A nép költészetéért^*

Azért, mert a költészet beszélni és cselekedni tanít bennünket.

Beszélni, pontosan olyan értelemben, mint az édesanyánk. Csak még türelmesebben és fáradhatatlanabbul. Halálunkig nem hagyja abba. S épp annyi kedveskedéssel.

Beszélő képességünk ugyanis – emberi fajtánknak ez az óriási vívmánya, amelynek társas voltunkat, műveltségünket köszönhetjük – ma is fejlődik: szüntelenül igényli az újítást és tökéletesítést. Nemcsak azért mert eszközeink, használati tárgyaink naponként szaporodnak. Ezeknek nevet adni s e neveket szavaink közé illeszteni nem különösebb feladat.

A költészet azzal gazdagítja nyelvünket, vagyis azzal teszi tökéletesebbé az emberek egymás közti érintkezését, hogy eladdig még ki nem fejezett érzéseket tudatosít s illeszt be fogalmaink közé; méghozzá legtöbbször anélkül, hogy azokra külön szót találna ki.

Egy-egy dal, vers vagy azzal fölérő próza fejezi ki telitalálat-szerűen a maga szinte megváltozhatatlan egészében azt az eladdig olyanformán még nem ismert vagy nem eléggé ismert érzést.

Ezek a dalok és versek ábrázolta érzések és hangulatok eltűnhetnek, majd koronként megújulhatnak. Van seregestől, ami örökre megmarad. Ez már viselkedésünket is alakítja, nevel bennünket.

Ezek egy-egy nép egybetartozásának szűkebb-tágabb abroncsai. Egy nép műveltségének ismertető jegyei.

E sorok olvasói közül nyilván kevesen szorítottak kebelükhöz rozsólizzsel telt csikóbőrös kulacsot, ám az érzést – szinte a kéjt is, amelyet a kotyogás a fülnek szerez – bizonyára mindnyájan ismerik Csokonai jóvoltából. Balassinak mindnyájan elhisszük, hogy nincs édesebb gyönyör, mint májusi hajnalban kezünkben egy szál karddal törökűzésre kiügetni egy végvárból, mint önzetlenül szolgálni nemzetünket, méghozzá nem „kehegő vének” társaságában, hanem olyan daliás, erős „jóruhás legényekkel”, aminőknek magunkat a vers jótékony hatása alatt mi is érezzük.

Ezek a nem külön szóval kifejezett érzelmek néha, az egyszerűség kedvéért, egy-egy legendás alakba költöznek be. Így sokszor már nem is a vers őrzi őket; kilépnek a költészet területéről, s a maguk lábán a maguk útját járják. Valamennyiönknek szinte személyes ismerősünk.

A derék Basa Istvánnak holttetemét, akiről mindössze annyit tudunk, hogy a fejedelem katonájaként Lengyelország határán ölték meg, örökre bebalzsamozta a vers azáltal, hogy voltaképpen egy érzelmet – a bujdosó hősi halála fölött érzett gyászt – örökítette meg. Ez a szerfölött árnyalt érzés – mert hisz rengeteg történelmi ismeretet, a Rákóczi-szabadságharc tüzetes ismeretét egyebek közt, tételez föl – éppoly köztulajdonunk, akár szótárunk bármely szava, holott nyilvánvaló, hogy ez költői teremtmény.

