Nehéz nyelv-e a magyar?^*

„Pedig hát a magyar ugyancsak nehéz nyelv!” – olvashattuk a múlt hetekben a Magyar Nemzet egy varsói tudósításának élén; szellemi teljesítményeink ottani megismertetéséről szólt. Ez a nyelv miatt bajos.

Csaknem ugyanakkor értesültem egyik kitűnő ifjú finnugor nyelvtudósunktól, hogy a helsinki egyetemen még nemrég is, amidőn ő ott járt, a magyar tanszéknek mindössze három hallgatója volt. Kezdetben ugyan sokan beiratkoztak, de a tanszék akkori magyar vezetője, a szemeszternyitó órákat minden évben a magyar nyelv párját ritkító bonyolultságának ízleltetésére szentelte. Megérthető, hogy ezt a főzetet hovatovább mindenki már a csípős híre miatt is kerülte.

Hogy nyelvünk nehéz, ennek hangoztatására többé-kevésbé már minden magyar hajlamos. Nem tudom, sokszor nemcsak gyermekes kérkedésből-e, hogy lám, mi mégis milyen könnyedén kezeljük ezt a más számára oly kiismerhetetlen masinát! Ha én születésemtől fogva hordhatnám egyik kisujjamban a latin nyelvek igeragozásának elsajátíthatatlan időrendi egymáshoz viszonyítását, a másikban pedig ifjúságom egének gyászba borítóját, a der-die-das-t, magam is mellem feszítve mennék át a szegedi diákkorzón.

A tudomány röntgenvilágításában a magyar nyelv nemcsak hogy nem bonyolult, hanem meglepően egyszerű; alapszerkezete a nyugati nyelveknél is könnyebben áttekinthető. Ráfogással, nem is mindig ártatlan ráfogással vegyült babona tehát, hogy nyelvünk különösmód nehéz.

Nehéznek a nyelvünket mi magyarok természetesen nem közvetlen tapasztalatból véljük. Emberfia olyan ugyanis még nem akadt, aki emlékezni tudna, hogy nehéznek találta azt a nyelvet, amelyet bársonypuha keblen ringattatva egy-egy édes száj csucsujgatása és csücsörítése nyomán egyéves kora körül pötyögni kezdett, majd minden nyelvzsenit lefőző iramban másfél év alatt magáévá tett.

Valóban, a külföldiek, akik, főleg, ha átmeneti használatra próbálkoznak meg nyelvünkkel, általában nehéznek mondják. Udvariasan azt hozzák föl ellene, hogy bajosan megközelíthető, akármilyen irányból – Párizsból, Moszkvából, Stockholmból vagy Nápolyból – igyekeznek is hozzá hatolni.

Mivel Párizstól Kiskundorozsmáig épp akkora a távolság, mint Kiskundorozsmától Párizsig, jogosnak tetszik erre az a válasz, hogy számunkra meg a francia, illetve az angol, a spanyol, a svéd éppoly nehéz. Ezt az érvelést ők azonban általában nem fogadják el; nem, még az idegen nyelvet beszélő magyarok sem. A nyelvtanulók tapasztalata szerint ugyanis még Oslótól Capriig is rövidebb az út, mint Bécstől Sopronig; értve rajta változatlanul, hogy a norvég és az olasz közt összehasonlíthatatlanul egyszerűbb a nyelvátvétel, mint a német és a magyar közt.

Ez így van, de arra, hogy melyik nyelv a nehezebb, ez még mindig nem alapvető állítás, hanem csak viszonylagos.

