Szómúzeum és a megújítása^*

Ezt nézd meg. Egy igazi öreg csoroszlya. Egy igazándi, igen: de szó szerint. Ezen a szegen! A falra akasztva! Ez, ez a rozsdás vasdarab. Épp azért szereztem be, hogy ne legyen félreértés! Ez meg, no találd ki, micsoda. Látod, forog, mint a motolla. Hallgatsz, mi, pupák?

Ez egy valóságos motolla. Az egyetlen a faluban. Igen, ez is valamiféle testőrszolgálatot teljesít. Hát ez, mit gondolsz, mi a szösz lehet?

Szösz. Ez bizony a szösz. Egy marék eredeti szösz. Így még kóc is lehetne; várj, rögtön hozom, amire rátéve félreérthetetlenül szösz lesz. Gondolom, hallottad; guzsalyos. Illetve olvastad: guzsalyosba járni.

Hát tessék, ez egy guzsaly. Társa esztendők óta a budai ház följárójában függ, a vendégek, már akik meglátják, valami szépen kifaragott szerecsen dárdanyélnek nézik.

Igen, régebb óta csinálom. Más lakástalan macskáknak ad menedéket. Magam is akkor vettem észre, amikor eléggé elhatalmasodott rajtam. Úgy van, fölismerted: csikóbőrös kulacs! Vagy legalábbis bőrös kulacs. Annyira nem vagyok szakértő, hogy ellenőrizhessem, nem közönséges lóbőrrel hamisították-e, vagy egy már idősöcske csikó bőrével. Egy nem harmad-, hanem már, ha megvakarjuk, negyedfű csikó bőrével. Sajnos, szelel: molyrágta. Hogy ezt nyilván versolvasói hálából tartom, esztétikai kegyeletből? Meglehet az is. Ördög tudja. De ez itt, vedd csak a kezedbe, ez viszont olyasféleképp hever itt, mint a jegybankok páncélpincéjében az aranyfedezet. Ez ugyanis egy cséve, azért is van helye a guzsaly és a szösz mellett. Tartja a posztját. Immár évtizedes hasztalan küzdelmemben, hogy a kukoricacső összetétel helytelen, mert a helyes a kukoricacséve: ő a beszédes, a kiáltó, a tárgyi bizonyíték, amit akár egy bírói asztalra is oda lehet tenni. Mit harsog, a rekedtségig immár? Hogy a kukoricának nem csöve van, mert hisz a cső belül üres, hanem csévéje: arra gyűlnek a szemek, mint erre a csévére itt a fonál. Persze hogy bízom az igazunkban. Győzni fog az, ha holtunkban is. A szellem kitör.

Jól tapogatod, talán biztonságérzékem rakatja körém őket. Kézzelfogható szavak, jól mondod! Mert ha nagyon akarok latolgatni, én azt még az ujjammal is végezhetem. Íme, egy egész latkészlet. Vettem, persze. A bizományi áruházban. Nem volt nagyon drága, ki vásárol ma latfölszerelést? Magam is azért vettem meg, mert már-már sokáig latolgattam, hogy megvegyem-e.

Gyanítottam én is, hogy tán az idősödés okozza. Az ember valóságosnak akarja az emlékeit. Vagy a mesterség hosszú gyakorlásának folyománya? Kézmívesek megőrzik, megbecsülik szolgálatból kikopott hajdani szerszámaikat. De megtörténhetik, hogy a léleknek valamiféle rejtelmes szomja, amit csak ezután fog minősíteni egy lélekbúvár. Hitelre vágyom. Úgy értem, a szavak hitelességére. Lássam, amit hallok.

Rengeteget kaphatok még ingyen. Ez egy lőcs. Nemsokára tán már csak a lőcsölni igében fog élni. Ez itt egy nyűg: magam vettem le egy ló lábáról ezt, nem kevés szó és pénz ellenében, az egész környéken ez volt az utolsó. Ez egy cégér. Vágtató paripát ábrázol, azt jelenti, hogy a házban, amelynek kéményén forgott, patkoló kovács lakik, híres, cégéres patkoló kovács. Egy időben – ahogy más a bélyeget – úgy gyűjtöttem a malomköveket, azt hittem, asztalnak. Végre találtam két olyat, amik között valóban őröltek. Ez az én szótáram. Nem a kis, nem is a közép, nem is a nagy, hanem az egészen nagy Larousse-om.

