„És te, brigadéros uram?”^*

Kifogásolják sokan fiataljaink beszédmódjában a gyors összetegeződésüket is. Némelyek ezt még a hajdani K. u. K. hadsereg hagyományának vélik. Annak fiatal tisztjei ittak az első koccintásra egymással brudert.

Nem, a jelenség mélyebb gyökerű.

Az európai nyelvek közül tán a mi nyelvünk hagyta abba legkésőbb az általános – vagyis mindenkivel egyaránt használatos, tehát alapjában demokratikusnak tekinthető – tegezést. Mátyás király korában még mindenki mindenkivel pertuban volt, a királlyal kivált. Balassi, a költő, s Zrínyi is, a költő, ugyancsak, írásában még mindenkit tegezve szólít, főképp a verseiben. Verseiben egyaránt tegez mindenkit, még Petőfi, Ady, Babits is. Megszólításul a legmodernebb vers is a magyarban ezt az ősi pertut kívánja. Nemegyszer különös ellentmondást keltve.

Volt részem oly kitüntetésben, hogy ismeretlen – úgy értve, hogy általam személyesen nem ismert – költő verset intézett szerénységemhez. Magázva, sőt a helyzetet tekintve körülményeskedő magázással ajánlotta figyelmembe mellékelt költeménye szíves elolvasását. A költeményben magában azonban nemcsak hogy letegezett, rögtön az első szóval, akár egy lurkót, hanem hovatovább valósággal rám pirított és sarokba állított, vers szakaszait oly kitartóan kezdve azzal, hogy te, aki… te, aki… te, te!… Szó szerint azzal a formulával, amellyel boldogult atyánk szokta nem ritka megfeddéseit bevezetni és fokozni, nemegyszer a tettlegesség határáig.

Hazám irodalmában jártas emberként mindezt akkor már – a levél olvasásakor – megértően fogadtam. A magyar vers szívósan őrzi ezt a hagyományt is. El lehet nézni neki, annyi egyéb megszívlelendőt ment és tartogat.

Nem minden nyelv költészete, nem minden nép őrszelleme – géniusza – ilyen atyafiaskodó. Valaki tegezésére annál természetesebben áll rá minden nyelven a száj, minél régibb a kapcsolat az illető letegezett s az emberiség közt. Istenét csaknem minden nép tegezi. Szentjeit is. No, nem mind. A franciák – a miatyánkban Istent is önözik.

Ám nekünk dobhártyánk lökné vissza, mint nyelvellenes merényletet, függetlenül neveltetésünktől, ha valaki magyarul Jupitert (színdarabban) vagy Máriát (fohászban) önözni merné.

Molière azt, Villon ezt csakis magázhatta. Nyelvünk szelleme már ezek magyarra fordításakor is közbeszólt. Ez a szellem, kedves biztatással, a nők azonnali letegezésére adott jogot a magyar versírónak mindenkor.

A franciák nem élveztek ilyen kiváltságot. Ronsard szigorúan magázni volt köteles Helénát, abban a versben is, amelyben bizalmasan halhatatlanná tette. A világhírű versnek két magyar fordítása is van. Mindkettő remek. De próbáljuk lemérni a fülünkön, melyik mégis a hívebb. Tóth Árpád megtartja az eredeti franciás távolságot.

Szabó Lőrinc pedig a maga modernebb vers- és nőkezelési gyakorlata alapján:

Mert mit tesz csak ennyi elmozdítás is? Nem kevesebbet, mint hogy a második vers hangjának tanúsága szerint, Ronsard-nak nemcsak emberileg, de szerelmesként is több köze volt Helénához, mint az elsőé szerint.

Az angol, a francia, az orosz az udvarias megszólításra az ige többes szám második személyét használja; te helyett egy emberhez beszélve is azt mondja: ti. Lélektani, használati eredete könnyen föllelhető. A megszólított hatalmasság mögé másokat is odaképzel a tiszteletadó.

