Lélektan a szavakban^*

– Szerkesztő úr?

– Igen.

– Az osztályfőtanácsos úr keresi a szerkesztő urat. Egy perc türelmet! Rögtön kapcsolom az osztályfőtanácsos urat.

Az osztályfőtanácsos úr nem kapcsolódik azonnal. Fülemen a kagylóval van időm felidézni a mozgékony osztályfőtanácsos úr egyszer látott alakját. Nyakamat rá, hogy magánügyben keres. Van alázatos türelmem lenyelni az enyhe ingerültséget is, hogy ha ő keres, miért nekem kell várakoznom őreá? Bölcs türelemmel elképzelem, hogy ez nyilván a tekintélyhez tartozik, a hivatalhoz, ahol már csak azért sem lehet sok tennivalója, mert nem őt állították be a hivatalba, hanem a hivatalt állították fel őmiatta. De már kapcsolják az osztályfőtanácsos urat.

Bekiáltja nevét a drótba, olyan hangsúllyal, mintha győzelmi hírt tudatna. Vár. Megkérdi, én beszélek-e.

– Igen.

– Itt én meg én! – ismétli, mindenfajta üdvözlés nélkül.

Vagyis nekem kellene eldöntenem, hogy magázódjunk, vagy tegeződjünk-e.

– Értem – válaszolom –, mire kellenék?

Vagyis szépen visszaadom neki a labdát.

– Az volna a kérdés – üti vissza ő kapásból a háló felett ügyesen a labdát –, hogy az öcsém írt egy kitűnő kis cikket, s most azon gondolkodik, azon gondolkodunk…

S remekül megold tíz mondatot, anélkül hogy a személytelenség ösvényéről akár a tegeződés, akár a magázódás rétjére lelépne. Én viszont azon gondolkodom, miért nem nyújtok neki egy udvarias „parancsolj, kérlek”-et: mi okozza bennem ezt az egyáltalán nem rokonszenves hazudozást? Hangján érzem, hogy hidegül meg irántam. Idősebb nálam. Még egy perc, és ellenségem lesz. Pusztán azért, mert anélkül merülök el egy gondolatban, hogy arról másnak fogalma lehetne; ismét bizonyságát adom született faragatlanságomnak.

Közben ugyanis ezek fordulnak meg fejemben.

A magyar nem is olyan régen tegeződő nyelv volt. Nem is olyan régen! A 16. század végéig paraszt és főúr, halandó és Isten, mindenkori szerkesztő és osztályfőtanácsos csak tegeződve szólíthatta egymást szóban és írásban egyaránt; más formula nem volt. Mehetett a világgal a magyar világ, amerre akart, a nyelv, a magyar, konokan demokratikus maradt (tán legtovább a nyugati nyelvek közt); ő nem fogadta el az osztálykülönbséget. A főrangúak megajándékozzák szerényen magukat a nagyságos és kegyelmes címmel, amit eladdig csak a Teremtőre lehetett mondani, de a magyar nyelv, a rendíthetetlenül népi nyelv alig bírja lenyelni ezeket a nagyságosokat és kegyelmeseket. (Még most is rajtuk van, hogyan rágta őket.) Még 1550-ben is így küzd a szóval egy szegény magyar, előkelő urához intézett levelében: „Továbbá tudja tekegyelmed, meddig én szolgáltam tekegyelmedet, úgy tetszik, esztendeig és nyolcadfél hónapig, azért tudod, mit adtál, és mit nem adtál, ami kevés ruhát adtál, bizon itt nyüttem el nálad” – hogy csak ezt az egy példát idézzük Kertész Manó tudós gyűjteményéből.

Az újítást ezúttal is nyugatról kaptuk, pontosabban Bécsből. Isten ments, hogy egy nyelvből, melyet alig ismerek, mutassam ki – s épp most – beszélőinek szolgaösztönét. De az bizonyos, hogy ebben az időben – a 17. század elején – harapódzik el a németben a főrendiekkel társalogva a szemtől szembe való megszólítás helyett a „Herr”, majd később az „er”, egy kicsit annak mintájára, hogy „Isten nevét hiába ne vegyed.” Erre tarthattak igényt a mi Bécsbe került uraink is, hisz ők is ezt a nyelvet beszélték. Kertész Manó nem foglalkozik e „fejlődés” társadalmi hátterével, de én el tudom képzelni, hogyan rágta a tollat az a szegény magyarországi kasznár, levelet menesztvén Bécsben lakozó gazdájának, akiről már tudta, hogy ott „Herr”-ré és „er”-ré dicsőült, de akit ő ezen a kezelhetetlen magyar nyelven még mindig csak tegezve szólíthatott volna. A megszólítás még csak ment valahogy: „Kérem az Urat”. De hogy beszéljen hozzá már folyamatosan? Úgy beszélt hozzá, úgy írt neki, mintha nem szemtől szemben álltak volna, mintha az úr ott sem lett volna; úgy, ahogy a magyar a kutyájáról vagy a dohányzacskójáról beszél. Az emberi közrendből az úr minden nyelvben a mennybéli Úr rangja felé tört. Csak a mi személyes névmásunk csapta az élettelen tárgyak és a lélek nélkül való állatok sorába. Nem szólítani becsületes nevén olyasvalakit, aki társaságunkban van, magyarok közt ez még ma is bicskanyitásra lehet ok. Közben a németből még az „er” is eltűnt, illetve még magasabbra, a „Sie”-re emelkedett, s mi nyelvünkkel is ott álltunk, ahol népviseletünkkel: levetettük a subát, de nem kaptunk télikabátot.

