Ezt nézd meg. Egy igazi öreg csoroszlya. Egy igazándi, igen: de szó szerint. Ezen a szegen! A falra akasztva! Ez, ez a rozsdás vasdarab. Épp azért szereztem be, hogy ne legyen félreértés! Ez meg, no találd ki, micsoda. Látod, forog, mint a motolla. Hallgatsz, mi, pupák?

Ez egy valóságos motolla. Az egyetlen a faluban. Igen, ez is valamiféle testőrszolgálatot teljesít. Hát ez, mit gondolsz, mi a szösz lehet?

Szösz. Ez bizony a szösz. Egy marék eredeti szösz. Így még kóc is lehetne; várj, rögtön hozom, amire rátéve félreérthetetlenül szösz lesz. Gondolom, hallottad; guzsalyos. Illetve olvastad: guzsalyosba járni.

Hát tessék, ez egy guzsaly. Társa esztendők óta a budai ház följárójában függ, a vendégek, már akik meglátják, valami szépen kifaragott szerecsen dárdanyélnek nézik.

Igen, régebb óta csinálom. Más lakástalan macskáknak ad menedéket. Magam is akkor vettem észre, amikor eléggé elhatalmasodott rajtam. Úgy van, fölismerted: csikóbőrös kulacs! Vagy legalábbis bőrös kulacs. Annyira nem vagyok szakértő, hogy ellenőrizhessem, nem közönséges lóbőrrel hamisították-e, vagy egy már idősöcske csikó bőrével. Egy nem harmad-, hanem már, ha megvakarjuk, negyedfű csikó bőrével. Sajnos, szelel: molyrágta. Hogy ezt nyilván versolvasói hálából tartom, esztétikai kegyeletből? Meglehet az is. Ördög tudja. De ez itt, vedd csak a kezedbe, ez viszont olyasféleképp hever itt, mint a jegybankok páncélpincéjében az aranyfedezet. Ez ugyanis egy cséve, azért is van helye a guzsaly és a szösz mellett. Tartja a posztját. Immár évtizedes hasztalan küzdelmemben, hogy a kukoricacső összetétel helytelen, mert a helyes a kukoricacséve: ő a beszédes, a kiáltó, a tárgyi bizonyíték, amit akár egy bírói asztalra is oda lehet tenni. Mit harsog, a rekedtségig immár? Hogy a kukoricának nem csöve van, mert hisz a cső belül üres, hanem csévéje: arra gyűlnek a szemek, mint erre a csévére itt a fonál. Persze hogy bízom az igazunkban. Győzni fog az, ha holtunkban is. A szellem kitör.

Jól tapogatod, talán biztonságérzékem rakatja körém őket. Kézzelfogható szavak, jól mondod! Mert ha nagyon akarok latolgatni, én azt még az ujjammal is végezhetem. Íme, egy egész latkészlet. Vettem, persze. A bizományi áruházban. Nem volt nagyon drága, ki vásárol ma latfölszerelést? Magam is azért vettem meg, mert már-már sokáig latolgattam, hogy megvegyem-e.

Gyanítottam én is, hogy tán az idősödés okozza. Az ember valóságosnak akarja az emlékeit. Vagy a mesterség hosszú gyakorlásának folyománya? Kézmívesek megőrzik, megbecsülik szolgálatból kikopott hajdani szerszámaikat. De megtörténhetik, hogy a léleknek valamiféle rejtelmes szomja, amit csak ezután fog minősíteni egy lélekbúvár. Hitelre vágyom. Úgy értem, a szavak hitelességére. Lássam, amit hallok.

Rengeteget kaphatok még ingyen. Ez egy lőcs. Nemsokára tán már csak a lőcsölni igében fog élni. Ez itt egy nyűg: magam vettem le egy ló lábáról ezt, nem kevés szó és pénz ellenében, az egész környéken ez volt az utolsó. Ez egy cégér. Vágtató paripát ábrázol, azt jelenti, hogy a házban, amelynek kéményén forgott, patkoló kovács lakik, híres, cégéres patkoló kovács. Egy időben – ahogy más a bélyeget – úgy gyűjtöttem a malomköveket, azt hittem, asztalnak. Végre találtam két olyat, amik között valóban őröltek. Ez az én szótáram. Nem a kis, nem is a közép, nem is a nagy, hanem az egészen nagy Larousse-om.

Mit mondasz? Hogy nincs határ? Hogy a szavak, ha túlélhették magukat, követelődzővé válnak, valóban élni akarnak újra tovább? Kertemben nemcsak rózsa és mályva van. Gondosan ápolok – öntözök – egy bokor ürmöt is, egy-egy levelét néha számba veszem, a közhasználatú fogalom érzékelése végett. Van egy bokor rekettyém merőben Tóth Árpád emlékezetére. Nem a Növényhatározót lapozom föl, ha olvasni vágyom. Megnézem magát a rekettyét itt a ház előtt. Szerényen fogad, ahhoz képest, milyen verset írtak róla; olyan, mint a könyvben, nem ágál. Ahogy a paraszti zsálya és bazsalikom, sőt a kakukkfű sem, a thym se! Van borókám annyi, hogy tán borovicskám is lesz: gin-em, eredeti, illetve az eredetinél is eredetibb. Tervezem, hogy vetek, ha nem több, legalább egy négyzetméter konkolyt s melléje ugyanannyi tiszta búzát, s az előbbiből néhány maroknyit az utóbbi közé keverek, s türelmesen megfigyelem az évszázadok óta emlegetett, de tudományosan soha nem ellenőrzött következményt.

Ártatlan szórakozás? Föltétlenül. Okkal-móddal persze. Mert minden szót visszavezetni az eredetihez és ott szembesíteni mintegy önmagával, fáradságos föladat. S nem is mindig eredményes. Még akkor sem, ha véleményünk nyilvánvalóan igaz. Lásd a kukorica légbőlkapott csövét, amely úgy ledurrantotta a csévét. Ez nem tréfa. Ilyen pici elcsúsztatások, sziklahegyek összeomlását idézték elő.

Hát persze, hogy pihenésül csinálom, azaz pihentetésül: fogalmaimat nyugtatom ezzel a bíbelődéssel. A nagyvárosi élet száguldó és oly bonyolultan kereszteződő szavai után nekem ez a pasziánszom. Szerencsésen segít benne ez a vidéki ház, a jóban-rosszban megismert egyszerű emberek, a gyerekkori táj közelsége. Bolondériámon – mert most már nem rejtem véka alá – együtt derülök szűkebb és tágabb környezetemmel. A környékbeliek mielőtt szemétre dobnának valamit, megtisztelnek azzal, hogy fölajánlják.

Nem, ez csak látszik könyvnyomtató eszköznek. Ez a két vascsavar kétoldalt valóban e tölgyfalapok összeszorítására szolgál. Gutenberg műhelyében, a régi metszetek szerint épp ilyenek voltak. Ezzel azonban nem betűket nyomtak. A juhsajt és disznósajt eredetileg gömbölyű. Kívánatosan nyeshető lapos alakjukat ettől az eszköztől nyerik. Ezzel sajtolták. Népünk ezt nevezi sajtónak. A presse szót a szőlő préselésére szolgáló pröss-nek tartva fenn. A sajt is nyilván ettől sajt. A pécselyi orvos kínálta föl. Minden percben hazahozhatok tőle egy fafogantyúval ellátott félméteres vasnyelet is; ennek túlsó végére két hatalmas kezdőbetű van kovácsolva, tükörírás formájában. Hazahozom mégis. Ez egy bélyegzővas, hordók vagy barmok megjelölésére. Én tehát még ténylegesen is megbélyegezhetnék állatokat. Ettől nem kis részben azért tartózkodnék, mert kézbe véve, sőt megszagolva e ma már ritkán elővetődő eszközt, még elképzelni is kínos volt, amidőn ez tüzesen élő húst pörkölt. Ám ez idegenít tőle.

Ez itt egy ösztöke. Neked nyilván kedves a szó. De az eszköz, nézd, iszonyú. Hegye van, húsba hatolt. Mert hisz valójában az ekelap sártalanítására készült.

Tárgyi szószedetemnek így van tagadhatatlanul érzelmi beosztása. A szapulókád, mondanom sem kell, noha csak a szomszédban szemlélem, jobbadán derűre biztat, nem szólva az egymás mellett cinkosan sunyító csöbörről és vödörről. Néhányukkal csaknem beszélő viszonyban vagyunk. Az új szita szegen lóg szólás ebben a faluban is elevenen járja, noha a szita már – mióta pékség van – alig. Sajátunkat már annak idején avégett vásároltam s helyeztem el konyhánkban – az ősök szellemének tán némiféle keleties tiszteletéből –, hogy lógjon ott majd öregen is.

