Victor Hugo védelme^*

Az irodalomtörténetek ontják a példát arra, hogy a természettől nagy tehetséggel s ráadásul termékeny, hosszú élettel megáldott, a társadalomtól pedig dicsőséget, népszerűséget nyert írók a temetésük után – az országos gyászban lefolyt nagy elhantolás után – a közöny valamiféle limbusába jutnak. Mintha koruk eltelt volna velük. Vagy mintha egy rejlő indulat azt tartaná helyénvalónak, hogy a nagy költők rendre fiatalon, meg nem értve térjenek sírba, s lángjuk csak küzdve, későn törjön elő. Victor Hugo, akit nemzete oly ünnepséggel kísért a Pantheonba, mint mind ez ideig senki mást, nem ilyenfajta közönyben részesült az irodalom hivatalos és divatos köreiben. Halála után az úgynevezett igényes irodalombírálat nem azért hallgatott róla, mert lebecsülte vagy megunta. Nagyságát nem vonták kétségbe. Hatását sem – már csak azért sem, mert hisz az „alsóbb” tömegeknek változatlanul kedvenc írója maradt.

Nincs francia falu, ahol ne volna egy Victor Hugo utca, nincs elemi iskolai olvasókönyv, amelyben a hazafiság és az emberiesség fogalmát elsősorban ne az ő versei példáznák. De életrajzi beszámoló sincs róla, amely megkímélné egy-két becsületsértés-számba menő észrevételtől, kezdve azon, hogy ez az eszményeire oly kényes költő voltaképpen csaknem minden kormányzathoz odaállt. Az elismerő méltatásokból is szinte alaphangként csendül ki: „Kár, hogy olyan rengeteget beszélt, olyanokról, amikhez nem értett.”

Vagyis úgy tisztelték, hogy sajnálták tőle a tiszteletet. Ezt a fenntartásos térdhajtást, ezt a különös, humort sem nélkülöző hódolatot fejezte ki találó kajánsággal Gide, amikor – még a század elején – egy országos körkérdésre, hogy ki minden idők legnagyobb francia költője, mindössze ezt a két szót felelte: Hugo, sajna! Maga se tudta, milyen jót mondott Hugón túl – Hugo bírálóira.

A legnagyobb francia költőnek ez a furcsa helyzete azóta sem változott hazájában. Nézzük meg röviden, mivel szolgált rá. Innen távolról, kívülről tekintve alakja helyesebb arányban tűnhet elénk. De bennünket, magyarokat, a hála is sarkallhat a védelmére. Igaz barátunk volt. Népünk nehéz pillanataiban tétovázás nélkül kiállt igazunkért. Nemcsak az életveszélyben forgó, a török földön internált Kossuth szabadon bocsátása mellett emelt szót. Tiltakozott Teleki Blanka elhurcolása, Maderspach Franciska megvesszőzése ellen. Halhatatlan soraiban nem is egyszer elénk tűnik: Magyarország, Pest, Buda, Arad, Temesvár. Az Európa térképe című versének egyik szakasza így kezdődik:

 

Batthyani, Sandor, victimes!

 

Ebben a Sandor-ban – ismerve családi és keresztnevünk külföldön szokásos fölcserélését – Petőfire kell ismernünk. Megbélyegezte Haynau és Ferenc József vérengzését. Jellemének természetéről nekünk tehát mintegy személyes tapasztalatunk is van.

Igaz, hogy a költő, aki élete vége felé kommünárpárti, pályafutását, mint „ultra”: mint heves egyház- és királypárti kezdte – alig tizenhat éves korában! Igaz, hogy a száműzetésig az egymásra következő valamennyi kormányzat alatt népszerűséget, elismerést, akadémiai tagságot, vagyont, képviselőséget, pairséget (afféle főrendiséget) szerez magának. De a hallgatag vádat, hogy mindezt haszonlesésből vagy gyönge jelleműségből tette, kivédi először az, hogy ezek az egymásra következő kormányzatok fokozatosan, egymáshoz viszonyítva mind szabadabb és szabadabb elveket vallottak, vagy legalábbis hangoztattak.

