A maradéktalan birkák meg a súlyt kapott nevelés^*

Semmivel sem lehet úgy megosztani az embereket, mint a szavak használatával. Természetes. Szókincsünk, amellyel fejeket és szíveket nyitunk, úgy közkincsünk, hogy egyben legszemélyesebb vagyontárgyunk is. S amellett legdrágább családi örökségünk, légnemű ereklyénk: anyai, sőt nagyanyai emlékünk. Vigyázzon a körmére, aki ehhez nyúl. A keze puszta szennye is fölháborít és ellenintézkedésre tüzel. Mert mi történik, ha csak másképp is cseng a kincs, mint ahogy megszoktuk? Félrehallás, amitől csak egy lépés a félreértés, a félremagyarázás, attól pedig az, hogy nem tudunk árnyaltan eszmét cserélni; vagyis eltűnik a beszéd aranyfödözete, mehetünk vissza makogni a fákra.

Hevéről ítélve, erre felé fokozódik a harc abban a megoszlásban: elfogadhatjuk-e, hozzátörhetjük-e fülünket a mai fiatalok szójárásához? Afféle tüzérségi zárótűzben állnak.

Nyugodt körülmények között mérlegelni lehet a támadás jogát, a hév okát. Maguknak a fiataloknak azonban ellentámadást javasolhatunk. És kioktatóiknak: az ő beszédmódjuk fölhánytorgatóinak beszédmódja milyen? S főleg milyen volt?

A tegnapi és tegnapelőtti fiatalok – vagyis a mai öregek és aggastyánok – közbeszéde még most is mélyebben rontja értelemcserénk aranyfödözetét, nyelvünk benső szellemét, mint a – holnapi öregeké.

Aki a szavak külsején változtat – villamos helyett zlanyit mond –, az a nyelv testének legföljebb a bőrét sérti. Aki a szavak értelmén ferdít, vagy eszmevilágunkhoz nem illő kifejezést honosít meg, anyanyelvünk izomzatát csomósítja, csontjait ficamítja. A mai fiatalok rossz szavait még elhordhatja a szél. A tegnapi fiatalok rengeteg rossz kifejezése gyökeret vert, évelő dudvának bizonyult, s már végérvényesen fenyegeti bitorlással a jó helyét. Össztüzet tehát mindenekelőtt ezek érdemelnek.

Válasszunk szándékosan érzékeny pontokat igazunk bizonyítására. Olyan rossz kifejezést, olyan hibás szóhasználatot, amelynek tegnapi újszerűsége – s örök idegensége – már nem osztja meg az embereket. Egyelőre, ízelítőül, csak kettőt. Az ezerből.

Krúdy Gyula még idézőjelbe téve írta le – a Vörös postakocsi-ban –, hogy „azt a hatást váltotta ki.” Abban az értelemben, hogy egy esemény egy emberben milyen érzést vagy eszmét keltett; valakit milyen elhatározásra bírt.

Nemzedékem nyelv- és magyarságmestere, Fülep Lajos piros ceruzával húzta alá magánlevelemben is, ha – kezdő prózaíró – egyeseket mertem írni, amikor némelyeket kellett volna. A kettő henye összekeverését a fiatalok meggyöngült nyelvízlésének, illetve romló fogalomalkotó képességének tulajdonította.

Mivel fiatalos – akkori – türelmetlenségemben én a „hatáskiváltást” is, az „egyeseket” is azon nyomban, germán beütésnek ismervén fel, már-már a hitlerista veszély egyik tünetének bélyegeztem, Hevesi András, velem egykorú, azaz ugyancsak ifjú írótársammal és barátommal szűnni nem akaró eszmecserébe keveredtem. Abba a fajta megszakítani nehéz eszmecserébe, amidőn két fiatalember kapuzárás után kapunyitásig kísérgetné kölcsönösen haza egymást, hogy az utolsó szó valamiképp mindkettőjüké legyen.

Egyőnk sem akart úszni az árral. Izmos, merész, ifjú irodalmat egyőnk sem divatszavakkal akart mívelni. Sőt éppen a divatmajmolás ellenében. Ami hús e két divatos kifejezésen volt, azt tehát csontig lemartuk, szívósan és szorgosan, tekintve, hogy – mint tépés közben kiderült – mindkettő divata elég régi keletű volt; ez pedig nyelvészetben és irodalomban azt jelenti: régóta le kellett volna leplezni, hordhatatlanná tenni a nevetségességével.

