A szavalásról^*

A kitűnő művésznő, akinek megjelenését ezen a dobogón csak néhány percig fogom gátolni, engem becsült meg előadóestje bevezetésével, vagyis azzal, hogy megteremtsem a vershallgatáshoz szükséges hangulatot, azaz önöket, az utcáról idegyűlt, még közönyös egyéneket valami különös szertartásra „bemelegítsem”, valamiféle áhítatban egyesítsem.

Szívesen vállaltam ezt a diakónusi teendőt. Mert nemegyszer elgondolkodtam magam is az áhítatnak arról a különös formájáról, amely embereket – mint most is – seregestül arra késztet, hogy egy ilyen teremben összegyűlve meghallgassanak olyan szövegeket, melyeket tán már tizedszer vagy huszadszor hallanak.

Mi erre a magyarázat?

Rendes állapotban általában azért olvasunk el vagy hallgatunk meg valamit, hogy tudomásul vegyük.

Mihelyt ez megtörtént, az ismétlés nemcsak nem szórakoztat bennünket, hanem fáraszt, sőt bosszant. Egyőnk sem vágyik például arra, hogy e dobogóról – bármily szép hanghordozásban – történelmünk köztudomású évszámait hallja. Ellenben mindnyájunkon átsuhan majd a gyönyörnek valami előfutama, ha a művésznő ajkáról olyan vers címét halljuk, amelyet betéve ismerünk. Mi ebben az ésszerűség?

Az, amiért Rembrandt képeire is újra s újra visszatekintünk. Az, hogy a vers nemcsak értelmünkhöz, nemcsak logikánkhoz szól. Az, hogy van a versben jócskán olyan elem is, amelynek hatása leginkább tán a zenéhez hasonlítható.

Ezért lehet egy-egy verset csaknem annyiféleképp előadni, akár egy zenedarabot. Ezért lehettek valaha a szövegelőadásnak is Paganinijei és Liszt Ferencei.

Aztán sokáig nem voltak. A naturalista színjátszás űzte el őket. Színészet és előadóművészet úgy eltávolodott egymástól, hogy szinte szólás lett: a versmondó színész feledje el színészmúltját; az előadóművésznek eszébe se jusson, hogy színjátszás is van a földön, azazhogy ő is „játsszon”.

Ez természetesen tévedés. Az előadóművész is színész, s neki is játszania kell. Azzal a különbséggel, hogy neki nem a szöveg cselekményét kell életre keltenie.

Gondolatom az, hogy az előadóművésznek magát a költőt kell „megjátszania”; vagyis az alkotás néha biz hosszú folyamatát kell oly röviden összefoglalnia, mint maga a vers; ismétlem, a költőt kell létre keltenie, elénk varázsolnia, úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli. Úgy kell elmondania, ahogy a költő szavalná a versét, ha szavalóművész is volna. Nem könnyű feladat.

Palotai Erzsi – egy kedves és szellemes levélben – eltiltott engem, hogy róla itt, bevezetőül, jót mondjak. Nem szerénykedésből, korántsem.

Helyes dramaturgiai ösztönből. „Csak ne dicsérjen, írta, mert akkor sokat várnak tőlem. S ha kevesebbet kapnak, nemcsak rám, magára is haragudni fognak. S magának a szavahihetőségét nem szabad miattam kockára tennie.”

Nem könnyítem meg Palotai Erzsi dolgát: szavahihetőségem teljes kockára és latbavetésével csigázom fel az önök érdeklődését. Palotai Erzsitől a lehető legtöbbet várhatjuk.

A magyar előadóművészet az értelem csillagjegyében, a vers helyes értelmezése céljával született újjá. Mondhatni, a szövegmagyarázást emelte különös művészi rangra. Bátran, veszélyt is vállalva voltaképpen kritikusi föladatot is teljesített, vigasztaló példát adva arról, hogy egy nemzet szellemisége akkor is elvégezteti a teendőt, amikor a funkció vállalói méltatlanok vagy tehetetlenek.

Ez az értelmezés, ez a vers- és világmagyarázat férfiasan szenvedélyes volt, kezdetétől, a 40-es évek előadótüntetéseitől fogva.

Palotai Erzsi nőiesen értelmes és szenvedélyes. Ez a látszólagos ellentét – mert hisz a nő inkább érzelmes és megindító legyen – ad művészetének különleges jelleget és értéket. Mert közben érzelmes is ő, s ért a megindításhoz is. Másrészt fölényes, mint azok a kedves – legkedvesebb – nők, akik annak ellenére is szeretnek bennünket, hogy átlátnak rajtunk. Részvét és mély humanizmus jele, hogy az örömben is, a fájdalomban is, amit „előad”, ő maga is osztozik. Ha tüzes szöveget mond, szeme szikrát hány; ha mulatságosat, derűsen csillog, akkor is, amikor a feladat közönyös arcot kívánna. Gyerekek tulajdonsága ez még, és – alkotóké.

Mert alkotó ő is.

Igazi művészi élményben lesz tehát részünk; a mű, amit Palotai Erzsi előad, ráadástartalmat kap azáltal, hogy ő adja elő.

Nagy, eredményes pálya van Palotai Erzsi mögött. Most mégis nyilván holmi vizsga előtt érzi magát; ez az első önálló előadóestje. Azt hiszi, csak kíváncsiság fogadja, ha itt megjelenik.

Nem; először is hálánk fogadja. Soká tudnám még fejtegetni, hogy miért. De azt hiszem, tennivalómnak ennyivel is megfeleltem; úgy érzem, a templom bemelegült; küldhetem a papnőt.