A nyelvtanok értékmérője nem a kilométer. A lengyel vagy ukrán éppoly indoeurópai nyelv, akár az angol, a francia, a német vagy a portugál. Európa lakóinak csaknem kilencvenkilenc százaléka egy eredetű, egy szerkezetű nyelvet beszél, ezt az indogermánt. A magyarok nyelve más eredetű és más szerkezetű. Ezektől távol esik, igaz. Csupán ebből azonban még semmi ítélet nem vonható le, legkevésbé az, hogy melyik eredendően a nehéz nyelv, melyik a könnyű. Ilyen alapon állva egy kiskundorozsmai libapásztornak az angol igenis éppoly idegen, mint egy londoni rikkancsnak a magyar. A hozzáteendő legföljebb az lehet, hogy mi magyarok is, ha csak egy indoeurópai nyelvvel megbarátkozunk, a többit – a hasonlóságuk révén – természetesen hamarabb sajátítjuk el, ahogy az észtül tudó leningrádinak is szinte karikacsapásként megy a magyar, tekintve, hogy mi meg az észtekkel vagyunk egy szerkezetű, egy eredetű nyelvcsoportban.

Nyelvünk fogyatékossága eszerint a ritkasága lehetne. Tudjuk viszont, hogy a ritkaság rengeteg területen nem fogyatékosság, hanem érték. Még semmire se jó növényeket, ásványokat is óriási kincsként kezelünk, merőben azért, mert keresni kell őket.

Az első igazság tehát, melyben vitatársainkkal kiindulópontként megegyezhetünk, hogy nyelvet felnőtt fővel tanulni általában nehéz; illetve, hogy tanulni általában fáradságos. Mivel elménk a rendet szomjazza, mégpedig a lehető legegyszerűbbet-átfogóbbat, azt a dolgot tanuljuk meg könnyen, amiben jó a rendszer: amiben minél egyszerűbben fölfogható rend van. A nyelvek közül is tehát azt, amelynek nyelvtana könnyen felmérhető, hamar megjegyezhető. Az angol igeragozás azért könnyebb, mint a német, mert az előbbiben csak a hat személyes névmást kell az igető elé tenni, az ige ellentétben a némettel, nem változik (csak a jelen idejű egyes szám harmadik személyben.)

A francia névragozás azért előnyösebb, mint a latin, mert csak a de és az à használatát kell megjegyezni; az alanyt és a tárgyat a névszó helye mutatja. Szünetlen elismerést kap az angol azért is, ahogy a többes szám egyszerűsítését megoldotta, s úton van, hogy a névszók nem szerinti megkülönböztetésének fölösleges terhét levesse.

Az indoeurópai nyelvek nem kis hátrányát ugyanis a szavaknak e nemek szerinti megoszlása okozza. Az egyik ilyen nyelv a napot a férfiak világába helyezi, a másik a nőkébe. A hold viszont ebben a nyelvben lány s a másikban fiú. Magyar elme nem képes belátni – mellesleg a francia sem –, hogy Párizsban a zsebkendő és a szájkendő közül milyen rend üti az egyiket hímneművé, a másikat nőneművé. Bonyolítja ezeket a nyelveket az ige és a névszó külön törvény szerinti, de külön-külön is ezerfelé hajló ragozása. Az a félelmes bozót, amely deklináció és konjugáció néven várja évekig tartó kínzatásra gyanútlan kisdiákjainkat.

Képzeljünk el egy olyan nyelvet, amely ezeket a dzsungeleket elkerülte. Amely nem fiúsítja, lányosítja, nem is semlegesíti a szavakat. De egy kas alá fogja még az igét és a névszót is. Ezt természetesen mi itt, Európában, csak igen független szemlélet birtokában tudjuk helyeslően elképzelni, mentesen az indogermán nyelvrendszerek hatásától. De az nyilván könnyen belefér a fejünkbe, hogy az előbbi nyelveknél ennek az utóbbinak a rendszere világosabb. Egyszerűbb, anélkül hogy az árnyalatok sokféleségének – a nyelv erejének – bármiként is szegényedését okozná.

Az olvasó sejti már, hogy kezdek hazabeszélni. Úgy van, a magyar ez a nyelv. Az a mai virágzásában, de főképp az a gyökérzetében, vagyis a múltjában.

Egyszerűség, áttekinthetőség dolgában a magyar megállja a versenyt bármely indogermán nyelvvel. Azaz némelyiket e téren még fölül is múlja. Különös módon ez legkevésbé minket foglalkoztat, magyar nyelvűeket. Azaz nagyon is érthetően. Mi születésünktől beszéljük ezt a nyelvet. Szabályai ösztönünkben vannak; nekünk ez minden ízében oly élő, hogy a múltja eszünkbe sem jut.