Két század ment el a csiszolt nyelvben a dadogásra, a szóelharapásra, a nyeldeklésre; arra megy még a mi századunk is. Láttam én bicskanyitó szándékot amiatt is, hogy valakit aperte csak magának szólítottak. Tudjuk, Széchenyi a Vaskapu-vágásnak buzgalmával sütötte ki és terjesztette az ön-t; ezen azonban még ma is akadozva folyik a társalgás. A magázást máig nem oldtuk meg.

Mindezt régóta tudom, s régente valamikor lelkesen köszöntöttem is azt a könnyedséget, ahogy a művészfélék és írófélék tegeződésükbe vontak. Elvben a nyelv ősi természetének fölkívánkozását láttam a hivatalnokok, a nadrágos középrendűek hamari, már-már atyafiaskodássá melegedő pertuit is. A gyakorlásban azonban kezdettől fogva volt zökkenő. Hol maradt el a nyelv, vagyis a parasztság ősi ösztöne? Valóban hol? Az én két nagyapám nagyjából egyrangú, egyívású volt, kedvelték is egymást, de egymásnak rendületlenül nászuram voltak, életük végéig magázódtak. Ülök az ozorai nemzeti bizottságban, a járási jegyzőt egyre visszategezem, s a parasztok ezt némi elégültséggel is hallgatják, de velük már a magázás csúszik természetesen. Apánk és anyánk tegezett bennünket gyerekeket, de mi őket?… Kislányom tegez engem, s most már ráébredek a félszeg érzésre, hogy közben miért hiszem magam ilyenkor néha pénzügyőri szemlésznek vagy simontornyai vaskereskedőnek: őket tegezték a gyerekeik. Figyelem az országos parasztválasztmány szónokát. Így kezdi: kedves barátaim, de aztán: maguk is tudják. Nem, a nép nem mozdul olyan könnyen.

S be kell vallanom, helyeslem. Betörtetek a nyelvünkbe, hátranyomtatok bennünket. Mi ott is várat raktunk, s nem jövünk ki egy füttyszóra belőle. Ha van „versunkenes Kulturgut” (ahogy nincs, mert csak kölcsönös hatás van), nem adjuk vissza csak úgy szóra ezt a közben ízlésünkhöz és lelkünkhöz alakított, vagyis sajátunkká lett szellemi jószágot sem. Mi tudunk magunk közt hibátlanul beszélni. Ki gondol az Istenre, a kegyelmesre, a kend hallatán? Táncsics száján már polgártársként hangzott volna, s átment volna tán a mai elvtársra is; kár, hogy nem sikerült Táncsicsnak. Egyenlők akarunk lenni, egyenjogúak. De legelőször legkevésbé szóban. A szó csak jelölés; előbb azt kívánjuk, amit jelöl. Egyszer már ránk tukmáltak egy nyelvet, és elvettek egyet-mást vele. Érthető tán, ha megnézzük a következőt s főleg azt, hogy kiktől kapjuk, még akkor is, ha vissza, vagyis ha valamikor a mienk volt. Ördög tudja, közben mi tapadt rá atyáitok vagy egynémelyikőtök kezén! Úrral szót szedni egy tálból tán van olyan veszélyes, mint cseresznyét. Ne vegyétek ezt bizalmatlanságnak. Csak a bizalmaskodástól idegenkedünk. Nem bratyizni akarunk, hanem barátkozni. Ennek pedig éppúgy megvan a rendje, mint annak, hogy a részelés előtt kaszálás van, azelőtt boronálás, azelőtt vetés és főképp szántás, ha nem ugartörés. S mindennek megvan az ára.

– Parancsoljon velem – mondom egy 17. századbeli szolga vagy egy frissen sült diplomata udvariasságával a telefonba.

Sose fogja megérteni, hogy azért magázom, mert alig várom már, hogy mindnyájan ősi ösztönünk szerint tegeződjünk.