Nincs magyar, aki ne otthonosan telepednék le, s ne tudná, hogy kell viselkednie annál az asztalnál, amelynél immár harmadfélszáz éve Kucogh Balázs iddogál, Tyukodi nevű jó barátja társaságában, akit mindnyájan többre tartunk nála, noha neki keresztnevét sem ismerjük. Hány alak szállingózhatna a múlt sarokhomályából ehhez a nagy családi asztalhoz, kezdve a komor Bánkon, akinek Vörösmarty bordala szerint ivás előtt mindig gondolnia kell egyet, el a vén cigányig, akinek vonóján csak nem szakad el az utolsó szál szőr, a rejtelmes Őskajánig, sőt Tóth Árpád méla, s ezáltal az előbbi vendégnél semmivel sem kevésbé rejtelmes sváb korcsmárosáig! Mindezek szinte testvéreink módjára elménkbe vésődtek, mégpedig az ismeretrögződés két legfontosabb eleme: a képszerűség és a ritmus – vagyis a legjobb ismételhetőség – révén. Mivel – mint mondtuk – minden nemzetnek vannak ilyen alakjai, voltaképpen nemzeti hovatartozandóságot ilyenfajta népszavazással lehetne eldönteni: kivel tudnál jobban szóba elegyedni, Eulenspiegellel-e, Gil Blasszal-e vagy Háry Jánossal? Nincsen olyan magyar ember, akinek nem szökik somolygás a szívébe a hovatovább már valóban száztizenhat éves barna kislány felidéztén, amint bő szoknyáját oly kackiásan risszantva a regiment után sétál az éppen söprés alatt álló pápai utcán.

Teremtődhet így világérzés is. Gulliver vagy Anyegin éppoly meghitt barátaink már, akár Bence vagy Piroska.

De nemcsak ilyen tőről szabott teremtmények által sugallnak a versek új és új érzést, hangulatot és viselkedést. Nem is Basa Pistát akartam említeni – aki után erőszakosan tódult be a többi. Ki ne tudná ilyen illsztráció nélkül is, mit jelenthetett egy bujdosónak az az érzés, és mit jelent nekünk az a verssor, hogy „visszanéztem félutamból, szememből a könny kicsordult”? Mindnyájan elképzeljük, mit akart mondani Ady azzal, hogy szíve egy nagy harangvirág, mit Petőfi azzal, hogy legyen kőszirt, mit mennydörgés gördít le a völgybe, mit Berzsenyi azzal, hogy koszorújának bimbaja lassanként elvirít, a magyarság pedig menthetetlen. Ezeket az érzéseket ezek a versek mondták ki, ezeket eladdig – noha megvoltak – ilyen közérthetően senki sem fejezte ki.

Ezekre mondhatjuk: beszélni tanítanak bennünket.

A nemzetek nyelvükben élnek. Elsatnyulnak, meghalnak, ha nyelvüket ebben az értelemben sem fejlesztik. Egy-egy nemzet annál erősebb, minél több ilyen költészet teremtette alakja, költemény festette tája, vers kimondta érzése van. A Hunyadiak és a Damjanichok a nemzetet a határain védik. A nemzet legbelső bástyáin a Kukorica Jancsik, a Lúdas Matyik állnak. És persze a Petőfik, az Aranyok, a Vörösmartyak. Tettre serkentenek ott még a Pató Pálok, a Dorottyák is.

Van aztán, amikor a vers kürtté alakul: kimondott, de nem elégszer vagy nem elég keményen kimondott érzést harsog el. Ez is a közlés világába tartozik. Sehol sem oly fontos a közlő személye, mint éppen itt. A költészet birodalmában semmi sem kívánja úgy az egyéni tanúvallomást – e tanúvallomás hitelét –, mint a közigazság.

Ezek után már csak egy tisztázandó: mitől válik egy költészet teremtette alak örök életűvé, egy költészet kifejezte érzés közkinccsé: mitől a vers verssé?

Az igazságtól.

Nincs szó, amely könnyebben kifordulna a tollból. S nincs, amely kegyetlenebbül visszanézne a leírójára.

Mi az igazság?

Nem művész, aki mestersége mivoltát az évtizedes gyakorlás után végül is nem ilyenfajta szavakban foglalja össze: nincs izgalmasabb, mint az igazság! Az igazság nyugtalanító, lelkesítő – ihletszerű – megsejtése! Aztán az igazság szívós és ügyes kibontása! S végül az igazság kifejezése, bármi módon, bármi áron; seregestől vannak, akik életüket adták ezért.

Az igazság ugyanis megismerés.

A legizgalmasabb persze az emberről szóló igazság, az ember határainak, jó és rossz képességeinek, múltjának s jövőjének megismerése.

