Nyelvvédelem és nyelvtámadás^*

De anyanyelvünknek ez az aggódó ápolása, féltő gondozása nem torkollik-e vajon valamiféle elfogultságba, szűkkeblűségbe? A féltéstől csak egy lépés a – féltékenység! A virág és a hasznos növény közül kikapáljuk a gyomot. De abban, amit mi gyomnak nézünk, nem vél-e más vajon egyet-mást szépnek, sőt hasznosnak?

Ez a gond nem mai. Névvel először Schöpflin Aladár nevezte ezzel, hogy nyelvi sovinizmus. Kosztolányi Dezsővel esett vitájában írta le először az akkor megújuló nyelvművelés puristái – szótisztítói – majd csak ortológusai – nyelvjavítói – bírálataképpen.

A kifejezés éles, de – ezzel – tanulságos. A nyelvvédelem, illetve nyelvápolás helyzete, s így kérdésköre is ma más, mint Shöpflin és Kosztolányi jó harminc éve megvívott – mindvégig példásan tiszta kardokkal, bár nem sebejtés nélkül megvívott – szellemi párbajában. A kérdéskör ma sokkal tágabb. Már csak azért is, mert a sovinizmus jelentése fájdalmasan megélesült; azóta a fasizmussal köszörülődött, köszörülődik sok helyütt ma is.

Sovinizmuson Kosztolányi még – szó szerint idézem – „nemzeti kizárólagosságot, elfogultságot, önimádatot” ért, „mely csak önmagát ismeri és ismeri el, ezenkívül minden mást tagad”. A fasizmus ráadása – mint a lefolyt és folyó szörnyű tapasztalatokból tudjuk –, hogy az már nemcsak tagad, hanem „ezenkívül” mindent irt, minden másféle fajtát, vallást és természetesen nyelvet.

Az idegen szavak irtásától – Schöpflin és Kosztolányi vitájának tárgyától – embermillióknak a nyelvük miatt való irtásáig az út nem kisebb, mint ég és föld között. Sokan mégis valamiképp azonosnak, legalábbis egy kiindulásúnak vélik.

Nézzük előbb az elsőt, a szelídebbet.

Ezt ma már szinte mosolyogva vizsgálhatjuk. Harminc évvel ezelőtt az ország legtekintélyesebb szépirodalmi kritikusa a sovinizmus veszélyétől azokat védte, akik a nyelvünkbe fölöslegesen beáradó idegen szavak ellen – küzdöttek? Nem, csak fintorogtak. Ady nagy fegyvertársának ugyanis az volt a véleménye – a vita elején! –, hogy az idegen, sokszor már akkor nemzetközinek nevezett szavakat „nyelvünkből száműzni annyit jelent, mint elvágni néhány szálat, mely gondolkozásunkat az egyetemes emberi gondolkozáshoz fűzi”. Meggyőződése szerint „ezeket a szálakat nem szabad elvagdalnunk, inkább szorosabbra kell fűznünk. Mindent el lehet mondani rólunk, mint azt, hogy túlzásosan benne vagyunk az emberiség egyetemes gondolatvilágában”.

E fölfogás szerint tehát, ha attitüd, nüansz és gejl helyett magatartást, árnyalatot és émelyítőt mondunk, kapcsolatot szakítunk a tágabb emberi műveltséggel; Schöpflin Aladár tételbe is foglalja megjövendölését: „a purizmus itt akaratlanul is veszedelmes szellemi irányvonalba kapcsolódik bele”. Megismétli a szót is: igen, a sovinizmuséba.

Mielőtt véleményt fűznék ehhez, mondhassak el Schöpflin Aladárról valami személyest; nem tudom, lesz-e másutt valaha alkalmam az elmondására.

Körülbelül azokban az esztendőkben, amikor ő ezt a véleményét papírra vetette, a politikai rendőrség engem letartóztatott. A Társadalmi Szemle akkori szerkesztője, mint a lap munkatársát, szerkesztőségi értekezletre hívott. Ezen azonban ott volt egy illegális megbízott is, és ennek nyomában már érkezésemkor a hatóság fegyveresei. Így már az előszobában orrba irányított pisztoly, fölemelt kéz (mint egy rossz filmben), otthon meg persze házkutatás, hozzátartozók gyötrése stb. mondhatni: szerencsére. Mert az utóbbi lezajlása után feleségem rögtön fölhívta Babitsot, mint égboltunk legnagyobb tekintélyét, s nekem – a Nyugat oldaláról – ugyancsak szerkesztőmet. Babits – kevéssé jártas lévén ilyen ügyekben – az ő egének tekintélyét, Schöpflin Aladárt hívta föl – tanácsért.

Mit tudhatott akkor rólam – a harmincas évek elején Schöpflin, az Ady-gárda veteránja? Vajmi keveset. Ez is elég volt – ha ugyan e nélkül is nem tette volna meg –, hogy azonnal, vagyis hajnali negyed háromkor, egy hideg, esős vasárnap, kikelt az ágyból, fölvert két ilyenre alkalmas országgyűlési képviselőt – Fenyő Miksát és Bajcsy-Zsilinszky Endrét –, és ezek levelével, még az éjjel bement a főkapitányságra. Három nap múlva, amikor én szabadon mindezt megköszöntem neki hivatala folyosóján egy néma kézfogással, azt gondoltam, ne csókoljak-e, ha már beszélni nem tudok, legalább kezet neki; hisz apám lehetett volna.

Mindezt annak bevezetéséül: Schöpflin Aladárnak ebben a vitában alapállásszerűen nincs igaza.

