Szerszámaink, a szavak^*

Beszélni a legősibb, legszenvedélyesebb társasjáték. A nyelvművelők, nyelvtisztítók, nyelvújítók mindmáig ebből élnek. Az izgalmas szellemi sport mai játékszabálya: rajtakapni valakit olyan törvény áthágásán, melynek érvényét csak ezután fogjuk kimutatni, mi, a fölkészültek, a beavatottak.

Tetten érni mármost épp őket, a törvény hivatásos magyarázóit egy-egy szabály áthágásán: ez afféle válogatottak vetélkedője; felsőbbrendű élvezet; szerencsére nemcsak a szakmabeliek, hanem akárki számára is. Ilyenben lehet részünk.

A karácsonyi könyvpiac gyékényén nem is egy igényes nyelvészeti könyv állítja meg az érdeklődő tekintetet. Grétsy László Szaknyelvi kalauz-a, Karinthy Ferenc Nyelvelés-e, Zolnai Béla Nyelv és hangulat című munkája és Képes Gézának bár távolabbról, de ugyancsak ezt – nyelvünk szellemének sajátosságát – érintő tanulmánya A magyar ősköltészet nyomairól.

A nyelvművelés világjelenség. Különösen az úgynevezett kultúrált vagy kultúrára áhító – más téren is művelődő – országokban hódít fokozódó méretekben. A Lettres Françaises-nak éppúgy megvan az állandó nyelvvédő rovata, akár a Lityeraturnaja Gazetá-nak. Ez a tudomány tehát milliós tömegek előtt – azok mindegyre fölzúgó tapsától vagy fölsivító füttyétől kísérve – működik. Dicséretes eredménnyel csaknem mindenütt.

Magyarul ma összehasonlíthatatlanul jobban beszélünk, mint tíz, húsz vagy ötven éve. Közművelődésünk gócainak, főképp tehát városainknak nyelvére gondolok. Újságírásunk, irodalmunk nyelve határozottan jobb. Ez csaknem teljességgel nyelvészeink buzgalmának, nyelvápoló mozgalmainknak köszönhető. A küzdők és a nézők örvendetes együttműködésének.

Föl nem mérhetően szerencsés körülmény ugyanis, hogy ebbe az elmeedző társasjátékba bárki bármikor és bárhol beszállhat. Folyik természetesen körülkerített pályán is – és micsoda rangadásokkal – küzdelem, s ennek puszta szemlélete is élvezetes. Ám képzeljünk el egy olyan labdarúgó-mérkőzést, amelynek során az ígérkező gólhelyzet kihasználására bárki befuthat a lelátóról; egy olyan sakk- vagy kártyacsatát, amelyben minden kibic húzhat vagy kontrázhat.

Nem igaz tudniillik, hogy aki nyelvészharcos akar lenni, annak behatóan ismernie kell a nyelvészetet. Elég ha csak egy csücsköt ismer, ha csak egy csonka kardot fölragad. Egy életen át vagdalózhat vele – hasznosan. Elég egy idegen szó használatát hibásnak tartanunk, és egy ország sajtótermékeinek folyamába állíthatunk kereszthálót; nem kell csak egy úgy néz ki féle szólás fölött pálcát törnünk, s egy kornak irodalma fölé építhetünk magunknak bírói széket.

Volt egy nagybátyám; feddően mért végig, gyenge magyarnak, hovatovább enyhén hazaárulónak tartott mindenkit, aki nem tudta a különbséget a lenne és a volna között. Jó magam is voltam iskolai polgárháború részese kivívandó a bennünket és benneteket jogát a bitor minket és titeket ellenében. Fiatalember, ha ízlelni akarod, mi a szenvedély kéje, valamint annak közhasznú kielégítése, jöjj nyelvtanbúvárnak! Professzoraid törpülnek térdedig, pusztán azért, mert rossz helyre teszi a ha után az is-t! Mégpedig csaknem valamennyien rossz helyre teszik.

 

*

 

Az asztalunkon véletlen találkozót lelt nyelvészeti könyvek szerencsésen egészítik ki egymást. Grétsy László a hétköznapok, a gyárnegyedek nyelvét, mondhatni a gépzörej szaggatta szavakat ápolja; Zolnai Béla azokra figyel, amelyeket a Múzsák fönt az Olümposzon ejtenek, ott is halkan; Karinthy Ferenc a holnap friss, győztes magyarságáért nyargalász hetyke szabadságharcosként, látszólag csak kedve szerint, de mégis mindig előre; Képes Géza háromezer év mélységébe tör vissza költői szóejtésünk alaptörvényeiért.