Ezeket a sorokat nem olyan kéz rója, amely mások óvatosan kitapogatott véleménye tetejébe szeretné elhelyezni a magáét. Nem igényli, hogy ő tetézzen be egy esztétikát, amelyet épp az ilyen óvatos tapogatódzások mutatnak homályosnak, s amelybe így a vita szikrái is – még ütődés árán is – csak világosságot vihetnek. Lévén célom nem egyetemi katedrám megtartása, hanem olvasóim gondolkodóképességének frissen tartása, semmi okom, hogy szívvel-lélekkel, megbocsátható elfogultsággal ne öltözzem be tápláló anyámnak, az irodalomnak, a megismerés legfőbb forrásának büszke dicséretébe.

Elfogult véleményem ugyanis az, hogy amit az ember ember-természetéről tudunk, azt voltaképpen a művészi ábrázolásból, szorosabban a szépirodalomból tudjuk. Úgy értve ezt, hogy ami lényegeset, valódit az ember elmondott magáról, hogy mi jóra-rosszra képes, mi esett meg, és mi eshet meg vele, azt az irodalom nyelvén mondta és mondja el. Számomra lélekfestés, korfestés dolgában sincs megbízhatóbb a jó költők szavánál. Mi az ő tanúságtevésük mellett versenytársaik munkája a bölcselőké, a történészeké, a lélekbúvároké? A már ténnyé elfogadott adatok rendszerbe fogása, fonálra fűzése és újra leírása. Mintha a festő festményről festene. Az irodalom magát az életet festi.

Hajlok még arra is: az életet ábrázolni – fogalomszerűen, árnyalatosan – csupán az irodalom képes hitelesen. A festő, ha még a természetet festi is, sík alapon ábrázol két kiterjedésben. (Hozzátehet ehhez persze ő is – nem „magából”, hanem amit már saját külön képességén át meglát a világból. De mily kevéssé fogalmi ez az író lehetősége mellett.) A költő, az író munkája mondhatni három kiterjedésű: teremtő ábrázolás, az élet eleven megidézése.

Az irodalomnak ezt a hitelességét senki sem vonta kétségbe. A Tőke szerzőjéről igazán nem lehet állítani, hogy tételei megállapítása közben helyet adott volna a regényességnek vagy líraiságnak. A rossz értelemben vett regényességnek s líraiságnak nem adott helyet. Marx lépten-nyomon szépírókkal igazoltatja gazdasági tanait. Írásaiban Goethe, Balzac, Dickens mindig koronatanú; a statisztika tévedhet, az író nem. Smith vagy Ricardo szemét megcsalhatja a látszat; Shakespeare-t soha.

Elvárjuk, hogy az író a lényegre lásson. De miért éppen őtőle várjuk ezt? Micsoda képességet tételeznek fel róla még a napi politikusok is, hogy korunk rengeteg ismeretszolgáltatása közepette is az ő ismeretközlésére kíváncsiak?

Azért, mert noha vannak félrevezető, vagyis rossz irodalmi alkotások is, a jó művészi alkotás mindig igaznak: helyes útra vezetőnek mutatkozik. A jó versről például mindnyájunk véleménye az, hogy azt csakis úgy lehetett megírni, azaz – amint a mondás járja – „egy betűt sem lehetne hozzátenni vagy elvenni belőle”. Vagyis oly pontosan eltalált valami igazságot, hogy azon a szűkítés is, a bővítés is, csak rontana. Mit jelent ez? Az igazságnak általában csak hasznára van, ha minél több adattal, részlettel, bővítéssel tudjuk támogatni. S íme, a versben jól kimondott igazság nem kíván további bizonyítást. Mintha rejtelmesen magában hordaná. Mintha a jó önmaga bizonyság volna.

