A Magyar Nyelvőr ünnepére^*

Győzelmi hírt közölhetünk. A Magyar Nyelvőr megérte a századik életévét.

Erre azért illik a győzelem szó, mert hisz – grammatici certant! – a nyelvészek eredendően harciasak; köztük kiválólag a nyelv tisztítói és védői buzgólkodnak leghevesebben ügyük diadaláért a világ minden táján.

Ritka és ünnepi hát a pillanat. Csaták sorát nyerték meg.

A harci bástya, melyet magyar nyelvünk megóvására Szarvas Gábor 1872-ben emelt, ma is áll, állván a küzdelmet is, rendíthetetlenül. A kártékony dúvadakra, melyek nyelvünk virágos- és gyümölcsöskertjét kerülgetik, változatlan hévvel küldi leleplező fénycsóváit és állj! kiáltásait. Mert azért van ma is végeznivalója ugyancsak. Bár nem teljesen a régi.

Amikor a Nyelvőr vártornya megépült, magyar beszédünk és szellemiségünk fő kártevője a germanizmus volt.

Ez a kertpusztító ma is föl-föltűnik. De sántán, farba-pörkölten, csorba agyarral, elkullogóban.

Megjavult hírlapjaink irálya is.

Fél százada még ilyen cikkek olvastán jelentkezett ügyelő vártára a nevezetes toronyban egy olyan nagy írónk, aki ragyogóan forgathatta volna tollát más célért is:

„…A repriz a szenzáció erejével hatott. Kompetens kritikusok egyformán konstatálhatták, hogy a probléma aktuális s az illusztris író frappáns és artisztikus eszközeivel közel tudta hozni úgy a modern connaisseur-ök differenciálódott idegrendszeréhez, mint a publikum szélesebb rétegeihez.”

Az ilyen írásmű ma ritka. Igazolásául annak, hogy a Nyelvőr-t érdemes volt megalkotni; rászolgált, hogy életben maradjon, íme századik esztendejéig, sőt még azon túl; ameddig csak magyarul szándékozunk nemcsak beszélni és írni, hanem gondolkodni.

Mindenekfölött gondolkodni.

A harcos Szarvas Gábor halála után az őrség vezetését, az őrhely nem könnyű működtetését Simonyi Zsigmond, majd Balassa József, majd Beke Ödön látta el. A folyóiratot ma Lőrincze Lajos irányítja egy kilenctagú bizottság élén.

A Népszabadság szerkesztősége engem tisztelt meg, hogy a magyar író- és hírlapíró társadalom nevében a jókívánság kézfogásait nyújtsam ez utóbbiaknak. Ennek örömmel teszek eleget, noha az örökifjú folyóirat kilences szerkesztő bizottságában magam is ott ülök, s így a megünneplés egy pillanatában elismerő szavaimra saját magamnak is illenék fölkelnem, hogy jobb kezem meleg szorítását bal kezemmel elfogadjam. Ezt úgy oldom meg, hogy – magam is fehér hajú tanítvány – fokozott melegséggel adom át szellemi életünk paroláját a magyar nyelvvédelem, illetve nyelvtudomány két nagy hadastyánának, Pais Dezsőnek és Bárczi Gézának. Mert védelem és tudomány az ő életművük folyományaként lett egy.

 

*

 

Minden nyelvtisztítás csipkelődéssel kezdődik. A hazai nyelvészeti fogd-ahol-éred országos mérkőzéseket Kosztolányi kezdte átváltoztatni élvezetes társasjátékká. Ellenfeleire nem mérges tőrt, hanem nyájas ujjat emelt. Így nem szisszenést, hanem még áldozataiból is mosolyt csalt elő. Megesett ugyan, hogy egy-egy szavaink közé rontott bikát, a nagy tekintélyű Nékám professzort például egy viador kecses mozdulataival döntötte a porba úgy, hogy annak nyelvtudósi lábai ma is égnek állnak. Szépírói szabály szerint dolgozott így is Kosztolányi. Királyokra sütnek rá úgy fölségsértés nélkül gyémántlopást, ahogy ő a novellaszövés mesterfogásaival megérzékeltette a kor egyik legtekintélyesebb nyelvrendszerezőjéről, a nagy Antoine Meillet-ről, hogy nyelvünk ellen tett gáncsvetései során lekenyerezték – még a Benes-szellemű – cseh kortársak.