Nem, kenyérkereső iparomat nem lúdtollal gyakorlom, hanem legszívesebben golyóstintaceruzával. De hoztam haza természetesen – ingyen, a rétről – lúdtollat is. Biztonság okából s e téren is az ősök szelleme iránti tiszteletből, nemcsak megfelelő forgatásukat sajátítottam el, pusztán a próbálgatás révén, mert hisz útmutatóm nem lehetett, hanem hovatovább megfaragásukat is.

Azt tán szükségtelen cáfolnom, hogy érdeklődésem e régi használati tárgyak iránt egyben szemléletem régiességét jelenti! Nem; különös lelki szükségletem nagyon is a modern ember szellemi vágyai közé tartozik. Érdeklődésemmel, illetve ragaszkodásommal, meg kell állapítanom, előfutár vagyok. Vagy legalábbis az előfutárok között haladok, azaz hát – megbecsülvén ilyenben is a kifejezés magvát – szaladok vagy ügetek.

Hogy gyűjteményem létezéséről, íme, végre nagyobb nyilvánosság előtt is hírt adok, abban része van annak az érdekes körlevélnek, mellyel David Carver úr, a PEN-nek, az írók világszövetségének főtitkára épp a napokban tisztelt meg, vendégül híván egyben a szövetség ez évi, Oslóban tartandó kongresszusára. A rövid körlevél a kongresszus megvitatandó eszméit közli. Ez nem lesz egyéb, mint az író és a szó viszonya. Eredeti megfogalmazásban: The writer and semantics: Literature as concept, meaning and expression.

Indoklása ez.

„Noha tárgyánál fogva az irodalom szorosan a kifejezés területéhez tartozik, kapcsolata van szélesebb területekkel is. Soha nem volt olyan világosan fölismerhető, mint korunkban, hogy a szabatos fogalom és az általános eszmék értelmének milyen nagy a fontossága nemcsak a bölcseletben, hanem az irodalmi kritika területén is.

Ez nemcsak elvont érdekű: kézzelfogható következményei lehetnek a gyakorlati életben, melynek az irodalma is szerves része. Bizonyos esetben végzetes következményei lehetnek.”

Azaz angolul: „Though inseparable from its expression, the subject-mater of literature also belongs to a wider context. The importance of meanings, of particular concepts, and of general ideas, has been recognised in our century more clearly than ever before, and not only in philosophy, but in literary criticism.”

„Kínálkozó példa van erre a PEN alapokmányában – folytatja a levél. – Sok szó esik ott a szabadságról. Ezt azonban a különböző műveltségű és történelmű országokban különbözőképpen lehet értelmezni. Ezeknek a gyakran különböző eszméknek és szempontoknak tanulmányozása, hogy mint fejeződnek ki országuk irodalmában, nagy fontosságú lehet a Kelet és Nyugat közti tényleges kapcsolatok helyreállításában, hogy csak egy jelentős példát mondjunk.”

A körlevél aztán közvetlenül az egyes országokban működő PEN-központokhoz fordul. Kiküldendő delegátusaitól azt kéri, számoljanak be arról – változatlanul a Kelet–Nyugat közeledésének érdekében –, hogy az ő műveltségi és történelmi hagyományuk milyen értelmet töltött az emberiség nagy eszméibe, így elsősorban a szabadság eszméjének fogalmába, és hogy a nyelvromlás, illetve nyelvrontás – sajátos tekintettel a hírlapírásra és a sajtóra – milyen mértékben s miképp torzított magukon a fogalmakon is. Külön vitapontként fogja tárgyalni a kongresszus a leíró, a tényközlő nyelvezet és az eszmeközlő, értelemkeltő nyelvhasználat közti ellentétet. Vagyis: The Two Cultures – languages as information and description contrasted with language as feeling and imagination.

Meddig kellene a szavak gyökérzetében lehatolnunk, hogy a gyümölcs a legfölső ágakon is ép és nemes legyen? Arra természetesen nem az én szómúzeumom felel. Az legföljebb kedvet adhat – jókedvet elsősorban – ehhez a vállalkozáshoz.

Igen, a szabadság tartalma! Persze, hogy országonként más ízű, zamatú, szeszfokú, akárcsak a másképp teljesen „fajtaazonos” boré. De már az igazság is – mi az igazság? Van nép, amely már a neki adott szóban a joggal azonosítja: ius-titia. A mi nyelvünk mintha egy kicsit magasabbról nyilatkozna, amidőn az igazságot nem a jogra, tehát nem az erősebb akaratára alapozza, hanem arra, ami igaz; ami: úgy van; amire a közértelem azt mondja: igen. A tájnyelv, amelyen a magyar anyanyelvem lett, az egyenes-t igenyes-nek ejtette. Gyermeki képzeletem ezt az igen-nel rokonította, nem törődve azzal, hogy ugyanez a tájnyelv az égen-t pedig egen-nel mondta. Csavaros egy kicsit ez a vonal az igaz és egyenes közt, de ha valaki sokat megkapja előlegül a provincialis-t, illendő szinte, hogy legalább egy morzsa okot adjon rá, visszamenően.

De az komoly s tudósi eszmecserébe is beillik már, hogy nyelvünkben az egymással épp ellentétes átkozni és áldani szó egy tő: egy valamikor csak megbűvölést jelentő gyökérből. Egy tőből hajtott ki az ugyancsak más és más illatú trágya és drazsé szavunk is. Ehhez hasonló – ezeknél még badarabb – példa minden nyelvben százával található.

Miből következően? Abból, hogy ilyenféle PEN-kongresszusok nem voltak évente s népekként már a kőkorszakban. Hogy szabadjára hagytuk szavainkat. A műveltség szó nem ok nélkül származik – kivétel nélkül minden nyelvben – a földmívelés szóból. A fogalmak és szavak, ha nem ápoljuk: ha nem kapáljuk, nyessük és ritkítjuk őket, összenőnek, áthatolhatatlan bozóttá, illetőleg a dunántúli tájnyelv találóbb kifejezése szerint rebec-cé, mert abban a fán s bokron kívül csalán és bürök is van iszalaggal benőve. Ilyenben pedig legdúsabban a nadragulya terem, s végül pusztán csak az terem. Nemcsak az irodalom virágoskert. Minden emberiesítő szellemi tevékenység területe: gyümölcsöskert.

Az emberiség egy kertté vált, egy kultúrává. Testi tápláléka nagyjából azonos; megszokás dolga, hogy amit itt megesznek, azt másutt is megeszik. Mert az ártalmast és mérgezőt minden nép külön-külön kiküszöbölte. Ez az emberiség egyik legnagyobb egyezménye.

Magától értetődő, hogy szellemi táplálékainkkal is ez történjék. Annyi bolondgomba, e minősítésben, soha annyi nem fogyott, mint a 20. század folyamán. Soha annyi nem árusíttatott, tetszetős csomagolásban, nem hirdettett, neves professzorok garanciairatával, nem vettetett, illetve telepíttetett, gondos talajmunkálatok után.

A kongresszus, amely a szokásos orvoskongresszusok nyomán – egy világméretű betegkongresszus újdonságával hathat, nyilván a panaszok – a sose tapasztalt gyomor- és elmezavarok – meghallgatásával fog indulni. Ha a nagy tekintélyű s hitelű gyülekezet nem mível mást, mint csak számba veszi és osztályozza a tüneteket, ezzel is óriási szolgálatot tesz. Utat nyit, őserdőbe, olyanba, mely szemünk előtt nyelt el virágzó városokat, szorgalmas népű országokat. Nemzedékek megálmodott – könyvbe írt, tehát már papírra vetett, tehát megvalósítható – édenkertjét. Ehhez aztán a mi közreműködésünket nem kell kétszer kérni. Mi nem feledtük el a szabadság tartalmát: igényét, gyümölcsét. Munka szabadsága; származásuk, arcszínük, anyanyelvük miatt megalázottak szabadsága! Nekünk ezek nem efféle emlékeztetőül ünnepiesen elültetett díszfák voltak. Mi ezeknek a termését öntöztük, ojtottuk, védtük az élősdiek, a magánönzés és a nemzeti önzés levéltetvei ellen. Mi a szavakat e téren is tapinthatóan érzékeltethetjük.

Az olvasó most már nyilván látja, hogy naplót olvas. E műfaj fő ismertetőjele, s egyben létjoga ugyanis, hogy kezdetén, ujja közt bár a toll, maga az író sem tudja sokkal jobban, mit is fog mondani, mint midőn váratlanul összetalálkozván a tóparton egy rég látott jó barát kezét tartja kezében, körbepillantgatva, hová lehetne letelepedni egy kis részletesebb hogy-vagy-hogy-vagyra. Szerény fogalommúzeumom, illetve házi szópanoptikumom katalógusához csak egy-két lapnyi előszót terveztem, azt is, mint látnivaló, baráti használatra. Sejtelmem sem volt, hogy a négyszemköztinek szánt szavakból végül holmi emberiségmentő kiáltvány kerekedik, nem alacsonyabb fórumhoz, mint a népek szelleméhez intézve. De hát maga a világ telepedett mellém, s kérdezett, majd beszéltetett fokról fokra a gondjaimról, legbizalmasabban is ezt mondhattam.

