Racine^*

Racine család nélkül nőtt fel; része volt nyilván ennek is abban, hogy túlzottan érzékeny lett. 1639. december 21-én született Ferté-Milonban. Apja, nagyapja itt volt városi hivatalviselő. Egyéves volt, amikor anyját elvesztette. Rá két évre apja, majd nagyapja is meghalt. Előbb Beauvais-ban járt kollégiumba, aztán tizenhét éves korában a párizsi híres Port-Royal intézetbe került. Itt ismerkedett meg kora két nagy szellemi áramlatával: az ember földi elrendelésén és árvaságán már-már eretnekmód tépelődő janzenista vallásos irányzattal és az ettől lényegében nem nagyon idegen görög sorstragédiák eszméinek boncolásával.

Iskolái után, húszéves kora körül, ellenkező szellemű társaságba jutott. 1660-ban egy ódájáért az udvartól száz Lajos-aranyat kap. Jó barátjai – köztük is idegen – La Fontaine, Boileau, Molière, a színdarab-írásra ösztökélik. Csaknem évenként megír egy remeket. Harmincnyolc éves korában alkotóereje teljében hirtelen lemond az írásról. A magányt keresi. Tizenkét évi hallgatás után csak kétszer szólal meg, a király morganatikus házastársa, Madame de Maintenon kérésére. Hatvanéves korában, 1699. április 21-én halt meg.

Tizenkét színdarabján kívül ódákat, vallásos énekeket, akadémiai értekezéseket, leveleket és egy történelmi tanulmányt hagyott hátra. A franciák mindmáig a legnagyobb s legjellegzetesebb drámai írójuknak tartják. De nem követik; sohase követték.

Racine korának megértéséhez két szót kell megjegyeznünk: azt, hogy Fronde és azt, hogy janzenizmus.

A Fronde a francia főnemesség összefogása, összeesküvése, majd (a fölkelés elfojtása után is jó ideig lappangó) összetartása volt a központosodó királyi hatalom ellen. A fronde szó parittyát jelent; a királyellenes mozgalmak sorában ez a főurak vezette forrongás körülbelül ott van, ahol a fegyverek sorában a parittya. A mozgalom vezetője, Condé herceg, lett volna olyan önkényuralkodó, mint XIV. Lajos. Az első komoly kudarc után hozzá is pártolt. A forrongás résztvevői végül csak amiatt forrongnak, hogy olyan kevéssel akarják lekenyerezni őket; hogy XIV. Lajos polgári, sőt földműves származékokra bíz – pusztán a szakértelmet s a megbízhatóságot nézve – főhivatalt!

A Fronde volt tehát a múlt.

A janzenizmust a kívülálló bízvást tekintheti a Szent Bertalan éjszakáján tőből kivágott francia protestantizmus egyik csihatag-hajtásának. Janzenius ypresi püspök követői az eleve elrendelésnek azt a tanát, hogy az üdvösséghez nem mindenki egyformán kapja meg az isteni kegyelmet, majdnem úgy magyarázzák, mint Kálvin hívei; de az a kevés, amivel mégis közelebb állnak a katolikus szabad akarathoz, elegendő ahhoz, hogy ők küzdjenek – tán épp a közelség miatt – legkeményebben a kálvinisták ellen; annak az egyháznak a védelmében, amely ki-kiátkozza, és jezsuitáival támadtatja őket.

Az árnyalatoknak ebből az első tekintetre biz elég kusza szövevényéből számunkra a fontos és világos az, hogy a janzenizmus is, akár a protestantizmus, a lelki vívódás, az eszmélődés tana; a maga idején a dogmátlan gondolkodás áramlata volt. A protestantizmus elterjedése Európa sok helyén a parasztforradalmak leverését, a városi polgárság visszaszorítását követő időre esik. A protestantizmus pesszimizmusának nem egy eleme innen magyarázható.

Akikben már megvan a vágy a világ megváltoztatására, nehezen vigasztalódnak meg attól, hogy annak a változásnak még nem jött el a történelmi ideje. Akik nem láthatják, nem ismerhetik föl a társadalmukat alakító erőket, hajlamosak arra, hogy befelé forduljanak: hogy a társadalmi visszásság okát is önmagukban találják meg.

Egyéniségüket ismerik meg; olyanfajta melléktermék gyanánt, mint az alkimisták a kémiát.