Lőrincze Lajos más területről érkezve ugyanennek a módszernek hatékonyságát fedezte föl és fejlesztette. Hogy a meggyőzés ne ingerült csetepaté, hanem szellemi élvezet közben történjék. Hogy helyes útra a tévelygőt ne taszítás és ráförmedés, hanem udvarias karnyújtás és mosoly terelje. Csak a hajdani vándorszínészek munkája hasonlítható ahhoz a szívóssághoz és eredményhez, amelyet Lőrincze Lajos és fölsorolásra éppúgy érdemes társulati tagjai mívelnek.

 

*

 

Csatanyerés történt tehát nem is egy, de attól távol vagyunk, hogy magát a harcmezőt magunkénak mondhassuk. Mert hisz ez nem is valami hősi mező, hanem közönséges rét, melyen versengve nő a hasznos és a kártékony növény, s így a jót ápolni, a rosszat irtani: a mívelést, a kultúrát fönntartani befejezhetetlen föladat.

Sem Bárczi Géza, sem Lőrincze Lajos nem lát okot a gaz tépésének csak percnyi csökkentésére sem. Én jó tépő társunknak tartom az időt is. A divatszavak – e talajszívó dudvák – élete is rövidül. Tíz éve még igénnyel írt tudományos írásokban is nyüzsgött a kísérteties, a döntő, a zömmel, a cipőféleség, a nem véletlen, hogy s az a különös hazai fordulat, mellyel hovatovább Platón szövegén is helyesbítek a golyóstollammal, hogy kiemelés tőlem.

Mindez magától is elszárad, és csak ritkulni fog az az utóbbi időkben a náthajárványként elharapódzott sor kerül rá is, amely miatt érzékeny idegzetű barátom hírlapokat gyűr, hírközlő eszközök gombját töri a hirtelen elfordítással.

Bíznunk kell abban, hogy idővel javulni fog értekező prózánk s főleg némely esztétikusunk és eszmefejtőnk irálya is. Előbb-utóbb csak fog hatni rájuk e téren is a népuralom; mert hisz világosan írni elsősorban demokratikus követelmény. Szívesen megszorítjuk az agyunkat nehéz dió föltöréséért, ha abban aztán méltó tartalmat lelünk. De fölháborodunk, ha csak aszott, férges belet lelünk, vagyis ha az író becsapott bennünket: velünk végeztetett olyan erőfeszítést, amelyre neki se mondandója, se tehetsége nem volt. Ám ez ellen is képzelhető osztályharcos ajánlat. Vasmunkás vagy traktoros testvér, ha olyan cikkünkön küzdöd át magad, melynek sovány tartalmát negyedannyi idő alatt, negyedannyi szóval te magad hiánytalanul el tudod magyarázni nejednek, tudd meg, hogy annak írója 1. megvet téged, 2. bitorolja a helyét; penderítsd ki tehát íróasztala mögül, és cserélj vele szerszámot. Mert az bizonyos, az ilyen szellemi társunk alig különbözik azoktól a hajdani vásári csodaszerárusoktól, akik, hogy magukat tudós professzoroknak tüntessék fel, szavaikat ekként emelték a latin magasságába: hókusz-pókusz, bim-bele-mókusz.

Mert emberi létünkben szerzett tulajdonaink közt alig van szentebb, mint a nyelv.

Ezért is lehet meg a helye e százéves fordulón annak, hogy a múlt eredményei és törekvései után véssünk egy pillantást arrafelé: és a jövőben mi föladata lehet még a nyelvvédelemnek.

Nagyobb kérdés ez, mint gondolni lehetne. Világjelenség: a nyelvészet kiáradt évszázados folyammedréből. A nagy genfi nyelvtudósnak, Saussure-nek a nyelvek szerkezeti működéséről tett fölfedezései hovatovább behatoltak a szociológia, az etnográfia, a történelem – még a társadalmi harcok történelmének – a területére is. Azt sugalmazva, hogy azokban ugyanolyan szerkezeti törvények – struktúrák – hatnak.