Nyelvészeti minta, tanulmány, céhbeli mesterdarab, amelyben Kertész Manó, még a harmincas évek elején napvilágra tárta a magyar magázás keletkezését.

Különbözően az angol, francia és orosz – a vous, a you, a vi – alaktól a magyar nem az ige többes második, hanem az egyes harmadik személyét használja az udvariasságra, megegyezően az olasszal, a spanyollal.

Régi levelek százainak átvizsgálása révén Kertész, az alapos tudós, mondhatni napra, sőt napszakra megállapítja a magázás első nyomait. Amikor a testvérek és rokonok még folyamatosan tegezik egymást, a rangban, a társadalmi helyzetben távolabb állók kezében egyszerre csak akadozni kezd a toll. Valahányszor címet, méltóságot kell leírniuk. A nagyságod, méltóságod, uraságod birtokos ragja második személyű. De utána az igét persze harmadik személybe kell tenni. Ez még így is tegező viszonyt jelöl. „Nagyságod írja meg – fordul 1543-ban Nádasdy Tamáshoz Farkas Lőrinc –, mi akaratod.” Kétszáz év kellett, míg rengeteg csikorgás után ebből az akaratod-ból akarata lett. Míg az egyes harmadik személy – a nagyságtok után nem az áll, hogy látja, hanem hogy látják, illetve láttyák, ahogy egy 1769-ben kelt levélben olvasható. Arany János Ágnes asszonya még ellenáll ennek a folyamatnak; bíráit arra kéri, hogy „Méltóságos nagy uraim, nézzen istent kegyelmetek.” S nem azt, hogy nézzenek.

Az átfordulás véglegesen akkor esik meg, amikor a főnemesség Béccsel szorosabb kapcsolatba kerül. Sokan magyarul beszélve is bécsiesen – „udvarképesen” – fejezik ki magukat; az ottani szellem köntösét hordják – hovatovább itthon is.

A német Herr nem követte a francia monsieur demokratizálódását. A fölvilágosodás közeledtével Németországban már nem „úrias” valakit pusztán csak úrnak szólítani. Sőt gorombaságszámba megy. Helyette a Sie jut szokásba, majd általános használatba. Nyilván valóban az ura-t, a többesbe tett urak-at helyettesíti.

Ezt az alakulást követi a mi finomultabbjaink szóhasználata is. Azok hatására ezt veszik át a közrendűek is. Nem mervén többé parasztosan tegezni a hatalmasokat, szemtől szemben is ilyen megcsavart harmadik személyben érintkeznek velük, már a kuruc korban; „Csáki András uramat is hívassa az úr” – írja 1704-ben Radvánszky Jánosnak az egyik alantasa.

Csokonai prózájában már hemzseg az ilyen értelmű úr. De ott van csaknem olyan arányban a mai maga is. Ahogy a Herr-t a Sie, az urat nálunk ugyanis ez kezdi helyettesíteni.

Eredete világos, első megjelenése szinte tetten érhető. Rákóczi Ferenc leánytestvére, Julianna írja 1699-ben Okolicsányi Lászlónak: „…értem, hogy öcsémuram nem idegenkedik az alkutól, de amint maga kegyelmed is tudja, akit a tűz egyszer megéget, nem örömest nyúl másodszor is hozzá… énnékem maga is javallani fogja, hogy többször ne vonassam magamat orromnál fogva.”

Ez a maga – a kelmed, kegyelmed társaként – a nép körében gyorsan elterjedt. Belekerül a tréfás dalba is, ahogy az 1826-os Sárospataki daloskönyv-ben olvasható.

De – különösképpen – a finomabb társalgás most meg épp ezt utasítja el. A Pesti Divatlap 1844-ben „kegyetlen szólásmód”-nak nevezi, e bevezetés után; „feltűnő, hogy kisvárosaink mindkét nemű fiatalai egymást derűre borúra »maga« címmel illetik!”

