Trágár szavak^*

A Nagyvilág érdekes és fontos kérdésben hívja kerekasztalhoz az írókat. A trágár szavak szólásjogot kérnek immár papíron is.

Megkérdeztem egyszer – még falukutatásaink során – egy körorvost, hogy ő az úgynevezett köznyelv keresetlen szavain nevezi-e meg vizsgálat közben betegei altesti szerveit. (A nőkét főképpen.)

Véletlenül sem. (Ugyan!)

– S miért?

– A gyógyulásuk érdekében.

A gyógyító és a beteg hatékony viszonyának érdekében.

 

*

 

Megkérdeztem egy falusi káplánt is, ugyanebben az időben, hogy a trágár szavak közül melyek mennek bűnszámba, már a gyóntatás és föloldozás során.

Maga sem tudta meghúzni tüzetes pontossággal a határvonalat.

 

*

 

S megkérdeztem egy jegyzőt: az ügyek-bajok intézése közben kikkel szemben s mikor enged meg magának útszéli szavakat.

– Csakis megvetésül. Csakis azokkal, akiknek nem adom meg az emberséget.

 

*

 

Ez jutott eszembe, kézhez kapván a Nagyvilág megtisztelő fölszólítását, hogy mondjak véleményt én is a trágár szavak terjedéséről, illetve terjeszthetőségéről; a szabadszájúság jogáról nyitott körkérdésükhöz. Tapasztalataimból mondanék el inkább néhányat. Megtoldva némi szabad elmélkedéssel.

 

*

 

Miért fűződik legtöbb ember képzeletében a trágár szavak használata az úgynevezett alsóbb néposztályokhoz? Igaz vajon, hogy a durva kezű emberek beszéde – mintegy a nyelve – is durvább?

Ez tévedés. Nem a szegénység, nem is a faragatlanság determinál a trágárságra.

Azok hajlandók durvábban beszélni, akik parancsolnak. Tüzetesebben kifejezve, akik arra kényszerülnek, hogy akaratukat másokra szavak segítségével vigyék át.

A hang durvaságát így két tényező befolyásolja. A parancsoló türelme és az engedelmeskedésre kötelezett hajlékonysága. Közmondásos a kaszárnyaudvaron gyakorlatoztató őrmester szótára. Dühe kibocsátására él vele.

Az övénél csak a bivalyok – a legértelmetlenebb igavonók – hajtói üvöltik magukat rekedtebbre. Vagy viharban a hajóskapitányok. De néha nagy dámák is, a személyzetükkel. Ismerjük a szerkesztőségi tagok eszmecseréjének tónusát, fölpillantva a tökéletesen elfogadhatóra csiszolt, a kínosan nyomdaképes kefelevonatokról.

Röstelkedve fordulok már népi élményeimhez. Ám emlékezetem szerint a pusztán a juhászok kevesebbet káromkodtak – nemcsak állataikhoz szólva –, mint a csikósok. És a csikósok is kevesebbet, mint a csordások.

Legvaskosabban valóban a kanászok engedték ki magukból az indulatot.

Meg aki munka közben megsebezte, megégette a testét.

 

*

 

Apám – mert ő meg a vasat kezelte – el-elkáromkodta magát.

De nemcsak szülei és anyám jelenlétében nem, hanem az én jelenlétemben sem. Hogy trágár szó is vegyülhetett átkaiba, azt csak arról gondolom, hogy miképp nyelte vissza rögtön a mondatot, mihelyt mi, gyermekei, ilyen alkalmakkor a közelébe jutottunk.

Anyai nagyapám – aki bognár lévén engedékenyebb, puhább jellemű anyagnak: fának parancsolt – még pallérozottabban adta jelét esetleges ingerültségének. S azt másoktól is elvárta. Házában, de csak a portáján is, azt sem volt szabad kimondanunk, hogy fene. Helyesebben, felnőtt korunkig volt az ilyesmi szigorúan tilalmas. Amíg a beszéd módjáért ők feleltek. Az első rosseb, azt hiszem, az érettségi letétele után hagyta el körükben a számat.

Ezek magyarázzák tán némileg, miért hökkentett engem meg olyannyira, amidőn úgynevezett tanult népeket hallottam először trágárkodni. Értelmes emberek értelmes emberekkel váltottak gondolatot. Hiányzott tehát a káromkodás hitele, háttere: az akaratközlés erőfeszítése. Kezdő művész koromban, tincseim átmeneti megeresztése idején, magamra hívtam a közérdeklődést, persze én is egy-egy – akár még általam is – népiesnek hitt blaszfémia megeresztésével. Senki szájából nem hangzott idétlenebbül.

Úgy szoktam le róluk, fitogtatásnak érezvén őket, ahogy az idegen szavakról.

 

*

 

Van mégis, amikor megütközés nélkül fogadjuk a mosatlan szavak legvaskosabbjait is.

Ha épp csak gügyögni kezdő gyermek ismétli őket jelentésük tudta nélkül; ártatlan leleplezésként tehát s így még megmosolyogtatóan is, mert hisz az ilyen leleplezés örök komikai elem.