De van a nyelv újabb kori társadalmi működésének egy másik, az előbbinél még fontosabb értelmezése. Ez a tudomány bennünket, Kelet-Európa ugyancsak összekevert népeit különösen közelről érinthet. Még inkább bennünket, magyarokat. A nyelvvédelem tudománya ezúttal is az emberi haladás védelmével való társulást kínálja.

A világon összemérhetetlenül több a nyelv, mint az ország. A szocializmusnak még a humanizmusból örökölt nagy törekvése – és győzelmének egyik lenini alapföltétele – a nemzeti önrendelkezési jog a földgolyó jelentékeny részén még nem valósulhatott meg. Hatalmi erőviszonyok akadályozzák. A politikusnak ezzel szemben fegyelmet kell tanusítania, épp a leendő siker érdekében. Nem elvföladást tehát, nem megalkuvást, mert hisz ez a sikerről – s így az egész eszmerendszerről – való lemondást jelentené.

Az eszmének ez a föl nem adása ró sajátságos és anyaian tapintatos tennivalót a népek mai nyelvápolására. Hisz a nemzet létismérveinek – ahogy Lenin szavai nyomán a szovjet bölcselet ma hangsúlyozottan tudatosítja – tán legfontosabb tartozéka „a nyelv tartós közössége”. A nyelvvédelem így történelmi szükségszerűség folytán is összefolyik, a nemzeti tudat védelmének fogalmával; ami viszont – s ez ugyanígy megolvasható Leninben, csakúgy, mint Marxban – az elnyomott osztályok védelmi harcával olvad szervesen össze.

Magyar anyanyelvünk e tágabb értelmű védelmét nem ábrázolhatjuk derűs színekkel. A nyelv táplálta közösségi tudat hazánkban aggasztóan sorvad. Ez pedig oly végeznivalókra sarkall, melyek végett szellemi életünk gyökérzetéig kell lehatolnunk. Egy-egy esetben súlyosan mérgező gombásodást kell megakadályoznunk; más esetben a talajt kell megforgatnunk, fölhasználva mindazt a tápsót, amely alkalmazásában fájdalmasan elmaradtunk mind a keleti, mind a nyugati népek mögött.

Hadd mondjak mindkettőre egy-egy példát.

Elménk tartalmának s hajlamainak megvizsgáztatására egyre gyakrabban használ a lélektan afféle beugrató kérdéseket is. Egyik vidéki egyetemünk első éves hallgatóinak kérdőívén ezek sorában ez is ott volt: milyen nyelven beszélnek a székelyek? Vannak kérdések, melyekre – ha testi vagy közösségi állapotunk jól működik – agyunknak gépiesen, ösztönösen kell kidobnia a választ. A fenti kérdésre a válaszok huszonhárom százaléka ingadozó volt. De akadt, amely a székelyt külön nyelvnek, sőt olyan, amely románnak vélte. Hogy azoknak a diákagyaknak az állaga valami vetületben szellemi életünknek is a tükre: ma már hangos panaszban is kifejeződik. Nyilván ki fog fejeződni az is, hogy szellemi életünk, így nyelvünk és közösségünk sok újkori kérdésének homályban tartásával voltaképpen annak ártott, amit renyhesége mentségéül hangoztatott, a köröttünk élő népekkel való barátságunknak.

Ez pedig mai helyzetünkben éppenséggel a fogalmak helyes megvilágítását, azaz mai érvényű hatékonyságát kívánja tőlünk.

Teendőnk e téren is dandárnyi. A részletes fölsorolás helyett említsem csak azt a második példát, amelyet szellemi berkeink csenevészesedésének, azaz a sápkórság megszüntetésének okául ígértem. Amit a talaj megforgatásáról, a már világszerte alkalmazott tápsóknak végre nálunk is kipróbálandó szükségéről mondtam.