Pest és a szellemi élet tetszetősebb szót keres. A köztudat szerint az ön Széchenyi István alkotása. Nyomtatásban valóban az ő Stádium-ában jelent meg először, ezzel a jegyzettel: „Ezen szót, ön, míg jobbra nem taníttatom, magyarban úgy használom, mint a német Sie-t.” De magánlevélben a szót már Kazinczy is leírta, 1815 augusztusában. A szó maga addig az önként, önkényén, önmaga alakokban lappangott.

Mások a Sie, a Vous megfelelőjeként Szemere leleményét, a kegyedet helyeselték. Táncsics, mint emlékszünk, a kend mellett kardoskodott. Meg kell lepődnünk eleink dobhártyájának finomságán. Vörösmarty így latolgat egyik hősének töprengésében; „Kegyed-e, vagy Ön?… Igaz, hogy most kegyé-re igen szükségem volna, de az ön függetlenebb, szabad emberhez illő, s férfiasabb.”

Végül is az ön maradt győztesként a porondon, a Sie, illetve a Vous színeiben. Sajátsága még, hogy hol nagybetűvel, hol kisbetűvel írjuk. A nagybetű itt német utánzás, újkeletű. Én magam így kisbetűt alkalmazok.

A folyamat befejezettnek látszik, de lezárulása oly közeli, hogy az ellentétes erők még ma is érezhetők. A tegezés ősi fája, azaz ősien szép berke végérvényesen ledöntetett és kivágattatott, de a gyökérhajtások föl-fölfakadnak.

Hogy bánjunk mi velük? Minek nézzük: vad bozótnak vagy ápolásra méltó suhángnak, csimotának legalább egy-egy vesszejüket?

Voltak magának a magázásnak is ellenfelei. A kitűnő Guzmics még a győzelem után is így ír Kazinczynak, 1829-ben, a tegezés mellett téve hitet: „Én azt szeretném, ha mindnyájan ehhez szoknának magyaraink, annál inkább, hogy ha a sok hideg urazással nem akarunk élni, nyelvünkön ide illő harmadik személyt nem találunk… S volna a Te-ben valami tisztelettel meg nem férhető?”

A Magyar Nyelvőr egy-két éve közölt olyan utólagos adatot a küzdelem korából, amely ha megmosolyogtat, egyben meggondolkodtathat bennünket.

Még 1836-ban láttak napvilágot ezek a sorok: „…mivel látom, hogy – itt nálunk legalább, sőt egész vidékünkön is – sem az Ön, sem a Kegyed tsak nem akarnak keletbe indulni, azonban igen óhajtanám, hogy a tsinosabb társalkodásban valamely közönséges megszólító szótskánk minél előbb divatba jőne: … legjobb lenne, úgy tartom, itt is a’ természetet követnünk, s’ azt, a’kihez beszédünket intézzük, akárki légyen is, így szólítanánk meg: Te, ’s hozzá a második személyben beszélnünk. De azt mondja talán valaki, hogy ez nékünk már lehetetlenül eltávoztunk. Én ezt nem merném állítani; mert ha jóra teremtett egygyes személynek van annyi lelki ereje – van pedig, tudjuk –, hogy akármely rossz szokását le tudja győzni ’s ellenkezővel tserélni fel: hát egygy egész nemzet, annyival inkább egygy ily energiával teljes nemzet, mint a’ magyar, nem birna hasonló lelki erővel?”

Az ember azt hinné, valami magánbölcs varga füstölgéseit olvassa. Nem; eltekintve attól, hogy a vargák is mondhatnak bölcset, ezeket a sorokat a neves debreceni matematikus, Kerekes Ferenc rótta papírra. Nem arra kell figyelnünk, ami fejtegetéseiben ajánlat. Arra, ami tünet: egy állásfoglalás, egy alapérzés, egy hajlam tünete. Ami napjainkban is észlelhető, nemcsak fiataljaink beszédmodorában.

De ez megint újabb gyökerek fölajánlását kívánja.