Állati szép és oltári jó*
vagy: hogyan beszéljünk fiatalul?
A nyelvtanok a fokozásra mindössze két lépcsőt ismernek: édesebb, legédesebb; keserűbb, legkeserűbb. Vágyunk és hálánk azonban ezen a lépcsőn – hogy a jobbnál még sok-sok jobb is van – csillagokig fölmenne, félretaszítva a szűkkeblű, hidegszívű, korlátkereső grammatikusokat.
Rossz diák, elfeledtem annak a tudósnak a nevét, aki törvénybe akarta foglalni ennek a lelki fokozhatnéknak a jelenségeit is. De fejtegetésére, adataira jól emlékszem. Fölkutatta és rendszerbe osztályozta, hogy első nyelvemlékük, a 842-ben kelt strasbourgi eskü óta a középkoron s az újkoron át a franciák milyen erősítő szócskát tettek a jó és szép szavak elé. Már a keresztes hadjáratok idején így licitálták túl a nyelvtudósok engedélyezte fokozást: rettenetesen jó, kegyetlenül szép, terriblement bon, cruellement beau. Aztán, el a mai napig: égetően, gyötrően, pokolian jó; vakítóan, fullasztóan, öldöklően szép.
Határozottan emlékszem, hogy ott volt sorukban, valahol a 18. század végén, még ez is: mortellement bon.
Vagyis halálosan jó; azaz pesti tömörítéssel: halál jó.
Mindez két okból maradhat meg az ember fejében.
Az egyik ok a méltó elcsodálkozás. Miért kerül a szép és jó elé nyomatékul csaknem kivétel nélkül a rút és gonosz megvillantása? Miért indítja meg a képzeletemet olyan ellentmondás, hogy irtó szép, borzasztó jó? Hogy tetszhet valaki vagy valami azért, mert hatása pusztító, mérgező, kínpadra vonó, őrjítő és iszonytató? Ez az ok lélektani – nyelvlélektani; ezt nem itt szükséges tehát részletesebben magyarázni.
Az elcsodálkozás másik okát viszont tán már fölösleges is magyarázni ezután; hisz út közben megvilágulhatott.
Ezeket a furcsa erősítő szócskákat az a francia tudós a mi nyelvünkben is megtalálta volna. Amiből az következik, hogy minden nyelvben meglelhette volna.
Minden korban.
Ilyen évszázados megfigyelés birtokában az ember meglehetős higgadtsággal hallgatja nemcsak a fiatalok szavajárása keltette fölháborodást, hanem magát a mainak, tehát fiatalosnak nevezett beszédmodort is.
Jó ideje már nem ingerülten hátrakapom, hanem bölcs bólingatásra magam elé irányzom fejemet, ha mögöttem (mint épp a napokban is) ilyenféle mondatok csapnak föl az autóbuszban: „A kaja? Oltári kasa volt! A két csaj: állati kasa! Síri kasa a kisebb. Csak almás, almás, attól kellett kiborulnom!”
– Miért, magának tetszik ez?! – fordulhatna felém türelmetlenül egy-egy régibb útitárs az autóbusz és az idők rohantában. – Maga érti ezt?
Nem azt mondtam, hogy tetszik; azt csak, hogy higgadtan hallgatom. Épp azért, mert nagyon is érteni vélem, nemcsak a jelenséget. A több százados tapasztalat birtokában bizonyos rendet vélek teremthetni köztük. Kellő fegyelmezettséggel, ugyancsak. Mert mikor is volt, nem tegnap-e vajon, hogy az iskolaudvari rongylabda-focizás isteni élményére mi is azt mondtuk, hogy rém jó volt, Bajor Gizi elragadó játékára pedig, hogy kísértetiesen remek?
A nyelvvédelemnek többféle módja van. Elképzelhető úgy is, hogy valami szellemi gépfegyver és jó néhány patron birtokában szemmel tartok egy fölvonulási utat – a „fejlődés menetét” –, és szorgalmasan lődözöm a nekem nem tetsző – azaz kifogásolható – szavakat és kifejezéseket. Vagyis föltételezem, hogy vannak örök törvények. Mivel azonban ilyenek a szavak birodalmában sincsenek, alkalmasabbnak kínálkozik az a módszer, amely nem holmi isteni kőtáblát tart irányadónak, hanem a fejlődés célját; ebben az esetben a szavak menetének irányát. S aszerint ítélkezik, hogy mi a jó, és mi a rossz.
A helyénvaló kifejezés – nem kell ismételnünk – az, amely gyorsan, világosan, árnyalatosan s ráadásul szépen közli a mondandót. Az állati szép és oltári jó nem kívánkozik az én nyelvemre, az én tollamra sem, de elsősorban azért nem, mert nem szabatosak. Az állatit inkább a jó elé tenném, arra emlékezve, milyen jól tudja érezni magát egy kutya a gazdája füttyére, egy disznó („szőkén, másfél mázsásan”) a fertőben; a szépet meg az oltári elé, Raffaello ecsetjét idézve. De még így sem használom őket. Divatszavakként keringenek ugyanis, de ebben az összetételben is már jó húsz éve, tehát lomposak, borotválatlanok. Pusztán ezért tartózkodom a csajok kajájától is. Ezek a kifejezések meg, hogy úgy mondjam, ápolatlan fogúak, enyhén rumleheletűek, jó ideig bűnözők, prostituáltak ajkán szálldostak; vagyis olyan környezetet idéznek, melyben nem kívánok forogni, s így nem óhajtom jegyeit sem viselni. Külön idegenkedem tőlük s társaiktól azért, mert úgy akarnak szellemesek lenni, mint azok, akik esztendőszámra ismételgetnek valami ócska bemondást; akik minden érzelmük kifejezésére egyforma vigyorra húzzák a szájukat.