Fölismerve a nyelvi tudat és a haladó közösségi tudat szimbiózisát – szerves együttélését –, nyilvánvaló, hogy egy tizenötmilliós anyanyelvű nép tudatát mélyen befolyásolja, hogy mi, szellemi irányítói, milyen tudatot fejezünk ki magának a közösségnek lelkületéről, haladó képességéről, múltbeli és jelenkori állapotáról.

Jómagam írtam le nem is egyszer, milyen veszélyes felelősség nélkül az úgynevezett nemzeti büszkeségről szónokolni. Ezt az érzelmet ugyanis csak egy lépés választja el a nemzeti türelmetlenségtől.

De még felelőtlenebb s így még veszélyesebb mellébeszélésünk erről az érzésről. Mert hiszen így a még megvizsgálandó nemzeti büszkeséget – a tisztázandó jogos nemzeti érzést – is az első demagóg valóban nemzeti türelmetlenségbe, jogfosztó nacionalizmusba taszíthatja a megvilágítatlan agyakban.

Nemcsak a magyar országlást, nemcsak a nemzetet, hanem magát a népünket is – álszemérem volna elhallgatni – rengeteg elmarasztalás érte azoknak a népeknek a részéről, melyeket akár egészükben, akár nemzeti kisebbségeikben a hajdani monarchia uralkodó osztályai elnyomtak (alig másképp, mint bennünket, magyarajkúakat). Ezek az ellenkező irányú – már nyelvünket s népünket érő – sérelmek alapját mind ez ideig mi nem vizsgáltuk meg szükséges alapossággal. Egy sajnálatosan megörökölt szemlélet hatása alatt szellemi életünk hajlott rá, hogy mindezekben a fájdalmas kérdésekben eleve csakis az új sérelmek megfogalmazóinak bólintson. A türelmetlenséget, mely nyelvünk és népi tudatunk jogos fejlődését csorbította, főleg két „beismerésünk” igyekezett csitítani. A múlt század végén a magyar kormányok is mélyen megsértették az akkor velünk együtt élő más népek nyelvi és nemzeti tudatát. Azután pedig hírhedt „kultúrfölényünkkel” sértettük ezeket, sőt sértjük szinte mind a mai napig.

Évekkel ezelőtt több íves történelmi tanulmányban vetettem papírra a múlt századi államoknak – így az akkori magyar államnak is – végzetes tévedését az állam nyelvének erőszakos terjesztése, általánossá tétele terén. A bajforrás, mint tudjuk, jakobinus eredet. A hírhedt kultúrfölény megvilágításának elősegítésére itt ejtenék befejezésül néhány szót. Ugyancsak egy szaktudomány igénybevételével.

Lélektani alapmegfigyelés: a létre tudatosodó egyénnek ahhoz, hogy megálljon a világban, önmagát valamiféle központi helyzetbe kell képzelnie. Gyermekkorunkban mindnyájan azt hisszük, hogy a világ köröttünk forog, mert hisz a valóságot ilyen táguló körbevizsgálódással ismerjük meg. Éppen a marxista szociológia fedte föl legtárgyilagosabban, hogy az egyén e tulajdonságaihoz hasonlóan a népeknek is megvan ez a világközpontú érzése. Nincs nép – a nigériai yoruba sem –, amely ne saját magát tartaná a legfontosabbnak. A tökéletességnek ez a tudata logikailag folyik át a felsőbbrendűség egyfajta érzésébe. Ezt elfogultságnak éppoly helytelen nevezni, mint a szüleinkhez való fokozott ragaszkodást.

A provincializmusnak alig van kiáltóbb tünete, mint ötven vagy száz év előtt divatos fogalmak vagy ruhadarabok hordásától mai helyeslést vagy tetszést elvárnunk. Egy vita folyamán idéztem már, de hadd idézzem a fogalmak gyorsítottabb irányulása végett ezúttal is, hogy mi sorolandó még a lenini alapú megfogalmazás szerint a nemzet elengedhetetlen jegyei közé: „…az etnikai hovatartozás tudata, valamint a lelki alkat, az életmódnak és a kultúrának bizonyos jellegzetességei”. Nem hiszem, hogy ezek vállalásáért és érvényesítéséért bármely európai nép bennünket a kultúrfölényeskedés bűnében marasztalna el.

