Éluard^*

 

1948 őszén az akkor dicsősége csúcsán, az egész világ osztatlan ünneplő fényében álló Éluard testi mivoltában a budapesti Zeneakadémia színpadán állt. Jelenlétében, neki előzően lefordítva (még otthon) olvastam föl, amit mostani mondandóm első részeként ide iktatok.

 

 

Énrám az a kellemes, de nem könnyű feladat hárul, hogy képet adjak Paul Éluard költészetéről. Ez azért nem könnyű, mert szerfölött igényes az ő költészete. Azután pedig – ahogy az már a nagy költőkkel történni szokott –, versei épp igényességükkel úgy bele vannak ágyazva a francia költői és köznapi nyelvbe, hogy más nyelven megszólaltatni azokat bizony alig sikeresebb, mint a mi Adynk vagy Aranyunk megszólaltatása idegen nyelven.

Paul Éluard költészete közvetlenül azt a költői vonalat viszi tovább (épp azáltal, hogy megtöri, vagyis hagyományosan új irányba löki), amelynek nagy állomásait Baudelaire, Lautrémont, Rimbaud, Apollinaire nevével szokás jelölni.

Első jelentékeny kötetének, az 1920-ban megjelent Les animaux et leurs Hommes-nak élére Éluard ezeket a szavakat írta: „Essayons c’est difficile, de rester absolument purs”, vagyis: „Kíséreljük meg, bár bajos, s maradjunk tökéletesen tiszták.” Így vesszük majd észre, hogy mi minden köt bennünket. Vagyis mi minden markolna, mi mindentől kell megszabadulnunk.

Ez a tisztaság a költészetben és a világszemléletben természetesen annyira más, mint az úgynevezett „tiszta költészet”, hogy elsősorban épp attól akar megszabadulni.

Aki egy patakot meg akar tisztítani, annak épp a sár és az iszap megbolygatásával, az úgynevezett mélység megzavarásával, vagyis a tisztaság látszólagos tagadásával kell kezdenie; a látszólagos tisztaság tagadásával! Nem művészet – hanem szemfényvesztés – az, amely nem egyszerűségre törekszik. De az az egyszerűség, amely nem vet számot a mélységgel, az viszont csak laposság és felszínesség. Az egyszerűség, az igazi rend: az a legkeményebb küzdelem, a művészetben is. Petőfi a legbonyolultabb erők birtokában egyszerű. Az ő egyszerűsége azonban már nem lehet a mienk. Mert közben új „mélységeink” támadtak. Az új világosságért s rendért nekünk is meg kell harcolnunk.

Éluard olyanféleképpen szólalt meg, mint a mesebeli gyermek, aki rámondta a királyra, hogy meztelen. Egy agyoncifrázott, agyonbonyolított költészetbe vitte vissza a keresetlenséget. Egyszerűsége így tehát a bonyolultság ellentéteképp s szinte csak annak ismeretében hatott. A szimbolisták márványoszlopai, bársonyfüggönyei, illatárjai után ő ilyen versekkel kezdte:

 

Hátán is napfény hasán is napfény, Előreszegzett nagy fejével, Akár egy ágyú, A disznó dolgozik.

 

Vagyis hízik, végzi feladatát. Ezekkel a versekkel a költő először is valamit helyére akart tenni – csendesen és határozottan – a világban. A rendcsinálás, a szó igazi értelmében, veszélyes foglalkozás, a költészetben is, a társadalomban is.

Paul Éluard ezt az egyszerűséget, ezt a tisztaságot írta maga elé. Őt ez vezette azokba az avantgardista mozgalmakba, amelyet rengeteg nevük közül leginkább a dadaizmus és szürrealizmus néven ismert meg a világ.