Schöpflin a nemzetközi szavakat a nemzetközi fogalmak buzgó szálláscsinálóinak tekinti. Ha ki tudom mondani, hogy pszichopatológia vagy gentleman–agreement, előbb-utóbb tudni akarom a tartalmukat, olyasféleképp, mint ha kezemben egy pohár jó hírű bor, nyilván bele is kóstolok.

De van a dolognak egy gyakorlati, szinte köznapi hasznosságú hatása. Aki kétszersült helyett kekszet mond, az angol szavak óriás hombárjából sajátít el, legalább egy morzsányit. Az idegen szavak átvétele tehát igazánból ingyen Berlitz-kurzus; nem gátolni, hanem fejleszteni kellene. Mikor is hallottam először azt, hogy garde-robe, meg az ikertestvérét, a garde-dame-ot? A tápéi csikós is édes nagyanyjától megkapja már Baudelaire nyelvéből azt, hogy lavór. Mert – hosszú volna elmondani, minek folyományaképp – különösen a francia nyelv honi útjának kikövezésére kínálkoznak kezünk ügyébe ilyen ingyen, minden erőfeszítés nélkül elsajátított szavak: a perron például, meg ami csaknem rímel rá, a lorgnon; a frizőr. A ridicule! Vannak, melyekkel nemcsak nyelvészeti, hanem történelmi tudásunk is bővül. Ilyenek a családi névből képzett főnevek, például a Récamier asszony emlékét őrző kettős ágy. De áramlanak e játszva tanításnak kincsei minden országból, távoli világrészekről is összevissza. Kínáról, akik századokon át semmit sem tudtak, a mandarin és a kuli szót azok is mintegy személyes élményként használják.

Vannak elkerülhetetlen idegen szavaink. Vannak, amelyek jó szolgálatot tesznek. A parlament se nem országgyűlés, se nem nemzetgyűlés: a tanácskozás egy formája. Fölösleges volna lefordítani. Mellesleg a formá-t is.

Vannak személynévből keletkezettek, mint az, hogy pasztörizálni. Ezeket nyilván a hála teszi kitéphetetlenné. Külön erőmutatvány részünkről a kitűnő tudós, Conrad Röntgen nevének a kiejtése; készülékének, mely milliók életét mentette meg, mégse adjunk más nevet.

Kétségbevonható azonban, hogy a világszerte egyformán, illetve nagyjából hasonlóan használt kifejezések szoros kapcsolatban vannak azoknak a dolgoknak az elterjedésével, amelyet jelentenek. A színház neve Európa csaknem minden nyelvén a latin theatrum-ból, a mozié a görög kinetographia-ból származik. Az elsőt lelkes nyelvújítóink a színlelés nyomán magyarították. A mozi-kinematográfia magyar megfelelőjéből, a mozgófényképszínház-ból valamelyik pesti külvárosban keletkezhetett – a suli, a cuki, a fagyi szótani törvénye alapján –, majd nyert Heltai versében polgárjogot.

A nem nélkülözhetetlen, a hálára nem kötelező, a tehát csak így idecsellengett szavak dolgában más a szerény véleményem; a fájdalmas tapasztalatom.

Itt a bizonyíték. Vívásom közben cselfogást alkalmaztam. Most leleplezem magam, némi – tehát nem túlzott: nem visszavonó erejű – mentegetőzéssel.

Mi volt az első ingyen francia szó? A garde-robe? A ruhatár értelmű gardrob szavunk franciául eredetileg szoba-klozetot jelentett, később az öltönyök összességét; a ruhatár azonban Franciaországban vestiaire. Rokona, a garde-dame viszont francia területen az égvilágon semmit nem jelent. Friseur-t se keressünk Éluard honában, mert ennek a neve ott coiffeur. A lavór – a lavoir – nem mosdótál, hanem mosókonyha; a mosdótál neve: cuvette. Természetesen a perron sem a villamos pitvara, hanem a házajtóhoz kintről fölvezető kőlépcsősor; a peron neve a Szajna-parton plate-forme, amiből önként következik, hogy a platformé viszont entente. A francia szótárakban még récamier címszó alatt sincs semmiféle alvóalkalmatosság; ezt – a kettős ágyat, illetve heverőt – ők még csak nem is sezlon-nak, hanem divan-lit-nek mondják. Meddig folytassuk még? Kekszet külföldön csakis biscuit néven kérjünk; a cake még Angliában is kalácsféle.

A lorgnon-t, melyet század eleji regényeink dámái annyi franciás keccsel emeltek szemük elé, a franciák face-à-main néven ismerik. A ridikül sac-à-main. A lornyon, az a cvikker. A mandarin nem kínai szó. A Mennyei Birodalom egy bennszülöttje soha nem értette. A szót a portugál gyarmatosítók hozták a XVII. században – Indiából. A kuli is Indiából való. A kínai kulikat nem kulinak hívták.

*

A fölösleges idegen szavak használata tehát nem műveltségre, hanem éppenséggel műveletlenségre vall. Általuk nem az európaiakhoz közeledünk, hanem azoknak az egykori primitív népeknek a királyaihoz, akik az ébresztőórát a nyakukba akasztva viselték, de ott sem időmérésre, hanem ékszerként, fitogtatásul.

Tanuljunk idegen nyelveket. Minél többet, minél alaposabban! De természetesen avégből, hogy általuk idegen nyelvűekkel értessük meg magunkat, s ne honfitársainkat késztessük ámulatra és – kacajra.

Mindenekelőtt tehát anyanyelvünket tanuljuk meg úgy, hogy szellemünknek a röpte és ne botlása keltsen mosolyt.

A kérdésnek ez a része, így van, alapjában csak mosolyra készteti az arcot. Vannak sajnos a kérdésnek, a nyelvi sovinizmusnak olyan elemei, amelyek, mint látni fogjuk, egyáltalán nem mosolyt csalnak az arcra; hanem komorságot és könnyet.