Már a Napóleon bukása után az idegen seregekkel bevonult XVIII. Lajos (nem tudván visszaállítani a feudalizmust) a nagypolgársághoz közeledik. Öccsét és utódát, az éppoly reakciósként fellépő X. Károlyt 1830-ban fegyveres felkelés űzi el, amelyben a liberális eszméiről ismert Lajos-Fülöp (Egalité Fülöp fia) is részes. Ez – uralomra jutva – már valóságos bankárminisztériumot nevez ki. Victor Hugo művészi és politikai kialakulása igazán ennek uralkodása idején indul. Ezt 48-ban fegyveres felkelés buktatja meg, amelyhez a már nemcsak liberális, hanem plebejus eszméket ismételgető Bonaparte Lajos, a későbbi III. Napóleon is csatlakozott, azért, hogy a kellő pillanatban elárulhassa. Tudjuk, hogy vele Victor Hugo meddig „haladt együtt”, s mit fizetett neki a félrevezetésért. Kivédi az ingatagság vádját azután az, hogyha eszméit változtatta is, abban az irányban változtatta, amerre ösztönével, művészetével, művelődésével az igazságot sejtette. Alakulása nem szolgai alkalmazkodás volt, hanem előretörés. Volt benne ellentmondás, de küzdött azért, hogy ellentmondásait legyőzze. Útja, amelyet – ne feledjük el – kamaszfővel kezdett, minden tekintetben fölfelé emelkedett.

Igaz, volt honnan emelkednie; a pont, ahol Victor Hugo költői és emberi pályafutása megindul, a történelem egyik mélypontja volt: a Szent Szövetség hevenykora. Mindössze négy esztendeje, hogy Napóleon megbukott: rajtavesztett a játékon, amelybe azzal kezdett, hogy a forradalmat a nagypolgárság javára kisajátította. A nagypolgárság, amely annak idején elárulta szövetségesét, a népet, most – meggyengülve – mintha maga is veszélybe került volna a visszatért főnemesi világgal szemben. Az erők még nem mutatkoztak meg tisztán, a küzdelmek ismét kezdő káoszban voltak. Az emberek még nemigen ismerték ki magukat a világban; de önmagukban sem.

A fiatal Victor Hugo csak hitte magát királypártinak – kezdő művei ezt mutatják. Eszmejárása, indulata, mondhatni, vérmérséklete egyáltalán nem királypártiszerű. Sőt. Ha pályafutása ismeretében tekintünk vissza erre a korszakára, meg kell látnunk, hogy a fiatal költő egész emberi és művészi mivoltában már akkor a forradalom szellemének hatása alatt állt.

Ez a kor egyben a romantika kora is. A romantika társadalomtudományi megfogalmazása az, hogy: lázadás a világ érdes elanyagiasodása, elköltőietlenedése, vagyis a pénzgazdálkodás, a tőkésrendszer rideg tünetei ellen. Tiltakozni valami új rossz ellen kétféleképp lehet. Visszafordulni a „régi jobb” felé. Átlépni az új rossz mögött várakozó új jobb felé, bízni a jövőben, a fejlődésben. Chateaubriand, a romantikus Victor Hugo példaképe, hátrafordult. A jóval tehetségesebb, izmosabb tanítvány oly gyorsan haladt, hogy szinte észre sem veszi, amikor elhagyva mesterét, ellenkező irányba kanyarodik.

Victor Hugo sose használta az apja szerezte grófi címet, de magát régi származású, előkelő nemesnek hitte; családját – nyilván apja regéi alapján – századokra visszamenően összekeverte egy hasonló nevű arisztokrata családdal. Ilyesmiről szó sincs. Apja tábornok volt ugyan, de annak apja már jómarkú asztalos, annak apja pedig erős, egészséges, élelmes lotharingiai paraszt.

Ez a költő kiáltóan elüt kora költőtípusától, Lamartine, Musset, Vigny tartózkodóan törékeny, vagy mordan „nemes” természetétől. Dolgos őseire üt. A finomkodó sóhajok korában annyit eszik, mint három kapás, válla-karja olyan, mint a fanyüvőé, szakállán kicsorbul a borotva, szorgalmas s munkabírása legendás: naponta játszva megír száz sor verset vagy egy ív regényt, s ráadásul, még cikkez, szerkeszt, szervez, udvarol, lépten-nyomon. Maga volt a megtestesült életrevalóság. Ahogy Péguy mondja: il avait une peur terrible de ne pas réussir. Rettegett a lemaradástól.