És ha az anyanyelvben egészen vagy részben járatlan idegen mondja őket; tehát szintén ártatlanul, ugyancsak az előbbi komikai törvényt működtetve.

Vagy ha valaki az illetlenségek kimondására már tudatos módon oly derűs hangulatot – ugyancsak komikai helyzetet – képes teremteni, amely háttérbe szorítja a szavak fogalmi képét, és csak a csattanó hatást érvényesíti. A jelentés és hatás ilyen cseréjét nyilván a derűkeltés egyéb módja – az enyelgés, a becézés is – megteremtheti.

Az élőbeszéd világában. Keresem a példát, hasztalanul már percek óta, az irodalom területén. Nyilván van, s ha tovább állatom tollamat e papír fölött, feltétlenül találok idéznivalót, mert emlékezetem kapott szimattal dolgozik. De hogy mégsem akad semmi eszembe, az eseteknek kivételesen ritkának kellett lenniük.

 

*

 

„Az emberek sehol annyit nem verik és nem káromolják egymást, mint ebben az országban” – írja naplójába a 18. század végén egy hazánkban átutazó jó szemű idegen.

Nem kell idegennek lenni, csak idegenben kell eltölteni némi időt, hogy a zord megfigyelés második részén ma is megütődjünk. Akár Londonból, akár Tbilisziből megtérve utazom le hazai villamoson egy jegy árát (itthon is még úti élményre finomult füllel), az újdonságként kapott jelleg: az eleve érdes, ingerült hanghordozás. A gégének, illetve az idegzetnek az a fajta türelmetlenségi állapota, amelyre a pásztorok, jelesen a kanászok nyelvezetét említve véltünk mentséget lelni.

Ebbe a köznyelvbe – úgy értve, hogy köztéren: nőink és gyermekeink füle hallatára folyó nyelvbe – mind gyakrabban villannak bele obszcén szavak és kifejezések. Nem régebben, mint tegnapelőtt ütötte meg dobhártyámat a 4-es villamoson egy olyan, minden különösebb indok nélkül, de mégis emelt hangon kiejtett nyomdaképtelen szó, amely ha szobámban hangzik el, annyi vendég közt, mint ahány utas ott a villamosban szorongott, hetyke fölbocsátóját karon fogva vezetem ki a helyiségből. Az a villamos is szoba nekem. Szobám a városom, az országom is.

 

*

 

Az obszcén szavak terjedését azok próbálták nyelvi demokratizálódásként értelmezni, akik az alacsonyt a népben is összetévesztették az aljassal. Akik akkoriban, 1945 után, a „láthassák, tagtársak”-féle szólásokat is terjesztették, egy helytelen magyarsággal beszélő kisgazdavezér félreértett népiességének majmolásaképp.

Ha elfogadjuk, hogy a trágárság mint indulatkitörés istállókban semmivel sem tenyészik jobban, akár akadémiai folyosókon vagy színházi kulisszák mögött, el kell fogadnunk, hogy a demokratizálódáshoz semmi köze sincs. Sőt akadálya annak: aki türelmetlenül közöl egyéni akaratot, eleve nem lehet demokrata.

 

*

 

A szavak és fogalmak kapcsolata ugyanis olyan, mint a transzmisszióval forgatott kerekeké. Hatnak, de ugyancsak egymásra. Amíg a fogalomhoz mocsok tapad – márpedig az obszcenitáshoz csakis az tapad – a szavak tisztán tartásával lehet mód azok állapotán is segíteni.

Ezért vagyok én azok táborában, akik népünk emelkedésére, „tsinosodására” a szavak ilyenfajta tisztítását – tisztán tartását – is fölhasználnák. Noha nem kell tán említenem, hogy prűd – illemcsősz – aztán igazán nem vagyok.

De kényes az vagyok, és senki nem veheti zokon, hogy elsősorban mesterségem eszközeire vagyok az. De finnyásan elválasztom tágabb családomat – népemet is – e műszerfinom eszközök felelőtlen és avatatlan forgatóitól.

 

*

 

Az irodalomnak ugyanis a trágár szavak kimondhatóságára nemcsak hogy nincs szüksége, hanem ez a „szabadság” az irodalmat minden esetben az egyik hajtóerejétől fosztja meg.

Olyanfajta szabadság lenne ez, mint a versnek a „forma nyűgeitől” való megszabadítása. Ahogy forma nélkül immár „szabad” vers sincs, akként a prózai, de akár az utcai, a társalgási közlés elfogadott formáinak megtartása nélkül sincs művészi közlés. A ma merészen kimondott szó éppen a kimondás gyakoriságának arányában veszt – merészségéből is.

De a művészi közlés feladata nem is egy-egy szónak a kimondása. Hanem megérzékeltetése. Ehhez pedig – rejtelmesen – épp a megérzékeltetendő fogalom köznapi nevének minél magasabb ívben való elkerülésével vezet az út. Azt, amit Szabó Lőrinc A huszonhatodik év egyik mesterdarabjában – a Hasonlattá vált minden kezdetűben – örök élményül írt a szívünkbe, két szóval is leírhatta volna. Homokba.