Mit akartak voltaképp ezek a mozgalmak? Ahogy a mozgalmakhoz illik, először ezek is tiltakozások voltak. Követőik legtöbbet a tabula rasáról beszéltek; a hiedelmeknek, a törvényeknek, a hazug ábrázolásoknak azokról a tábláiról, amelyet ideje volna már letörölni, tisztává tenni. A törlés persze mindig elmázolással, hogy ne mondjam, elkenéssel kezdődik. Hosszú volna elmondani e mozgalmaknak igen tanulságos történetét. Táblát törölni nem mindennapi élvezet. Mindnyájan emlékezhetünk, hogy egy jól bemártott szivaccsal, az ifjú kar jó lendületeivel milyen szemgyönyörködtető bozóttá, milyen absztrakt őserdővé lehet eldörgölni egy fekete táblán mestereink krétakalligrafiáit. S mi mindent ki lehet aztán olvasni ezekből! A tábla feledhetetlen zajongás és mulatság közepette tisztult. Végre tökéletesen tiszta lett. S ekkor jött a meglepetés, a kínos csend. Hogy mit írjunk rá mi.

Éluard kezdettől fogva azzal tűnt ki társai közül, hogy erre az új írásra is volt képessége. Azokra a diákokra emlékeztetett, akik egyik kezükben spongyával, a másikban krétával dolgoznak a tábla előtt. Vezérré az tette, hogy ő nem a törlésért törölt, hanem valóban a tiszta helyért. Legtöbb társának írását bizony elfújta vagy elfújja az idő. Az ő alkotásait kezdettől fogva a maradandó műveknek kijáró megbecsülés fogadta. Miért?

Elsősorban persze a rendkívüli, a szokatlan tehetségéért. Éluard jellegzetesen az inspirált költők, a Shelley-ek, a Blake-k, a Rimbaud-k fajtájából való. Önök előtt ül, szinte személyiségén is láthatjuk, hanghordozásából, sőt mozdulataiból megérezhetik majd azt, amit versei is puszta megjelenésükkel árasztanak magukból: a hitelesen, a megkapóan költőit.

De nagy ereje és hatása mégis az volt, hogy ezt a valóban a születéssel kapott költőiséget ő – éppoly rendkívüli tehetséggel – emberiesíteni tudta. Magyarban ez azt jelenti, hogy társainál ő mélyebben, tudatosabban kereste a „tisztaság”-ot, a rendet. Kiderült, hogy azok legtöbbje csak a külsőségek ellen, valójában csak a formák ellen lázadt. Éluard – csak írói neve ez a név – szívósan és híven az ifjúkori fogadalomhoz, nem állt meg a tisztaság és a rend fele útján. A művészi forradalmat mind szorosabb viszonyban látta és érzékeltette a társadalmi forradalommal.

Ahogy az osztályharc erősbödött, úgy erősbödött az ő hite az osztályharcban. Legfrissebb verse a sztrájkoló bányászokról és a sztrájkoló bányászoknak szól. Ahogy a világ kettészakadása fenyeget, úgy tesz ő hitet a dolgozók nagy egysége mellett.

Íme, hová nem vezet a költészet, az a nevezetes hűség a szépséghez. Még erről beszélnék: a költészetnek engedelmeskedő költőről, már személy szerint. Ez a téma magasztos. Ezért fogok iskolásan hozzá.

A költő, az emberiség egyik legnagyobb élő költője, akit most itt mellettem szemlélhetnek, ötvenharmadik évében van, 1895. december 14-én született Párizs egyik külvárosában, Saint-Denisben. Ez a város valaha a francia királyok temetkezési helye volt, ám klasszikus földjében a szent csontokkal Éluard gyermekkorára már olyan gyárváros lett, mint a mi Újpestünk. Éluard verseiben gyakran felmerülnek a proletártájak szomorú telkei és gyárfalai. Éppúgy felmerül a paraszt-tájak szomorúsága, ahová iskolás korában vitték el. Tizenkét éves korában került vissza Párizsba, de csak egy-két évre: betegsége miatt most Svájcba viszik; 1914 augusztusára gyógyul meg, a sorozására.

Első két kötete a lövészárkok és a külvárosok népének háborús hangulatát szólaltatja meg oly szívbemarkoló egyszerűséggel, ahogyan ő is csak húsz év múlva, a spanyol háború idején tudott ismét megszólalni, erre a nagy emberi mondandóra használva fel azt a rengeteg művészi kísérletezést, amelyről az imént említést tettem, de amelynek eredményeit itt nem részletezhetem. Éluard eredménye, hogy elérte azt a lehető legnagyobb egyszerűséget, amelyben benne van a mi életünk egész fájdalmas bonyolultsága. Ismétlem, nem a tangószövegek egyszerűsége ez az egyszerűség. Jellegzetessége nem az, hogy könnyen érthető. Rengeteg szenvedés ennek az előiskolája, vagyis rengeteg lélekbeli tudás. Ismerjük József Attila megrázó egyszerűségét:

 

Az ember végül homokos szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok.

