„Csókollak, tagtársam”^*

Vannak helyzetek, amelyek tegeződésre ösztökélnek. A veszély például, a közös – és nehéz vállalkozás. Harctér, golyózápor, hajótörés a magázás föladására hajlamosít.

Ez rejlik nyilván az önfeláldozást kívánó pártok és mozgalmak tagjainak gyors összetegeződésében is. Néhol csaknem törvényszerűen. A két háború közt Bécsbe, Zürichbe szoruló magyar diákok közt nem volt szokás a rögtöni tegeződés. Amíg magyarul váltottak szót. Németül, az ottani baloldali szervezetekben fordult rá a nyelvük. Ott minden munkáspártban, a szakszervezetekben is ez járta. Hagyományszerű volt a tegeződés a francia baloldali alakulatokban is; minél szélsőbbek voltak, annál inkább. Az Humanité házában, a Granges aux Belles-ben – ez volt a szakszervezeti központ – a portás az idegeneket is pertu állította meg, mert hisz úgy beszélt akár Cachinnal, sőt valamikor tán magával Jaurèsszal. Semmi kétség, ezzel függ össze, hogy a szélső szektában nemcsak a testvéries tegeződés, hanem valamiféle testvéri vagyonközösség is kötelező volt.

A művészek is tegeződnek, főleg a fiatal művészek. A fiatal munkások hasonlóan. De egy-egy műhely vagy üzem munkásai hovatovább korra való tekintet nélkül is. Egy-egy iskola növendékei, itt se nézve a nemet. Szervezeteikben a fiatalok, azt hiszem, ma már kivétel nélkül mindenütt tegeződnek, mintegy a belépési nyilatkozattal vállalva s váltva meg a jogot is, a kötelezettséget is, mert hisz a tegeződés –- ezt azért mindnyájan érezzük – mélyen kétoldali jogviszony. A hajdani munkás szavalókórusokban, önképző és műkedvelő együttesekben például illendő volt megadnunk a lányoknak a kezdeményezés jogát, vagyis hát a tartózkodásét. Vidéken mintha egy árnyalattal illendőbb lett volna, mint a gyárnegyedekben, de egy hajszállal még itt is figyelembe veendőbb, mint a belvárosokban.

Nyelvünk eredendő tegező hajlamán kívül ezek a gyökerei – egyrészről – az újkori, a kezdeti demokratikus idők tegezési divatának. És kórtüneteinek.

Emlékszünk valóban a pertunak erre a préritűzszerű szétrohanására a népuralmi berendezkedés első idején. A köznéppel való elvegyülés egy hajdani, még harcos demokratizmus könnyebb felfogásából keletkezett, nem kétséges. Egy régi meghitt erőt váltottak sokan külsőségre; egy meleg tartalmat hideg formára. Előttünk a jó gyermekszoba biztonságával és szemüvege hideg fényének villogtatásával fölszólaló székvárosi ifjú női kiküldött, amint elkezdi: „Rosszul viszonyultok, elvtársak, ehhez a kérdéshez” – és előttünk az öreg ózdi proliarcok, ahogy azon nyomban befagynak egy ilyen viszonyulásban. Szerencsére nem tartott soká. A természetes jó ízlésen kívül is támadt gátja.

A tőlünk keletre eső országok munkásmozgalmaiban ugyanis másképp alakult a meghittség kifejezése, és vele a tegezés és a magázás.

Azzal, hogy a keresztnevem mellé apám nevét is oda teszi az orosz és még néhány szláv nyelv, néha a pertunál is melegebb kapcsolatba von, valamiféle atyafiságba, ezt mondhatnám. Orosz írók levelezésében feleannyi te sem kerül a szem elé, mint amennyit az európai átlag várna: a meghittség a folyton ismétlődő „drága Ivan Ivanovics”-okban s az „egyetlen Fjodor Fjodorovics”-okban lüktet. Ez jellemzi az orosz forradalmárok levelezését, de személyes érintkezését is. Kit tegezett Gorkij? Lenin? A ritka kivételt is keresni kell. Magázzák – a bizalom teljes melegében – nemegyszer szerelmüket, feleségüket, katonatársukat is.