De megismerhető-e vajon, kezelhető-e, ápolható-e az a gyümölcsfa, amelynek csak lombozatát ismerem, és nem teljes egészét? Nyelvünk körül minden nehézség ebből a nem teljes ismerésből származott. Azaz származik, megszakítás nélkül.

A magyar nyelv fáját – Európa gyümölcsösének ezt a ritka példányát – évszázadokon át lelkes kertészei is úgy nyesték, szabták, trágyázták, hogy a kert többi fájával legyen „fajtaazonos”, vagy legalább külsőleg hasonlítson rájuk. Nem követték, mert nem ismerték a gyökér óhaját. Váltig csodálkoztak, hogy annyi szemzés és ojtás után is az a fa, melyet ők almafa gyanánt kezeltek, a mély hajtásain csak körtét terem.

Tudósaink ma már mindezt tudják, s készséggel közölnék az úgynevezett nagyközönséggel is. Ha erre érdeklődést, szellemi fölszólítást kapnának. A babonákat nem lehet kiirtani, nem, az újkoriakat sem. Főképp, ha még valamely élmény is támogatja.

Az elemi iskolában nekem egy tantárgy üzent szívósan könyörtelen hadat: a magyar nyelvtan. Nagyrészt olyan mondvacsinált fogalmak értéstelen bemagolását erőszakolta rám, hogy olvasmányaimban nem vezetőm, hanem ijesztő lidércem lett. Faggattam később idevágó élményükről olyan írótársaimat, akik idegen nyelvtől érintetlenül, csak a magyar leckén tanultak nyelvtant. Veres Péter csak legyintett, Tamási Áron égre fordította szembogarát. Nem értettek belőle annak idején, elméjük fogékonyságának virágkorában szinte semmit, ők, a nyelvi remeklésre hívatottak. Nem írom ide annak a jó barátomnak, annak a kitűnő írónak a nevét, aki a fenti faggatásomra tőlem kívánta megtudni végre, mi is volt az a „főnévi igenév mint alany?” Anyanyelve belső szerkezetének megismerésétől egy életre elborzadt.

Nyelvünket azért érezzük mi magunk is nehéznek, azaz nehezen áttekinthetőnek, mert ritkán vettük szemügyre hatalmas épületének magában álló tömbjét úgy, ahogy az ilyen vizsgálódást kezdeni szokás, vagyis szemtől szembe, a homlokzatánál. Oldalról, hátulról méricskéltük, ráadásul tőle idegen építészeti stílusok ízlésével a szemünkben, követelményeivel az agyunkban.

Nem azt akarjuk mondani, hogy a magyar nyelv valamiképp a saját szempontjából – azaz a mienkből – versenyképes. Ilyen szempontból minden nyelv az első a földön. Olyan szempontból, amely minden nyelvnek kijár. Vagyis elfogadva, hogy olyan, amilyen, és ott állhat, ahol áll.

Erre a nézőpontra kell hátrálnunk, hogy meglegyen a távlat az elfogulatlansághoz.

Az embergyógyászat azóta tudomány, amióta boncolás van. A történetírás azóta tudomány, amióta a tegnapot – az időt – szintén tudjuk boncolni. Testünk is, múltunk is ettől áttekinthető.

Nyelvünk áttekinthetőségét, egyszerű rendszerét múltjában leljük meg legvilágosabban. De ennek a tapasztalatát is hasznosíthatjuk úgy a jelenben, akár a gyógyászat vagy a történetírás tudományáét.

