Magyar beszéd^*

Az emberek általában azt hiszik, hogy szépen, „művészien” írni azt jelenti, hogy egyszerű gondolatait is az ember jól fölcifrázva, bonyolultan adja elő. Ennek éppen az ellenkezője az igaz. Szépen az ír és beszél, akinek sikerül még a bonyolult gondolatait is egyszerűen és világosan előadni. A művészet pedig ott kezdődik, ahol az ember az ilyen előadással még élvezetet is szerez hallgatóinak.

A magyar nyelv természeténél fogva az egyszerűséget és a világosságot kívánja. Nem minden nyelv ilyen. Vannak nyelvek, amelyek nem is annyira az észhez, mint inkább az érzelmekhez akarnak szólni. Vannak még csavaros, sőt köntörfalazó természetű nyelvek is.

A magyar nyelvnek a maga sajátos természete onnan van, hogy kialakításában vajmi kevés része volt az alkuszoknak, fiskálisoknak, s más efféle csűrő-csavaró beszédű embernek. Jobbára kétkezi emberek nyelve volt a magyar.

Olyanoké, akik valóságot és igazságot akartak közölni egymással. Akik világos, tiszta gondolatot fejeztek ki általa. Akiknek nem volt rejtegetnivalójuk egymás előtt. Akik nem szorultak se hazugságra, se hízelgésre.

Ebből az következik, hogy a jó magyar írás és beszéd tanítását voltaképpen a helyes gondolkodás tanításával kell kezdeni. Ki gondolkodik helyesen? Aki az igazat keresi.

Az írás és a beszéd módja mindenkit leleplez. Jól beszélni és írni magyarul, ez tehát igazánból: jellemkérdés.

Az íróság ott kezdődik, mikor az ember felelősséget érez egy alany és egy állítmány összefűzésekor is; mert az is becsületvizsga; állítás, amiért helyt kell állni. Egy életen át! Egy nemzet életén át!

A stílus: maga az ember?

Akkor az anyanyelv: maga a nép.

Kifejezéseink meg jellemünk tükrei.

Erre a kifejezésünkre például, hogy kenyértörés, egyebek közt még büszkék is lehetünk.

Már abban az esetben, ha anyanyelvünk múltjának, azaz afféle mélyrétegének vizsgálata közben figyelemmel vagyunk arra, mit vet föl ez a kutatás népünk lelkületének mély rétegeiből.

Az összekülönbözés végső mozzanatát jelenti, mindnyájan ma is elevenen érzékeljük. A véleménykülönbség nincs-továbbját. „Kenyértörésre került a sor” – azt fejezi ki, megszűntek az érvek; a szép szavak derűs ege helyett most már a tettek villámviharos kora jön.

Milyen tetteké mégpedig?

A kifejezés oly érzékletesen képszerű, hogy ennek eredetét az is azonnal kibonthatja, aki sose hallott nyelvészetről, szófejtésről; etimológiáról!

Szemünk előtt szinte a jelenet. Két katona, két pásztor, két vándorlegény – vagy akár egy kis csapat – eddig egy közös kenyérből szelt. Nyilván együtt szerezték – „keresték meg” –, s valamelyikük mint köztulajdont hordta a vállán, abban a lószőrből font vízhatlan tarisznyában. Vagy két családé – mégpedig föltehetően nem gazdag családé – volt az az egy kenyér. A menyecske az anyósával közösen sütötte, s tartogatta az asztalnak abban az öblös, alsó fiókjában.

De valami miatt belviszály tört ki. A két pásztor nem értett szót. A kis csapat katona szétkülönbözött. Az egy födél alá szorult két család összebolydult.

Éles szavak, sőt szitkok váltódnak. Olyanok, hogy – maguk is érzik – soha többé nem békülhetnek össze.

Azaz itt a lándzsatörés, a páncélzúzás pillanata, ahogy más nyelvek értékes etimológiai örökségül ma is mondják.

A mi pásztoraink és nyanyáink, lám, nem lándzsát törnek, nem pálcát, még csak fejet se.

Villámló szemmel, összezárt foggal, orron át fútt levegővel indulatuk forrpontján is lám – igazságot tesznek. Ahelyett, hogy egymás fejét törnék be, a kenyeret törik szét, nyilván dühtől remegő kézzel, de mindent legyőző, mindennél hatalmasabb jogérzettel.

Vannak népek, akiknek vallása nem egyéb, mint őseik tisztelete. Nem árvasági érzületből elképzelt isten-apák kétes jóakarata alá vetik maguk, hanem jóakaratúnak bizonyult atyáik eleven emlékét tartják maguk elé. Nem halhatatlan szellemek és szentek, nem védőangyalok lebegnek fölöttük, hanem védő példák; az emberi szellem halhatatlan örökségei.

Nyújtsuk magasra örökségünk szép darabjait, s aztán, ne szégyelljük, végezzünk valami ünnepi szertartást, már csak gyermekeink földi üdvösségéért is. Ez a mi örökölt vallásunk.