De térjünk a komoly, a rendteremtő okfejtésre.
Nem gügyögünk, mert nem akarunk csecsemőnek számítani; nem mammogunk, mert aggastyánnak sem ekként óhajtunk tekintetni. Alapjában ilyen megfontolásból nem élek a fiatalok sajátos szavaival és kifejezéseivel sem.
De az ő ajkukról szívesen hallom, ha a szó találó, s a kifejezés fordulatos. Azért, mert nekem magamnak nincs vágyam twistet lejteni, még nem nézem morcosan, ha azt kamaszok lejtik, és akár csizmában, akár isten háta mögötti szülőpusztám tenyérnyi „kultúrtermében” – mert vajon miért éppen őket zárnánk el a világ áramaitól? Ilyen somolygással nézem azokat a bakugrásokat is, amelyeket anyanyelvünk folyton újuló szelleme, örök-friss izomzata végez.
Óriási baj volna – szerintem a halál jele –, ha a fiataloknak nem volna meg minden korban a maguk frissebb, fordulatosabb, sajátos nyelvük. Ha kimerülne a nyelv teremtő ereje. Ha a folyton megújuló világgal együtt nem újulnának meg kifejezéseink is.
Csak épp föladatuk törvénye szerint újuljanak.
A szavak és kifejezések föladata, hogy a közlendőt azonnal közérthetően, minél világosabban, minél árnyalatosabban idézzék közénk. Minél szuggesztívebben! A villámfény élességével dobálva elménkbe a valóság képeit. De az érzelmekét, a gondolatokét is.
Szavaival az köt le bennünket, aki ezeket a villámfényű képeket olyasféle módon tudja sorjáztatni, mint a jó film. Ötletesen, fordulatosan. És persze – legfőbb törvényként – az anyanyelv szellemében: a mi szűkebb közízlésünk szerint.
Mert hisz számunkra ezen alapszik az az emberi csoda, hogy hangok útján megértjük egymást.
Magyar anyanyelvünk sajátságosan képszerű, nem egyedülien persze a földön. Mégis csaknem szabályként fogadhatjuk el, minden szó és kifejezés helyes – magyaros –, ami valamiféle képet ízlésünkre idéz elénk. Ez fő ereje költészetünknek is. A magyar meglepő módon a láttatás nyelve; magasabb fokon a látomásé, a vízióé.
Nyelvünk változatlan teremtő erejét mutatja, hogy képeit a modern életből – az iparéból – éppoly könnyedén veszi, akár hajdan, amikor főleg a természet nyújtotta az anyagot.
Fiataljaink kifejezéseit tehát teljességgel azon rostálhatjuk, megfelelnek-e nyelvünk e már-már költői követelményeinek. Nem holmi olimpuszi szinten persze. Ott, ahol röpködnek. A gyárakban, a tanyákon, a kollégiumokban.
Rengeteg van, ami megfelel. Töméntelen a telitalálat, a talpraesett szó, a legmodernebb technikából vett eredendően magyaros, mondhatnám tősgyökeres kifejezés. Hol is kezdjem, hogy ne legyen rögtön túl nagy az ellenkezés? Olvastam kifogást a rákapcsol ellen. Én pompásnak tartom: szinte filmszerűen látom a lelki folyamat mögött a fizikai folyamatot, ahogy valaki a kapcsolókart a teljes sebességre átrántja. Idegen? „Tükörszó?” Nem. Közös élmény közös képe. Külföldiekkel irigyeltettem meg a kikapcsolódás szavunkat is: versben nem lehetne érzékletesebb a kép, mint itt, egy szóban: egy óriási gépezetből magamnak, az összesség egy kis kerekének átmeneti nyugalmat teremtek. Ilyen a begerjedés is, és még a falazás is – midőn valaki valakit fal módjára takar –, de még a csőbe húzás is.
Mert megannyi csaknem lerajzolható ábrázolás. Ha máshonnan jött is. Értelemmel jött. Igazodik a mi „teremtő képzeletünk”-höz.
Így szitálva a fiatalok szókincsét, most már könnyű megérezni, miért jó, mondjuk a kiborulok, és miért rossz az almás vagy a kasa. Mert a kiborulok – csaknem fiaként a kirobbanok-szétrobbanok-nak – látomást ad, víziót: belevillant valamit az agyamba. Az almás viszont nem, mert hisz semmi köze a magyar almához; a német almoni átvétele, ami jasszul, a maga helyén – Bécsben – linket, képtelent, jégrementet jelentvén, a mi helyünkön épp azért zagyva, mert egy ízletes, valóságos gyümölcsöt idéz. Az úton-útfélen hallható kasát pedig azért nem használnám, mert egyrészt egy tiszteletet érdemlő vallási kifejezés – a kóser – profanizálása, másrészt pedig azért nem, mert ha minden jó jelző helyett folyton csak azt mondom, igazánból semmit sem mondok, vagyis szellemileg üres, azaz – egy ugyancsak találó szóval – hólyag vagyok.
*
Nem, fiataljainkat ne azért rójuk meg, mert fiatalosan beszélnek. Csak azért, ha nem igazán fiatalosan – frissen, ötletesen: korukhoz és helyzetükhöz illően – fejezik ki mondandójukat. Nem helyénvalóan, a szó valódi értelmében.
|