Külföldi ismeretszerzéseim során az a kitüntetés ért – Bordeaux városában –, hogy egy nagy tekintélyű tudósnak nyújthattam tüzetesebb fölvilágosításokat nyelvünk természetéről. Amikor tudattam vele, hogy beszéd közben mi magyarok fölöslegesnek tartjuk, hogy a főneveket részben a férfiakkal, részben a nőkkel rokonítsuk, részben e kettő között hagyjuk, elámult. Első hallásra nem fért a fejébe, miért nem érezték őseink semmi szükségét annak, hogy a becsületet és a kalapot bajszosan, ám az erényt és a sapkát csábító keblekkel ruházzák föl. Mivel neki ez volt fölfoghatatlan, én ekkor éreztem rá először, hogy nyelvünk miért is nehéz – másoknak. Épp akkor is, amikor tárgyilagosan is könnyű, mert hisz cáfolhatatlanul egyszerű. „De hiszen akkor ez a világ leggyorsabban elsajátítható nyelve!” – kiáltott föl lelkesen a kitűnő tudós. Félig tréfásan, de alapjában azért mégis komolyan – a kísérletnek kijáró komolysággal – azt ajánlottam neki, szólítsa föl honfitársait annak megvizsgálására, vajon érdemes-e fönntartani nyelvükben ezt a szerfölött bonyolult megkülönböztető módszert, s ha nem, mondjanak le róla; a megtanulhatóság szempontjából óriási nehézséget távolítanának el.

A professzor jó eszű s egyben jó humorú is volt: szeme a meghökkenéstől, arcizmai a nevetéstől kerekültek. Nem volt hajlandó a francia nyelvet idegenek számára könnyebbé tenni. Óriási ellenérve volt. Éppen az, amit én az imént fölhoztam a magyar nyelv ártatlanságára. Kitűnő vitatársam semmi nehézséget nem tapasztalt ennek az idegenek számára teljes biztonsággal szinte soha el nem sajátítható rendszernek a megtanulása közben. Bármily csodálatos, de így van: még a der-die-das szemfényvesztő golyójátékát is már pendelyes korában artistaügyességgel űzi minden – német.

Ha egyszer megírnám azt a honfitársaimnak szánt nyelvtant, amelyet oly régóta tervezek saját nyelvünk megismertetésére, megszerettetésére, fő gondom mindvégig ősi grammatikánk szilárdan egy központú, de mégis gazdagon szétágazó rendszerének érzékeltetése lenne. E rendszer egyszerűsége és szilárdsága a kerékére emlékeztet. Arra a működése is.

Az idők folyamán épp a kellő tisztogatás elmaradása következtében erre a rendszerre – mint mindre különben – sok fölösleges inda ránőtt. De alapjait az első odamutatásra a gyermek is szemmel látja.

A kerék agyában – a dolgok és a jelenségek közepében – a beszélő ember áll. A küllők szép áttekinthetősége és ebben rejlő nagy ereje az, hogy ez a beszélő ember a világhoz való viszonyát ritka egyszerűséggel: következetes hasonlósággal fejezi ki.

A tudomány minden területe közt a nyelvészetére tán a legkönnyebb a bejárás a vasárnapi vadásznak, a kéretlen vadűzőnek, sőt vadorzónak. A hivatásosok tán mégsem efféle kirándulónak néznek, ha a szakmai fogalmazás helyett e ráérzéseimet a magam hétköznapi szavaival próbálom körülírni, a hétköznap embereinek.

Ennek lényege, hogy a rendszerkerék középpontjában álló ember voltaképpen ugyanazon módon fűzi magához a világ dolgait és eseményeit.

A magyar nyelv nemcsak a dolgok nem szerinti megkülönböztetését tartja fölöslegesnek. Ősi rendszerében nem tett különbséget a főnév és az ige között sem. A kettőt, a máig felismerhető jelek s példák szerint, egyformán ragozta.

A példa mosolyogtató világossággal bizonyít. Nyelvünkben hemzsegnek a szavak – vár, tér, zár, lak, nyír, nyom –, amelyek egyszerre jelentenek dolgot és cselekvést, nemegyszer merő véletlenségből. Vegyünk egy ilyet, s próbáljuk meg rajta előbb a konjugációt, s aztán a deklinációt. Ha például a fej szót előbb mint a fejni ige alakját veszem, ezt kapom a tárgyas ragozásban: fejem, fejed, feji. Ha aztán, mint testem legfontosabb részét fő-főnévként ragozom, birtokom gyanánt, az eredmény csaknem ugyanaz: fejem, fejed, feje.

