A nép nyelvéért, a nép színházáért^*

Az én gyerekkezemben is volt olyan nagyítóüveg, amellyel egy tenyérre eső napsugár melegét egy gombostűfejnyire lehetett összesűríteni, s azzal papírt gyújtani vagy legalább megfüstölögtetni. Ilyenfajta „beállítás” a drámaírás első és legfontosabb föltétele.

Nem olyan egyszerű. Oly lencse ez, mely egyszerre nagyít és kicsinyít; helyesebben: növel és tömörít.

A színpadon pontosan azoknak az élettörvényeknek kell hatniok, mint az életben. Nem egy mondatnyi, hanem egy mosolynyi hazugság tönkretesz egy egész felvonást; egy hamis kézmozdulat elég, hogy egy figura megszűnjék ember lenni. Azaz a nap, vagyis az élet melege változatlanul úgy áradjon arra a néhány ölnyi deszkára, ahogy kint a városban, az országban süt. Azzal a különbséggel mégis, hogy ezen a néhány négyzetméternyi deszkán valamiféle olyan törvényszerűségnek, igazságnak is meg kell jelennie, amely ugyan eladdig is megvolt, de csak eloszolva a város vagy az ország levegőjében, de itt azáltal, hogy sűrítve jelenik meg, szinte gyújt és éget, nem kis részben azért, mert kicsiny helyen s először lobban elénk! A drámai hatás nem más, mint egy még nem érzett vagy elfeledt fontos igazságnak kiszűrése, összefoglalása és a szívünkbe égetése. Nem sikerül sokszor, mert ez nem kis feladat. Az igazság kimondása ugyanis tán csak a legkockázatosabb, de nem a legbajosabb a tennivalók sorában, melyeket embervoltunk ránk ró. Sokkal bajosabb az igazság ábrázolása. Ehhez kívántatik művészi tehetség. De még ennél is bajosabb az igazság megsejtése, elképzelése, kibontása. Ehhez erkölcsi, vagyis helyes gondolkodási tehetség szükséges. Ez pedig a legfelső foka mindenféle zsenialitásnak. Szerencsére van ösztökélőnk, sarkallónk is.

Elsősorban saját szomjunk.

Bánk bánban az egész magyar népen esik gyalázat, Harpagonban a világ minden fösvénye válik nevetségessé, Ödipuszban mindnyájunkon úr a kiismerhetetlen végzet. Az Egy pohár vízben csak víz van. Isszuk azt is – oly mérhetetlen, oly elképzelhetetlen nagy a szomjúság az igazságnak csak látszatára is.

Azt hiszem, a helytelen, vagy legalábbis a nehezebb utat választja, aki rögtön késznek érzi magát a dráma megírására, mihelyt a problémát „tisztán látja”. Szellemi szemmel problémát meglátni, nem nagy művészet. Problémával mindnyájan tele vagyunk. A problémák úgy sorakoznak, mint egy bérkaszárnya gangján a konyhaajtók. Emberségnek vagyunk szűkiben. Azt hiszem, hogy az Ozorai példa írója előbb a problémát látta; a Lélekbúvár s a Fáklyaláng írója a hősöket. Eleven embert szellemi szemmel is látni, ez a művészet; ezt hívják jellemalkotásnak. Dráma akadálymentes írására akkor lehet reményünk, amidőn elménkben két vagy három ilyen jellem szerencsésen talpra áll, kialakítja magát, és jogot kér a cselekvésre. Engedjük gyorsan szabadjukra. Szinte maguktól bemennek a problémák nekikvaló szobájába. De ha még ajtót vétnek is, az sem teljesen haszontalan, a valamire való ember mindenütt ember, mindenütt lel végezni valót. Képzeljük el, hogy Bánk feladat-szobájába véletlenül Lear vagy Hamlet vagy Othello lépett volna be. A tennivalónak valamiképp ők is megfeleltek volna. De a puszta probléma, bármennyi drámát okoz is az életben, művészi drámát nem szül, mert a teremtés számára az csak hely; ahogy ma mondják: keret. Hiába dúl az egyik lakásban a fösvénység, a másikban a kicsinyesség, harmadikban az erkölcsi sematizmus, gyújtó tanulság csak Harpagon, Nóra, Tartuffe belépésével lobban elénk. Ők a nagyítók, a fénysűrítők. Tökéletesen elképzelt jellem hozzá méltó tennivalóban, a dráma ezzel jut el addig, hogy legalább egy sort leírjunk belőle.

