„Hallja kend, Táncsics” meg „Mondja, édes szakikám”

A magyar munkásmozgalom megteremtői nem urazhatták egymást. Hisz már a magyar 48 megteremtői, Petőfiék sem akarták urazni egymást. Noha az úr szónak semmivel sem riasztóbb – legföljebb közelibb – a benső csöngése, mint a signor-nak vagy a monsieur-nek. Az úr eredetileg nem vagyont jelzett, hanem rangot. Az Árpádok alatt a trónörököst nevezték így, a fejedelem, illetve a király fiát, fiait. Később a király környezetének tagjait. Ők voltak az uraság: az ország.

A mi 48-unk francia előfutárai annak idején tüntetően elvetették a monsieur-t. A középrendet addig burzsoá-nak, burg-, azaz városbelinek hívták. A forradalmak idején már ennek sem volt jó csengése. Így merült fel a citoyen. Ez már a magyaros írásmód erejéig sem jött át hozzánk, én írom le tán először, itt, szitoájen-nek, a burzsoá nyomán. A cité, azaz hát a szité pontosan azt jelenti a mi fejünknek, amit a burg: város. A magyar városiasság állapotát tekintve, akkortájt legalkalmasabban hát még így lehetett volna magyarítani: földi.

Sajnos, polgártársnak fordították. Ez azért volt nyelvészeti rossz kapcsolás, mert hisz így az ajtón kitessékelt burzsoá tért vissza az ablakon: polgár szavunk a német Burgerból ered, annak töve pedig épp az a burg, ami a burzsoáé.

Az új társadalom magyar előkészítőinek tehát új szót kellett szokásba venniük egymás megszólítására. A választás az elvtárs szóra esett.

A szót nem ők alkották. Az elvtárs a nyelvújítás terméke. Hibátlanul jelöli azt, aki pontosan azon az elven van, mint mi.

Új szerepkörében az elvtárs sem úgy működött – nem oly hatással –, mint külföldi szótársai, a Genosse, a Kamerad, a camarade, cammarado, a tovaris.

Nem vagyok nyelvész. Nem a tudós agyával, csupán a szóízlelgető írójelölt érzékével találgattam tartalmukat, amikor először ajkamra kerültek. A camarade – mert hisz könnyen kitalálhatóan benne a szoba, a kamara szó rejlik – nekem egy tető alatt lakó pajtást jelenthetett: közös vackon heverő, egy tarisznyán élő komát; olyast, mint a magyar kenyeres. Ha a tovaris-nak valóban van kapcsolata a tovar-hoz, amely árut, vagyis szállítani való holmit jelent, akkor abban a szóban meg hajdanában a velem együtt cipekedő, együtt fáradó neve lehetett; azé, akit Nagybánya pompás magyar beszédű proletárjaival Tersánszky szusztárs-nak hívat. Efféle hajdani közös élményt, közös osztályrészt vélek én kihámozni a többi nyelv megcélzott szavából is. Vagy legalább jóban-rosszban együtt töltött esztendőket, közös gyermek- és ifjúkort, amilyenre a mi ugyancsak ősi, még a finnekkel is közös bajtárs szavunk utal. (Lévén benne a baj nem a kín rokonszava, hanem annak a pajk-nak, ahogy a mai fiú szavunk néhány ezer éve hangzott s hangzik változatlanul a pajkos szavunkban.) Hogy egy ilyen eleve kész közösséget idéző szó mennyire elkelt volna még nekünk, úgynevezett népi származékoknak is, akkor derült ki, amikor épp a néphez szólhattunk szemtől-szembe, még a háború előtt, a Márciusi Front idején.

Megesett velem, hogy egy nagyközség főterén egy hirtelenében odaállított asztal tetejéről kellett hosszabb közlendőt intéznem a körénk gyűltekhez egy vasárnap délelőtt, épp szemben a templommal. Rögtön a legfontosabb szó nem jött a nyelvemre, az első, a hangmegütő, a bizalomteremtő: a megszólítás. Elvbarátaimat nem mondhattam, mert hisz még nem voltak azok, csak azokká akartam tenni őket. Éreztem: Petőfi még atyámfiait mondott volna. Itt, most kompromittálóan, teleszájúan népies lett volna; mellesleg tíz perccel ezelőtt a pap ezzel bocsátotta el híveit. „Testvéreim!”? (Ady tán „Véreim!”-et mondott volna.) „Barátaim!”? „Magyarok!”? „Emberek!”? „Uraim!”?

Kedvem – mert a humor sehol sem idegen tőlem – még leginkább a legutóbbihoz lett volna, ha indokolni tudom.

Lelkemben olyanfajta érzéssel szólaltam meg végül is, mint akinek ujjnyomására a pisztoly csütörtököt mond, a villany harmadszorra sem gyullad föl. A rám figyelőket, akiknek idősebbjei még aznap leöcsémeztek, a fiataljai pedig megbátyámoztak, szó szerint úgy szólítottam meg, akár életem leghidegebb – ugyancsak egy vasárnap délelőtt lefolyt – ünnepének, kisfaludysta fölavatásomnak közönségét, az Akadémia dísztermében, még főhercegi égisz alatt: Tisztelt Hallgatóság!

