagy kimondásával szinte túl is segít bennünket a bajon. Hamlet halála után nem összerogyva, hanem éppen megerősödve, megnemesedve megyünk ki a színházból. Miért? Mert az emberiségnek nem kis győzelme, ha valami addig megnevezhetetlent néven tud nevezni. Ezzel mintha annak rontó erejét is elvehetné. Ha megnevezem a bajt, azzal már az egészséget szolgálom.

Mert mi a költészet feladata s értelme? Tanítja tovább az embereket beszélni. Vagyis összefogni, mégpedig értelmesen, a sors ellen; mert az önmagában értelmetlen.

De mintha megjuhászodna a szótól, illetve attól a fajta énektől, aminek a maguk beszédét a költők ma is mondják, s amivel már Orfeusz vadakat szelídített, alvilági kapukon lett úrrá.

A vers így szinte varázsigévé válik. Mondása közben mi magunk is gyilkos szakadékok fölött haladunk át veszélytelenül. Diák korában ki nem mámorosodott meg attól a rézkürt zengéstől, aminek első üteme az, hogy – Romlásnak indult hajdan erős magyar! –? Ez tán a legpesszimistább magyar vers. A másik ilyen szédítő régiókba szárnyaltató a Zrínyi második éneke. Nem tudom, nem mégis ez-e a legborúlátóbb versünk. S Az emberek! Vörösmarty összevont szemű haladása abban a kietlenségben, hol „megfagynak forró szárnyaikkal a zápor és a szél”! S a Szörnyű Idő, amelyben Petőfi megállta a helyét, s tudta még – érdemesnek tartotta még – a lantot is verni? Legnagyobb verseink rendre pesszimisták. Ha innen hallgatom. De épp azok sugallják a „legistenibb kedvet”, a legemberibb erőt, ha a másik felől fülelem a hangjuk.