Ez a hatás – a Moszkvát járt emigránsok szóhasználata, majd a kialakuló irodalmi és szellemi érintkezés révén – hamarosan ellensúlyozta az akkori túlbuzgó, nemegyszer a meghitt helyett megalázó – mert hisz akaratlanul is fölülről lefelé hangzó – tegezést; azt a neofita lelkendezést, mely épp a lelkességet bénította.

S így a jelenség csaknem eredeti állapotába került vissza. A problémájával együtt. Odanézünk, ha a folyosón azt halljuk: „csókollak, tagtársam”, de elismerjük, hogy a tagtársak kétszerte hamarabb szót értenek – könnyebben pörgetik a szót –, ha tegeződnek, mint ha magázódnak. A kérdés tehát e tekintetben sem csupán nyelvészeti, hanem társadalmi is.

Az emberiség a föld minden sarkán félmillió év óta – vagy negyedmillió év óta, vagyis amióta beszél – tegezi egymást. Aztán egyszer csak magázódni kezd. Mi okozza a fejlődésnek ezt a mindenképpen figyelemre méltó – nem döccenéstelen – átváltását? Van erre részletes felelete valamiféle tudománynak?

Tekintve, hogy ez az átváltás alig ezeréves, mondhatni, a szemünk előtt zajlik; összevethetjük hát az ezer évet az előtte való tenger idővel. Mivel pedig, mint tudjuk, a mi nyelvünkben a folyamat még csak egy-két századra tekint vissza, és még ma is tart, minket, magyarokat még ma is, élő személyünkben is érint. Azaz, ha tetszik, még tán bele is avatkozhatunk.

A különös folyamat alakulását, „eredményét” más népeknél éppily tárgyilagosan vizsgálhatjuk és elemezhetjük. Ez elég sok tanulságot nyújt. Elsősorban is az „eredményt” szemlélve.

Nyilvánvaló, hogy kezdetben a magázás oka uralmi, tekintélyi. Egy réteg fölmondja az addigi közösséget, s elválasztódásra tör. Ezt azonban csak átmenetileg éri el. A közösségi érzet a szóhasználat területén nem látszik túlságosan tudatosnak. Valójában annál ötletesebben, mondhatni ravaszabban működik. Az egyenlőség mellett tesz hitet. Visszautasítja az elkülönülő kisebbség uralmát, mégpedig valamiféle mimikrivel, átvéve, általánosítva a megkülönböztető jegyeket. Bizonyos, hogy ha mindenki tegeződik, az valamiféle egyenlőség. De éppolyan egyenlőség, ha mindenki magázódik.

Az r hang behúzott nyelvű ejtése Franciaországban valamikor a főurak megkülönböztető jegye volt. A megkülönböztetést az ország úgy szüntette meg, hogy annak jegyét általánosan átvette. Ma – a mi fülünknek – minden francia márki módra raccsol. De hallhatom úgy is, hogy ellensége csontját őrli. Az angolban azért nincs tegezési ellentét, mert ott csak magázás van. Ott – a raccsolás mélyebb párhuzamaképp – a koldusok is fejedelmi többesben szólítják egymást. Ahány ház, annyi szokás. Már abban a keretben persze, hogy a szokásból elég kevés van; közel sem annyi, mint házból.

De térjünk vissza saját mezeinkre. A tegeződés szokása néhány éve most fiataljaink közt terjed mezőtűzszerűen. Első odafigyelésre kihallik belőle, hogy semmi köze az iménti nem jó emlékű adminisztratív pertuhoz. Forrása, láttuk, kétágú. Az egyik az a harcostársi – pajtási és bajtársi – te. A másik pedig nyelvünk szellemének az a ragaszkodása a meghitt beszédhez, illetve az az alaphúzódozása az üres bókolástól, amelyről előző cikkünkben szóltunk. A közelmúlt és a régmúlt két jó tartalmú ága egyesül és kapja magával a jelennek azt a részét, amit jövőnek hívtunk. Azt jelenti ez, hogy övé lesz a jövő?

