Lúdas Matyi igaz története^*

Lúdas Matyi történetéből Fazekas Mihály, az eladdig csaknem ismeretlen debreceni költő, szerzett költői remekművet. De Lúdas Matyinak mégsem ő az apja. A nép igazságérzetének ezt a halhatatlan alakját maga a nép teremtette meg. A költemény rendkívüli hatásának titka, hogy az ember belső természetének egyik legeredendőbb hajlamát fejezi ki milliók számára érthetően és élvezhetően. Azt a jó hajlamot, hogy az elnyomásba nem kell beletörődni; azt, hogy bármily erős is a hajdú pálcája, egyszer a szegény is visszaüthet; vagyis azt, hogy lehet igazság – csak ki kell verekedni vagy – ügyeskedni!

Ez a mélységesen emberi tulajdonság annyira közös örökség, hogy elevenen él azoknak a népeknek a szívében is, amelyek – nem fejezték ki. Bizonyos értelemben igaza volt tehát Fazekas Mihálynak, amikor tréfás költeménye alá, mintegy a műfaj megjelöléseképpen ezt írta: egy eredeti magyar rege.

Hosszú viták s kutatások eredményeképpen ma már mi is tudjuk, amit Fazekas maga nagyon jól tudott, hogy Lúdas Matyi története eredetileg nem a magyar népben született meg. Lúdas Matyi nevét és történetét, mindaddig, amíg Fazekas le nem írta, egyetlen népmese-, egyetlen közmondás-gyűjteményünk nem említi.

Hogy történt mégis, hogy a népi eszmevilág e ritka szerencsés alkotását a magyar nyelv nyújthatja a világ népeinek? Honnan vette Fazekas ezt a remek témát?

A bosszúját furfangosan megálló paraszt története sok nép mesekincsében megvan, vázlatosan és foszlányosan. A história mindenütt valami hatalmaskodó úr – földesúr, apátúr vagy rablókapitány – erőszakoskodásával kezdődik. A Róma környéki mese szerint a kárt szenvedett parasztfiú lányruhában veszi meg igazát a kolostor gvárdiánján. A katalán és a szicíliai mese hőse ugyancsak lánynak öltözve áll bosszút; ez is, az is egy rablóvezéren. A francia lotharingiai mese főalakja orvosi ruhában kényszerít elcsalt malaca miatt kárpótlásra egy remetét.

A mi Lúdas Matyink esetéhez legközelebb egy 18. századi francia verses mese áll. A körülbelül háromezer soros, afféle vásári előadásra szánt költemény egy szegény özvegyasszony Trubert nevű fiának kalandjait mondja el. Ez a Trubert hol ácsnak, hol orvosnak öltözve szégyenít meg egy herceget, néha-néha olyan cselekedetekre ragadtatva magát, amelyeket vásárban is csak célzásokkal lehet elmondani. A meglepő a francia mesében s egyben a jellemző, hogy maga a meggyötört uraság közvetlenül akkor éppen semmit sem követ el a parasztfiú ellen. A vásárra indult fiú borjúját egy mészáros hamiskodja el. A visszafizetés itt tehát egész élesen mutatja az osztályindulatot.

Ezt a költeményt mindmáig nem nyomtatták ki. Ahová bármily alakban eljutott, szájról szájra terjedve jutott el. Hogy a múlt században a Loire környékén még élt, annak bizonyítéka, hogy a forradalmi elveiért börtönt is szenvedett Claude Tillier ennek alapján írta Benjámin Bácsi című híres regényét. Nem lehetetlen, hogy a mese valamilyen változata azért Magyarországra is elkerült. A nép szellemi alkotásai előtt nincs távolság, nincs határ. Az eredeti mese szicíliai formája csaknem ugyanúgy él Norvégiában is.

A valószínű mégis az, hogy a mese valamelyik változatát vagy töredékét Fazekas Franciaországban hallotta az 1796-i hadjárat alatt. Érdemét nemcsak hogy nem kisebbíti az, hogy „idegen” tárgyat dolgozott fel, hanem éppenséggel növeli; egyszerre két feladatot is megoldott. Az addig szétfolyó anyagban meglátta a lényeget; kereken, félreérthetetlenül kimondta azt, amit a nép évszázadokon át ezzel a mesével kimondani akart. Méltóan, művészi formában fejezte ki. Vagyis először mert, azután pedig tudott azonosulni a néppel. Tette egyszerre lett társadalmi és költői. Ez az elválaszthatatlanság egyik ismérve a remekműnek. A magyar Lúdas Matyi: idejében kifejezett forradalmi mondandó, társadalmilag és költőileg egyaránt. Ezért hat ma is, ezért fog hatni mindenkor. Ma, visszaidézve láthatjuk, hogy a jobbágyság felszabadításában éppúgy „élen járt”, akár a magyar költészet felszabadításában.