Hogy a helyes stílus nem a helyesnek elismert nyelvtani szabályok példatára, arra a helyes drámai nyelv a tanú. Halva született az a dráma, amelynek hősei olyanformán beszélnek tökéletesen, ahogy egy márványlap csiszoltsága, egy női frizura tincseinek kigöndörítése tökéletes, ahogy a nyelvszakos lektorok, akik a vallató detektívek pillantását váltják egymással Móricz vagy Németh egy-egy „elírása” fölött, a tökéletes magyar nyelvet elképzelik. Tökéletes nyelv ugyanis, vagyis olyan, amelyben minden hiba esetére van szabály, manapság nagyjában már csak egy járja: a halott latin.

A nyelvvédők úgy képzelik, hogy mivel a nyelveknek volt csecsemőkoruk, gyermekkoruk, serdülőkoruk, van tehát megállapodott felnőttkoruk is, amitől fogva mindig pontosan kiszabott ingek, köntösök és mondatok illenek rájuk. Ez így van, mert a nyelvek, mint általában az élő képződmények, valóban születnek, virulnak és elhanyatlanak, meghalnak, sajnos. Elhanyatlásuk, haláluk első tünete, amikor már nem serdülnek-fejlődnek, amikor a tíz, azaz a száz év előtti köntös is jó nekik. Ettől csak egy lépés, amikor a köntös lötyögni, viselője pedig motyogni kezd.

Az európai nyelvek nincsenek ebben az állapotban; remélhetőleg a magyar sem. Bár számba véve a kivételesen sok csapást, amely történelme során ezt a messziről ideszakadt, kivételesen társtalan népet érte, nem volna csodálatos, ha mindezt nyelve is megsínylette volna. Erre vannak tünetek; a köntös néha riasztó ráncot vet. Természetesen nem az idegen szavakra és szólamokra gondolok. Ezek csak afféle döglött legyek a levesben, amelyeket minden ép érzékű ember fölháborodva vagy szemérmesen félrepöccint, ettől még a konyha is, a szakácsnő is kitűnő lehet. Nem is nyelvünk e-betűs szikesedése foglalkoztat, amelyet a nyelvközösség tudatosodása és fegyelme könnyen megszüntethetne. Nem is a nyelv egységes tónusának elmaradása, vagyis külön az alpári s az ennek ellenhatására feltűnő szabályszerű, de mégis vértelen-csonttalan szóhasználat. Ha sovány és szemüveges, kitűnő írótársam ajkáról a villamosban véletlenül ezt hallom: „Végre tudnók hajtani” – s arra egy másik, ma is elszántan zord arcú s nem kevésbé kitűnő írótársam azt feleli: „Rég megmondottam volt” – ez éppúgy megmosolyogtat, akár a tolnai szőlőkben fölhangzó: „Melózz, maszek, nincs mese”; mindkettő a folklór hangulatát hozza, ha némiképp fordítottan is. Aggasztóbb nyelvünk teremtőerejének kihagyása. Erre tengernyi a példa. Ezer éve élünk az európai műveltség közösségében, de asszonyt, ismeretlent ma sem tudunk másképp megszólítani, mint Etelközben. A társadalmi alakulás négyszáz éve megszüntette az általános tegeződést, de a magázódás formái ma is csaknem olyan satnyák, mint a török hódoltság idején. Vagy egész közeli példát véve: a camarade eredetileg lakótársat, a tovariscs – cipekedő pajtást, a Genosse cimborát jelentett; a népi kifejezés természetesen ment át egy magasabb fokú használatba. Ilyenfajta szavunk a középkori feleimtől s a kuruckori kenyerestől nekünk is bőven volt, épp csak lent maradt. Ma az emberek az adóhivatalban is megszólításul a kartársat használják, a mesterséges szógyártás egyik legsutább termékét.

De maradjunk a dráma nyelvénél. Mindezekre a bajokra orvosságot ugyanis nem kis mértékben mi tőle várhatunk. Mi volt a mézes ürügy, mellyel első színészeink a maguk sajátos művészetének meg akarták nyerni ezt a nehezen megmozdítható nemzetet, amely az önismeret elől még olyan szívesen burkolódzik a szemérmesség keleti mód illatos fátylaiba s nem kevésbé illatos birkairháiba? Ami sehol másutt: a nyelv ápolása! A nyelv megmentésének vannak hathatósabb eszközei is, de várjunk, míg azok intézőit is meg nem lepi az a fajta felelősségérzet, amely a magyar művészekre századok folyamán hovatovább mint művészetünk nemzeti jellege ragasztódik? Ne várjunk. Nem mai lecke: a művészet művészetvoltában is erősödik, ha szükségletet elégít ki, a maga sajátos eszközeivel. A jó nyelv pedig a dráma egyik legsajátosabb eszköze.