A nyelvtanok a fokozásra mindössze két lépcsőt ismernek: édesebb, legédesebb; keserűbb, legkeserűbb. Vágyunk és hálánk azonban ezen a lépcsőn – hogy a jobbnál még sok-sok jobb is van – csillagokig fölmenne, félretaszítva a szűkkeblű, hidegszívű, korlátkereső grammatikusokat.

Rossz diák, elfeledtem annak a tudósnak a nevét, aki törvénybe akarta foglalni ennek a lelki fokozhatnéknak a jelenségeit is. De fejtegetésére, adataira jól emlékszem. Fölkutatta és rendszerbe osztályozta, hogy első nyelvemlékük, a 842-ben kelt strasbourgi eskü óta a középkoron s az újkoron át a franciák milyen erősítő szócskát tettek a jó és szép szavak elé. Már a keresztes hadjáratok idején így licitálták túl a nyelvtudósok engedélyezte fokozást: rettenetesen jó, kegyetlenül szép, terriblement bon, cruellement beau. Aztán, el a mai napig: égetően, gyötrően, pokolian jó; vakítóan, fullasztóan, öldöklően szép.

Határozottan emlékszem, hogy ott volt sorukban, valahol a 18. század végén, még ez is: mortellement bon.

Vagyis halálosan jó; azaz pesti tömörítéssel: halál jó.

Mindez két okból maradhat meg az ember fejében.

Az egyik ok a méltó elcsodálkozás. Miért kerül a szép és jó elé nyomatékul csaknem kivétel nélkül a rút és gonosz megvillantása? Miért indítja meg a képzeletemet olyan ellentmondás, hogy irtó szép, borzasztó jó? Hogy tetszhet valaki vagy valami azért, mert hatása pusztító, mérgező, kínpadra vonó, őrjítő és iszonytató? Ez az ok lélektani – nyelvlélektani; ezt nem itt szükséges tehát részletesebben magyarázni.

Az elcsodálkozás másik okát viszont tán már fölösleges is magyarázni ezután; hisz út közben megvilágulhatott.

Ezeket a furcsa erősítő szócskákat az a francia tudós a mi nyelvünkben is megtalálta volna. Amiből az következik, hogy minden nyelvben meglelhette volna.

Minden korban.

Ilyen évszázados megfigyelés birtokában az ember meglehetős higgadtsággal hallgatja nemcsak a fiatalok szavajárása keltette fölháborodást, hanem magát a mainak, tehát fiatalosnak nevezett beszédmodort is.

Jó ideje már nem ingerülten hátrakapom, hanem bölcs bólingatásra magam elé irányzom fejemet, ha mögöttem (mint épp a napokban is) ilyenféle mondatok csapnak föl az autóbuszban: „A kaja? Oltári kasa volt! A két csaj: állati kasa! Síri kasa a kisebb. Csak almás, almás, attól kellett kiborulnom!”

– Miért, magának tetszik ez?! – fordulhatna felém türelmetlenül egy-egy régibb útitárs az autóbusz és az idők rohantában. – Maga érti ezt?

Nem azt mondtam, hogy tetszik; azt csak, hogy higgadtan hallgatom. Épp azért, mert nagyon is érteni vélem, nemcsak a jelenséget. A több százados tapasztalat birtokában bizonyos rendet vélek teremthetni köztük. Kellő fegyelmezettséggel, ugyancsak. Mert mikor is volt, nem tegnap-e vajon, hogy az iskolaudvari rongylabda-focizás isteni élményére mi is azt mondtuk, hogy rém jó volt, Bajor Gizi elragadó játékára pedig, hogy kísértetiesen remek?

A nyelvvédelemnek többféle módja van. Elképzelhető úgy is, hogy valami szellemi gépfegyver és jó néhány patron birtokában szemmel tartok egy fölvonulási utat – a „fejlődés menetét” –, és szorgalmasan lődözöm a nekem nem tetsző – azaz kifogásolható – szavakat és kifejezéseket. Vagyis föltételezem, hogy vannak örök törvények. Mivel azonban ilyenek a szavak birodalmában sincsenek, alkalmasabbnak kínálkozik az a módszer, amely nem holmi isteni kőtáblát tart irányadónak, hanem a fejlődés célját; ebben az esetben a szavak menetének irányát. S aszerint ítélkezik, hogy mi a jó, és mi a rossz.

A helyénvaló kifejezés – nem kell ismételnünk – az, amely gyorsan, világosan, árnyalatosan s ráadásul szépen közli a mondandót. Az állati szép és oltári jó nem kívánkozik az én nyelvemre, az én tollamra sem, de elsősorban azért nem, mert nem szabatosak. Az állatit inkább a jó elé tenném, arra emlékezve, milyen jól tudja érezni magát egy kutya a gazdája füttyére, egy disznó („szőkén, másfél mázsásan”) a fertőben; a szépet meg az oltári elé, Raffaello ecsetjét idézve. De még így sem használom őket. Divatszavakként keringenek ugyanis, de ebben az összetételben is már jó húsz éve, tehát lomposak, borotválatlanok. Pusztán ezért tartózkodom a csajok kajájától is. Ezek a kifejezések meg, hogy úgy mondjam, ápolatlan fogúak, enyhén rumleheletűek, jó ideig bűnözők, prostituáltak ajkán szálldostak; vagyis olyan környezetet idéznek, melyben nem kívánok forogni, s így nem óhajtom jegyeit sem viselni. Külön idegenkedem tőlük s társaiktól azért, mert úgy akarnak szellemesek lenni, mint azok, akik esztendőszámra ismételgetnek valami ócska bemondást; akik minden érzelmük kifejezésére egyforma vigyorra húzzák a szájukat.

De térjünk a komoly, a rendteremtő okfejtésre.

Nem gügyögünk, mert nem akarunk csecsemőnek számítani; nem mammogunk, mert aggastyánnak sem ekként óhajtunk tekintetni. Alapjában ilyen megfontolásból nem élek a fiatalok sajátos szavaival és kifejezéseivel sem.

De az ő ajkukról szívesen hallom, ha a szó találó, s a kifejezés fordulatos. Azért, mert nekem magamnak nincs vágyam twistet lejteni, még nem nézem morcosan, ha azt kamaszok lejtik, és akár csizmában, akár isten háta mögötti szülőpusztám tenyérnyi „kultúrtermében” – mert vajon miért éppen őket zárnánk el a világ áramaitól? Ilyen somolygással nézem azokat a bakugrásokat is, amelyeket anyanyelvünk folyton újuló szelleme, örök-friss izomzata végez.

Óriási baj volna – szerintem a halál jele –, ha a fiataloknak nem volna meg minden korban a maguk frissebb, fordulatosabb, sajátos nyelvük. Ha kimerülne a nyelv teremtő ereje. Ha a folyton megújuló világgal együtt nem újulnának meg kifejezéseink is.

Csak épp föladatuk törvénye szerint újuljanak.

A szavak és kifejezések föladata, hogy a közlendőt azonnal közérthetően, minél világosabban, minél árnyalatosabban idézzék közénk. Minél szuggesztívebben! A villámfény élességével dobálva elménkbe a valóság képeit. De az érzelmekét, a gondolatokét is.

Szavaival az köt le bennünket, aki ezeket a villámfényű képeket olyasféle módon tudja sorjáztatni, mint a jó film. Ötletesen, fordulatosan. És persze – legfőbb törvényként – az anyanyelv szellemében: a mi szűkebb közízlésünk szerint.

Mert hisz számunkra ezen alapszik az az emberi csoda, hogy hangok útján megértjük egymást.

Magyar anyanyelvünk sajátságosan képszerű, nem egyedülien persze a földön. Mégis csaknem szabályként fogadhatjuk el, minden szó és kifejezés helyes – magyaros –, ami valamiféle képet ízlésünkre idéz elénk. Ez fő ereje költészetünknek is. A magyar meglepő módon a láttatás nyelve; magasabb fokon a látomásé, a vízióé.

Nyelvünk változatlan teremtő erejét mutatja, hogy képeit a modern életből – az iparéból – éppoly könnyedén veszi, akár hajdan, amikor főleg a természet nyújtotta az anyagot.

Fiataljaink kifejezéseit tehát teljességgel azon rostálhatjuk, megfelelnek-e nyelvünk e már-már költői követelményeinek. Nem holmi olimpuszi szinten persze. Ott, ahol röpködnek. A gyárakban, a tanyákon, a kollégiumokban.