Nincs nép, amelynek ne volna nyelvvédő mozgalma. Ezek azonban sehol sem érik be pusztán a nyelvtani szabályok óvásával. Voltaképpen a gondolatnak helyénvaló – az illető nép esze járása szerinti – kifejezéséért küzdenek. Magyarán a nép lelkületének – szellemi életünkben mindaddig szinte gyanúval kerülgetett – lelki alkatának érvényesítésével.

Nem hiszem, hogy a Magyar Nyelvőr megszületése századik évfordulójának e megünneplésével túlléptem azt a vonalat, melyet nagy elődeink egykor föladatuk határául szabtak. Harcosak voltak, de vajon valóban csak grammatikus buzgalomból-e? A kiegyezés ötödik évével – 1872-vel kapitalizmusunk fölemelkedésének, de szellemi életünk lejtőre bukásának is jelentős szakasza zárult. Az őrtorony megrakóit nemcsak a nyelvészek részéről illeti hála. Ösztönösen vagy tudatosan többet akartak, mint tiszta beszédet. Hisz a beszéd csak eszköz. Általa állt össze a nép, a nemzet, az ország. Mikor teremtődött meg az ember? Amikor – tán még négykézláb járván – egy jajjal, egy kiáltással segítségül hívta egy társát. Nincs féltenivalóbb kincsünk ennél. Hisz közben kiderült, hogy igazán gondolkodni is csak szavakkal tudunk. Mi vár tehát reánk a jövőben? Amit először is beszédünkkel lesz erőnk tisztázni.

 

*

 

Kössük bogra a látszólag szétágazó szálakat. Diaszpóránk mai állapotában nyelvünk a nép. Sajátos tulajdonságaiból ma főleg ez sugározhatja azt az erőt, amely a mi társadalmi közösségünket egyenrangúvá teszi a többi népek jól működő közösségével. Századunk tán legmegrázóbb csalódásaként az a forradalmi kívánság, hogy minden nép a maga portája előtt söpörjön, vagyis hogy mindegyik maga távolítsa el a szemetet, odafajult, hogy a nacionalizmus fájdalmas újjáéledése folytán a söprűk a port világszerte egymás portájára, sőt egymás ablakába verik, leghevesebben természetszerűen a legközelebbikre. Súlyos megállapítást teszek, alázattal várom a cáfolatot. Mi, szellemi életünk munkásai, elmarasztalhatók vagyunk abban, hogy nem a por elhessegetésében, hanem hosszú évekig mondhatni az ablakok még szélesebb kitárásában segédkeztünk. Hajlamosan arra, hogy a port szinte szemenként akár mikroszkóp alá vegyük: hátha érték rejlik benne, bárhogy marja az ilyenre érzékeny szemet. Nyomjam meg még jobban a tollat. Érzékelhető – távolabbról főleg – bennünk, magyar írástudókban, olyan hajlam is, mely különös érzékcsalódással még ma is egy egész népet vél penitenciára szoríthatónak az 1919-től 1945-ig tartó úgynevezett Horthy-korszakért. Verjük le végre ezt a cégért. A századelő Oroszországa nem II. Miklósé volt; hanem Tolsztojé, Csehové, Gorkijé is. Az a mi kérdéses korszakunk Móriczé és Babitsé is, hogy csak azokat mondjam, akiknek már akkor megvolt közösségkormányzó hatásuk a nyelv erejével.

 

*

 

De legyen az utolsó szó mégis a derűé. Munkára az a legjobb biztató. Kezdjük a portörlést rögtön azon, ami kezünk ügyébe esik. A Népszabadság 1972-es zsebnaptára azon a néhány lapon, amelyre a legfontosabb tudnivalókat szorítja, közzéteszi, hogy a világon hány nyelvet beszél ötmilliónál több ember. A magyar mellett ez olvasható: 12. „Mario Pei úr, a Columbia Egyetem professzorának adatai nyomán.” Kérem az olvasót, vegyen íróeszközt, s húzza át ezt a számot s fölébe ezt írja: 15. A professzor úr tévedését mentheti, távol él tőlünk. A helyes adatokat mi tudjuk, testközelből.