Nem kell tudósnak lenni annak fölismeréséhez, hogy honnan kerül az ige után is, a főnév után is ez a három rag, az em, ed, e, illetve i. A személyes névmásaink, az én, te, ő hajdani, évezredek előtti alakjainak változatai ezek. A hangilleszkedés törvényei szerint – hogy nyelvünkben a magas hangú szavakhoz magas hangú ragok járulnak – ez az em, ed, e él tovább persze a vár-om, vár-od, vár-ja, illetve a vár-am, vár-ad, vár-a alakokban is.

Tanulságos számunkra, ha kívülállók kezdik boncolni anyanyelvünket. Ahogy A. Sauvageot, a finnugor nyelvek párizsi szaktekintélye és egyetemi tanára néhány éve a magyar nyelvet a honfitársainak leírta, azok szemejárásának megfelelően, ez számunkra olyanfajta tükör, amelyben három-négy oldalról láthatja magát az ember. A magyar igéről az első szava rögtön ez: egyszerű. Ezzel indokolja: szerkezetileg nem különbözik a főnévtől.

Erről szólva még két nyelvi jelenség kívánkozik a figyelembe.

Az egyik, hogy a ragozott ige töve a napvilágra bontva minden esetben éppoly változatlan, akár a sallangtalansága miatt annyit dicsért angol. Ige elé kitenni a személyes névmást – vagyis eszem helyett azt mondani én eszem – magyarul azért terhes, mert hisz az esz-em-ben mai napig beleérezzük az én-t, annak ellenére, hogy a kettőt egy alakká írtuk össze. Ám minden pillanatban, végig az egész igeragozáson, külön is írhatnánk valami nyomós kívánságra. Arra például, hogy nyelvünk egyszerűségét tanúsítsuk.

Követhetnénk e téren a külföldi nyelveket éppígy abban is, amire már céloztunk, hogy főneveinktől is különválaszthatnánk az én, te, ő birtokos raggá alakult formáit. Valóban, nem akadémiai, hanem merőben nyomdaszedői elhatározás dolga, hogy akár holnaptól kezdve az olvasó elé a kezem vagy a házam ne kez em, illetve ház em, de ha nagyon belelovalnak bennünket a vitába, ne akár ház én alakban kerüljön. Hogy így külön meg kellene jegyezni szóbeli helyes kiejtését? Az ilyesmit minden nyelvben külön meg kell tanulni. Fájdalmas igazság, de ezt sem hallgathatjuk el: a föld egyetlen nyelve sem úgy olvas, ahogy ír. Legkevésbé az úgynevezett „kultúr”-nyelvek. Régies – évszázados – írásmódjukat ezek őrzik legszigorúbban.

A figyelemre kívánkozó másik körülmény, még mindig nyelvünknek a deklinációt s konjugációt egyesítő ősi egyszerűségéről szólva, hogy személyes névmást a magyarban csak hármat kell megjegyeznünk, feleannyit, mint más nyelvben. Többes számuk eredetileg nincs, illetőleg ezt a többes általános ragjával, a k-val képezik, az ő-ők kapcsolásban ez szembeszökő; a mi, ti, illetve a raggá alakult -ünk, -tek alakban némi szemerőltetést kíván, s persze kiejtési megjegyeznivalót.

A filológiai hálókibogozás izgalmas tevékenység, de túlságosan nagy a háló, hogy csak sarkánál fogva idehúzzuk. Étvágyindítóul három kulcsszót nyújtunk át, a még finnugor kori ősnyelvből.