Fazekas 1804-ben írta meg Lúdas Matyi első változatát. Művét 1814-ben dolgozta át, és lényeges bővítéssel ő maga 1817-ben bocsátotta közre. Ez az idő a magyar irodalom, a magyar történelem egyik legérdekesebb szövevényű korszaka. A francia forradalom eszméi – a királyi önkényuralommal szembeszállt polgárság forradalmi eszméi – már átjárták az országot. De ránehezedett már az országra az a fokozott erejű, az a rettegés szülte elnyomás is, amellyel ezeket az eszméket Ferenc udvara sarjadásukban meg akarta fojtani. A magyar jakobinusokkal már tíz éve végzett a bárd. De tíz éve annak is, hogy az elnyomás ellensúlyozására Párizs nem küld újabb forradalmi eszméket s újabb híreket olyan forradalmi eseményekről, amelyek az eszméknél is jobban lelkesítenek. Napóleon államcsínyjével Franciaországban a nagypolgárság rendezkedik be, s vet véget a nála alacsonyabb társadalmi rétegek forrongásának. A remény forrása is mintha elapadt volna, azok számára, akik Párizst vigyázták.

Nálunk nincs nagypolgárság; nincs, aki Napóleonban ilyenfajta vezért üdvözölhetne. Mit tehetnek azok, akiket megérintettek a nemzetújító gondolatok, s akik túlélték a vezető gárda lemészárlását? A börtönből kiszabadult Kazinczy társadalom helyett már csak – nyelvet újít, s ez az újítás pontosan olyan mértékben lesz suta, amilyen mértékben elmarad mellőle a társadalom újhodása. Mi volt a más népek nyelvújításának, például Franciaországban Du Bellay-ék vállalkozásának értelme? Hogy az egységesülő országnak használható egységes nyelve legyen, olyan, amely már hatalmas tömegeket összefog. Magyarországot a saját gazdasági fejlődése már egységesítené és önállósítaná, de Bécs ugyanakkor erőszakkal is gyarmatosítaná, és a maga idejét múlta egységébe kényszerítené. Ez a két erő küzd. Magyarország egysége és függetlensége – mint minden országé e korban – csak a nép részvételével lehetséges. Az ereje teljében megtört Kazinczy maga sem tudja, minek engedelmeskedik, amikor a paraszt szavakat kizárja a megújítandó nyelvből. Városaink zöme e korban még német nyelvű. Nyilván ez az oka, hogy még olyan jóhiszemű társadalomújító is, mint Berzeviczy Gergely, a magyar polgáriasodás lehetőségét a németesítő Habsburgok segítségétől reméli: a gazdasági szabadságért vakon és hibásan, föláldozná a nemzeti szabadságot.

Akik a tennivalót helyesen érzékelik, azok hovatovább mind összekapcsolják a nyelv, az irodalom megújításának és a társadalom megújításának föladatát. Ezek mindinkább elválaszthatatlannak látják a nemzet és a dolgozó nép szabadságának kérdését. Írók, közéleti férfiak karöltve, nemegyszer szerepet cserélve haladnak. Az írók e menete elején Kölcsey magasodik ki, a végén Petőfi. Rendkívüli hely és figyelem illeti meg köztük a Lúdas Matyi szerzőjét.

Jelentős magyar város jószerivel egy van ebben a korban: Debrecen. Magyar anyanyelvű polgárság itt, a kalmárkodó cívisek körében kezd bontakozni. A mag kicsiny s élettartama rövid – a napóleoni háborúk gabonakelendőségének végéig tart –, de bennünket épp ez a korszak foglalkoztat. A Lúdas Matyi ebben a környezetben íródott; szerzője ennek a jellegzetesen magyar, ennek a kicsiny, de mégis valóban európai s nem jozefinista mintára öntudatos polgárságnak a tagja; világot járt, éles szemű és harcos tagja.