 

Éluard egyszerűsége nem betű szerinti, nem is értelem szerinti, hanem félelmetesen érzelem szerinti hasonlósággal így hangzik:

 

L’ homme s’enfuit, le cheval tombe, La porte ne peut pas s’ouvrir, L’oiseau se tait, creuser sa tombe, Le Silence le fait mourir. Un papillon sur une branche Attend patiemment l’hiver, Son coeur est lourd, la branche penche, La branche se plie comme un ver.

 

Vagyis, magyarul:

 

A férfi megfut, a ló leroggyan, Az ajtó nem tud nyílani, A madár hallgat. Gyilkos csönd van. Ássatok sirgödröt neki. Egy ágon egy pillangó vár, ül: Megadta a télnek magát. Szíve nehéz, az ág legörbül, Kukacként zsugorul az ág.

 

Költészete sokáig szomorú és sötét, olyan világot ábrázol, amelyből a boldogság mintha örökre kihunyt volna. Csak ott csillan meg benne valami remény, ahol apró részletességgel a közvetlen valóság, egy utcakő, egy ibolyaszál, egy női mosoly villan meg benne. Aztán – egyre gyakrabban – ahol a tömegek akarata: a forradalom zászlai.

1936-ban Éluard bejárta Spanyolországot Picasso társaságában. Ez az út mindkettejük művészetében új kanyarhoz vezetett. Éluard ezután kezdte egyre világosabban hangoztatni és érvényesíteni azt a baudelaire-i felfogást, hogy az igazi költészet: „négation de l’iniquité”: szembeszegülés az igazságtalan ítélettel, s ugyanakkor a legszebb „nostalgie de la justice”: a legforróbb óhajtás az igazságra. És hogy a költészet tett is és harc is. Mert csak így jő el az a kor, hogy

 

Le ciel s’élargira Nous aborderons tous une mémoire nouvelle Nous parlerons ensemble un langage sensible

 

Vagyis, körülbelül:

 

Megtágul felettünk az ég Új emlékezet partjait éri lábunk És ízesebb lesz közösben a szó is

 

A tettek kora hamar elérkezett. A költőt a második világháború is uniformisba öltöztette. Valamikor Éluard is azt vallotta, amit Aragon így fogalmazott meg (szinte Petőfi nyomán): „Az én hazám: éhkopp, nyomor és szerelem.” Az összeomlás után derült ki, hogy ezt a hazát kell csak igazán védelmezni. Aragonnal együtt Éluard vezeti a francia irodalom ellenállását. Nemcsak versek írásával. Röpiratokat közvetít, részt vesz az illegális munkában. A Gestapo üldözése elől a lozère-i hegységbe menekül, csaknem olyan helyzetben, mint aminőt most egy francia színdarab ábrázol. 1943-ban ő rendezi sajtó alá – titkos sajtó alá – a francia szellemi ellenállás legfontosabb gyűjteményét, ezzel a szép és méltóságos címmel: L’honneur des Poètes. Aragon szavai szerint ez a könyv (amelyből a legszebb honneur aux poètes lett) nemcsak a francia költők hazafias érzéséről adott meglepő tanúságot, hanem képet nyújtott arról is, mily nagy utat tettek meg ezek a költők „a felé az emberi vagy hősi magasságra emelt költészet felé, amelyben felismerhetjük a Goethe-értelmezte alkalmi költészetet”. Éluard ezt az utat követi. A Mourir de ne pas mourirtól, a Capitale de la douleurtől a Les Yeux fertils-ig körülbelül ötven könyvet írt, olyat, amelynek puszta címe is zengő (s tán épp ezért lefordíthatatlan) költészet. Legfrissebb verskötetének címe keményen és egyszerűen ez: Poëmes Politiques.