Egy-egy kifejezés megmaradt a családban, talán pontosan olyanformán, mint például a szuvas borotvatartó doboz, amely már legalább a harmadik nemzedéket szolgálta.

Apám szavajárása volt:

– Most aztán süthetjük a makkot!

Mikor sütött ő makkot? A kifejezést nyilván apjától hallotta. De mikor élt sült makkon nagyapám? Soha. Legfeljebb tán az ő apja vagy öregje.

Ilyen kifejezések bennem is élnek. Egyszer indulatomban, valaki elhallgattatására hirtelen csak ez kísértette meg a nyelvem: „Te csak kumd a szád!”

A hunyósdi játékot mi kumósdinak hívtuk; esténként szüleink néha ezzel a mondattal indítottak aludni bennünket: menjetek kumni!

Azt hittem, ez az ige csak a szem összecsukását jelenti. Bizonyos, hogy a száj becsukására én sose alkalmaztam; nem emlékszem, hogy ilyen értelemben valaha is hallottam.

Abban a felhevült pillanatomban, ördög tudja, talán két-háromszáz év távolságából érkezett fülembe a súgás.

 

 

Eszembe jut egy-egy hajdani, gyermekkori jelenet. Ezekből tudok visszakövetkeztetni anyám tulajdonságaira. Nyelvérzékére is. Második gimnazista koromban, a húsvéti szünet alatt élesen összekaptunk. Egy kifejezés miatt. Már nem tudom, mire is válaszolva, ezt mondtam neki: – Az ki van zárva.

Előttem a kép, ahogy a tűzhely elől, amelybe épp csutát rakott, fölegyenesedik, meglepett arccal:

– Ki van kizárva?

– Az, amit maga gondol.

Nézett rám, értelmetlenül. Akkor még nem tudtam, amit ma már tudok: ilyet neki tán sose mondtak: ezt a szólást akkor hallhatta először.

Ugyanaznap, este felé, valami válaszomat megint csak ezzel fejeztem be: – Ki van zárva!

A kifejezés nyilván frissiben ragadt rám a távoli kisvárosban, az iskolában. Valószínűleg ezért használtam a kelleténél is többet; öntudatlanul, de mégis fitogtatásul.

Anyám elvörösödött, nyelt egyet; reggeli meghökkenése most haraggá fokozódott. Idegen szagot szimatolt rajtam. A kizárás neki csak a valóságos kizárást jelentette. Szemében ez villant: anyádat akarod megalázni?! Végigmért, s bár mindig szépen beszélt velünk, most így szólt:

– Ha még egyszer ezt mondod, megérdemelnéd, hogy úgy szájon vágjanak, hogy kibukd a piros levet!

Védekezett, az új nyelvhasználat elől a réginek olyan rétegébe húzódva, amelyből különben már ösztönös művelődése – a szép modor, az udvariasság – rég kiemelte.

 

 

Később, a pusztáról elkerülve, anyám is hozzászokott az efféle kifejezésekhez. S most már ezeket tartotta ő is úriasnak, finomnak, követendőnek.

Apám egyik nénje, Teréz néni az ozorai kovácshoz ment feleségül. Volt ennek egy ütődöttforma agglegény bátyja, Náci bácsi, hatvan éves koráig is csak arra jó, hogy a műhelyben a fujtatót húzza. Öregkorára ez hozzánk került. Pompás mesemondó volt, pompás gyermekszórakoztató. Voltaképp nem is volt más baja, minthogy haláláig megőrizte gyermeki ártatlanságát. Róla beszélte édesanyám, már némi bűntelen fölénnyel:

– Ha valakiről azt mondták, hogy nem jól néz ki, Náci bácsi azt hitte, hogy az illető az ablakon nem tudott jól kinézni, nem fért ki a feje!

Ő – anyám – vasárnaponként, szépen kiöltözve, a simontornyai iparosnék társaságában már ki-kimondta azt, hogy jól néz ki.

Voltak asszonyok és lányok. Voltak menyecskék, némberek, banyák, fruskák, sőt – tréfásan: hajadonok és hölgyek. Az azonban, hogy „nő”, vidéken ma is nehezen jön a számra, s még Pesten használva is valami gyanús zörejt érzek az értelmében.

Volt húgunk, nénénk. De – nővérünk? Volt öcsénk, bátyánk. Fivérük – ahogy nővérük is – az én számomra először – s egy kicsit ma is – a simontornyai gazdatisztek és kereskedők unokáinak volt.

Még egy zavaró szavam van; az, hogy cimpa. Az orrcimpa és fülcimpa mellé ugyanis az én emlékezetem – bocsánat, hogy azonmód ideírom, de elkerülhetetlen a mondandóhoz s így tekintsük merő lingvisztikai adaléknak – a seggcimpa szót raktározta el. Nők ajkáról a cimpa szót ma is feszélyezetten hallom.

A magyar nyelv légköre számomra örökre konyhaszagú, istállószagú, műhelyszagú.