Miért jó a nép nyelve? Nem azért, mert helyes vagy szabályos; amiért teremtőerejű. (Minden nyelvi „eltévelyedés” vagy „elírás” voltaképpen előrelépés, ha teremtőerejű.) Mikor helyes a dráma nyelve? Ha teremt. Mert sehol másutt nem vizsgázhat – a versen kívül – a nyelv teremtőerejéhez való viszonyából az író úgy, mint drámai alakjai megteremtésénél. Mert ha valahol, hát a drámában pusztán a szóból lesz világ, ember és sors. Az így megteremtett jellemeken és helyzeteken át teremtődik meg ugyanis az a fajta költészet, az a drámai hatás, amelyet én az imént úgy írtam körül: néhány ölnyi deszkán elénk lobban, és szívünkbe perzsel az igazság.

Mindenki értelmiségiekről ír. Írjunk végre munkásokról. De mennyire! Mi itt a gond? Hogy e mivoltukban is elsősorban embernek nézzük őket.

Ha a színpadon egy kovács minden hasonlatát és szófordulatát a kovácsiparból veszi, az előttem nem egy kovács, hanem egy agyalágyult benyomását kelti, szerzőjéről pedig az a véleményem, hogy a kovácsokat olyannyira nem ismeri, hogy nem is kívánja megismerni, vagyis lenézi és megveti őket s velük együtt személyemet is; amiért viszonzásul természetesen én is csak mérsékelt elismeréssel viseltetem az ő írói és erkölcsi képességéről. Természetes, hogy alakjainkat egyéniségük szerint kell beszéltetnünk. Egyéni – jellemük szerint. Ez pedig több, mint a mesterség, vagy a társadalmi állás bélyege. Mindnyájan a társadalom formációi vagyunk. De hogy ki mivé formálódik s miképp, itt kezdődik a dráma: jobbra törésünk, akaratunk, embervoltunk küzdelme akadályainkkal, melyek egyben – ekkor van dráma – másokat éppúgy szorítanak vagy fenyegetnek szorításukkal, mint bennünket. Milyen szakos is az a professzor a Viharos alkonyatban? Már nem emlékszem. Becsületszomjára emlékszem. Ha Ványa bácsi foglalkozása jobban kidomborodnék, a puszta színre kerülésnek is gátja lehetne; Ványa bácsi ugyanis harminc szobás kastélyukban ráz meg bennünket a boldogtalanságával. A jellem ilyenfajta előjogát, az egyéniség ilyen szabadságát követelem voltaképpen a kovácsok és általában a kétkeziek számára a dráma terén is. Ekkor lesznek emberek is egyben. Ekkor lesznek ott olyan hősi és tiszta lelkek, amilyeneknek én őket megismertem, nemcsak a jó drámákban, hanem az életben is.

Ha nincs feszültség, unatkozom. De ha túlságosan nagy, s főleg ha mesterséges a feszültség, a drámai meglepetések s a kirobbanó pillanatok végül afféle gyomorszáj-ütésekként érnek, s az előadásról úgy távozom, mintha nem színházba, hanem egy profi bokszoló gyakorló termébe vittek volna, olyan viadalra, amelynek feltételeit csak utólag tudhattam meg. Jó ízlésünk egyik mérőfoka, hogy mennyit viselünk el reagálás nélkül az ilyen gyomorszájütésekből.

Vannak népek, amelyek idegenkednek a tolltól; vannak viszont, amelyek valósággal mániákusai a fogalmazásnak. Ezeket becsüljük. Minden jó mondat egy csiszolás azon, amivé az emberiség válhat. (A hatásos rossz mondat: karcolás.) A jó mondat természetesen nem más, mint egy jó gondolat megcáfolhatatlannak tetsző, telitalálatszerű előadása. A jó mondat így örök nevelő.

Magam sem tudom, mikor olvastam, tán még diákfővel – azt hiszem, Shaw-tól –, ezt a mondatot: A hazug büntetése nem az, hogy nem hisznek neki, hanem az, hogy ő nem hisz másoknak. Nem voltam hazudó természet, de ez a mondat úgy megdermesztett, s ugyanakkor úgy megnevettetett – azaz, valahol mégiscsak úgy telibetalált –, hogy nevelt rajtam annyit, mint egy gimnáziumi tankönyv.

Az igazi hatás ritkán hangos. Ritkán kívánja az érzelem azonnali megnyilvánulását. A nyíltszíni taps még semmiféle drámai eredményt nem jelez.

A függöny lehull, a néző ülve marad, s még a tapsolásról is megfeledkezik, legalább néhány másodpercre; aztán gyalog megy haza, hogy fejében a kapott kincset elrendezze – ilyet volna jó írni.