Rengeteg van, ami megfelel. Töméntelen a telitalálat, a talpraesett szó, a legmodernebb technikából vett eredendően magyaros, mondhatnám tősgyökeres kifejezés. Hol is kezdjem, hogy ne legyen rögtön túl nagy az ellenkezés? Olvastam kifogást a rákapcsol ellen. Én pompásnak tartom: szinte filmszerűen látom a lelki folyamat mögött a fizikai folyamatot, ahogy valaki a kapcsolókart a teljes sebességre átrántja. Idegen? „Tükörszó?” Nem. Közös élmény közös képe. Külföldiekkel irigyeltettem meg a kikapcsolódás szavunkat is: versben nem lehetne érzékletesebb a kép, mint itt, egy szóban: egy óriási gépezetből magamnak, az összesség egy kis kerekének átmeneti nyugalmat teremtek. Ilyen a begerjedés is, és még a falazás is – midőn valaki valakit fal módjára takar –, de még a csőbe húzás is.

Mert megannyi csaknem lerajzolható ábrázolás. Ha máshonnan jött is. Értelemmel jött. Igazodik a mi „teremtő képzeletünk”-höz.

Így szitálva a fiatalok szókincsét, most már könnyű megérezni, miért jó, mondjuk a kiborulok, és miért rossz az almás vagy a kasa. Mert a kiborulok – csaknem fiaként a kirobbanok-szétrobbanok-nak – látomást ad, víziót: belevillant valamit az agyamba. Az almás viszont nem, mert hisz semmi köze a magyar almához; a német almoni átvétele, ami jasszul, a maga helyén – Bécsben – linket, képtelent, jégrementet jelentvén, a mi helyünkön épp azért zagyva, mert egy ízletes, valóságos gyümölcsöt idéz. Az úton-útfélen hallható kasát pedig azért nem használnám, mert egyrészt egy tiszteletet érdemlő vallási kifejezés – a kóser – profanizálása, másrészt pedig azért nem, mert ha minden jó jelző helyett folyton csak azt mondom, igazánból semmit sem mondok, vagyis szellemileg üres, azaz – egy ugyancsak találó szóval – hólyag vagyok.

*

Nem, fiataljainkat ne azért rójuk meg, mert fiatalosan beszélnek. Csak azért, ha nem igazán fiatalosan – frissen, ötletesen: korukhoz és helyzetükhöz illően – fejezik ki mondandójukat. Nem helyénvalóan, a szó valódi értelmében.

Semmivel sem lehet úgy megosztani az embereket, mint a szavak használatával. Természetes. Szókincsünk, amellyel fejeket és szíveket nyitunk, úgy közkincsünk, hogy egyben legszemélyesebb vagyontárgyunk is. S amellett legdrágább családi örökségünk, légnemű ereklyénk: anyai, sőt nagyanyai emlékünk. Vigyázzon a körmére, aki ehhez nyúl. A keze puszta szennye is fölháborít és ellenintézkedésre tüzel. Mert mi történik, ha csak másképp is cseng a kincs, mint ahogy megszoktuk? Félrehallás, amitől csak egy lépés a félreértés, a félremagyarázás, attól pedig az, hogy nem tudunk árnyaltan eszmét cserélni; vagyis eltűnik a beszéd aranyfödözete, mehetünk vissza makogni a fákra.

Hevéről ítélve, erre felé fokozódik a harc abban a megoszlásban: elfogadhatjuk-e, hozzátörhetjük-e fülünket a mai fiatalok szójárásához? Afféle tüzérségi zárótűzben állnak.

Nyugodt körülmények között mérlegelni lehet a támadás jogát, a hév okát. Maguknak a fiataloknak azonban ellentámadást javasolhatunk. És kioktatóiknak: az ő beszédmódjuk fölhánytorgatóinak beszédmódja milyen? S főleg milyen volt?

A tegnapi és tegnapelőtti fiatalok – vagyis a mai öregek és aggastyánok – közbeszéde még most is mélyebben rontja értelemcserénk aranyfödözetét, nyelvünk benső szellemét, mint a – holnapi öregeké.

Aki a szavak külsején változtat – villamos helyett zlanyit mond –, az a nyelv testének legföljebb a bőrét sérti. Aki a szavak értelmén ferdít, vagy eszmevilágunkhoz nem illő kifejezést honosít meg, anyanyelvünk izomzatát csomósítja, csontjait ficamítja. A mai fiatalok rossz szavait még elhordhatja a szél. A tegnapi fiatalok rengeteg rossz kifejezése gyökeret vert, évelő dudvának bizonyult, s már végérvényesen fenyegeti bitorlással a jó helyét. Össztüzet tehát mindenekelőtt ezek érdemelnek.

Válasszunk szándékosan érzékeny pontokat igazunk bizonyítására. Olyan rossz kifejezést, olyan hibás szóhasználatot, amelynek tegnapi újszerűsége – s örök idegensége – már nem osztja meg az embereket. Egyelőre, ízelítőül, csak kettőt. Az ezerből.

Krúdy Gyula még idézőjelbe téve írta le – a Vörös postakocsi-ban –, hogy „azt a hatást váltotta ki.” Abban az értelemben, hogy egy esemény egy emberben milyen érzést vagy eszmét keltett; valakit milyen elhatározásra bírt.

Nemzedékem nyelv- és magyarságmestere, Fülep Lajos piros ceruzával húzta alá magánlevelemben is, ha – kezdő prózaíró – egyeseket mertem írni, amikor némelyeket kellett volna. A kettő henye összekeverését a fiatalok meggyöngült nyelvízlésének, illetve romló fogalomalkotó képességének tulajdonította.

Mivel fiatalos – akkori – türelmetlenségemben én a „hatáskiváltást” is, az „egyeseket” is azon nyomban, germán beütésnek ismervén fel, már-már a hitlerista veszély egyik tünetének bélyegeztem, Hevesi András, velem egykorú, azaz ugyancsak ifjú írótársammal és barátommal szűnni nem akaró eszmecserébe keveredtem. Abba a fajta megszakítani nehéz eszmecserébe, amidőn két fiatalember kapuzárás után kapunyitásig kísérgetné kölcsönösen haza egymást, hogy az utolsó szó valamiképp mindkettőjüké legyen.

Egyőnk sem akart úszni az árral. Izmos, merész, ifjú irodalmat egyőnk sem divatszavakkal akart mívelni. Sőt éppen a divatmajmolás ellenében. Ami hús e két divatos kifejezésen volt, azt tehát csontig lemartuk, szívósan és szorgosan, tekintve, hogy – mint tépés közben kiderült – mindkettő divata elég régi keletű volt; ez pedig nyelvészetben és irodalomban azt jelenti: régóta le kellett volna leplezni, hordhatatlanná tenni a nevetségességével.

De miért is helytelen a fenti értelmű „egyesek”, még ha Arany prózájába is befúrta magát, és miért idegen az „azt a hatást váltotta ki”, még ha csaknem félhasábonként szemünk elé veti a sajtó?

Eszmecserénk anyagát idézem.

Mert ha az egyes-be, az egyesek-be a némely, a némelyek jelentését teszem át, kiszorítom belőlük a saját jelentésüket. Ez a jelentés pedig nélkülözhetetlen, egészséges, évszázados. Egyes magyarul ugyanis az, ami nem kettes. Egyes a fogat, ha a másik ló nincs a rúdnál; egyes az ember, ha párja volt vagy lehetne. „Egyesek a tömegből fagylaltért siettek” – e mondatban nyelvünknek humortól sem idegenkedő szelleme nekem azt sugallja, hogy a tömegből csupa özvegy sietett fagylaltozni, s a párok helyben maradtak. Petőfi, a szavak jó ura, egyesek helyett még némelyeket juttatott volna ehhez az élvezethez. Úgy nincs zavar.

S miért nem hat rám jól a „hatást váltotta ki?” Mert el kell gondolkodnom, ha csak egy ezredpillanatig is, hogy mit akar mondani, holott a nyelv képletes kifejezéseinek föladatuk az, hogy azonnal célba találjanak; épp a fölösleges, mellékgondolatot hárítsák el a lényegbevágó főgondolat útjából. Ez a kép számomra túl bonyolult. Töprengésem végén is hiába lelem meg a nyitját, hogy valószínűleg a vegyészetből jött: az elemek „váltanak ki” egymásból bizonyos tulajdonságokat – németül. Magyarul azonban régente foglyokat a Héttoronyból váltottunk ki, későbben pedig télikabátokat zálogházból.

Így van, valóban? Hevesi Andrással az eszmefejtést annak idején végül is azzal rekesztettük be, akárhogy van is, ezt a kifejezést mi ketten, pályánk során nem fogjuk sem ajkunkra, sem tollunkra venni.