Mi mégis bennük a közös?

A tanulság, amin a lelátó közönsége nemcsak izgulhat s derülhet, hanem okulhat is. Külön-külön nem mondják ki. A következtetésért a felelősség így hát az enyém.

A közhasznú tanulság, az irodalom területén kívül is megszívlelendő lecke az, hogy stílusuk már nemcsak a művészeknek, jelesen az írás művészeinek van. A híres francia mondás, hogy a stílus maga a jellem, ma már mindenkire áll. Hisz’ manapság már mindenki ír vagy diktál, ha csak gépbe is. Alig van ember, aki ne öntené mások számára is a mondandóját s vele együtt a jellemét magnetofonba, telefonba, különféle hangerősítőkbe és hangszórókba. Egy értekezleti fölszólalás is jellemkép.

Nyelvészeink ez eddig a stílushibákat merőben a helyes, illetve hát helytelen magyarság nézőpontjából bírálták. Könnyen ki lehetne mutatni, hogy az igazán súlyos stílushibák nemcsak magyarul helytelenek, hanem – egy mélyebb ok folytán – angolul, ukránul, spanyolul vagy japánul is.

Egy kórtünet jelentkezik bennük, és kér – általános gyógyítást.

Csak egy példát.

Nyelvészeink legszívósabb – s legkevésbé hatásos – küzdelme az utóbbi évtizedekben a felé névutó hibás használata ellen folyt. Fölhívásunk régóta nem a megye közönségének szól, véleményünket nem a megjelentekkel közöljük, borainkat nem a lengyeleknek, gyümölcsünket nem Ausztriának szállítjuk, hanem a megye közönsége felé, a megjelentek felé, a lengyelek és Ausztria felé. Petőfi még a királyi székbe lőtte nyilait, a király arcába vágta sértéseit. Félős, hogy ezek is, azok is egy mai költeményben csak a szék, az arc felé szállnának.

Azaz talán el sem érnék.

Ígéretét Antonius még Cézárnak tette. Mi a különbség, ha csak Cézár felé tette volna? Nem kevesebb, mint hogy biztosítja magának a visszahúzódást, a félreállást. Mert hisz nem jelölte ki határozottan a célt. Mert hisz nem ragaszkodott ahhoz, hogy szava egészen Cézárig érjen el.

Ez a nyelvi tünet tehát egyben kórtünet is. Az elszemélytelenedésé; az eldologiasodásé. Az irodalomban már untig megtárgyalt elidegenülésé.

 

Gondolatim minden reggel   Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel   Rózsáim felé.

 

Csokonai azt az árnyalatot akarta kifejezni: maga sem tudja, hogy repke gondolatai elérték-e a rózsákat: ő csak abban bizonyos, hogy kibocsátotta őket. Ez helyes, világos álláspont. Az alábbi mondat azonban se nem helyes, se nem világos; illetve épp azért nem helyes, mert nem világos: „Az özvegyi nyugdíj nem postázása miatt a tanács méltán veti fel az elégtétel adás kérdését a központ felé.” Ez nyelvészetileg és emberileg egyaránt helyesen így hangzik: a tanács a központtól elégtételt kér.

Ez a köntörfalazó, lapuló, mondhatnám sunyi stílus a közönséges szervek működésének meglazulásához, az emberi érintkezés elemberietlenedéséhez vezet. Így nem emberek beszélnek, hanem gólemek, gépek. Gépek? A kibernetika karakánabb.

 

*

 

Egy példa is elegendő érzékeltetni, hogy a nyelvművelés immár távolibb területeket is érint, mint amit mindeddig a legmerészebb képzeletű nyelvtudósok maguknak igényeltek. A szótisztítás a fogalomtisztításhoz vezet. A fogalmak rendbe tevése pedig a tények rendbe rakására buzdítja mindazokat, akik a világ megismerését a világ megváltásával fűzik egybe. A világos beszéd már önmagában – állásfoglalás?

Igen.