Ezt nem mondhatjuk.

Így hát egyelőre tanácsos a jelenséget csak vizsgálni, mosolyogva vagy homlokráncolva, de mindenképpen beavatkozás nélkül. Eltűnődhetünk a lehetőségeken, illetve az eshetőségeken. Türelemre kell intenünk a fiatalok beszédmódjának zord bírálóit. De azokat is, akik a másik irányban hajlanának már-már intézkedésekre is.

Mert mire vezetne az? Hogy törekedjünk általánosítani, illetve visszaállítani: beszéljen mindenki mindenkivel pertu? Nyissunk – a demokratikus lelkület, vagyis a teljes társadalmi egyenlőség érdekében – valamiféle tegeződési versenyt? Nagy derültség s ugyanakkor erős visszautasítás származna belőle; duplán bakot lőnénk, mintegy kétcsövű puskából.

Különös, hogy ettől a fajta testvérkedéstől elsősorban azok idegenkednének, akiket vele segíteni vélnénk, az úgynevezett egyszerű gondolkodású emberek. Kéretlen komázódásnak vennék, ha ugyan éppenséggel nem lekezelésnek. Hisz ma már a magázás formái nálunk legszívósabban épp a parasztság s általában a kétkeziek világában élnek!

Annak révén nyilván, ami ebben a formában őszinte tiszteletadás és megbecsülés. Jelen sorok írójának családjában még az volt az átléphetetlen törvény, hogy a gyermekek a szülőket magázták, de azok őket tegezték. Szüleink egymást is tegezték, a nagyszülők nem kis fejcsóválására, hogy mi lesz az emberiségből. Nagyanyám ugyanis állhatatosan magázta nagyapámat, bár az nemcsak őt, hanem minden vele egy származású, de nála fiatalabb asszonyt, ismerőst persze, tegezve szólított, a maga juhász-számadói méltóságának önmegbecsülésében.

A megszívlelendő mindebből egyelőre az a puszta tény – s ezt magángyakorlatban kedvünkre hasznosíthatjuk vagy elvethetjük –, hogy nyelvünk belső izomzata – csontozata főképp – még ma is könnyebben forog a tegezés formáiban, mint a magázáséiban. A szemtől szembe történő megszólítás máig rendezetlen tekervényeit, nyelv- és gondolatbotlató indázatát azonmód átlépjük, mihelyt a tegezésre térünk.

Összefoglalva tehát, bármennyire óhajtjuk az emberek beszédbeli közeledését, nem lehetünk hívei a nyakra-főre való összebratyizálódásnak, akár fiatalok, akár vének között. De a közvetlenséget, az egyszerűséget igenis szorgalmazhatjuk, kellő tapintattal.

Valami méltóság tudata mindnyájunkban fölfortyanna, ha első látásra valaki az ige egyes számának második személyét vetné felénk akár egy arany kíséretében is. Idegen ajtón kopogtatással lépünk be. Valakivel meghittségbe lépni, annak éppúgy megvan az okos és szükséges szokásmódja: a kopogtatási föltétele. Néha már egy jó kézfogás után megadjuk ezt a bebocsátó igent; van amikor évtizedes érintkezés után sem. Előfordul, hogy tudtunk nélkül hatalmazunk föl valakit irányunkban az igeragozás megváltoztatására. Egy félbemaradt francia íróban leltem hajdan egy idevágó, lényeget tükröző adatra. Szerelmesek sétálnak, s egyszerre az egyik tegezni kezdi a másikat. „Mikor ittunk pertut?” – merevedik meg a másik, a tartózkodóbb. „Az imént, amikor megcsókoltuk egymást.”