Erdőnyi az olyan szó és szólás, amely már nem is évelő dudva, hanem terebélyes fa. S ha még az útszélen nőnének! Igazi ártalmuk, hogy megbecsült területeken, ízlést szabó díszhelyeken is ott pompáznak.

Nem lehet eléggé ismételni: a szóhasználat legelső szabálya, hogy hol ejtünk ki egy-egy szót. A villanyszerelők a falba vakolandó vezetéket valamikor kátrányos fémcsőbe húzták; nyilván innen a kitűnő – mert szemléletes – csőbe húzás kifejezés. Diákjaink ajkáról lélekvidámultan hallhatjuk. Ám nyilván furcsállva pillantanánk föl, ha barokkcirádás szószékről egyházatya mondaná, hogy például a Sátán csőbe akarta húzni – kísértéseivel – Szent Antalt. Holott pontosan azt akarta. Nyelvünk éles különbséget tesz az elbeszélni és elmesélni igék közt. A tegnap szóhasználata ezt is összezavarta. Könnyező nőismerősünk édesanyja halálát is elmeséli, nem érzékelve, hogy amiként az elbeszél a tényleg megtörtént eseményekre, akként az elmesél a kitalált történetekre volt használatos, és még mai kusza formájában is őriz valami könnyed, szórakoztatást ígérő ízt.

Mai fiataljaink beszéde is hibás, de megbocsátható; mert hisz még megjavulhatnak! Megbocsáthatatlanok azonban azoknak a tegnapi ifjaknak a hibái, akik – hány és hány megrovás ellenére – öregkorukig sem javultak meg. Ha építkezés mellett elhaladva üti meg a fülem akár olyasmi, hogy „mátos voltam, de azért nem kell kiverni a balhét” – nem állok meg, hogy így mondjam, lelkemben sem; azokról a fiúkról le fognak múlni ezek a szellemi pubertásos pattanások. De ha az efféle kifejezésnél semmivel sem elfogadhatóbb – csak megszokottabb – eredetét veszi, befejezést nyer, súlyt helyeztünk a nevelésre, maradéktalanul megoldtuk a juhkérdést – szólásokon egyetemi tanárok művében akad meg a szemem, tehetetlenül áll az elmém, s jó időbe telik erőt gyűjtenem századszori megértetéséhez annak, hogy amire magyarul súlyt helyezünk, azt éppenséggel nem kiemeljük, hanem agyonnyomjuk, a juhkérdés maradéktalan megoldása pedig azt jelenti, hogy egyetlen birka sem maradt életben.

A magyar munkásmozgalom megteremtői nem urazhatták egymást. Hisz már a magyar 48 megteremtői, Petőfiék sem akarták urazni egymást. Noha az úr szónak semmivel sem riasztóbb – legföljebb közelibb – a benső csöngése, mint a signor-nak vagy a monsieur-nek. Az úr eredetileg nem vagyont jelzett, hanem rangot. Az Árpádok alatt a trónörököst nevezték így, a fejedelem, illetve a király fiát, fiait. Később a király környezetének tagjait. Ők voltak az uraság: az ország.

A mi 48-unk francia előfutárai annak idején tüntetően elvetették a monsieur-t. A középrendet addig burzsoá-nak, burg-, azaz városbelinek hívták. A forradalmak idején már ennek sem volt jó csengése. Így merült fel a citoyen. Ez már a magyaros írásmód erejéig sem jött át hozzánk, én írom le tán először, itt, szitoájen-nek, a burzsoá nyomán. A cité, azaz hát a szité pontosan azt jelenti a mi fejünknek, amit a burg: város. A magyar városiasság állapotát tekintve, akkortájt legalkalmasabban hát még így lehetett volna magyarítani: földi.

Sajnos, polgártársnak fordították. Ez azért volt nyelvészeti rossz kapcsolás, mert hisz így az ajtón kitessékelt burzsoá tért vissza az ablakon: polgár szavunk a német Burgerból ered, annak töve pedig épp az a burg, ami a burzsoáé.

Az új társadalom magyar előkészítőinek tehát új szót kellett szokásba venniük egymás megszólítására. A választás az elvtárs szóra esett.

A szót nem ők alkották. Az elvtárs a nyelvújítás terméke. Hibátlanul jelöli azt, aki pontosan azon az elven van, mint mi.

Új szerepkörében az elvtárs sem úgy működött – nem oly hatással –, mint külföldi szótársai, a Genosse, a Kamerad, a camarade, cammarado, a tovaris.

Nem vagyok nyelvész. Nem a tudós agyával, csupán a szóízlelgető írójelölt érzékével találgattam tartalmukat, amikor először ajkamra kerültek. A camarade – mert hisz könnyen kitalálhatóan benne a szoba, a kamara szó rejlik – nekem egy tető alatt lakó pajtást jelenthetett: közös vackon heverő, egy tarisznyán élő komát; olyast, mint a magyar kenyeres. Ha a tovaris-nak valóban van kapcsolata a tovar-hoz, amely árut, vagyis szállítani való holmit jelent, akkor abban a szóban meg hajdanában a velem együtt cipekedő, együtt fáradó neve lehetett; azé, akit Nagybánya pompás magyar beszédű proletárjaival Tersánszky szusztárs-nak hívat. Efféle hajdani közös élményt, közös osztályrészt vélek én kihámozni a többi nyelv megcélzott szavából is. Vagy legalább jóban-rosszban együtt töltött esztendőket, közös gyermek- és ifjúkort, amilyenre a mi ugyancsak ősi, még a finnekkel is közös bajtárs szavunk utal. (Lévén benne a baj nem a kín rokonszava, hanem annak a pajk-nak, ahogy a mai fiú szavunk néhány ezer éve hangzott s hangzik változatlanul a pajkos szavunkban.) Hogy egy ilyen eleve kész közösséget idéző szó mennyire elkelt volna még nekünk, úgynevezett népi származékoknak is, akkor derült ki, amikor épp a néphez szólhattunk szemtől-szembe, még a háború előtt, a Márciusi Front idején.

Megesett velem, hogy egy nagyközség főterén egy hirtelenében odaállított asztal tetejéről kellett hosszabb közlendőt intéznem a körénk gyűltekhez egy vasárnap délelőtt, épp szemben a templommal. Rögtön a legfontosabb szó nem jött a nyelvemre, az első, a hangmegütő, a bizalomteremtő: a megszólítás. Elvbarátaimat nem mondhattam, mert hisz még nem voltak azok, csak azokká akartam tenni őket. Éreztem: Petőfi még atyámfiait mondott volna. Itt, most kompromittálóan, teleszájúan népies lett volna; mellesleg tíz perccel ezelőtt a pap ezzel bocsátotta el híveit. „Testvéreim!”? (Ady tán „Véreim!”-et mondott volna.) „Barátaim!”? „Magyarok!”? „Emberek!”? „Uraim!”?

Kedvem – mert a humor sehol sem idegen tőlem – még leginkább a legutóbbihoz lett volna, ha indokolni tudom.

Lelkemben olyanfajta érzéssel szólaltam meg végül is, mint akinek ujjnyomására a pisztoly csütörtököt mond, a villany harmadszorra sem gyullad föl. A rám figyelőket, akiknek idősebbjei még aznap leöcsémeztek, a fiataljai pedig megbátyámoztak, szó szerint úgy szólítottam meg, akár életem leghidegebb – ugyancsak egy vasárnap délelőtt lefolyt – ünnepének, kisfaludysta fölavatásomnak közönségét, az Akadémia dísztermében, még főhercegi égisz alatt: Tisztelt Hallgatóság!

Mindez megfordult már az annyi mindenre eleve gondoló Táncsics fejében is. A polgártársnál is demokratikusabb megszólításul, ismeretes, annak idején ő a kend-et ajánlotta. Jókai, már öregkorában, becsületesen kezelte, jó szóval, néha némi pénzzel is segítette a nála is vénebb – negyedszázaddal idősebb – Táncsicsot, de fiatalon mégis ő mérte rá tán a legtartósabb csapást. Válaszul Táncsics kendezésére azt, hogy „bolond kend, Táncsics”, ő írta le először nyilván Klió vigyorától kísérve, mert a hírhedtté vált mondat épp a forradalom kitörésének s egyben Táncsics kiszabadításának első évfordulóján jelent meg. 1849. március 15-én, a debreceni Esti Lapok-ban („Megint Táncsics” címmel, s mottóul ezzel a szólásmondással: „Ha én kend, kend is kend.”).

A kend érezhetően azért nem tetszett, mert parasztosnak hatott. Akkor! Mert valójában eredete alig áll hátrább, mint az úr, lévén leszármazásának útja – a szavak már így bújócskáznak – kegyelmességed, kegyelmed, kelmed, kémed.

