Még egyszer a „csókolom”!^*

A nyelvápolásnak – mely világjelenség – csak egyik része a vadhajtások nyesegetése: a bírálás, a megrovás. Az idekívánkozó szóval negatív-nak ezt sem nevezhetjük, hisz voltaképpen ez is a jó hajtás, a termő ág érdekében történik. De valamiképp mégis pozitívabb-nak érezzük azt a gondozást, amely a szervezet belsejére, alapjára irányul. Amely szemez, ojt, nemesít. Tehát nem csupán véd és óv, hanem fejleszt és újít. S gondol a gyökérzetre, sőt a talajra is.

A magyar nyelv termőfáját én mindig ilyen szemlélettel szerettem volna a szakmabeliekkel körüljárni. De újra meg kell állnunk egy-egy részletnél. Egy-egy „kinövés”-nél – hogy a gyümölcsfa hasonlatánál maradjunk. Lecsípjük, meghagyjuk?

A fiatalok nyelvéről, a magyar tegezés-magázás újkori alakulásáról szólva, papirosomra került legutóbb az újabb időknek az a tömör magyar üdvözlési formája is, hogy „csókolom!”, illetve „csókollak!” – anélkül hogy bírói döntés kísérte volna, helyes-e vagy helytelen.

A vélemények nem is akörül oszlanak meg, hogy helytelen-e. Hanem, hogy nem ízléstelen, nem túlságosan bizalmaskodó-e. S ezzel voltaképp megint csak a nyelvészeti és társadalmi kérdések mezsgyéjére érkeztünk.

A „csókolom!” visszautasítói közt ugyanis ott vannak – mégpedig nagy többségben – azok is, akik a „kezét csókolom!”-ot viszont helyeslik; sőt gyakorolják. Jól tudva pedig, hogy az elítélt „csókolom!” a „kezét csókolom!”-ból származik. Végső fokon persze magából a kézcsókból.

Azaz föltehetően a lábcsókból, társadalomtudományi olvasmányaim nem ellenőrzött, de mégis megbízhatónak tetsző susogása szerint. A kifejezés is, a szokás is azoknak az asszír és bibliai időknek ezúttal nem jó emlékét őrzi, amikor a szolgának, a rabnak, a legyőzöttnek földre borulva kellett üdvözölnie az urat, az uralkodót, a győztest. Ahogy a vad népeknél a legutóbbi időkig történt, majdnem azt írtam: ösztönösen. Kegyelmet esdve a homlokot valaki lábához szorítani, ez még lehet „ösztönös”: állati. De ezt elvárni és szokássá tenni, az már csak úgy állati, hogy embertelen.

Hosszú volna elmondani, hogy az öröklés milyen láncszemein át őrizte meg – illetve újította föl – az üdvözlésnek ezt a formáját a spanyol udvar olyképpen, hogy földre omlást térdhajlással, az állatutánzó lábnyalást – mert a lábcsók legvégső fokon odáig nyilallhat vissza – kézcsókkal helyettesítette.

Hogy ez a kézcsók Bécsen át valóban Spanyolországból jutott hozzánk, arra olyan koronatanúnk van, mint a költő Zrínyi. Siralmas panaszá-ában írja, 1655-ben épp a bécsi udvar ellen dörögvén. Mert az „…kívánván kívánja romlásunkat, hogy annál könnyebben elnyomhasson bennünket, Basalamán-t mutat, hogy kedvére hajtson, hátad megé pediglen oktalan ebnek szidogató, pogánnál alább valónak nevez.”

Ez a Basalamán – Gombocz Zoltán oszlatta el az utolsó kételyt – a kezét csókolom szó szerinti spanyol megfelelője: beso la mano.

Zrínyi még nyakasan áll vele szemben; a szólást is, a szokást is megvetően említi.

Mária Terézia korára mégis általános udvari szertartás lett. Bár II. József haditanácsi rendelettel szünteti meg a seregnél a kötelező térdreomlásos kézcsókot, a polgári életben a kézcsók is – a térdre omlás nélkül –, a szólás is annál jobban hódít. Főleg nők irányában. Itt ösztönünk egy pajzán része is támogatja. Néha bevezető, néha pótlék, hogy az ifjú hölgynek, akit arccsókkal is szívesen illetne, széptevője legalább a kezét ajkával is érinthesse.

A múlt század Közép-Európája hangos volt a „kezét csókolom!”-tól – „kisztihand!”-tól. A fejlődés újabb láncszemeként egyszerre a gyermekek köszönési formája lett. Ők alakították át már fülünk élményeként kedvesen, magától értetődően – „csókolom”-má. Nyilván annak hatása alatt, hogy az utóbbi évtizedek folyamán búcsúzóul és köszöntésül szüleiket sem a kezükön, hanem arcukon csókolták meg. S mert így rövidebb.

A szólásban tehát, iszonyú múltja ellenére, jó emlék is van; a maga helyén üde-vidáman hangzik. Bajszos-szakállas nyugdíjasok közt tán még furcsán cseng. De kezdetben – amíg nem töltődik tele új tartalmával – minden szó furcsán cseng. Ahhoz, hogy egy szólás könnyedén szállhasson, ki kell vedlenie régi jelentéseiből. Ez ebben az állapotban forog.

Van, aki megrója gyermekét, ha szerbusz helyett sziá-t kiált át barátjának az utca túlsó oldalára. Holott a szia csak egy újabb ficama a szervusz-nak, ami maga is értelmi ficam. De ki gondol arra, hogy amikor a házmester unokájának odamondjuk a rabszolga jelentésű servus-t, voltaképpen rabszolgájának ajánljuk föl magunkat?

A legtöbb nyelv a talpnyalást lábnyalásnak, csizmanyalásnak mondja. Elrémítő fölidézni is az idők homályából a képet, mely távoli ősünket négykézláb mászó, korbácsos ura lábát vinnyogva nyaldosó kutyának ábrázolja. A „csókolom!”-ban árnya sincs ennek a szóképnek, a múltnak.

De már az sincs benne, hogy tényleges csókot kínál. Egy nemzedék szava, nem azzal a jelentéssel, amellyel a szótárban anyakönyvezve van. Nyelvem nem veszi magára, de fülem már simán átereszti. Dehogy is nyüszítést idéz. A fiatalság nevethetnékje villog benne, semmi más.