Kétezer év távolából is elég varázserő lappang e három szóban is annak a kerékagyhoz-kerékküllőhöz hasonlított nyelvrendszernek a megelevenítéséhez. Mi, ti, szi ez a három szó; az i hangzót különféleképpen váltogatva, az sz-t koptatva ez jelentette nyelvészetileg nézve nem is oly régen finnül, vogulul, magyarul egyaránt azt, hogy én, te, ő. Az általuk jelölt személy – a nemileg meg nem különböztetett ember, illetve cselekvésre és birtoklásra képes lény – áll a szemmel és tudattal fölfogható világ küllőközpontján; e három szócska különböző irányú szétvillogtatásával kezd jegecesedni, rendszerbe állni, engedelmeskedni a szavak rengetegje. Így teremtődik egy nyelv; a költői látomásban.

A hajdani magyar nyelv tele volt ilyen központosító, egyszerűsítő – épp csak az indoeurópai nyelvektől eltérő rendszerű – forgópontokkal. Múltat jelző t betűnk egyúttal helyhatározó. De ezt a t-t kapja a mondat eredetileg ragtalan tárgya is. Ahogy a személyes névmásoknak eredetileg nincs többesük, s ahogy a számnevek után igen logikusan nem kell ma sem többest használnunk, hajdani nyelvünkben az alany és az állítmány minden nyelvben oly bonyolult s merőben fölösleges egyeztetése sem volt meg.

A mai magyar nyelv használója persze ugyancsak elakadna a szóban, ha ezek alapján akarná magát kifejezni. Ha e példák nyomán – melyekhez hasonló még töméntelen van – akarna grammatikánkban valami logikát lelni vagy netán beépíteni. A nyelvek nem logikusak. Helyesebben: a nyelvrendszerek logikája más, mint az ok-okozaté, a bölcseleté. A főnév s ige közös hajtogatásának szemléltetéséül a tárgyas ragozást vettük. Holott van nem tárgyas, sőt nem ikes ragozásunk is. A sajátos rend ebben is kimutatható, de mélyebbre hatolva, több magyarázattal. De hát nem is filológiai magyarázatot igyekeztünk adni, hanem csak érvet egy nem kis méretig fölfújt babona léggömbjének megliggatására.

Az idegenek leginkább hosszú szavainktól riadnak el. Amikor ezeket leírva vagy kinyomtatva látják. Mert hisz a fülön át mérve a magyar, mint látni fogjuk, inkább az aprózó nyelvekhez húz. A latin s germán kiejtésű szabállyal szemben, amely egész mondatokat bocsáttat ki egy szuszban, mi szinte szájba rágjuk a szavakat, mondhatni, hogy falatonként más-más ízzel. De hiába mutatja statisztika és kísérlet, hogy hallva, azaz szájról szájra szállva a magyar frissen és kecsesen terjed, szavainkat angolnahosszúnak, sőt vonathosszúnak látja a járatlan szem.

A látvány pusztán az első odapillantásra riasztó. Jobban szemügyre véve, még szórakoztat is. Megismételhetjük ugyanis azt a megpendített ajánlatunkat, hogy nyomós ok hatására a világ egyik legkurtább szavú nyelvévé alakulhat át, akár már holnap, minden különösebb nehézség nélkül. Merőben rajtunk áll, hogy azt a bizonyos angolnát ne egészben, hanem szeletekben tegyük az asztalra, a vonatot pedig vagonokra bontsuk.

Szavaink nyelv- és elmedermesztő terjedelmességét tudniillik lényegtelen mellékkörülmény idézte elő. Az az időbeli tényező, amire még majd visszatérünk, hogy nyelvünket nem a fejlődés kellő fokán rögzítettük írásba, a latin betűsbe. Ha ezer évvel előbb történik, más a nyelvtanunk. S kiváltképpen más, ha ezer évvel később, vagyis napjainkban.

Nyelvtudósaink egy része sokáig állhatatosan azt vallotta, hogy nyelvünk eredetileg – a finnugor korszakban – csupa egytagú szóból állt. Valóban, ha sorolni kezdjük ezeket – vér, víz, szem, orr, száj, ló, eb, ház, megy, él stb., stb. – időbe tart, míg legalább egy két szótagúra akadunk.