A szavaknak nem származásuk ad tartalmat, hanem a használatuk. Kár volt a kendet visszavetni, épp azért a jó ízért, ami ebben ha én kend, kend is kend!-ben rejlett. Jó alap lett volna további ízek – történelem hozta jelentések – befogadására.

Az elvtárs jelentésköre túlságosan pontos. Leírta már Arany is; versben nyilván elsőül:

Vagyis szoros elvbarátai, a meghatározhatóan egy eszmét valló harcos társai, az akkori értelemben.

A szó mindmáig ezt a jelentést hordja. Kitűnő volt – meghittséget és melegséget árasztott – a munkásmozgalom hősi idején, a táboron belül. Vannak emberek, akik valósággal szent szóként ejtik ki, megválogatva kihez intézzék. S profanizálásfélét éreznek, ha vadidegenhez kell intézniük. De milyen megszólítással illessék azt, akiről tudva tudják, hogy nincs velük egy elven, legföljebb lesz vagy lehet? S akiről azt tudják, hogy velük ellentétes elvet vall?

Első hallásra azt véltem, a tihanyi halászok csak egymást kezdték nevezni kollégának, illetve az ő ejtésük szerint koleggának. De harmadik személyben szólva hamarosan így hívták a motoros gépészét, a halfuvarozókat, s nem kis büszkeségemre szerénységemet is. Aztán erre tértek a hegybeliek, a vincellérek, majd a falusiak is.

A dunántúli autóbuszokban ez ma csaknem úgy járja, mint a pestin a kartárs vagy a szaktárs. A nyelv szinte szemünk előtt keresi – próbálgatja és alakítgatja – egy fogalomra a kifejezést.

Mégpedig kitapintható belső törvény szerint. Ezek a szavak alakjukban éppúgy egy hajdan együtt töltött időt, közös korszakot idéznek, akár a camarade. Azaz ezekben sem az egykori helyzetet kell szó szerint venni, hanem az érzelmet, amit továbbadnak. Ha valaki, fejében a szobafestők papírcsákójával „kedves szakikám”-nak becézve kér tőlem tüzet, nem arra gondolok, hogy szobafestőnek néz, hanem, hogy vele egyenrangú embernek.

Nem vagyok elragadva sem a szakikámtól, sem társaitól. De nem is ingerelnek. Nyilván átmeneti szavak; nyelvünk eleven működését mutatják. Ajkunkról hiányzik egy szó, nem könnyű egyik napról a másikra meglelni, vagy éppenséggel megteremteni.

A magyar, egyebek közt, azért élvezetes nyelv, mert még nem csontosodott, nem kövesedett meg; még alakítható. Alig kisebb erőfeszítéssel, mint a nyelvújítás korában.

A nyelvész dolga nem olyan, mint az orvosé: ha megállapít is valami hiányt, nem kell rögtön orvossággal szolgálnia. Hogy miért nem lett szavunk arra, amire dédapáinknak érzelme rögtön volt – az egész urbánus-népies vitát rántanám vissza a nyakunkba, ha erről végigmondanám a föltevéseimet. Ettől hát óvakodom, befejezésül nem tanácsolva mást, használjuk e ma is meglevő tágabb közösségi érzés kifejezéséül azt a szót, ami szánkra kívánkozik. Épp csak ez a társas élmény legyen benne. Nemrég meg kellett szólítanom egy idegen faluban a kisbírót, épp akkor, amikor a dobolást befejezte.

„Kedves uram!” – ezt éreztem helyénvalónak, oly öreg volt, oly szánalomra méltó. Meglepetve nézett rám. Tíz perc múlva a község tanácselnöknőjéhez kellett szót intéznem. „Kedves asszonyom” – kezdtem, s a barátságos bólintás után fönnakadás nélkül folytattam, noha egy pillanatra belém villant ennek a szónak is a múltja. Őseink – még a finnugor időkben – csak a nő, a né, meg a némber, vagyis né-ember szavakat ismerték. Az asszony alán jövevényszó, az alán eredetű jászoknak köszönhetjük, amint a Bárczi Géza kitűnő könyvében, A magyar nyelv életrajzá-ban olvasható. Amidőn őseink még achszin-nek ejtették: királynőt, fejedelemasszonyt jelentett. Az „asszonyunk, Szűz Mária” – kezdetű ima nem azt a szentségtörést mondja, hogy a hívőnek Máriához asszony-férfi kapcsolata lehet, hanem uralkodói és alattvalói. Nyelvünk – halkan figyelmeztető oktatással – arra nevel bennünket, hogy nőinket, a derék jászok jóvoltából fejedelemasszonyoknak kijáró udvariassággal kezeljük.

Kifogásolják sokan fiataljaink beszédmódjában a gyors összetegeződésüket is. Némelyek ezt még a hajdani K. u. K. hadsereg hagyományának vélik. Annak fiatal tisztjei ittak az első koccintásra egymással brudert.

Nem, a jelenség mélyebb gyökerű.

Az európai nyelvek közül tán a mi nyelvünk hagyta abba legkésőbb az általános – vagyis mindenkivel egyaránt használatos, tehát alapjában demokratikusnak tekinthető – tegezést. Mátyás király korában még mindenki mindenkivel pertuban volt, a királlyal kivált. Balassi, a költő, s Zrínyi is, a költő, ugyancsak, írásában még mindenkit tegezve szólít, főképp a verseiben. Verseiben egyaránt tegez mindenkit, még Petőfi, Ady, Babits is. Megszólításul a legmodernebb vers is a magyarban ezt az ősi pertut kívánja. Nemegyszer különös ellentmondást keltve.

Volt részem oly kitüntetésben, hogy ismeretlen – úgy értve, hogy általam személyesen nem ismert – költő verset intézett szerénységemhez. Magázva, sőt a helyzetet tekintve körülményeskedő magázással ajánlotta figyelmembe mellékelt költeménye szíves elolvasását. A költeményben magában azonban nemcsak hogy letegezett, rögtön az első szóval, akár egy lurkót, hanem hovatovább valósággal rám pirított és sarokba állított, vers szakaszait oly kitartóan kezdve azzal, hogy te, aki… te, aki… te, te!… Szó szerint azzal a formulával, amellyel boldogult atyánk szokta nem ritka megfeddéseit bevezetni és fokozni, nemegyszer a tettlegesség határáig.

Hazám irodalmában jártas emberként mindezt akkor már – a levél olvasásakor – megértően fogadtam. A magyar vers szívósan őrzi ezt a hagyományt is. El lehet nézni neki, annyi egyéb megszívlelendőt ment és tartogat.

Nem minden nyelv költészete, nem minden nép őrszelleme – géniusza – ilyen atyafiaskodó. Valaki tegezésére annál természetesebben áll rá minden nyelven a száj, minél régibb a kapcsolat az illető letegezett s az emberiség közt. Istenét csaknem minden nép tegezi. Szentjeit is. No, nem mind. A franciák – a miatyánkban Istent is önözik.

Ám nekünk dobhártyánk lökné vissza, mint nyelvellenes merényletet, függetlenül neveltetésünktől, ha valaki magyarul Jupitert (színdarabban) vagy Máriát (fohászban) önözni merné.

Molière azt, Villon ezt csakis magázhatta. Nyelvünk szelleme már ezek magyarra fordításakor is közbeszólt. Ez a szellem, kedves biztatással, a nők azonnali letegezésére adott jogot a magyar versírónak mindenkor.

A franciák nem élveztek ilyen kiváltságot. Ronsard szigorúan magázni volt köteles Helénát, abban a versben is, amelyben bizalmasan halhatatlanná tette. A világhírű versnek két magyar fordítása is van. Mindkettő remek. De próbáljuk lemérni a fülünkön, melyik mégis a hívebb. Tóth Árpád megtartja az eredeti franciás távolságot.

Szabó Lőrinc pedig a maga modernebb vers- és nőkezelési gyakorlata alapján:

Mert mit tesz csak ennyi elmozdítás is? Nem kevesebbet, mint hogy a második vers hangjának tanúsága szerint, Ronsard-nak nemcsak emberileg, de szerelmesként is több köze volt Helénához, mint az elsőé szerint.

Az angol, a francia, az orosz az udvarias megszólításra az ige többes szám második személyét használja; te helyett egy emberhez beszélve is azt mondja: ti. Lélektani, használati eredete könnyen föllelhető. A megszólított hatalmasság mögé másokat is odaképzel a tiszteletadó.

Nyelvészeti minta, tanulmány, céhbeli mesterdarab, amelyben Kertész Manó, még a harmincas évek elején napvilágra tárta a magyar magázás keletkezését.

Különbözően az angol, francia és orosz – a vous, a you, a vi – alaktól a magyar nem az ige többes második, hanem az egyes harmadik személyét használja az udvariasságra, megegyezően az olasszal, a spanyollal.