De miért is helytelen a fenti értelmű „egyesek”, még ha Arany prózájába is befúrta magát, és miért idegen az „azt a hatást váltotta ki”, még ha csaknem félhasábonként szemünk elé veti a sajtó?

Eszmecserénk anyagát idézem.

Mert ha az egyes-be, az egyesek-be a némely, a némelyek jelentését teszem át, kiszorítom belőlük a saját jelentésüket. Ez a jelentés pedig nélkülözhetetlen, egészséges, évszázados. Egyes magyarul ugyanis az, ami nem kettes. Egyes a fogat, ha a másik ló nincs a rúdnál; egyes az ember, ha párja volt vagy lehetne. „Egyesek a tömegből fagylaltért siettek” – e mondatban nyelvünknek humortól sem idegenkedő szelleme nekem azt sugallja, hogy a tömegből csupa özvegy sietett fagylaltozni, s a párok helyben maradtak. Petőfi, a szavak jó ura, egyesek helyett még némelyeket juttatott volna ehhez az élvezethez. Úgy nincs zavar.

S miért nem hat rám jól a „hatást váltotta ki?” Mert el kell gondolkodnom, ha csak egy ezredpillanatig is, hogy mit akar mondani, holott a nyelv képletes kifejezéseinek föladatuk az, hogy azonnal célba találjanak; épp a fölösleges, mellékgondolatot hárítsák el a lényegbevágó főgondolat útjából. Ez a kép számomra túl bonyolult. Töprengésem végén is hiába lelem meg a nyitját, hogy valószínűleg a vegyészetből jött: az elemek „váltanak ki” egymásból bizonyos tulajdonságokat – németül. Magyarul azonban régente foglyokat a Héttoronyból váltottunk ki, későbben pedig télikabátokat zálogházból.

Így van, valóban? Hevesi Andrással az eszmefejtést annak idején végül is azzal rekesztettük be, akárhogy van is, ezt a kifejezést mi ketten, pályánk során nem fogjuk sem ajkunkra, sem tollunkra venni.

Erdőnyi az olyan szó és szólás, amely már nem is évelő dudva, hanem terebélyes fa. S ha még az útszélen nőnének! Igazi ártalmuk, hogy megbecsült területeken, ízlést szabó díszhelyeken is ott pompáznak.

Nem lehet eléggé ismételni: a szóhasználat legelső szabálya, hogy hol ejtünk ki egy-egy szót. A villanyszerelők a falba vakolandó vezetéket valamikor kátrányos fémcsőbe húzták; nyilván innen a kitűnő – mert szemléletes – csőbe húzás kifejezés. Diákjaink ajkáról lélekvidámultan hallhatjuk. Ám nyilván furcsállva pillantanánk föl, ha barokkcirádás szószékről egyházatya mondaná, hogy például a Sátán csőbe akarta húzni – kísértéseivel – Szent Antalt. Holott pontosan azt akarta. Nyelvünk éles különbséget tesz az elbeszélni és elmesélni igék közt. A tegnap szóhasználata ezt is összezavarta. Könnyező nőismerősünk édesanyja halálát is elmeséli, nem érzékelve, hogy amiként az elbeszél a tényleg megtörtént eseményekre, akként az elmesél a kitalált történetekre volt használatos, és még mai kusza formájában is őriz valami könnyed, szórakoztatást ígérő ízt.

Mai fiataljaink beszéde is hibás, de megbocsátható; mert hisz még megjavulhatnak! Megbocsáthatatlanok azonban azoknak a tegnapi ifjaknak a hibái, akik – hány és hány megrovás ellenére – öregkorukig sem javultak meg. Ha építkezés mellett elhaladva üti meg a fülem akár olyasmi, hogy „mátos voltam, de azért nem kell kiverni a balhét” – nem állok meg, hogy így mondjam, lelkemben sem; azokról a fiúkról le fognak múlni ezek a szellemi pubertásos pattanások. De ha az efféle kifejezésnél semmivel sem elfogadhatóbb – csak megszokottabb – eredetét veszi, befejezést nyer, súlyt helyeztünk a nevelésre, maradéktalanul megoldtuk a juhkérdést – szólásokon egyetemi tanárok művében akad meg a szemem, tehetetlenül áll az elmém, s jó időbe telik erőt gyűjtenem századszori megértetéséhez annak, hogy amire magyarul súlyt helyezünk, azt éppenséggel nem kiemeljük, hanem agyonnyomjuk, a juhkérdés maradéktalan megoldása pedig azt jelenti, hogy egyetlen birka sem maradt életben.