Mit mondasz? Hogy nincs határ? Hogy a szavak, ha túlélhették magukat, követelődzővé válnak, valóban élni akarnak újra tovább? Kertemben nemcsak rózsa és mályva van. Gondosan ápolok – öntözök – egy bokor ürmöt is, egy-egy levelét néha számba veszem, a közhasználatú fogalom érzékelése végett. Van egy bokor rekettyém merőben Tóth Árpád emlékezetére. Nem a Növényhatározót lapozom föl, ha olvasni vágyom. Megnézem magát a rekettyét itt a ház előtt. Szerényen fogad, ahhoz képest, milyen verset írtak róla; olyan, mint a könyvben, nem ágál. Ahogy a paraszti zsálya és bazsalikom, sőt a kakukkfű sem, a thym se! Van borókám annyi, hogy tán borovicskám is lesz: gin-em, eredeti, illetve az eredetinél is eredetibb. Tervezem, hogy vetek, ha nem több, legalább egy négyzetméter konkolyt s melléje ugyanannyi tiszta búzát, s az előbbiből néhány maroknyit az utóbbi közé keverek, s türelmesen megfigyelem az évszázadok óta emlegetett, de tudományosan soha nem ellenőrzött következményt.

Ártatlan szórakozás? Föltétlenül. Okkal-móddal persze. Mert minden szót visszavezetni az eredetihez és ott szembesíteni mintegy önmagával, fáradságos föladat. S nem is mindig eredményes. Még akkor sem, ha véleményünk nyilvánvalóan igaz. Lásd a kukorica légbőlkapott csövét, amely úgy ledurrantotta a csévét. Ez nem tréfa. Ilyen pici elcsúsztatások, sziklahegyek összeomlását idézték elő.

Hát persze, hogy pihenésül csinálom, azaz pihentetésül: fogalmaimat nyugtatom ezzel a bíbelődéssel. A nagyvárosi élet száguldó és oly bonyolultan kereszteződő szavai után nekem ez a pasziánszom. Szerencsésen segít benne ez a vidéki ház, a jóban-rosszban megismert egyszerű emberek, a gyerekkori táj közelsége. Bolondériámon – mert most már nem rejtem véka alá – együtt derülök szűkebb és tágabb környezetemmel. A környékbeliek mielőtt szemétre dobnának valamit, megtisztelnek azzal, hogy fölajánlják.

Nem, ez csak látszik könyvnyomtató eszköznek. Ez a két vascsavar kétoldalt valóban e tölgyfalapok összeszorítására szolgál. Gutenberg műhelyében, a régi metszetek szerint épp ilyenek voltak. Ezzel azonban nem betűket nyomtak. A juhsajt és disznósajt eredetileg gömbölyű. Kívánatosan nyeshető lapos alakjukat ettől az eszköztől nyerik. Ezzel sajtolták. Népünk ezt nevezi sajtónak. A presse szót a szőlő préselésére szolgáló pröss-nek tartva fenn. A sajt is nyilván ettől sajt. A pécselyi orvos kínálta föl. Minden percben hazahozhatok tőle egy fafogantyúval ellátott félméteres vasnyelet is; ennek túlsó végére két hatalmas kezdőbetű van kovácsolva, tükörírás formájában. Hazahozom mégis. Ez egy bélyegzővas, hordók vagy barmok megjelölésére. Én tehát még ténylegesen is megbélyegezhetnék állatokat. Ettől nem kis részben azért tartózkodnék, mert kézbe véve, sőt megszagolva e ma már ritkán elővetődő eszközt, még elképzelni is kínos volt, amidőn ez tüzesen élő húst pörkölt. Ám ez idegenít tőle.

Ez itt egy ösztöke. Neked nyilván kedves a szó. De az eszköz, nézd, iszonyú. Hegye van, húsba hatolt. Mert hisz valójában az ekelap sártalanítására készült.

Tárgyi szószedetemnek így van tagadhatatlanul érzelmi beosztása. A szapulókád, mondanom sem kell, noha csak a szomszédban szemlélem, jobbadán derűre biztat, nem szólva az egymás mellett cinkosan sunyító csöbörről és vödörről. Néhányukkal csaknem beszélő viszonyban vagyunk. Az új szita szegen lóg szólás ebben a faluban is elevenen járja, noha a szita már – mióta pékség van – alig. Sajátunkat már annak idején avégett vásároltam s helyeztem el konyhánkban – az ősök szellemének tán némiféle keleties tiszteletéből –, hogy lógjon ott majd öregen is.