Ilyen termékeny pesszimizmuson a polgárság nem is egyen ment át, amíg végül uralomra jutott. Ez semmiben sem hasonlítható a hanyatlás pesszimizmusához. Ilyen elégedetlen, ilyen kutató borúlátás jellemezte a Pascal által oly ingerülten védett janzenizmust is. Ez magyarázza, hogy Európa annyi országában a protestantizmus akkor a feltörekvő osztályokban vert gyökeret. Ilyenformán terjedt a világias egyházzal, a nagyvilágias abbékkal szembeforduló, az elmélyülésre s puritánságra ösztönző janzenizmus is.

A janzenizmus látszott tehát a jövőnek.

A kettő között indult meg, mindkettő iránt bizalmatlanul, de mindkettőt felhasználva – főleg egymás ellenében – XIV. Lajos egységesítő politikája.

A központi királyi hatalom megerősödése megindítja a kereskedelmet, az pedig az ipart. Erőre kap az a polgárság, amelynek még népi gyökerei vannak. De maga a nép mégsem törhet föl; ez a 17. századi polgárság tömegeiben még arra vágyik, hogy nemessé váljék s ezt – ha pénze van rá – el is érheti. A plebejus érzés és a – nagyrészt még öntudatlan – plebejus törekvés csak az osztály legjobbjaiban él. Elsősorban az írókban.

Sokan azt mondták: a király oly istentelen magasan hiszi magát, hogy azért nem lát különbséget mágnás és polgár között. A rangmánia a 17. században, azoknak a viharoknak az előszelétől, amelyek majd kioltják, Európa-szerte óriásian lobog. XIV. Lajosnak nehéz ifjúsága volt. Mesterségét a saját bőrén tanulta; meg tudja válogatni az embereit: épp lefelé van jó szeme. Colbert polgári származék; Vauban mint paraszt-közlegény tűnik ki először. Az arisztokratákat a király csak díszelegni, követségbe küldi. Az államszerkezet felépítését – mert hisz a polgárháborúk után erről volt szó – a frissiben, a friss erőkből toborzott emberekkel végzi.

A „Napkirály”, ezt is rámondhatjuk, autodidakta volt; otthon, Mazarin bíborostól, anyja szeretőjétől, a megpróbáltatások alatt, mint mondtuk, jószerivel csak a hatalom megszerzésének és gyakorlásának tudományát sajátította el. Így holtáig tanult, és becsülte a tanulnivalót; ezért tudta kiválasztani az irodalomban is a jót.

Ismeretes dolog, hogy a feltörő osztályok először is az irodalom termeibe nyitnak be. Voltaire szerint minden idők irodalmi élete legmagasabbra XIV. Lajos uralkodásának első fele alatt nyúlt. Nos, e kor nagy írói – Corneille, La Fontaine, Boileau, Molière, Racine – rendre mind patrícius vagy éppenséggel iparos eredetűek voltak.

Legenda, hogy a király a tenyerén hordozta őket. Ám tény, hogy nemegyszer megvédte vagy megvédette őket, ha az arisztokráciával vagy a felsőpapsággal akasztották össze a tengelyt. Megnyerte őket.

Szellemi érdeklődésű ember eladdig csak az egyház szolgálatában élhetett emberi módon. Most megélhetett az állam szolgálatában, vagy – sikerei esetén – a király jóvoltából, hogy ne mondjuk, kegyéből. Így történhetett, hogy Racine egyetlen vígjátékát, amelyben egyformán rájár a rúd a nagypolgárokra, a főurakra, az állami tisztviselőkre, Párizsban kifütyülik, de Versailles-ban a királyt követve megtapsolják. Így történhetett, hogy Racine és társai hanghoz, ranghoz juthattak. Noha nekik is megvolt a maguk iránya.

Az újkori klasszicizmus legfőbb alakja Racine. Ő a mintakép, de betű szerint. Amikor Boileau meghatározza, hogy mi a klasszikus mű, Racine-ról, mármint Racine alakjairól veszi lépten-nyomon a mértéket. Ez okozta, ez az egy kicsit iskolás megtisztelés, amelyet azután ezer és ezer hasonló követett, hogy pusztán olvasói szemmel hovatovább senki sem nézett Racine-ra. Minél többen olvasták, annál kevesebben élvezték; s még kevesebben értették. Nagyon is klasszikus lett.

Sok ember számára ugyanis a klasszikus mű olyanféle alkotást jelent, amelyben az idejét múlta külső forma agyonnyomta az író mondanivalóját; a telearanyozott héjban rég elpusztult az élet. Szemben a romantika alkotásaival, amelyekben csak úgy szaglik, porzik, dübörög az élet meg a szenvedély. Mert azokban az író szabadon, korlátlanul mondja azt, ami eszébe jut.