Ifjúkora megadta neki, amit ifjúkortól várhat az ember: az életnek a szemmel, szájjal, a pórusokkal beszítt ismeretét. Egymástól elvált, de egymással ádázul civódó szülei körül sorsa szélsőségesen a hopp és kopp; Madridban, apja tábornoki udvarában majdnem királyfi, Párizs utcáin pedig majdnem annak az elhagyott gyermeknek, Gavroche-nak módjára csavarog, akinek a Nyomorultakban oly megható emléket állított. Tizenkilenc éves korában, amikor árván maradt, az a feljegyzés róla, hogy inge mindössze három van: egy a testén, egy a fiókban, egy a mosónénál. S huszonnégy éves korában nős, családot tart el – irodalomból. Olyan rohammal vett be mindent, amit kinézett magának, hogy akár maga a testet öltött föltörekvés lehetett volna, egy becsületes Sorel; maga az eszményeihez hű polgárság.

Hamarosan ő lett az ifjú romantikus írók vezére. Erre nemcsak vitathatatlanul legmagasabbra emelkedő tehetsége, elképesztő termékenysége, sikereinek szüntelen sorozata, minden téren hódító fellépése, bátorsága s ennek nem ellentmondó taktikussága képesítette. Azok közé tartozott, akik a múzsa súgásait tudatosítani akarják, akik – tán épp azért, mert nagyon is érzelmi lények – gondolataik rendezésére törekszenek.

A fiatal költő – a kor szokása szerint – előszót függeszt művei elé. De a szokással ellentétben ő nem saját művészetét kelleti; művészetéről ő mint puszta művészetről egyáltalán mind kevesebbet beszél. Az olvasónak, akit a szédületes formabravúrjairól híres költő vonz, bevezetőül mindannyiszor egy kis erkölcsi és társadalmi leckét ad. Először is a szabadság kérdését akarja tisztázni.

Első nagyjelentőségű verseskötetének, az 1828-ban kiadott Ódák és Balladáknak előszavában azt fejtegeti, hogy a romantizmus lényege nem más, mint a szabadság. „Reméljük – írja szó szerint –, lesz nap, amikor a tizenkilencedik századot, politikailag és irodalmilag egyaránt, ezekkel a szavakkal lehet összefoglalni: szabadság a rendben és szabadság a művészetben.” Két év múlva az Hernani-val színpadról hirdeti – országra szóló hatással – a romanticizmusnak ezt a liberális értelmezését. Semmi meglepő tehát abban, hogy az 1830-as felkelést már ő, az egykori „ultra”, lelkesen támogatja. Harmadik személyben írt híres életrajzában, a Victor Hugo, ahogy életének egy szemtanúja látja címűben így indokolja meg ezt a változást: „A színpadon már rég megcsinálta a maga fölkelését és barikádjait. Megértette, hogy a fejlődés tünetei összefüggnek. Megértette, hogy ha hű akar lenni önmagához, a politikában is el kell fogadnia azt, amit az irodalomban akart.” A következő könyv hagyományos előszavában még világosabban beszél „a szabadságnak arról a szelleméről, amelyet a szerző ösztöne előbb a művészet terén fog érvényesíteni, azután pedig a logika föltarthatatlan következményeképpen, a társadalom terén; ily módon segítik műveiben – a naponkénti tények gazdagsága alapján – az irodalmi eszmék a politikai eszméket”. Vagyis lényegében azt mondja, amit Petőfi tizennégy évvel később Aranynak jósolt azokkal a híres szavakkal: ha a nép uralkodni fog a költészetben, uralkodni fog a politikában is.

Az a bizonyos „igényes” irodalomszemlélet alig intézett el valamit olyan fölényes mosollyal, mint Hugo „gondolatait”.

Hugónak ugyanebben a fejtegetésében még ilyen gondolatot találunk: „Ha az ember a művészet bányájában vág a csákánnyal, az irodalmi kérdések után rögtön a társadalmi kérdéseket éri.” Említettük; már pályafutása elején káprázatos formakészségéért becsülték. A vélemény változatlanul az, hogy ritmusban, rímben, zenei fordulatosságban, a francia alexandrin lebegtetésében mindmáig nincs párja. Nos, a formának ez a soha fölül nem múlt mestere így ír – ugyancsak 1834-ben a forma kérdéséről: „Semmi sem függ jobban össze egymással, semmi sem oly egy lényegű – rien de plus constubstantiel –, mint az eszme és az eszme kifejezése.” Harminc év múlva pedig, életének e korszakára visszapillantva, ezt mondja: „A küzdelem csak fölületén volt irodalmi; a mélyén társadalmi és emberi volt.”