Nem, kenyérkereső iparomat nem lúdtollal gyakorlom, hanem legszívesebben golyóstintaceruzával. De hoztam haza természetesen – ingyen, a rétről – lúdtollat is. Biztonság okából s e téren is az ősök szelleme iránti tiszteletből, nemcsak megfelelő forgatásukat sajátítottam el, pusztán a próbálgatás révén, mert hisz útmutatóm nem lehetett, hanem hovatovább megfaragásukat is.

Azt tán szükségtelen cáfolnom, hogy érdeklődésem e régi használati tárgyak iránt egyben szemléletem régiességét jelenti! Nem; különös lelki szükségletem nagyon is a modern ember szellemi vágyai közé tartozik. Érdeklődésemmel, illetve ragaszkodásommal, meg kell állapítanom, előfutár vagyok. Vagy legalábbis az előfutárok között haladok, azaz hát – megbecsülvén ilyenben is a kifejezés magvát – szaladok vagy ügetek.

Hogy gyűjteményem létezéséről, íme, végre nagyobb nyilvánosság előtt is hírt adok, abban része van annak az érdekes körlevélnek, mellyel David Carver úr, a PEN-nek, az írók világszövetségének főtitkára épp a napokban tisztelt meg, vendégül híván egyben a szövetség ez évi, Oslóban tartandó kongresszusára. A rövid körlevél a kongresszus megvitatandó eszméit közli. Ez nem lesz egyéb, mint az író és a szó viszonya. Eredeti megfogalmazásban: The writer and semantics: Literature as concept, meaning and expression.

Indoklása ez.

„Noha tárgyánál fogva az irodalom szorosan a kifejezés területéhez tartozik, kapcsolata van szélesebb területekkel is. Soha nem volt olyan világosan fölismerhető, mint korunkban, hogy a szabatos fogalom és az általános eszmék értelmének milyen nagy a fontossága nemcsak a bölcseletben, hanem az irodalmi kritika területén is.

Ez nemcsak elvont érdekű: kézzelfogható következményei lehetnek a gyakorlati életben, melynek az irodalma is szerves része. Bizonyos esetben végzetes következményei lehetnek.”

Azaz angolul: „Though inseparable from its expression, the subject-mater of literature also belongs to a wider context. The importance of meanings, of particular concepts, and of general ideas, has been recognised in our century more clearly than ever before, and not only in philosophy, but in literary criticism.”

„Kínálkozó példa van erre a PEN alapokmányában – folytatja a levél. – Sok szó esik ott a szabadságról. Ezt azonban a különböző műveltségű és történelmű országokban különbözőképpen lehet értelmezni. Ezeknek a gyakran különböző eszméknek és szempontoknak tanulmányozása, hogy mint fejeződnek ki országuk irodalmában, nagy fontosságú lehet a Kelet és Nyugat közti tényleges kapcsolatok helyreállításában, hogy csak egy jelentős példát mondjunk.”

A körlevél aztán közvetlenül az egyes országokban működő PEN-központokhoz fordul. Kiküldendő delegátusaitól azt kéri, számoljanak be arról – változatlanul a Kelet–Nyugat közeledésének érdekében –, hogy az ő műveltségi és történelmi hagyományuk milyen értelmet töltött az emberiség nagy eszméibe, így elsősorban a szabadság eszméjének fogalmába, és hogy a nyelvromlás, illetve nyelvrontás – sajátos tekintettel a hírlapírásra és a sajtóra – milyen mértékben s miképp torzított magukon a fogalmakon is. Külön vitapontként fogja tárgyalni a kongresszus a leíró, a tényközlő nyelvezet és az eszmeközlő, értelemkeltő nyelvhasználat közti ellentétet. Vagyis: The Two Cultures – languages as information and description contrasted with language as feeling and imagination.

Meddig kellene a szavak gyökérzetében lehatolnunk, hogy a gyümölcs a legfölső ágakon is ép és nemes legyen? Arra természetesen nem az én szómúzeumom felel. Az legföljebb kedvet adhat – jókedvet elsősorban – ehhez a vállalkozáshoz.

Igen, a szabadság tartalma! Persze, hogy országonként más ízű, zamatú, szeszfokú, akárcsak a másképp teljesen „fajtaazonos” boré. De már az igazság is – mi az igazság? Van nép, amely már a neki adott szóban a joggal azonosítja: ius-titia. A mi nyelvünk mintha egy kicsit magasabbról nyilatkozna, amidőn az igazságot nem a jogra, tehát nem az erősebb akaratára alapozza, hanem arra, ami igaz; ami: úgy van; amire a közértelem azt mondja: igen. A tájnyelv, amelyen a magyar anyanyelvem lett, az egyenes-t igenyes-nek ejtette. Gyermeki képzeletem ezt az igen-nel rokonította, nem törődve azzal, hogy ugyanez a tájnyelv az égen-t pedig egen-nel mondta. Csavaros egy kicsit ez a vonal az igaz és egyenes közt, de ha valaki sokat megkapja előlegül a provincialis-t, illendő szinte, hogy legalább egy morzsa okot adjon rá, visszamenően.