Holott a jó klasszikus műben az élet szintén benne szaglik és zajlik, de nem úgy, ahogy az író hangulata diktálja, vagyis nem szeszélyesen és alaktalanul, hanem a művészet kemény törvényeibe zárva. Mert – hasonlóan a kazánba fogott gőzhöz – azokban tud csak igazán feszülni és zakatolni az élet meg a szenvedély! Az igazán nagy klasszikus műben a mondanivaló majd szétveri a keretet; abban az eresztékek épp csak hogy megtartják a bennük sustorgó életet: abban a tartalom tökéletes arányban van a formával. Mert milliméterre a csordulásig betölti, de úgy, hogy mégse loccsan el belőle egy cseppnyi sem.

Racine előfutára, majd versenytársa, Corneille, még agyonbonyolítja s szétágaztatja a cselekményt azért, hogy megfeleljen a hármas egység arisztotelészi tételének: hogy a történetet egy helyen, huszonnégy óra leforgása alatt előadja. Racine a maga főhőseit érzelmeik olyan hevületében kezdi ábrázolni, hogy azok azzal az égéssel nem is bírnák huszonnégy óránál tovább. A forma tehát itt természetes. A cselekmény Racine-nál oly drámaian egyszerű, hogy hőseinek szinte mozdulniok sem kell: valóban a végzet ragadja őket.

Corneille, aki a Fronde-hoz tartozott, az emberi akaratot ábrázolta; a tragédiát a nem teljesíthető kötelességben látta. Racine, a janzenista, az emberi sorsot ábrázolta: a tragédia az ő számára a le nem győzhető szenvedély. Corneille-nek s mind az előtte levőknek a jellem volt a szentség. Racine-nak már az egyéniség; ez abban különbözik a jellemtől, hogy nem igényli feltétlenül az állandóságot; a helyzet szerint – dialektikusan – alakul, bizony sokszor az emberi akarat ellenére. Nem törik, hanem – bármily szenvedéssel is – végig befutja útját.

Egyik pipiskedő ócsárlója azzal akart Racine-nak gáncsot vetni, hogy: „a szakács, a kocsis, a lovász, a lakáj, de még az utolsó vízhordó is szükségesnek vélte az Andromaché megvitatását”. Racine időben és térben távoli hősök szájába adta mondanivalóit. De – szemére vetették ezt is – így is korabeli volt; a mondandó mindig mélységesen igaz, mélységesen emberi érzéseket és viszonyokat fejezett ki.

A korabeli drámákban az igazságosztó istenség maga a király. Az övéiben a király csak azáltal tűnik ki, hogy rajta bizonyult be, mennyire alá van vetve kivétel nélkül mindenki az emberi érzelmek viharainak. XIV. Lajos nem tudta, hogy amikor a rá is érthető szép verssorok hallatán páholyában összeverte tenyerét, voltaképpen saját tróntalanításának tapsolt.

Nem változtat a dolgon, hogy valószínűleg maga Racine sem tudta.

Az ő gondja mindvégig, amíg írt, a valóság hű és művészi ábrázolása volt. Ide tartozik a szerelemnek, ennek az élő és élő közti legtermészetesebb s legelronthatóbb viszonynak valóságos feltárása is. A franciák nem tegnap kezdtek szerelmi verset írni. Közhely, hogy a franciáknak Racine korában semmiféle lírai költészetük nem volt. De a kérdésre, hogy ki a legnagyobb francia szerelmi költő, azt hiszem, nem meghökkentő, ha a tragédiaíró Racine nevét mondjuk ki. Az ő szerelmi költészete azért oly páratlan erejű, mert – tárgyilagos formában mint valaminek a része szólal meg. Nem váratlan vallomásként egy költő mondja el, hanem egy-egy olyan hős, akit teljes mivoltában ismerünk. Baudelaire-ig, sőt Baudelaire után sem találjuk a szerelmi elragadtatás, a féltékenység, a szerelmi bosszú olyan hiteles, olyan keresetlen szavú kitöréseit, mint az ő tragédiáiban. Hogy mi a klasszicizmus, hogy mit nyer a puskapor azzal, ha nem szabadon, hanem puskacsőbe szorítva gyullad meg, vagyis hogy mi a forma és a tartalom helyes viszonya, arra Hermioné híres jelenete a példa; az, amely így kezdődik:

Je ne t’ai point aimé, cruel? Qu’ai-je donc fait?