Lelkiismeret-furdalással fejezem be. Távolról sem tudtam őt bemutatni. Szerelmi költeményeiről például – melyekről az a francia vélemény, hogy Ronsard óta nem írtak olyanokat – egy szót sem ejtettem. Nem említettem az elmúlásról írt verseit. Azt, akihez azok a szép szerelmes versek szóltak: feleségét, mostanában veszítette el, egyik napról a másikra. Hogyan viseli az ilyen embertelen terhet a harcos férfi, ennek költészetéről sem beszéltem.

Így jószerivel azt sem tudtam érzékeltetni, milyen nagy megtiszteltetés is részünkre, hogy ő itt ül köztünk. Én huszonöt év óta ismerem. Képzeljék el, ha nagyapáinkat az a megbecsülés érte volna, hogy Victor Hugo jön el hozzájuk, áll ki elébük szavalni. Így tekintsenek rá. Mert adom is át neki a szót.

 

 

Azután Éluard olvasott föl verseiből. A terem, mint minden terem, lelkesen ünnepelte. Még azok is, akik nem értették a költőt, vagy csak félig értették, elragadtatva tapsolhatták: szép termetű, szép arcú, szép hangú férfi volt, s remekül szavalt.

A siker, lényegében, mégis elmaradt. Nemcsak Magyarországon, hanem Franciaországon kívül csaknem mindenütt, nincs okunk titkolni.

A franciák egyik legismertebb közmondása így hangzik: nem kell a gyertyát mind a két végén égetni. A mértéktelen pazarlásra ismételgetik. Amikor először hallottam, összevontam a szemöldökömet, másodszor is elmondattam magamnak, úgy fölborzolta azt, amit nyelvérzékének vall az ember. A kifejezést képtelennek éreztem, mert hisz a valóságban nem szokás, nem is lehetséges egy gyertyaszálat mind a két végén meggyújtani: ha ugyanis függőlegesen tartjuk, az alsó láng rögtön elalszik, vízszintes helyzetben pedig az égnivaló azonnal lefolyik, s a láng így is kihuny.

A valóságban; s a magyar nyelvérzék szerint, amely azt véli jó kifejezésnek, amely szemmel láthatóan a tárgyi világban is jól megáll. Nyelvünk letéteményese, hiába mosolygunk rajta, egy eszményi juhászszámadó, aki a Hortobágy közepén állva nézi a sík világot, s ad nevet a jelenségeknek. A francia nyelv ilyen eszményi alkotója egy könyvtárszobában sétál ókori grammatikusok és filozófusok műveinek erdejében, s a szavak neki nem tapintható tárgyat idéznek föl, hanem egy bekezdést egy könyvben. Számára a két végén égő gyertya épp azért hibátlanul jó kifejezés, mert már elvont. Nem kép, hanem már képlet: a képek eszenciája. A hajdan mindkét végén ott valóban meggyújtható, mert U alakú gyertya nyomán.

A francia irodalmi nyelv ilyen, az, mely mondhatni, századok óta nem változott s amelyet épp ezért – akadt a franciák közt is, aki holt nyelvnek érez, olyannak, mint a latint. Szemben az utca (és a tanyák) változatlanul képszerű nyelvével, amely így kizárva nagyon is él: önkényesen burjánzik.

Az a fajta tárgyias szemléletesség, a költői hasonlat olyanfajta ecsetkezelése – szinte a realista tájképek modorában –, amelynek tökélyét mi a Toldiban élvezhetjük, a franciáknál nagy költői műben utoljára a Jocelynban ad példát. Ami azután következik: az egyre jobban ennek a fogalmi, logikai nyelvnek, ennek a naturalista valóságtól függetlenedő szóhasználatnak az elhatalmasodása a költészetben. Ilyenfajta szemlélet jelentkezik majd a művészet többi ágazatában is, jól mutatva, hogy az ok mélyebb s közös gyökerű.

Éluard versei, mint a jó versek általában, víziójukkal hatnak. Nem minden látomás logika-rendszerű – Szent Jánoséi sem azok –, de önkényes látomás még sincs. Az ember legegyénibb mivoltában sem lehet más, mint emberszabású, emberméretű. Amit pedig ember őszintén emberien mond, azt meg kell értenünk.