Az ifjú romantikusok vezére ilyenféleképpen elmélkedhetett: kik a szabadság legjobb harcosai? Akik legjobban nélkülözik. Kikkel kell tehát társulni? A szegényekkel, az elnyomottakkal! „Le kellett vonni a tanulságot. Mi azt a tanulságot vontuk le, hogy az irodalom célja: a Nép.”

Mi: az ifjú romantikusok. A tanulságot, mint tudjuk, nem vonták le mindnyájan, s a francia romantika valójában itt válik két részre, helyesebben Victor Hugo itt válik el társaitól.

Kifejlődött a romantikának egy iránytalan, csontváztalan fajtája, az a – hogy is mondjuk – romantikáért való romantika, amelynek cégtábláján Dumas neve áll. S kifejlődött az a másik, amely Victor Hugónak immár sajátos életútja lesz. Ez a népért való romantika, amelynek van célja, mondanivalója, tartalma, iránya és – jövője. Az a romantika, amely – már 1829-ben – az Egy halálraítélt utolsó napját létrehozta, azután pedig 1831-ben a Párizsi Notre Dame-ot, majd 1862-ben a Nyomorultakat, a később pedig A tenger dolgozóit, A nevető embert, az 1793-at s a francia költészet oly sok mesterdarabját. „Bennem – írja élete vége felé Hugo – az irodalom és a társadalmi forradalom egybekapcsolódott.”

Noha ő maga írja le magáról, hogy szocialista volt „már a szó kitalálása” előtt, nem nevezhetjük szocialistának a szó mai értelmében. De azt jogos büszkeséggel mondhatta magáról, hogy ő már akkor követelte egyebek közt: „a halálbüntetés eltörlését, a világbékét, az ingyenes oktatást, a gyermekvédelmet, a nők jogát, amikor ezeket még a leghaladóbb szelleműek is költői álomnak tartották”.

Világszemlélete később sem a tudományos, hanem legfeljebb az utópista szocializmusból táplálkozik, annak is egy félig-meddig misztikus ágából. Gondolatai és tettei közt gyakori az ellentmondás. A júniusi felkeléskor épp a szabadság rossz értelmezése állítja szembe a munkásokkal. Elítéli a Kommünt követő bosszúhadjáratot, de a Kommün – egyébként szórványos – diktatórikus intézkedéseit is elítéli, még azt is, hogy ledöntötték – pedig Courbet-nak a sugalmazására és vezetésével – a szolgaság jelképét, a Vendôme-oszlopot. Mindenféle erőszakot elítélt.

Bár Lamartine a Nyomorultak olvasása után fölháborodva fölforgatónak, sőt kommunistának bélyegzi, Hugo szocializmusából épp ez, a társadalom gyökeres átalakítása hiányzik. Hisz még a Nyomorultak lázadó proletárja, Jean Valjean is a rengeteg megpróbáltatás után mint afféle derék, sok segéddel dolgozó iparos végzi, egy valóságos püspök jóakaratából. Igaza van a Nouvelle Critique írójának, Pierre Albouynak, aki Hugo jellemképét ennek a két fogalomnak különböző elemeiből próbálja összeállítani: becsületesség és kispolgárság; azaz korlátot nem ismerő jó szándék és erős – mert föl nem ismert – társadalmi kötöttség. Victor Hugo, mint a polgárság annyi – de azért mégsem valami sok – „erkölcsi” forradalmárja, szívvel-lélekkel a népért van. A nép azonban szerinte tévelygő és tudatlan nyáj; a nagy szellemeknek: a tudás, a művészet, a szeretet lángelméinek dolga, hogy vezessék.