Ez óriási szó. A bölcsészek logikája mindig mással bizonyítja állítását: a kötött harisnya szemét mindig egy másik szem tartja, egész a teljes felfejtésig, amikor is nem marad semmi. Arisztotelész s nyomában a bölcselők két évezrednyi raja a világ és a lét valamennyi állítása között olyat, amely további bizonyításra nem szorul, úgynevezett logikai alapprincípiumot, azt hiszem, négyet vagy ötöt talált, pontosan nem emlékszem, abból az egyszerű okból, mert sose vettem semmi hasznukat. Hogy minden dolog „azonos önmagával”, illetve „más, mint ami nem” – vagyis, hogy a est a és a non est non a – ennek a mélységes semmitmondásnak meredélyein kétlem, hogy bárki is leereszkedett feleletért akár életbevágó kérdéseire, hogy vesse-e kockára életét a hazáért, vagy higgyen-e Mariskának, akár olyan hétköznapibb dilemmájára, hogy okkal melyik futballcsapatnak illenék szurkolnia. Gyakorlatban használható „alapprincípium” tehát nem négy, hanem egy fél sincs. Ezzel szemben ahány a jó vers, annyi a végok, annyi az önmagában érvényes állítás! Megérthetjük, hogy Platón – sárgán az irigységtől – a költőknek nem adott polgárjogot az államában; mellesleg, magára adó költőt hiába is hívott volna bele.

Jó verset írni tehát óriási felelősség. A költők ösztönösen, gyakran öntudatlanul olyan szentenciát mondanak ki, amelynek következményeit előre sokszor maguk sem mérhetik meg. De hát mi is az a „rejtelmes” erő, amelytől a jó vers – többet mondhatunk: a jó költő verse – hogy így mondjuk, kinyilatkoztatásszerű meggyőződést ad?

A földből kinőtt ibolyának vagy tölgyfának semmi szüksége, hogy ibolya, illetve tölgyfa voltát dokumentálja mással, mint létével. Hogy egy élő ember világon valóságát csak születési bizonyítványának felmutatása ellenében veszik tudomásul, az – igaz – nemcsak hivatalokban fordul elő, hanem az irodalomban is – az irodalmi kritikában, amely, ha nem alkotó, mást se tesz, mint ilyen dokumentumokat kutat és osztályoz –; ám egy méhet vagy egy földrengést pusztán érzékszerveinkkel is azonosítunk, főképp fejünkön a fullánk vagy a gerenda fájdalmával.

Ezekben az egyszerűnek tetsző sorokban a forma és a tartalom általában roppant bonyolultnak ábrázolt kérdését merészeltük érinteni. Az a mű hordja önmagában igazolását, sőt állítása bizonyságát, amelyben a forma és a tartalom viszonya tökéletes. Az ilyen műalkotás valamiféle közvetlen megismeréshez juttat bennünket. Hatékonyan, cselekvésre biztatóan fedi fel előttünk a világot. A megismerésnek valami szűzi frisseségét adja.

Ez azért lehet fontos mindenkinek, aki a valóság pontos megismerésére vágyik, mert hisz – a puszta ismeret néha akadálya is lehet az ismeretszerzésnek, van ilyen elmélet is. A szemem úgy tele van azzal, amit a világról tudok, vagy tudni vélek, hogy pillantásom valóságos ecsetként érinti a dolgokat; nem tisztítja és világosítja őket, hanem bekeni a felfogásommal; amely legtöbbször nem is az enyém, hanem az értesülésemé, az olvasmányaimé. Mintha a tárgyakat tapogató vak ujjait kulimász borítaná.

Ez a legtöbb bölcseleti rendszer alapkérdése; ismeretelméletnek hívják. Sok bölcselő el sem tud mozdulni mellőle, s mivel fölébe nem tud mit rakni, alája ás. Így lesz néha – nem minden bűvészkedés nélkül – az alapkő egyben kupolazárókő is, a bámulatnak igazán méltó tárgya.

A világ megismerésének ezt a gordiusi csomóját véli megoldani gyors, mondhatni bűvészfogással a költészet. A jó vers tartozéka, hogy olyan üde képet adjon arról, amit bemutat, mintha először látnánk.