Ezért nincs érthetetlen vers. Az őrültek versei sem azok: általuk az őrültek lelkiállapota lesz érthető. Még Tzara kalapban összerázott s a véletlen sorrendjében összeillesztett szavai sem értelmetlenek: bennük a véletlen játékát – keserű humorát – ismerem meg. Legfeljebb csalók vannak, hamispénzverők, főleg ott, ahol a fül elszokott az arany csöngésétől.

Éluard víziói… De vegyük kézbe az anyagot magát. Találomra ütöm föl válogatott költeményeinek kötetét. A 175. oldalon (a Gallimard-féle 1946-os kiadásban) egy ciklus utolsó verse ezekkel a sorokkal kezdődik.

 

Je n’ai envie que de t’aimer Un orage emplit la vallée Un poisson la rivière

 

Magyarul, szó szerint:

 

Csak téged van kedvem szeretni Egy vihar tölti meg a völgyet Egyetlen hal a folyamot

 

Jellegzetes éluard-i dikció. Meglepő? Az. Holott majdnem Lamartine módjára világos képsor, néhány kötőszó takarékos elhagyásával s egy merész látomásszökkentéssel. Olyan hatalmasan halad lényemben lényed, mint alpesi völgyekben a vihar; mintha lehetséges volna az a rendkívüliség, hogy ehhez hasonlóan a folyóban csak egy hal ússzon.

A versnek még hét sora van.

 

Je t’ai faite à la taille de ma solitude Magányom mértékére megteremtettelek Hogy elrejtsem az egész világ arra kell Éjek napok hogy jól megértsük egymást És hogy szemedben mást se lássak már csak azt Mit rólad gondolok S a képedre formált világról

 

Ezek után érezzük, mi a tömörítés ilyen sorokban, az új francia költészet egyik minta-remekéül emlegetett versének nyitányában:

 

Tes yeux sont revenus d’un pays arbitraire Où nul n’a jamais su ce que c’est qu’un regard… Önkényes és szabad tájról tért a szemed meg Hol hogy mi a tekintet nem tudta senki sem

 

De mért maradtak el a kötőszók? Nyilván nem puszta divatból, még kevésbé azért, hogy a vers nehezebben legyen érthető. A gyorsabb kapcsolás végett: a költő más – meghittebb – viszonyban van az olvasóval, s a meghitt viszony jellemzője, hogy félszóból is értünk. Mért mond többet az, hogy „lelkem ódon babonás vár” annál a „szabályszerű” megfogalmazásnál, hogy „lelkem olyan, mint egy ódon babonás vár” – amit voltaképpen mond? Mert így hitelesebb. A vers gondolati és érzelmi elemeinek ilyen kötőanyag nélküli sorjáztatása egyik fővonása – legegyszerűbben eltanulható felületi jegye – az új francia költészetnek. Apollinaire élt vele először legszívesebben, pontosan abban az időben, amikor az új festők is – a kubisták – éppilyen közvetlenül, ilyen látszólagos szabadsággal – kezdték elhelyezni vásznaikon azt, amit a tárgyak jellemzőjének tartottak. S keresték már ezek harmóniáját. Volt jelentős költő – Reverdy – aki egész életében kitartott a vers e kubista írásmódja mellett.

Éluard-nál ez jobbadára eszköz. De folytassuk az előbbi módszert, üssük föl még egyszer találomra a könyvet. A 60. oldalon Nudité de la Vérité a vers címe: Az igazság meztelensége, ami egy „fogalmi” nyelvben így fönnakadás nélkül jelent mást, mint ahogy fordítása magyarra kívánkoznék: Meztelen igazság. Alatta rövid vers. Az első:

 

Nincs szárnya a kétségbeesésnek Sem a szerelemnek Semmi arc Senki nem beszél Nem mozdulok Nem nézek rájuk Nem szólok hozzájuk Ám éppoly eleven vagyok akár Szerelmem s akár a kétségbeesésem.

 

A vers látszólag önkényesen összeszedett s összerakott elemei a valóságnak nem egy külső részletét ábrázolják. Ez a költészet nem „tárgyi” (mint annyi más modern francia költőé), hanem mélyen lírai; már-már mélylélektanian lírai.