„Kialakulóban van nálunk egy esztétikai tolvajnyelv, egy kritikai zsargon, melyen a beavatottak társalognak egymással, de az olvasó nem érti.” Ez eddig pontos, hűvös, tudományos megállapítás. Ám hallgassuk meg, hogyan folytatódik egy mondatnyi átvezető nélkül. „Keresett, bonyolult, nyakatekert stílus, rengeteg előkelően hangzó műszóval, a műveltség, a kaszthoz tartozás fitogtatása, ám a mélyén nincs semmi; halandzsa, szürke, unalmas hülyeség az egész, az ötlettelenség, a szellemi impotencia elkendőzése, félelem a világos beszédtől, nehogy valami »ideológiai hiba« csússzon a szövegbe.” Karinthy Ferenc gerjed ilyen indulatra, egyébként fölényes, tréfás – a képzett nyelvész, a képzett író erényeit társító – nyelvészeti fejtegetései során. De engedjük, hadd adja ki a haragját. „Aki belepillant a folyóiratok, az újságok kritikai rovataiba, az elő- és utószavakba, a vitacikkekbe és álvitacikkekbe, tapasztalni fogja, mennyire elharapózott nálunk ez a dagályos, nagyképű, az igazi problémákat megkerülő semmitmondás, s milyen szerepe van a tiszta elvek és gondolatok elködösítésében, az irodalmi gőz szétárasztásában. Biz’ isten, elfog a méreg, ha csak így szó kerül is rá: látom már, neki kell menni egyszer ennek a kásahegynek, s egy általános iskolai nyelvtankönyv segítségével szétszedni fontoskodó, szörnyszülött mondatait, kezdve már azon, hogy hol az alany és hol az állítmány…”

Nem röstellendő titkot árulok el azzal, hogy Karinthy Ferenc bölcsész-filológiai doktor, olasz jövevényszavainkról készített kitűnő munkája alapján. Fölkészültségével nem él vissza, sőt feledtetni igyekszik; aprónak álcázott súlyos témáit könnyedén, mosolyogva tárja elénk, tömör humorral, az „utca embereinek nyelvén” – úgy értve ezt: mintha az utcán összeakadva velünk, két kézfogás rövid szünetében indokolná elfojthatatlan méltatlankodását, visszatarthatatlan főcsóválásait.

Könyvének címe az, ami népszerű hírlaprovatáé: Nyelvelés. A szokatlan cím épp azért szerencsés, mert nem szabályos – olyan területen, mely a szabályoké –, és mert nem a tiszteletre méltó nyelvtudományt idézi, hanem annak egy nem tiszteletre, hanem eredményre pályázó bajnokát. Nyelvelni csak a figyelem fölkeltése végett nyelvel. Valójában nyelvet köszörül. Nem a sajátját, mert az már elég éles, hanem a mienket, mindnyájunkét; mégpedig mindnyájunknak, vagyis a köznek abban az érdekében, amely felé az új nyelvtudomány, örvendetes megfigyelésünk szerint, oly készségesen lépi át hagyományos határait.

 

*

 

Grammatici certant – a nyelvvizsgálók harcolnak, s nyilvánvalóan azért nem tudják abbahagyni a harcot, mert a törvény, amelynek paragrafusait ők – áthágásaik után – kellő szigorral rendszerezhetik, természetesen maga is változik, bontja a rendet. Kettős az ok hát a harcra, a hasznot és élvezetet szerző szellemi vetélkedőre.

Anyanyelvünkön kifogástalanul beszélni, mint mondtuk, ez az izgalmas elmesport a föld minden részén hódít. Semmi kétség, a civilizáció egyik tünete, olyan értelemben, hogy a civilizáció egy-egy közösség tagjainak, a civiseknek, a civileknek, már békén, szóértésen – tehát nem fegyveren – alapuló rendjét jelenti. A nyelvművelés világjelensége a szerencsések közül való. Megszállottjainak buzgalmát csak helyeselhetjük, még akkor is, ha a kártyajátékosok vagy a meccslátogatók szenvedélyességébe esnek. Működésük – még akkor is, midőn egymás haját markolásszák – a jövőt szolgálja. Szerszámokat és eszközöket tisztítanak. Az eszmecsere közlekedő eszközeit, a megértés és egyetértés szerszámait. Nyelvérzékünk finomulásával eszméink finomodnak, így van. Sőt: fülünket élesítve agyunkat élesítjük.

Afféle bevezetőül, nyelvészeink rangos – világmérkőzésbe is benevezhető – teljesítményeinek részletezése elé szántam mindezt, s íme, kifogy a papír, hogy e részleteket bemutassam. A szerkesztőség megtisztelő fölszólítására válaszom első mondata az volt: „nyelvünk állásáról” nem bírálatot, legföljebb alkalmi beszámolót, afféle helyszíni tudósítást írhatnék: amiként, mondjuk, a Duna – állandóan folyó – vízállásáról, egy hadjáratról, egy soha meg nem szakadó olimpiáról. Nem mint bíró. Mint egy a sok küzdő közül.