Régi levelek százainak átvizsgálása révén Kertész, az alapos tudós, mondhatni napra, sőt napszakra megállapítja a magázás első nyomait. Amikor a testvérek és rokonok még folyamatosan tegezik egymást, a rangban, a társadalmi helyzetben távolabb állók kezében egyszerre csak akadozni kezd a toll. Valahányszor címet, méltóságot kell leírniuk. A nagyságod, méltóságod, uraságod birtokos ragja második személyű. De utána az igét persze harmadik személybe kell tenni. Ez még így is tegező viszonyt jelöl. „Nagyságod írja meg – fordul 1543-ban Nádasdy Tamáshoz Farkas Lőrinc –, mi akaratod.” Kétszáz év kellett, míg rengeteg csikorgás után ebből az akaratod-ból akarata lett. Míg az egyes harmadik személy – a nagyságtok után nem az áll, hogy látja, hanem hogy látják, illetve láttyák, ahogy egy 1769-ben kelt levélben olvasható. Arany János Ágnes asszonya még ellenáll ennek a folyamatnak; bíráit arra kéri, hogy „Méltóságos nagy uraim, nézzen istent kegyelmetek.” S nem azt, hogy nézzenek.

Az átfordulás véglegesen akkor esik meg, amikor a főnemesség Béccsel szorosabb kapcsolatba kerül. Sokan magyarul beszélve is bécsiesen – „udvarképesen” – fejezik ki magukat; az ottani szellem köntösét hordják – hovatovább itthon is.

A német Herr nem követte a francia monsieur demokratizálódását. A fölvilágosodás közeledtével Németországban már nem „úrias” valakit pusztán csak úrnak szólítani. Sőt gorombaságszámba megy. Helyette a Sie jut szokásba, majd általános használatba. Nyilván valóban az ura-t, a többesbe tett urak-at helyettesíti.

Ezt az alakulást követi a mi finomultabbjaink szóhasználata is. Azok hatására ezt veszik át a közrendűek is. Nem mervén többé parasztosan tegezni a hatalmasokat, szemtől szemben is ilyen megcsavart harmadik személyben érintkeznek velük, már a kuruc korban; „Csáki András uramat is hívassa az úr” – írja 1704-ben Radvánszky Jánosnak az egyik alantasa.

Csokonai prózájában már hemzseg az ilyen értelmű úr. De ott van csaknem olyan arányban a mai maga is. Ahogy a Herr-t a Sie, az urat nálunk ugyanis ez kezdi helyettesíteni.

Eredete világos, első megjelenése szinte tetten érhető. Rákóczi Ferenc leánytestvére, Julianna írja 1699-ben Okolicsányi Lászlónak: „…értem, hogy öcsémuram nem idegenkedik az alkutól, de amint maga kegyelmed is tudja, akit a tűz egyszer megéget, nem örömest nyúl másodszor is hozzá… énnékem maga is javallani fogja, hogy többször ne vonassam magamat orromnál fogva.”

Ez a maga – a kelmed, kegyelmed társaként – a nép körében gyorsan elterjedt. Belekerül a tréfás dalba is, ahogy az 1826-os Sárospataki daloskönyv-ben olvasható.

De – különösképpen – a finomabb társalgás most meg épp ezt utasítja el. A Pesti Divatlap 1844-ben „kegyetlen szólásmód”-nak nevezi, e bevezetés után; „feltűnő, hogy kisvárosaink mindkét nemű fiatalai egymást derűre borúra »maga« címmel illetik!”

Pest és a szellemi élet tetszetősebb szót keres. A köztudat szerint az ön Széchenyi István alkotása. Nyomtatásban valóban az ő Stádium-ában jelent meg először, ezzel a jegyzettel: „Ezen szót, ön, míg jobbra nem taníttatom, magyarban úgy használom, mint a német Sie-t.” De magánlevélben a szót már Kazinczy is leírta, 1815 augusztusában. A szó maga addig az önként, önkényén, önmaga alakokban lappangott.

Mások a Sie, a Vous megfelelőjeként Szemere leleményét, a kegyedet helyeselték. Táncsics, mint emlékszünk, a kend mellett kardoskodott. Meg kell lepődnünk eleink dobhártyájának finomságán. Vörösmarty így latolgat egyik hősének töprengésében; „Kegyed-e, vagy Ön?… Igaz, hogy most kegyé-re igen szükségem volna, de az ön függetlenebb, szabad emberhez illő, s férfiasabb.”

Végül is az ön maradt győztesként a porondon, a Sie, illetve a Vous színeiben. Sajátsága még, hogy hol nagybetűvel, hol kisbetűvel írjuk. A nagybetű itt német utánzás, újkeletű. Én magam így kisbetűt alkalmazok.

A folyamat befejezettnek látszik, de lezárulása oly közeli, hogy az ellentétes erők még ma is érezhetők. A tegezés ősi fája, azaz ősien szép berke végérvényesen ledöntetett és kivágattatott, de a gyökérhajtások föl-fölfakadnak.

Hogy bánjunk mi velük? Minek nézzük: vad bozótnak vagy ápolásra méltó suhángnak, csimotának legalább egy-egy vesszejüket?

Voltak magának a magázásnak is ellenfelei. A kitűnő Guzmics még a győzelem után is így ír Kazinczynak, 1829-ben, a tegezés mellett téve hitet: „Én azt szeretném, ha mindnyájan ehhez szoknának magyaraink, annál inkább, hogy ha a sok hideg urazással nem akarunk élni, nyelvünkön ide illő harmadik személyt nem találunk… S volna a Te-ben valami tisztelettel meg nem férhető?”

A Magyar Nyelvőr egy-két éve közölt olyan utólagos adatot a küzdelem korából, amely ha megmosolyogtat, egyben meggondolkodtathat bennünket.

Még 1836-ban láttak napvilágot ezek a sorok: „…mivel látom, hogy – itt nálunk legalább, sőt egész vidékünkön is – sem az Ön, sem a Kegyed tsak nem akarnak keletbe indulni, azonban igen óhajtanám, hogy a tsinosabb társalkodásban valamely közönséges megszólító szótskánk minél előbb divatba jőne: … legjobb lenne, úgy tartom, itt is a’ természetet követnünk, s’ azt, a’kihez beszédünket intézzük, akárki légyen is, így szólítanánk meg: Te, ’s hozzá a második személyben beszélnünk. De azt mondja talán valaki, hogy ez nékünk már lehetetlenül eltávoztunk. Én ezt nem merném állítani; mert ha jóra teremtett egygyes személynek van annyi lelki ereje – van pedig, tudjuk –, hogy akármely rossz szokását le tudja győzni ’s ellenkezővel tserélni fel: hát egygy egész nemzet, annyival inkább egygy ily energiával teljes nemzet, mint a’ magyar, nem birna hasonló lelki erővel?”

Az ember azt hinné, valami magánbölcs varga füstölgéseit olvassa. Nem; eltekintve attól, hogy a vargák is mondhatnak bölcset, ezeket a sorokat a neves debreceni matematikus, Kerekes Ferenc rótta papírra. Nem arra kell figyelnünk, ami fejtegetéseiben ajánlat. Arra, ami tünet: egy állásfoglalás, egy alapérzés, egy hajlam tünete. Ami napjainkban is észlelhető, nemcsak fiataljaink beszédmodorában.

De ez megint újabb gyökerek fölajánlását kívánja.

Vannak helyzetek, amelyek tegeződésre ösztökélnek. A veszély például, a közös – és nehéz vállalkozás. Harctér, golyózápor, hajótörés a magázás föladására hajlamosít.

Ez rejlik nyilván az önfeláldozást kívánó pártok és mozgalmak tagjainak gyors összetegeződésében is. Néhol csaknem törvényszerűen. A két háború közt Bécsbe, Zürichbe szoruló magyar diákok közt nem volt szokás a rögtöni tegeződés. Amíg magyarul váltottak szót. Németül, az ottani baloldali szervezetekben fordult rá a nyelvük. Ott minden munkáspártban, a szakszervezetekben is ez járta. Hagyományszerű volt a tegeződés a francia baloldali alakulatokban is; minél szélsőbbek voltak, annál inkább. Az Humanité házában, a Granges aux Belles-ben – ez volt a szakszervezeti központ – a portás az idegeneket is pertu állította meg, mert hisz úgy beszélt akár Cachinnal, sőt valamikor tán magával Jaurèsszal. Semmi kétség, ezzel függ össze, hogy a szélső szektában nemcsak a testvéries tegeződés, hanem valamiféle testvéri vagyonközösség is kötelező volt.