Az idézett vers fölött, ugyanazon a könyvlapon meg ezeken a sorokon áll meg a szemem:

 

Egy árnyék… Minden e-földi balszerencse És szerelmem fölötte Mint egy meztelen barom

 

A valóság nevelte nyelvérzék számára a balszerencse elvont fogalmát egy térbe – mint egy képkeretbe – helyezni olyan megtapintható testtel, mint egy állat –, ez is valamiféle két végről égő gyertya. De ha gazdagodni akarunk, el kell fogadnunk, hogy van szemlélet – millió –, amely így látja a világot; amely a „puszta” fogalmakat – az emberi értelem teremtményeit – úgy kezeli már, mint az ujjal érinthetőket, mint a természet szüleményeit. Itt pedig, ráadásul, nemcsak milliók és milliók, nemcsak egy nagy nép sajátos szemléletével lehet ismerkedésünk, hanem egy olyan költő életérzésével, aki nemzetében is meglepő egyéniség volt. Annyi újat hozott.

 

 

A költők meg nem értésével általában úgy vagyunk, hogy azt hisszük, csak közlési módjukat nem értjük, magát a közlendőt nyilván rögtön megértenénk világosabb előadásban. Ez természetesen tévedés, vagy legalábbis sok esetben az. Kortársainak nagy része Adyt igazánból nem kifejezései újszerűsége miatt hallgatta meghökkenéssel, sőt felháborodással, hanem közlendőinek számukra értelmetlen újszerűsége miatt, meghökkentő és fölháborító érzései miatt. Valójában nem új – nem is olyan új – hasonlatrendszere sértett, nem a szimbolizmusa, hanem a forradalmisága, a magyarságszemlélete, s erotikának bélyegzett érzelmi őszintesége.

Éluard megértésének legfontosabb kulcsa: mennyire tudjuk megérteni őt magát. Tehát először is a századkezdeti francia műveltségben nevelődött rendkívüli érzékenységű és rendkívüli igényű fiatalembert. Majd azt a férfit, aki tudatosan az egész emberiség tapasztalataival alakíttatta magát „kora gyermeké”-vé. Világpolgár volt, majd hazafi, ez is, az is a francia forradalmi hagyomány értelmében. De mennyi árnyalattal, mennyire híven mindig magához, szabadon, egyénien a közösségben is! Ehhez részletesen kellene ismernünk ízlését, idegállapotát, erkölcsét, véleményét a társadalomról, a nemiségről, a festészetről, amelyért rajongott, s amely látásmódját nyilván befolyásolta. Mindez természetesen lehetetlen. Minderre – s még ezer másra – verseiből kapunk adatot. Ne lepődjünk meg, ha ezek is szokatlanok lesznek, nemegyszer meghökkentőek. Ez a fiatalember s ez a férfi sokban más, mint amivé a mi körülményeink nevelik s alakítják az embert – de hisz épp ezért érdemes megismerkedni vele. Kedvenc – több versében is megünnepelt – festője például Picasso. Szinte minden versében fölfedezhető költői képeinek rokonsága a festészet nagy Kísérletezőjének elég változatos tárgyábrázoló módjával. Kedvelt tudósa – mondhatni filozófusa – volt egy időben őneki is Freud. Innen kifejezésmódjának az a sajátossága, hogy a nyílt mondandónál néha fontosabbnak tetszik az, ami „véletlenül”, mintegy elszólásként került papírra a tudat mélyebb rétegéből. Kedvelt történet-magyarázója, mint kora annyi fiatal francia író-forradalmárjának: Engels. Innen a nyugodt egyszerűség, ahogy a lelkiek után testileg is vállalni tudta azt, hogy – az anyag teremtménye. Valahányszor szóba került, kik-mik is a magyarok, oly lelkes karemeléssel mondta ki: Bartók! – hogy ezt a nevet is odasorolhatjuk szellemiségének égtáj-meghatározói közé. Ezek támogatásával nézte a létet valamennyiőnknél sajátosabb lelkülettel.