Meg kellett küzdenie ezért a nyelvért. Nem csiszolatlan nyelvet kapott ugyanis Racine örökbe, hanem nagyon is csiszoltat; olyat, amelyet a középszerű költők minden irányban úgy agyonhajlítgattak, hogy vágni már a lángelme sem tudott vele. Újra kellett olvasztani.

S amikor eszközeivel tökélyre vitte, amikor az életben is minden elérhetőt elért, Racine-t akkor támadja meg hirtelen a kétely. Itt is.

Hogy mi némította el arra a tizenkét esztendőre, arról ezer találgatás szól. Némelyek szerint a valóban szemtelen, az áskálódásig, a személyes fenyegetésig menő támadások miatt tette le a tollat. Mások szerint lelki válság folyományaképpen; elítélte azt, amit eddig művelt. Hitelt érdemlő vallomás egy van. Utolsó színdarabja, az Atália.

Csaknem egy századdal a költő halála után, a francia önkényuralom utolsó előtti évében, 1787 augusztusában az ügyeletes rendőrtisztviselő kötelességének tartja jelenteni, hogy az Atália előadásain a közönség tapsorkánban tör ki az udvari talpnyalókról és a népét megvető uralkodóról szóló részletek után. A nehezen lelkesülő Doumic az Atáliát tartja Racine valamennyi darabja közt a legsikerültebbnek. „Visszavonulása – írja – jó alkalom volt neki a fejlődésre.”

Hogyan uralkodik egyik ember a másikon s miért tragédia az is, ha ezt elviseljük s az is, ha képtelenek vagyunk elviselni – ez volt eddig a költő minden színdarabjának alapgondolata. Az uralkodás kétféle volt. Szerelmesek uralkodtak egymáson vagy fejedelmek népeiken.

A hosszú hallgatás után írt utolsó két darab lényegesen elüt az előbbiektől. Az Eszterben a király idején észbe kap és megjavul. Az Atáliában a nép fellázad, elpusztítja a királynőt és híveit.

Mindkét színdarab tárgy a zsidók történetéből való. A janzenista Racine úgy emelte példaképül az ószövetség jeleneteit, akárcsak a korabeli magyar prédikátorok. De nemcsak a bibliát nézegette ő az alatt a tizenkét év alatt.

A színdarabírásról való lemondása után a király kinevezte házi történetírójának, s gyakran meghívta magához. Mint mindent életében, úgy látszik, a költő ezt a feladatot is komolyan, lelkiismeretesen akarta ellátni. Fokozottabban kezdte figyelni tehát, mi is történik az országban.

Racine-t dicsérve írja Puskin, hogy a tragédia belső fejlődésének célja az ember és a nép. „Az emberi sors és a népi sors”. Erőszakoltság volna Racine írásaiban csak olyan népi elemeket is keresni, aminők Molière-ben megtalálhatók. Helytelen volna a nép olyanfajta barátjának feltüntetni, ahogy csak egy század múltán is értelmezték az ami du peuple kifejezést. De okunk van hitelt adni Racine fiának abban, hogy apjának súlyos lelkiismereti kérdést okozott a hosszú háborúk következtében tönkrement nép nyomora. Köztudomású volt, hogy XIV. Lajosból tökéletesen hiányzott az, amit ma szociális érzéknek hívnak. Racine kötelességének érezte, hogy emlékiratban tárja fel a nép döbbenetes ínségét, az adószedők harácsolását. A király, amikor elolvasta, ingerült szavakban tört ki a – költő ellen. Látni sem akarta többé.

A történetet, mint Racine fiának jó egynéhány történetét, sokan kétségbe vonják. Hogy lényege igaz, arról ismét maga Racine tanúskodik. Egyik levelében ezt írja: „Itt most éppen aratnak; látni a sok napbarnította aratót; úgy dolgoznak, mint a megszállottak. Ha már nem bírják tovább, elterülnek a földön; ahelyt elalusznak a tűző napon egy pillanatra, de aztán nyomban felkelnek.”

Ez a „polgár” tehát nem az arisztokraták felé fordul, hanem a nép felé. Annál inkább, minél többet tud meg a valóságról, vagyis minél jobban öntudatosodik. Nem túlzás tehát, ha valaki egyenes fejlődési vonalat lát Racine és akár – Robespierre között. Csak az a jelen írója, aki – tudva vagy öntudatlanul – a jövőnek ír; a jövőért.

Nyelvének világosságát, egyszerűségét a néptől tanulta Racine. Ez azt jelenti, hogy attól tanulta észjárását is, azaz világszemléletét; akár a görögök, attól tanulta könyörtelen – vagyis bizony elkerülhetetlenül csapást hozó: tragikus – igazmondását.