Evégett messze szabadjára eresztjük a költőt, akár a mesék világába is. Nagyon jól tudjuk, hogy a csillagok se nem jancsiszögek, se nem hálóbogok s a fogyó hold sem úszó kacsa vagy pláne dinnyeszelet: de ezt is, azt is szívesen hallgatjuk. Ez az egyetlen terület, ahol a hasonlat mégiscsak közelebb vinne az igazsághoz.

Sajnos, én a gordiusi csomó megoldóját már diákkoromban nem hősnek tartottam – bármennyit hadonászott is a kardjával –, hanem csalónak. A nevezetes csomóval ugyanis a feladat nem a vágás volt, hanem a kibogozás. A kötél ugyan kettéesett, de a kötés rejtélye ma is megoldásra vár.

A világ és az élet megismerésébe való huszáros belovaglást tehát éppoly gyanúval nézem, akár a kardjához kapó Nagy Sándort. Költő legyen a nyeregben, aki – hogy így mondjam – magával ragad.

Mert mi az első buktató az ismeretszerzésnek ezen a közvetlen útján? Nyilván ez: ha az a jó kép a külső-belső világról, ami az első látás üdeségét idézi, a legjobb képet azok adhatják, akik a világot még állandóan „friss” szemmel nézik: a primitívek; a vad népek, a gyermekek.

Sajnos, ez nincs így. Nem igaz, hogy a primitív ember szeme tisztább, mint a mienk. Derűsnek sem derűsebb. Lelkülete sem átlátszóbb, de még mennyire nem, sajnos!

Ifjúkoromban az én kedvenc filozófusom Rousseau volt, épp ezért az elméletéért. Mi mindent raktam föl én erre, micsoda kupolát! Szerinte a primitív embernek, a természet fiának még az erkölcsisége is különb, mint a „civilizálté”, vagyis a társadalomban élőé. „Az ember jónak születik!”

Az ember rossznak születik: magányosnak, állatnak. A „jó” közösségi termék. A természet fia nem frissen és egyszerűen, hanem szorongva és zavarosan néz a világba. Lelke nem üdeséggel van tele, hanem rettenettel, babonával, és sötétséggel. A híres „bon sauvage” voltaképpen a született rossz. Rousseau a természet fiába a természetben élő, de már civilizált embert látta bele a maga igazán üde pillantásával. Ha a társadalom rossz – mint Rousseau idején is –, a természetben élő civilizált ember valóban jobb, mint a társadalom sűrűjében élő; már csak azért is, mert távolabb van a rossztól.

Rosszul teszi tehát a költő, ha a primitív ember „első” tekintetével akar utat vágni a lényeghez. Amit a primitívekről elmondtunk, azt ismételhetnénk nagyjában a gyermekekről is. Mindazokról is, akik a világ megismerésének ész okozta nehézségeit az ész kikapcsolásával akarják átrepülni: az „automatikusan” vagy szabad képzettársítással író szürrealistákról, a hipnózis vagy kábítószerek ösztökélte „alkotókról”, az elmebajosok tragikus és már csak ezért is hiteles észjárásának – utánzóiról.

Mindezeknek a világra vetett pillantása gyönyörű, újszerű képeket villanthat elénk. De a világról való ismeretünk csak az lehet hasznos, amely eszünk bírálatát is megállja. Létünkről nem álmot akarunk, hanem tényeket.

Minél bonyolultabb – minél műveltebb – egy elme, annál egyszerűbbnek tudja látni a világot; annál jobban a lényegébe hatol.

A költőnek tehát – az elmondottak megszívlelése után is – az eszét kell használnia. A költő olyat mondjon ki a világ igazságából, ami még nem volt kimondva. Vagy úgy mondjon ki valamit, ahogy még nem volt kimondva. Hatásának ez az igazi titka.

Jó világszemlélet nélkül: a világ lényegbe látó szemlélete nélkül lényegbe vájó, azaz már cselekvésre biztató, vagyis „igazi”, „nagy” költészet nincs. Kicsi annál több.

Ezek után következhet csak amit általában ars poeticának nevezünk.