Néha olyan kétségbeeséssel, amilyenre csak gyermekek képesek. Majd olyan mámoros hiszékenységgel, amilyenre szintén csak a gyermekek képesek. Szavai szerint a világ, az ember is, olyan értelmetlen, de értelmetlenségében is olyan szenvedtető, hogy csak összetörést érdemel. Aztán ugyanaz a világ, s benne külön az emberi faj a gyönyörűségek olyan forrása, hogy voltaképpen reggeltől estig, ha nem is énekelnünk, de legalábbis mosolyognunk kellene. Ahogy lesz is egy kor – nem is olyan sokára –, amikor folyton mosolyogni fogunk, kifogyhatatlanul, szívből, valamennyien, halálunk pillanatáig. Sőt tán még akkor is. Mert az emberi nem megváltható.

Ez a két véglet Éluard pályafutásában. A szerencse, számára s a vigasz számunkra, hogy az utóbbi a későbbi. Ez a rendkívüli tudású, rendkívüli tehetségű, rendkívüli erkölcsi érzékű ember a remény shelley-i, petőfi-i birodalmába kötött ki. Úgy, mint Saulus Damaszkuszba.

A szürrealisták nem sok alkotó feleletet adtak a világnak; de kérdezni a javából tudtak. A húszas évek végén még az akkor divatozó körkérdések mintájára ők erre óhajtottak s közöltek aztán egész folyóiratnyi választ: Le suicide est-il une solution? Megoldás-e az öngyilkosság? (Félreértve a szándékot, Francis Jammes akkor átkozta őket pokolra, az ifjúság megrontásáért s kifosztásáért, még ő is, elvesztve sok éves keresztényi alázatát.) A mi irodalmunk nem ismeri az ilyen szintén, hogy így mondjuk, intellektuális – kétségbeesésnek újkori változatait. A mi – elriasztó – példánk ma is az öregedő Vörösmarty.

A fiatal Éluard költeményei ennek a kétségbeesésnek éjszakáját, ritka fényeit és – kísérteteit érzékeltetik. Nem a versek homályosak. Az, amiről szólnak. S ez az ember azért beszél másképp, mint környezete, mert eredendően mást akar. Hogy történt a változás?

Költemények érzékeltetik a mennyiségnek minőségbe való átfordulását is, a dialektika damaszkuszi villámcsapását. Éluard szocialista nevelésű volt. Nemcsak mint proletár szülővárosának fia. A századforduló „modern” irodalma Franciaországban is szocialistává nevelte, vagy legalább arra irányította a fiatal költőket, még a Péguy módján vallásosakat s a túlzó nemzeti érzésűeket is. Az afféle minimum volt (az emberséghez), de mi minden belefért ebbe a minimumba. Amiről lelkes utópista valaha is álmodott s természetesen a francia forradalom teljes szellemi fegyvertára. Az emberek egyenjogúsága csakúgy, mint a nemek teljes egyenjogúsága, teljes szabadsága, nemcsak az államban, amely halálra ítéltetett, hanem a családban is, amelynek át kell alakulnia, és a szerelemben, amely azonnal átalakítható azok által s azok számára, akik bírják tudattal.

Éluard a háborúk s a polgárháborúk tapasztalataival is ebbe az eszmevilágba tért meg. Nyilván van a szocializmusnak olyan kispolgári vagy tán nem is kispolgári, hanem óvatos értelmezője, aki túlzónak, ábrándozónak mondja őt, rajongónak.

De nem értjük verseit, ha nem vesszük valóságosnak érzéseit s a gondolatait. Igen, hitt a testben. De hitt az eszményekben is; hitte, hogy azok olymód virágossá tehetnek nem egy rétet, hanem egy országot, mint a tündérek. S nem így van? Hitt a forradalomban, a nagy csodákban. De éppúgy hitt a kis csodákban is, a percek adta örömökben. Istenben nem hitt; annál sokkal merészebb dolog tartotta megszállva. Hogy mindnyájan istenülhetünk, mennyországgá varázsolhatjuk a földet; bizonyos pontosan előírt társadalmi intézkedések révén. Mert ezek hatékonyságában is hitt, megrendíthetetlenül.