De az komoly s tudósi eszmecserébe is beillik már, hogy nyelvünkben az egymással épp ellentétes átkozni és áldani szó egy tő: egy valamikor csak megbűvölést jelentő gyökérből. Egy tőből hajtott ki az ugyancsak más és más illatú trágya és drazsé szavunk is. Ehhez hasonló – ezeknél még badarabb – példa minden nyelvben százával található.

Miből következően? Abból, hogy ilyenféle PEN-kongresszusok nem voltak évente s népekként már a kőkorszakban. Hogy szabadjára hagytuk szavainkat. A műveltség szó nem ok nélkül származik – kivétel nélkül minden nyelvben – a földmívelés szóból. A fogalmak és szavak, ha nem ápoljuk: ha nem kapáljuk, nyessük és ritkítjuk őket, összenőnek, áthatolhatatlan bozóttá, illetőleg a dunántúli tájnyelv találóbb kifejezése szerint rebec-cé, mert abban a fán s bokron kívül csalán és bürök is van iszalaggal benőve. Ilyenben pedig legdúsabban a nadragulya terem, s végül pusztán csak az terem. Nemcsak az irodalom virágoskert. Minden emberiesítő szellemi tevékenység területe: gyümölcsöskert.

Az emberiség egy kertté vált, egy kultúrává. Testi tápláléka nagyjából azonos; megszokás dolga, hogy amit itt megesznek, azt másutt is megeszik. Mert az ártalmast és mérgezőt minden nép külön-külön kiküszöbölte. Ez az emberiség egyik legnagyobb egyezménye.

Magától értetődő, hogy szellemi táplálékainkkal is ez történjék. Annyi bolondgomba, e minősítésben, soha annyi nem fogyott, mint a 20. század folyamán. Soha annyi nem árusíttatott, tetszetős csomagolásban, nem hirdettett, neves professzorok garanciairatával, nem vettetett, illetve telepíttetett, gondos talajmunkálatok után.

A kongresszus, amely a szokásos orvoskongresszusok nyomán – egy világméretű betegkongresszus újdonságával hathat, nyilván a panaszok – a sose tapasztalt gyomor- és elmezavarok – meghallgatásával fog indulni. Ha a nagy tekintélyű s hitelű gyülekezet nem mível mást, mint csak számba veszi és osztályozza a tüneteket, ezzel is óriási szolgálatot tesz. Utat nyit, őserdőbe, olyanba, mely szemünk előtt nyelt el virágzó városokat, szorgalmas népű országokat. Nemzedékek megálmodott – könyvbe írt, tehát már papírra vetett, tehát megvalósítható – édenkertjét. Ehhez aztán a mi közreműködésünket nem kell kétszer kérni. Mi nem feledtük el a szabadság tartalmát: igényét, gyümölcsét. Munka szabadsága; származásuk, arcszínük, anyanyelvük miatt megalázottak szabadsága! Nekünk ezek nem efféle emlékeztetőül ünnepiesen elültetett díszfák voltak. Mi ezeknek a termését öntöztük, ojtottuk, védtük az élősdiek, a magánönzés és a nemzeti önzés levéltetvei ellen. Mi a szavakat e téren is tapinthatóan érzékeltethetjük.

Az olvasó most már nyilván látja, hogy naplót olvas. E műfaj fő ismertetőjele, s egyben létjoga ugyanis, hogy kezdetén, ujja közt bár a toll, maga az író sem tudja sokkal jobban, mit is fog mondani, mint midőn váratlanul összetalálkozván a tóparton egy rég látott jó barát kezét tartja kezében, körbepillantgatva, hová lehetne letelepedni egy kis részletesebb hogy-vagy-hogy-vagyra. Szerény fogalommúzeumom, illetve házi szópanoptikumom katalógusához csak egy-két lapnyi előszót terveztem, azt is, mint látnivaló, baráti használatra. Sejtelmem sem volt, hogy a négyszemköztinek szánt szavakból végül holmi emberiségmentő kiáltvány kerekedik, nem alacsonyabb fórumhoz, mint a népek szelleméhez intézve. De hát maga a világ telepedett mellém, s kérdezett, majd beszéltetett fokról fokra a gondjaimról, legbizalmasabban is ezt mondhattam.