Fazekas Mihály életrajzírója, Tóth Rezső, még a század elején írt gondos munkájában kiemeli, hogy Fazekas gyűlölte „korának hősét”, Napóleont – árulónak tartotta, méltán. Mit árult el Napóleon, amikor a nagypolgárság uralmát megszervezte? A néppel együtt harcoló alsó polgárságot; elsősorban a jakobinusokat. Nem volna semmiképp sem túlzás, ha a Lúdas Matyi írójának, Fazekas Mihály „nyugalomra lépett Felhadnagy” úrnak, Debrecen város nemes perceptorának, azaz pénztárnokának a titkos jakobinus nevet előlegezzük. Hogy a költők lelkük mélyén milyen politikai hitvallást rejtegetnek, azt eggyel lehet fölfedni: a művükkel. Fazekas Mihály mesterműve és halhatatlanságának biztosítója, a Lúdas Matyi kimeríti az elnyomás alatt írt és közrebocsátott jakobinus mű minden ismérvét.

 

 

Minek köszönheti fennmaradását ez a kis mestermű? Annak, hogy művészileg hibátlan. Szerkezete világos és harmonikus. Nyelvezete – tárgyának megfelelően – ízesen népi. Valóságfestése eleven. Főhőse: típus, az igazságát megvevő nép típusa, de mégis hús-vér alak. Szereplői mind talpon járnak. A zsörtölődő, de fia kérését mégis teljesítő anya éppoly feledhetetlen ismerősünk, akár a dölyfös földesúr vagy a talpnyaló ispán s az „ijjedezésre rákapott” jobbágysereg.

De legfőbb ereje a műnek eszmei igazsága, világnézeti tisztasága.

E kor még jóhiszemű írói is a parasztságot csak úgy veszik észre, hogy sajnálkoznak s könyörületet kérnek számára. Lúdas Matyi, messze megelőzve korát, a népnek már abba a típusába tartozik, amely „nem kér, de vesz, ragad”; abba, amelyről Petőfi is csak fejlődése csúcsán beszél. Paraszti hősök addig csak mesékben győztek. Még János Vitéz is tündérek és óriások segítségével éri el célját. Lúdas Matyi saját erejéből diadalmaskodik: mindvégig a valóságos életben mozog. Lúdas Matyi eleven példakép.

A konzervatív kritika sem vonta kétségbe, hogy művét Fazekas izgatásra szánta, a jobbágyság ügye mellett. A költőnek vigyáznia kellett a szóra, nem veszélytelen dolgokat közölt. Ahol lehetett, fedezte magát. Történetét a keresztes hadak idejébe teszi. Matyit kezdetben mihaszna kamasznak festi. De ugyanakkor hősnek nevezi, s szívvel-lélekkel melléje áll. A cenzor nem vette észre, de mi kihalljuk az ilyen sorokból a költő érzelmi állásfoglalását:

 

A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóccal Adta jelét olykor bosszújának, de oroszlán- Szíve kevésnek volt, hogy mint Matyi visszapofozza, Ami goromba csapást vett a zabolátlan erőtől.

 

Ebben az egy lélegzetre kivágott hosszú mondatban süvölt az eleven tüdőből áradó indulat. A két sorba osztott oroszlán szíve szónak hatalmas szárnycsapása van; kitör szinte a versből; a közönséges visszapofozza szó ezen az emelkedett, költői helyen puszta hangzásával is elárulja, hogy írója helyesli ezt a visszapofozást.

Még jobban elárulja benső állásfoglalását a költő azzal, hogy kinek a rovására nevettet meg bennünket. Döbrögi nem afféle kis falusi úr: – hisz kastélyt építtetett, csupán testőrül húsz lándzsást tartott, erdőirtásra egy szavával kétszáz fejszést rendelt. A gúny kifogyhatatlan nyilai ilyen hatalmasságot silányítanak tönkre. Ilyen hatalmasnak látszó osztályt: mert maga Döbrögi is típus. Ez a magabiztos gúny tehát a győzelem biztos tudatát sugározza, csaknem fél évszázaddal a tényleges győzelem, a jobbágyfelszabadítás előtt.

Megérdemli, hogy harcos műnek nevezzük.

Megérdemli, hogy mi is olvassuk. Művészi értékén nem rontott az idő. A jóeszű és jókedélyű Matyi, aki akkor a feltörekvő jobbágy típusa volt, ma az előretörekvő ember egyik legegészségesebb típusa. Annyi az élet benne, hogy most már, úgy látszik, örökre él.