Aki az ember megválthatóságában hisz, az a tömegek erejében, eredendő jó ösztöneiben hisz, a népben. E hite erősödésének arányában egyszerűsödik ismét Éluard költészete. Versei, amelyek finomságukkal nemegyszer a précieux irodalom felé tartottak, így válnak a szó párizsi értelmében népiessé: törnek ki a francia nyelvnek abból a bizonyos „holt” birodalmából az élő franciák élő és szemléletes – de mennyire szemléletes! – szavainak s mondatfűzéseinek területére. S viszik új diadalra a költőt.

Hazájában Éluard így lett népszerű költő. Úton arra, hogy a tömegek költője legyen. Nemcsak a szervezett tömegeké; nemcsak azoké az öntudatos – és hagyományosan igen képzett – millióké, akik a jövő formálását igénylik, s akik vonulásához az ő élete minden szakaszán lépteit szabályozni igyekezett. Költője már azoknak a tömegeknek is, amelyek Párizs külnegyedeinek utcáin egy-egy vándorénekes harmonika-rántásaira összegyűlnek, vagy a teletömött kis szeszmérések déli lármájának különös közömbösítésére megindítanak egy-egy hanglemezt. Itt is, ott is fölcsendül Éluard szövege, hol énekben, hol szavalatban.

Lehetséges tehát az annyit emlegetett „érthetetlenség” föloldódása. Lehetséges – és nem is olyan sok idő múltán – az élő és a holt nyelv, a tárgyi képzelet és az elvont képzelet találkozása, költészet és a valóság – a Dichtung és a Wahrheit! – egybekapcsolódása. Mi derült ki ebből – is? Hogy ritkán tettek föl hamisabb páros kérdést ennél: a művészettel szálljunk-e le a néphez, vagy a népet emeljük-e föl a művészethez? Mintha a művészet lépcsőfokai bármiképpen is összefüggnének a jövedelmi adók, a fizetési osztályok vagy akár az akadémiai tagságok rangfokozataival.

Nem hallgathatjuk el azt sem: Éluard-nak a tömegekben való népszerűsödése nem fokozta az irodalmi berkekben való elismertségét. Az antológiák, az irodalmi kézikönyvek szerzői a modern költészet első székét változatlanul számára törlik le. De költői magatartásának – amely valaha a modernek számára példakép, sőt az egyedüli lehetséges volt –, de személyiségének ismertetése már korántsem csupa magasztalás. Nem ritka a zavaró hang sem.

Hogy belépett a kommunista pártba, ezt önmagában nem rótták föl neki; az illegalitás idején lépett be, 1942-ben, amikor a kommunisták a nemzeti ellenállást vezették, s velük így voltaképpen minden ellenálló szorosabb-tágabb együttműködésben volt. Ám a költők, a hiedelemmel ellentétben, komolyan veszik az adott szót. Éluard nem üres formulának nézte a belépési nyilatkozatot: magára vette a pártfegyelmet; alkalmazni akarta – költészetében is – a mozgalom irodalmi téziseit. Versei látköre kitágult, újabb elemmel gazdagodott. Ekkor írta egyéb nagy verse közt a Petőfiről szólót is.

Tisztán és bátran – karrierje, sőt volt úgy, hogy élete kockáztatásával küzdött az eszményért. Tudva és elfogadva, hogy az a küzdelem sok egyeben kívül fegyelmet is kíván. A fegyelem meg?

Rajongó volt, mondták rá. Látnok, ismétlem meg én, a Blake-ek fajából. Ezzel nem a valóságostól akarom eltávolítani. Életemben nem láttam, szemtől szembe ilyen varázslatosan szavahihető hivőt, ilyen meggyőző fellegjárót. Verseit tán ezért értem akkor is, amikor csak sejtem tartalmukat: beléjük hallok egy feledhetetlen hangot, mögéjük látok egy múlhatatlan arcot.

Zárat akartam nyitni; a tollat, amikor kezembe vettem, afféle kulcsnak szántam az olvasó használatára olyan titkos rugók közé, amelyek szerkezetét magam sem ismertem mindig. Ezek a zárak nem pattannak könnyen. Egy magyar Éluard-versgyűjtemény nem ígérkezik minden sorával hamaros és azonnali élvezetnek. De a meghódításnak is van öröme. S ez a költészet egy része annak a világnak, amelyet az emberiség jobbjai készítenek; amelyet jó minél előbb tisztán látni.