Pap Károly^*

A Belvárosi Kávéház emeleti helyiségében egy próféta ül – Móricz Zsigmond ezzel kezdte elismerő nagy cikkét Pap Károlyról. Népsajátságot kereső és élvező vizsgálódása során benne üdvözölte, Komor András után, a második jellegzetes magyar-zsidó írót.

Pap Károly akkor már valóban alig volt több vagy kevesebb, mint próféta. Délutánonként egy hivatalnok pontosságával vagy egy szerzetes magányszomjával telepedett le a néptelen emeleti helyiség bársonydíványára; maga elé rakta a tintát, a tollat, vastag kézirattömbjét, de alig írt; helyesebben alig fejezett be valamit. Kezében tartotta a tollat, de csak nézett a levegőbe hajszolt kancsal szemével, óraszámra magasba merevítve arcát, amely a széles állkapoccsal, a kiugró pofacsonttal meghökkentő hasonmása volt azoknak az arcoknak, aminőkkel szobrászaink a kitűnőségek ércalakja alatt kuporgó parasztokat akkoriban ábrázolták. Csak néha tett egy-egy vonást az összefogdosott, a sarkán felpöndörödött papírlapon. Ifjúkora óta Jézusról készült hatalmas méretű regényre; legjobb alkotásai – újkori novellairodalmunk remekei – erre voltak előszólamok. Ezt készítgette most is? Nem; kiáltványokat írt, helyesebben egyetlen, de valóban befejezhetetlen kiáltványt a magyarok és zsidók elkövetkezendő bűnhődéséről s e bűnhődéssel elnyerhető rendeltetéséről. Nekem, a szerkesztőnek novella kellett volna. „Nyilvánosság elé lépni most?” Csak olyan írásművel volt hajlandó – s azzal is falragaszon –, amely után mindkettőnket nyilvánosan agyonlőjenek.

Nemcsak mint szerkesztő kerestem fel. Kezdő írókként a Csáky utcai udvari szobában ketten sirattuk el Osvátot. A halál felé lépdelő agg szerkesztő mellett mi voltunk az utolsó tanítványok; Osvát végrendelete tett párba bennünket. Tudtam, honnan s milyen csomaggal indult „Kari”, s ezért döbbentett meg ez a hirtelen – átvágón tett – megérkezés.

Tizenhét éves fejjel önként jelentkezett a frontra – mert ne mondják, hogy a zsidók kihúzzák magukat! – 1919-ben egy dunántúli város katonai parancsnoka lett – külön hadsereget kezdett szervezni, hogy áttörjön Ausztriába, nyugatra, az egész világba, mert ami a mienk, azt mindenkivel meg kell osztanunk! Két évre ítélték. Ezalatt fedezte fel énekhangját, amely valóban rendkívüli volt. Kiszabadulva vándorszínész, vándoroperaénekes lett, s lett volna világhírű is, ha valamicske hallása is lett volna. Mindez a szenvedély, képesség, álom és élmény tört fel első novelláiban, amidőn Mikes a verstől – az ózsidó sirámoktól – a próza felé kanyargatta. Nincs helyem itt, de az irodalomtörténet úgyis elvégzi helyettem, hogy ezeket kellően méltassam. Mindmegannyi megrázó felnyújtózás volt az emberi mélységből valamiféle – más-más irányú – magassághoz.

Példa volt neki Jézus vagy út is? Az ótestamentum világába mélyebben nem merült magyar író. Oly élőnek látta s ábrázolta az ő Jesukáját, a magasságot, hogy megkövezik, ha hősét mindig nevén nevezi. Kiadott egy kiáltványt: Zsidó sebek és bűnök (ahogy tréfásan mondta: zsidó sebek és zsebek) címmel. Emiatt csak azért nem kövezték meg, zsidók és keresztények egyaránt, mert nem vették észre. Az érvényesülés területéről mindinkább kivadult. Tűzzel lobogni utoljára, Gelléri, Sárközi, Halász között, abban a „hetes”-ben láttam, amellyel Németh László akart új írói rohamot indítani, a Tanú előtt. Egy ideig Némethék gödi házában is lakott, feleségestül. Aztán jött a kietlen prófétacsúcs a Belvárosiban. Már az elismerés utánacsapó hangja sem érdekelte. Lekergette a csúcsról az írót is. Műve így megbillent, a másfelé billenő világ felett. Jóslatainak egy részét teljesülni vélte, s megszálltan várta a másik részt, népének nemzeteket oldó nagy elhivatását. Láttam drámáját, a Mózes-t a Goldmark-teremben, s nem értettem, de mégsem kértem felvilágosítást a szerzőtől, mert őt magát torokszorítóan értettem. Aztán elmerült ő is, nyomtalanul, a szörnyű események óceánján. Megrendülten dobom utána ezt a kis koszorút.