Látja a társadalmi kérdéseket, elismeri a proletariátus igazát, de azt hiszi, hogy a kérdést megoldani, az igazságot érvényesíteni a polgárság „jobbjai” fogják, a polgári életforma rendjében. A polgárságot rendületlenül a nagy forradalom polgárságával azonosítja; ezért tartja képesnek fejlődésre, a szabadságért, egyenlőségért, a testvériségért való további harcra, őszinte önfeláldozásra a haza, illetve már az emberiség érdekében.

Hugo vezérszava a fejlődés volt. Ennek szellemében akart valamiféle egységes világnézetet kidolgozni. Hamarosan az egyházzal is szembekerült. Minél szomjasabban kutatta a szüntelen fejlődés magvát, az „örök igazságot”, annál több múló földi hatalmassággal került szembe. Voltak, akik a francia paraszt „őstípusát” látták benne: azét a kielégíthetetlenül dolgozó-szerző parasztét, aki végül nemcsak isten földjét, hanem isten egész világát újrarendezné, sőt újrateremtené a maga falujának jó szokásai szerint. Nyilván ilyesmiért lelkesedett érte szenvedélyes magyarországi ismertetője, Szabó Dezső is.

Bizonyos, hogy Victor Hugo magasabbra nézett, mint amekkorát látott. De hiba volna azért csak botlásai szerint jellemezni. Éppoly hiba volna „haladását”, amelyre büszke volt, helyben futásnak bélyegezni. A maga korában óriási szolgálatot tett az emberiségnek, a – haladásnak. S az igazság előtt, bármennyire tisztázást kíván is az „örök” szócska, azt nyugodtan kimondhatjuk, aki egy korszakban érdemet nyert, annak érdeme örök, mert hisz egy örökösen fejlődő, haladó folyamat szerves része lett. A világot a maga módján átformálni akaró Victor Hugo végül Nyugat-Európában a maga társadalmában olyanfajta szerepre szorult, mint a maga kelet-európai társadalmában csaknem ugyanakkor Tolsztoj. Útjuk, főleg eredményük más; viszonyuk a valósághoz sokban hasonlatos.

Balzac monarchista érzelmei és eszméi ellenére is műveiben – a társadalom őszinte lefestésével – haladó író volt. Victor Hugo polgári érzelmei és eszméi ellenére is műveiben – azzal az őszinte szándékkal, hogy az emberi társadalmat javítani akarta – haladó író volt. Eleven népszerűségét ez magyarázza.

Ennek a társadalomjavító szándéknak művészetét is alárendelte. Azt kell hinnünk, tudatosan vált el nemcsak romantikus társaitól, hanem a Stendhallal eszmélődő realistáktól is. A realisták eszményképe – amit másképp értek el, mint gondoltak – a minél hűvösebb ábrázolás, a „véleménytelenség”.

Ő meggyőzni akart, hatni; nyugodtan kimondhatjuk: agitálni. Igaz az észrevétel, hogy regényei: egy oldal történet, egy oldal véd- vagy vádbeszéd. Alakjai igen gyakran nem is magukért élnek, hanem nagyon is föltűnően az író egy-egy gondolatáért. Jelenetei mindmegannyi erkölcsi példák. Célját az író elég gyakran elvétette, de tudatosan, nyíltan tört céljára, s ez – mint minden jó szándékú, nyílt magatartás – mindenkor tiszteletet érdemel. Élesen szembefordult korának azzal az irányzatával, amely azt hirdette, hogy „a művészet a művészeté”. Népszerűtlenségét némely művészeti körökben egyrészt ez magyarázza.

Másrészt – nagyrészt – az az említett konok vágya, hogy mindent elrendezzen, a helyére tegyen… Korában s az utána következő korban az írók zöme nem akart ilyen nagyra nézni. Az író hivatását ő a próféták hivatásához hasonlította. Ezt a kort idegesítették a próféták. Lemaître kereken ki is mondta rá, hogy nem bírja, ha „egy mai polgár Ézsaiás és Ezékiel módjára szünet nélkül zord jóslatot ont, mintha a pusztában élne…”

Ők nem érezték a pusztát; gondolni se akartak rá. Ha látták is a világ kietlenségét és rendezetlenségét – mert sokan látták –, a maguk berendezett és elrendezett otthonából szerették volna mindvégig látni és sajnálni. Ez a kor nem óhajtott szembenézni az egész valósággal. Ez a kor sok jó elme előtt is a részletek, a csecsebecsék, az émailok és kameák kora volt; a műremekekben is az apróké. Az öreg Victor Hugo éveinek műértői a verlaine-i zenét, a baudelaire-i hangulatot, a mallarméi gyémántcsiszolást, a lautréamont-i és rimbaud-i látomást tartották igazi művészetnek.