Mindez megfordult már az annyi mindenre eleve gondoló Táncsics fejében is. A polgártársnál is demokratikusabb megszólításul, ismeretes, annak idején ő a kend-et ajánlotta. Jókai, már öregkorában, becsületesen kezelte, jó szóval, néha némi pénzzel is segítette a nála is vénebb – negyedszázaddal idősebb – Táncsicsot, de fiatalon mégis ő mérte rá tán a legtartósabb csapást. Válaszul Táncsics kendezésére azt, hogy „bolond kend, Táncsics”, ő írta le először nyilván Klió vigyorától kísérve, mert a hírhedtté vált mondat épp a forradalom kitörésének s egyben Táncsics kiszabadításának első évfordulóján jelent meg. 1849. március 15-én, a debreceni Esti Lapok-ban („Megint Táncsics” címmel, s mottóul ezzel a szólásmondással: „Ha én kend, kend is kend.”).

A kend érezhetően azért nem tetszett, mert parasztosnak hatott. Akkor! Mert valójában eredete alig áll hátrább, mint az úr, lévén leszármazásának útja – a szavak már így bújócskáznak – kegyelmességed, kegyelmed, kelmed, kémed.

A szavaknak nem származásuk ad tartalmat, hanem a használatuk. Kár volt a kendet visszavetni, épp azért a jó ízért, ami ebben ha én kend, kend is kend!-ben rejlett. Jó alap lett volna további ízek – történelem hozta jelentések – befogadására.

Az elvtárs jelentésköre túlságosan pontos. Leírta már Arany is; versben nyilván elsőül:

Vagyis szoros elvbarátai, a meghatározhatóan egy eszmét valló harcos társai, az akkori értelemben.

A szó mindmáig ezt a jelentést hordja. Kitűnő volt – meghittséget és melegséget árasztott – a munkásmozgalom hősi idején, a táboron belül. Vannak emberek, akik valósággal szent szóként ejtik ki, megválogatva kihez intézzék. S profanizálásfélét éreznek, ha vadidegenhez kell intézniük. De milyen megszólítással illessék azt, akiről tudva tudják, hogy nincs velük egy elven, legföljebb lesz vagy lehet? S akiről azt tudják, hogy velük ellentétes elvet vall?

Első hallásra azt véltem, a tihanyi halászok csak egymást kezdték nevezni kollégának, illetve az ő ejtésük szerint koleggának. De harmadik személyben szólva hamarosan így hívták a motoros gépészét, a halfuvarozókat, s nem kis büszkeségemre szerénységemet is. Aztán erre tértek a hegybeliek, a vincellérek, majd a falusiak is.

A dunántúli autóbuszokban ez ma csaknem úgy járja, mint a pestin a kartárs vagy a szaktárs. A nyelv szinte szemünk előtt keresi – próbálgatja és alakítgatja – egy fogalomra a kifejezést.

Mégpedig kitapintható belső törvény szerint. Ezek a szavak alakjukban éppúgy egy hajdan együtt töltött időt, közös korszakot idéznek, akár a camarade. Azaz ezekben sem az egykori helyzetet kell szó szerint venni, hanem az érzelmet, amit továbbadnak. Ha valaki, fejében a szobafestők papírcsákójával „kedves szakikám”-nak becézve kér tőlem tüzet, nem arra gondolok, hogy szobafestőnek néz, hanem, hogy vele egyenrangú embernek.

Nem vagyok elragadva sem a szakikámtól, sem társaitól. De nem is ingerelnek. Nyilván átmeneti szavak; nyelvünk eleven működését mutatják. Ajkunkról hiányzik egy szó, nem könnyű egyik napról a másikra meglelni, vagy éppenséggel megteremteni.

A magyar, egyebek közt, azért élvezetes nyelv, mert még nem csontosodott, nem kövesedett meg; még alakítható. Alig kisebb erőfeszítéssel, mint a nyelvújítás korában.

A nyelvész dolga nem olyan, mint az orvosé: ha megállapít is valami hiányt, nem kell rögtön orvossággal szolgálnia. Hogy miért nem lett szavunk arra, amire dédapáinknak érzelme rögtön volt – az egész urbánus-népies vitát rántanám vissza a nyakunkba, ha erről végigmondanám a föltevéseimet. Ettől hát óvakodom, befejezésül nem tanácsolva mást, használjuk e ma is meglevő tágabb közösségi érzés kifejezéséül azt a szót, ami szánkra kívánkozik. Épp csak ez a társas élmény legyen benne. Nemrég meg kellett szólítanom egy idegen faluban a kisbírót, épp akkor, amikor a dobolást befejezte.

„Kedves uram!” – ezt éreztem helyénvalónak, oly öreg volt, oly szánalomra méltó. Meglepetve nézett rám. Tíz perc múlva a község tanácselnöknőjéhez kellett szót intéznem. „Kedves asszonyom” – kezdtem, s a barátságos bólintás után fönnakadás nélkül folytattam, noha egy pillanatra belém villant ennek a szónak is a múltja. Őseink – még a finnugor időkben – csak a nő, a né, meg a némber, vagyis né-ember szavakat ismerték. Az asszony alán jövevényszó, az alán eredetű jászoknak köszönhetjük, amint a Bárczi Géza kitűnő könyvében, A magyar nyelv életrajzá-ban olvasható. Amidőn őseink még achszin-nek ejtették: királynőt, fejedelemasszonyt jelentett. Az „asszonyunk, Szűz Mária” – kezdetű ima nem azt a szentségtörést mondja, hogy a hívőnek Máriához asszony-férfi kapcsolata lehet, hanem uralkodói és alattvalói. Nyelvünk – halkan figyelmeztető oktatással – arra nevel bennünket, hogy nőinket, a derék jászok jóvoltából fejedelemasszonyoknak kijáró udvariassággal kezeljük.