Akkoriban hirdették, amikor az volt a hiedelem, hogy kettő közül az a jobb nyelv, amelyik ugyanazt a közlendőt rövidebben fejezi ki. E merőben gazdasági, hogy ne mondjuk papírgazdálkodási álláspont híveket talált lírikusok közt is. Megtévesztően, persze. Egy jó indulatroham éppúgy teret kíván a kifuttatásához s fölszállásához, akár egy repülőgép. Ugyanaz a tengelytörés a szitkoknak átlag ugyanolyan mennyiségét igényli minden nyelvben; erre vall, hogy amikor mi valóságos áriákkal rendelkezünk, milyen szánalmasan ismétlik a franciák például azt az üres lemezforgású nom de dieu du nom de nom dieu du nom de dieu-t. A szónak nem rövidnek, hanem feszesnek kell lennie a Múzsa ajkán csakúgy, mint a kocsisokén.

Vannak, igaz, fölöslegesen hosszú szavaink. Arra, hogy alkotmányellenesen nyilván kár tizennyolc betűt pazarolnunk. Ám legtöbbjük összetétel, s ezeket helyesírásunk kezdi is már ízekre osztani. Más részük voltaképpen – a magvát tekintve – valóban rövid szó; legtöbbször hitelesen egytagú. Épp csak a ragok és képzők tapadtak rá ezekre is. De róluk ugyancsak leválaszthatók, a szemlélet kedvéért legalább.

Azt hogy alkotmányellenesen a francia röviden így mondja: anticonstitutionnellement.

A hosszabbakkal végezhetünk, hogy így mondjuk, a legrövidebben. A fogalmilag összefüggő szavak egybeírását a németektől vettük át, s így minden károsodás nélkül visszaadhatjuk nekik, bizonyos mértékig. Az egy fogalmat jelentő szavainkat akkor sem felezzük el, ha kettőből tevődtek össze, s külön-külön is értjük a jelentést. A testvér szóban szinte élvezzük is a test és vér szemléletes – jelképesen – szép összefonódását.

Az arc, illetve az orca kiejtése alatt azonban véletlenül sem gondolunk arra, hogy ott meg az orr és a száj lépett külön jelentés frigyébe. De az arcbőr-nél, hogy ne menjünk példáért messzebb, már igen. S itt kínálkozik olyan útelválás, amelynek mindkét ágát szinte önkényesen követhetjük manapság is.

Ha az arcbőr-t egybeírjuk, éppúgy egy szóvá tömöríthetjük az arcbőrszín-t is. De a lányarcbőrszín-t hasonlóképpen. Ezt nevezhetnénk a németes útnak. Messze elmehetünk rajta. Az előbbi elv szerint akár a lányarcbőrszínkezelés-ig. Ám ez nem a mi sajátos utunk, hanem Goethe és Heine nyelvéé. S hogy ezen is haladni tudunk, nyelvünk mozgékonyságát bizonyítja.

Módunk van választani a másikat is, a németessel szemben a latinost. Azt, amely az ijesztésül alkotott iménti lányarcbőrszínkezelés-t egyszerűen, ízlése szerint csak így mondja: lányok arcbőrszínének kezelése.

De még ennél is tovább törhetünk. Ha – kísérletül, szellemjátékul – levonjuk annak a fentebb megkockáztatott véleménynek a következményét, hogy nyelvünk írásba rögzítése aránylag későn következett el; hogy előbb elkészítve nyelvtanunk világosabb lenne ma, még az indoeurópai nyelvűek számára is.

Hosszú – idegeneknek hosszú – szavaink gyártódásának másik titka, hogy nemcsak több főnév tetszhetik ekként egybekapcsolva egyetlenegynek, hanem a főnévvel egyetlen szónak vélhetők a hozzá tartozó ragok, határozók, elöl-, illetve utoljárók; a már érintett névmásokról nem is szólva. Azaz nemcsak a lányarcbőr-t írjuk egy szónak – amit a francia például hat külön részre tagol –, hanem azt is, hogy arcomon – ami minden indoeurópai nyelven szintén három külön betűcsoport.