Hogy Baudelaire, Lautréamont, Rimbaud és velük mind a többi Hugótól tanult, sőt egyik-másik példaképének is Hugót vallotta? Senki sem vonta kétségbe. Azt sem, hogy maga Hugo is tele van ilyenfajta „tiszta költészet”-beli részletszépséggel – a kellő helyen. A „sajna”! annak szólt, amivel ez a sok részletszépség egésszé próbált válni. Mindössze ezt a „terhet” akarták kidobni a léghajóból. Azt, amivel kormányozódott.

Volt közben Victor Hugónak reneszánsza. A hitlerista megszállás alatt nagy ellenálló versei szinte maguktól megszólaltak. A francia hazafiak az ő meg nem alkuvó személye körül álltak egységbe. A vita aztán ismét fellángolt körötte, oly hevesen nemegyszer, mintha ma is élne. Ezt ő – ha élne – nyilván mosolyogva figyelné. Szerette a harcot. Ezért nem is érte be a puszta versírással. Igazi költő akart lenni.

Prózai műveinek zömét, akár a mi romantikusunk, Jókai műveit, az idő az ifjúsági irodalom irányába tolta el. Költői tehetségét viszont igazán csak érettebb, tudatosabb kor értékelheti. Tehetségének elemei: bámulatos verselő képessége, gyors és tiszta pátosza és hatalmas megjelenítő ereje. Színdarabjaiban, regényeiben ez a látomáserejű költői megelevenítés gyakran okoz műfajzavart. De ahol ez a három elem arányosan vegyül a nekik való műfajban, ott az eredmény mindig remekmű, olyan, amely méltán szolgált mintaképül Rimbaud-nak, Lautréamont-nak és – Aragonnak is.

A versnek ugyanis nem árt ez a látomásszerű megjelenítés. Petőfi csupa látomás; Vörösmarty csupa látomás. Még Ady szimbólumai is mind megannyi látomás. Hugo a közvetlen valóságot alakítja olyan látomássá, mint előtte senki. Úgy lép a valóság fölé, hogy a – valóságot szolgálja merészségeivel is.

Hadd érzékeltessem egy példán; egy személyes tapasztalaton.

Híres nagy versét, a Bűnhődés első részét, amelyben Napóleon oroszországi visszavonulását mondja el, először magyar fordításban, Juhász Gyula kitűnő átültetésében ismertem. Az ember beledidereg, a versben olyan látomás idézi a havat, a szelet, a legendás hideget. A francia eredetit elolvasva vettem észre, hogy a vers franciául, így kell mondanom, még hidegebb; a fagy olyan merész erővel van érzékeltetve benne, hogy Juhász Gyula a maga aránytudó képzeletével a költői képet nem akarta magyarul megismételni. Fordításának egyik részlete így hangzik:

 

Havazott… Levágott lóbőrbe öltözék, aki sebet kapott…

 

Igen valószerű, tiszta kép. De Victor Hugo ezen a helyen nem kevesebbet mond, mint „a sebesültek a döglött lovak hasába bújtak”.

Másutt Juhász fordításában azt olvassuk, hogy a „trombitásnak kővé fagy ajka, ha trombitához ér”. Victor Hugo itt azt a szinte szürrealista képet vetíti elénk, hogy a trombitás a szájához emelt trombitájával lovastul együtt már rég megfagyva áll. A valóságban persze ez éppoly nehezen hihető, akár a lovak hasába búvó sebesült, de a versben, épp ezek a valónál hatalmasabb képek szuggerálják belénk feledhetetlenül azt a valóságot, ami a költő szeme előtt lebeg. A versben egymást kergetik az ilyen óriás víziók.

Megpróbáltam szó szerint lefordítani ezt a verset: híven követni a költő képzeletének minden kis rezzenését. S most ezekből az apró részletekből – a látomás mindig aprólékos –, most tárult ki előttem a vers hatalmassága. Most ismertem meg igazán a költőt – akinek hol ösztönösségét, hol tudatosságát bámultam jobban. Figyeljük meg, a vers első felében milyen mesteri kiszámítottsággal érzékelteti a költő a fejetlenséget; s egy fogalom – a hóhullás – fokozatos ismétlésével hogy teremt szinte mi magunk körül is olyan havazást, oly ítéletidőt, amilyent Napóleon futó katonái is csak tán e vers olvasása után tudtak fölfedezni.

 

Hullt a hó. Űzte a hóditót – hóditása. Fejét a sas, ime – először – megalázta. Zord napok. A császár – hátrált. Háta megett Moszkva füstje-tüze nyaldosta az eget. Hullt a hó. Öntötte lavinaként a bősz ég. Fehér mező után ujabb fehér mezőség. Zászlók, parancsnokok? Ugyan ki bánta már! Tegnapi Nagy Sereg, – ma: futó birkanyáj; Egybekavarodott közepe-zöme, szárnya. Hullt a hó. Bujtak a döglött lovak hasába a sebesültek. A sír-néma táborok őrhelyén nyergükben ültek a megfagyott: fagytukban megmeredt kürtösök, zúz-fehéren tartva rézkürtjüket kőajkuk szögletében. A pelyhek közt golyó, kartács, bomba tolult. Ment – meglepetve, hogy ő is vacog – vonult a gárda komoran, jégcsap a szürke bajszon – Hullt a hó, hullt a hó szünetlen! Fújt panaszlón a szél! S e vad helyen kifogyott télidő derekán a kenyér, leszakadt a cipő. Nem eleven szivek, nem fegyvert forgatott had: a ködben lábrakelt rémálmok imbolyogtak: a fekete egen hosszú lidérc-menet. S körül a puszta, a látni-is-rettenet kietlenség bosszút jövendölt mindenünnen. És szőtt és borított a halk ég mind sürübben az óriás hadra óriás szemfedőt. S kiki maga maradt, tudván végperce jött.

 

A vers a második felében – a gondolat éppily művészi ismétlésével – a hóhullás után a fagyhalálról nyit apokaliptikus képet. Már nem is a szemünk előtt: idegzetünkben, a hátgerincünkön érezzük futni a fölbomlott hadsereget; a rettentő hideg elől menekülve oly eszeveszetten torlódik az a hidakon, oly tébolyban, hogy mi magunknak sem jut eszünkbe az a gyakorlatias gondolat: ilyen borzalmas fagyban tán a folyó jegén is át lehetne menni. Itt a vízió már többet mond a világról, mint a logika. Rimbaud legjobban ezért a látnoki erejéért irigyelte mesterét.

 

Baljós birodalom! Szabadulást mi hozhat? Két ellenség! A cár; a tél! A tél a rosszabb. Ágyú? El a csövét! Tűzre a kerekét! Meghalt, ki lefeküdt. Sereg?! Vad csőcselék menekült. S nyelte csak, nyelte be mind a puszta. Meglátszott: a havas síkot ráncosra húzta, ahol egy-egy ezred szunnyadt. Ó, másnapok, minőket Hannibál, Attila láthatott! Hidon: hintó, szekér, hordágy egymásba dúlva, sebesült, ép rohant mielőbb odatúlra! Lefeküdt tizezer, fölébredt, jó, ha száz. Ney, akire nemrég egész hadtest vigyáz: órájáért csatáz három kozáklegénnyel. És: – Állj! Ki vagy? Jönnek! Riadó! – minden éjjel. A ködkisértetek elszedték fegyverük. A sötétből félvad népek (a keselyük szörny rikácsaira nyitva iszonyú szájuk) lovas forgatagban örvénylettek ki rájuk…

Az igazán nagy költő arról ismerszik, hogy előbb-utóbb történelmi alak is lesz. Nemcsak verseivel hat, hanem életével is. Hat még azokra is, akik verset sohasem olvasnak. A Kisfaludyak nem jelentenek többet, mint rímeik; egy Petőfi több, mint versei összessége. Az ilyen költők lesznek az emberiség tanítói. Az ilyeneket érezzük szinte személyes ismerősünknek.

Az ilyen történelmi helyért külön is meg kell harcolni, ellenállást kell legyőzni. De az a költő, aki a legjobb meggyőződésével az emberiség ügyéért küzdött, az megnyeri ezt a második, ezt a síron túli csatáját is.