Világos, hogy az ilyen magyar kifejezésben is; arcomon, hajamra, fülemben: három tag társul össze; az, hogy fül, az, hogy én, az, hogy benne. Láttuk ezeknek az eredetét. Nem kell hát még egyszer kifejtenünk, miért rendelhetnénk el valami igazán indokolt okra, hogy az in meinem Ohr mintájára ezentúl a mi iskolásaink is így írják fül em ben; illetve haj am ra, vagy arc om on. Szokatlan lenne? Csak nekünk.

Ők – akik ennél a lerögzítési módnál kötöttek ki, ezt tartanák természetesnek. Sőt egyedüli lehetségesnek.

Legföljebb azon akadnának fönn, miért nem tesszük hozzájuk hasonlóan ezeket a névmásokat és elöljárókat mi is a szavak elé. Bizony nem oda tesszük, hanem utánuk. Nyilván olyan meggondolásból, ahogy a Sándort is a Petőfi után tesszük s nem elébe. Nyilván nem ezen fordul meg, hogy melyik nyelv a nehezebb.

Eredetileg a mi nyelvünkben is megvolt ez a széttagoltság, rengeteg a bizonyítéka. A Tihanyi Alapítólevélben ez, hogy útra még így olvasható: utu rea.

Nem kétséges, szavainknak ez a széttaglaló indogermán-szerű írásmódja a szem számára nyelvünket közelebb hozná – azaz hogy vinné – európai szomszédaink nyelvéhez. Nyelvtanunk viszont épp attól lenne még részükre is áttekinthetőbb, ha az ő nyelvszemléletüktől függetlenebb korszakban készülhetett volna; azaz – ahogy említettük – még valahol az Ob és Pecsora vidékén. Vagy már itt, ma, a Dunánál.

Mindkettő képtelenség, hasztalanság. A vágynak. De nem a visszakövetkeztető képzeletnek. Az így is teremt.

Egy példát rá.

Nyelvünk külföldi ismertetői közül legjobban engem az Esquisse de la langue hongroise kitűnő szerzője gondolkodtatott meg. Műve nem vázlat, nem equisse: tudós megfigyelés; tárgyilagos, elmélyült boncolás. Taglalván igéink föltétlen módját A. Sauvageot professzor fölszólító módunkat nem nyilvánítja szerencsésnek, könnyűnek. Az ír, a dob, a száll még a törvényes j-vel képezi, hogy írj, dobj és szállj, de a hoz már: hozz, az olvas: olvass, a siet: siess, a fest: fess, az oszt: ossz, a kiált: kiálts, a hisz: higgy.

Nem kíván bizonyítást, hogy valaha minden ige fölszólító módja j-vel képződött. A hoz ige fölszólító alakja hozj-félének tanácsoltatott. Ugyanígy a kiált és a siet igét is kiáltj-nak és sietj-nek. Van nyelvjárásunk, amelyben a gy és cs ma is átvált. A látszólagos bonyolultságot tehát itt is az okozza, hogy nagyon is egyszerűek akartunk lenni a – kiejtés ábrázolásának dolgában. Ha a tudj alakot nem tuggy-nak írjuk, a kiáltj-ról is mindenki érezné, hogy abban tj délvidékiesen cs-nek hangzik. Kell valakit külön kioktatnunk arról, hogy a népbolt közepén nem pb-ét ejtünk, hanem kettős b-ét?

Mi következik mindebből? Legyünk vajon udvariasak s merőben a külhoni autósok kedvéért – vagyis a még könnyebb áttekinthetőség érdekében – írjuk át valóban nyelvtanunkat oly módon, hogy az ne a halláshoz, hanem a gyökérzethez idomuljon, vagyis ne a fület szolgálja, hanem a szemet?

Előttem a vázlat, melyben kellő humorérzékkel egy ilyen grammatika alapjait meg lehetne vetni ad usum „touristicorum”… Azért nem bocsátom mégsem az Idegenforgalmi Hivatal elé, mert a kérdés komolyabb; érdemes rá, hogy minket, belhoniakat is foglalkoztasson.