A művészek is tegeződnek, főleg a fiatal művészek. A fiatal munkások hasonlóan. De egy-egy műhely vagy üzem munkásai hovatovább korra való tekintet nélkül is. Egy-egy iskola növendékei, itt se nézve a nemet. Szervezeteikben a fiatalok, azt hiszem, ma már kivétel nélkül mindenütt tegeződnek, mintegy a belépési nyilatkozattal vállalva s váltva meg a jogot is, a kötelezettséget is, mert hisz a tegeződés –- ezt azért mindnyájan érezzük – mélyen kétoldali jogviszony. A hajdani munkás szavalókórusokban, önképző és műkedvelő együttesekben például illendő volt megadnunk a lányoknak a kezdeményezés jogát, vagyis hát a tartózkodásét. Vidéken mintha egy árnyalattal illendőbb lett volna, mint a gyárnegyedekben, de egy hajszállal még itt is figyelembe veendőbb, mint a belvárosokban.

Nyelvünk eredendő tegező hajlamán kívül ezek a gyökerei – egyrészről – az újkori, a kezdeti demokratikus idők tegezési divatának. És kórtüneteinek.

Emlékszünk valóban a pertunak erre a préritűzszerű szétrohanására a népuralmi berendezkedés első idején. A köznéppel való elvegyülés egy hajdani, még harcos demokratizmus könnyebb felfogásából keletkezett, nem kétséges. Egy régi meghitt erőt váltottak sokan külsőségre; egy meleg tartalmat hideg formára. Előttünk a jó gyermekszoba biztonságával és szemüvege hideg fényének villogtatásával fölszólaló székvárosi ifjú női kiküldött, amint elkezdi: „Rosszul viszonyultok, elvtársak, ehhez a kérdéshez” – és előttünk az öreg ózdi proliarcok, ahogy azon nyomban befagynak egy ilyen viszonyulásban. Szerencsére nem tartott soká. A természetes jó ízlésen kívül is támadt gátja.

A tőlünk keletre eső országok munkásmozgalmaiban ugyanis másképp alakult a meghittség kifejezése, és vele a tegezés és a magázás.

Azzal, hogy a keresztnevem mellé apám nevét is oda teszi az orosz és még néhány szláv nyelv, néha a pertunál is melegebb kapcsolatba von, valamiféle atyafiságba, ezt mondhatnám. Orosz írók levelezésében feleannyi te sem kerül a szem elé, mint amennyit az európai átlag várna: a meghittség a folyton ismétlődő „drága Ivan Ivanovics”-okban s az „egyetlen Fjodor Fjodorovics”-okban lüktet. Ez jellemzi az orosz forradalmárok levelezését, de személyes érintkezését is. Kit tegezett Gorkij? Lenin? A ritka kivételt is keresni kell. Magázzák – a bizalom teljes melegében – nemegyszer szerelmüket, feleségüket, katonatársukat is.

Ez a hatás – a Moszkvát járt emigránsok szóhasználata, majd a kialakuló irodalmi és szellemi érintkezés révén – hamarosan ellensúlyozta az akkori túlbuzgó, nemegyszer a meghitt helyett megalázó – mert hisz akaratlanul is fölülről lefelé hangzó – tegezést; azt a neofita lelkendezést, mely épp a lelkességet bénította.

S így a jelenség csaknem eredeti állapotába került vissza. A problémájával együtt. Odanézünk, ha a folyosón azt halljuk: „csókollak, tagtársam”, de elismerjük, hogy a tagtársak kétszerte hamarabb szót értenek – könnyebben pörgetik a szót –, ha tegeződnek, mint ha magázódnak. A kérdés tehát e tekintetben sem csupán nyelvészeti, hanem társadalmi is.

Az emberiség a föld minden sarkán félmillió év óta – vagy negyedmillió év óta, vagyis amióta beszél – tegezi egymást. Aztán egyszer csak magázódni kezd. Mi okozza a fejlődésnek ezt a mindenképpen figyelemre méltó – nem döccenéstelen – átváltását? Van erre részletes felelete valamiféle tudománynak?

Tekintve, hogy ez az átváltás alig ezeréves, mondhatni, a szemünk előtt zajlik; összevethetjük hát az ezer évet az előtte való tenger idővel. Mivel pedig, mint tudjuk, a mi nyelvünkben a folyamat még csak egy-két századra tekint vissza, és még ma is tart, minket, magyarokat még ma is, élő személyünkben is érint. Azaz, ha tetszik, még tán bele is avatkozhatunk.

A különös folyamat alakulását, „eredményét” más népeknél éppily tárgyilagosan vizsgálhatjuk és elemezhetjük. Ez elég sok tanulságot nyújt. Elsősorban is az „eredményt” szemlélve.

Nyilvánvaló, hogy kezdetben a magázás oka uralmi, tekintélyi. Egy réteg fölmondja az addigi közösséget, s elválasztódásra tör. Ezt azonban csak átmenetileg éri el. A közösségi érzet a szóhasználat területén nem látszik túlságosan tudatosnak. Valójában annál ötletesebben, mondhatni ravaszabban működik. Az egyenlőség mellett tesz hitet. Visszautasítja az elkülönülő kisebbség uralmát, mégpedig valamiféle mimikrivel, átvéve, általánosítva a megkülönböztető jegyeket. Bizonyos, hogy ha mindenki tegeződik, az valamiféle egyenlőség. De éppolyan egyenlőség, ha mindenki magázódik.

Az r hang behúzott nyelvű ejtése Franciaországban valamikor a főurak megkülönböztető jegye volt. A megkülönböztetést az ország úgy szüntette meg, hogy annak jegyét általánosan átvette. Ma – a mi fülünknek – minden francia márki módra raccsol. De hallhatom úgy is, hogy ellensége csontját őrli. Az angolban azért nincs tegezési ellentét, mert ott csak magázás van. Ott – a raccsolás mélyebb párhuzamaképp – a koldusok is fejedelmi többesben szólítják egymást. Ahány ház, annyi szokás. Már abban a keretben persze, hogy a szokásból elég kevés van; közel sem annyi, mint házból.

De térjünk vissza saját mezeinkre. A tegeződés szokása néhány éve most fiataljaink közt terjed mezőtűzszerűen. Első odafigyelésre kihallik belőle, hogy semmi köze az iménti nem jó emlékű adminisztratív pertuhoz. Forrása, láttuk, kétágú. Az egyik az a harcostársi – pajtási és bajtársi – te. A másik pedig nyelvünk szellemének az a ragaszkodása a meghitt beszédhez, illetve az az alaphúzódozása az üres bókolástól, amelyről előző cikkünkben szóltunk. A közelmúlt és a régmúlt két jó tartalmú ága egyesül és kapja magával a jelennek azt a részét, amit jövőnek hívtunk. Azt jelenti ez, hogy övé lesz a jövő?

Ezt nem mondhatjuk.

Így hát egyelőre tanácsos a jelenséget csak vizsgálni, mosolyogva vagy homlokráncolva, de mindenképpen beavatkozás nélkül. Eltűnődhetünk a lehetőségeken, illetve az eshetőségeken. Türelemre kell intenünk a fiatalok beszédmódjának zord bírálóit. De azokat is, akik a másik irányban hajlanának már-már intézkedésekre is.

Mert mire vezetne az? Hogy törekedjünk általánosítani, illetve visszaállítani: beszéljen mindenki mindenkivel pertu? Nyissunk – a demokratikus lelkület, vagyis a teljes társadalmi egyenlőség érdekében – valamiféle tegeződési versenyt? Nagy derültség s ugyanakkor erős visszautasítás származna belőle; duplán bakot lőnénk, mintegy kétcsövű puskából.

Különös, hogy ettől a fajta testvérkedéstől elsősorban azok idegenkednének, akiket vele segíteni vélnénk, az úgynevezett egyszerű gondolkodású emberek. Kéretlen komázódásnak vennék, ha ugyan éppenséggel nem lekezelésnek. Hisz ma már a magázás formái nálunk legszívósabban épp a parasztság s általában a kétkeziek világában élnek!

Annak révén nyilván, ami ebben a formában őszinte tiszteletadás és megbecsülés. Jelen sorok írójának családjában még az volt az átléphetetlen törvény, hogy a gyermekek a szülőket magázták, de azok őket tegezték. Szüleink egymást is tegezték, a nagyszülők nem kis fejcsóválására, hogy mi lesz az emberiségből. Nagyanyám ugyanis állhatatosan magázta nagyapámat, bár az nemcsak őt, hanem minden vele egy származású, de nála fiatalabb asszonyt, ismerőst persze, tegezve szólított, a maga juhász-számadói méltóságának önmegbecsülésében.

A megszívlelendő mindebből egyelőre az a puszta tény – s ezt magángyakorlatban kedvünkre hasznosíthatjuk vagy elvethetjük –, hogy nyelvünk belső izomzata – csontozata főképp – még ma is könnyebben forog a tegezés formáiban, mint a magázáséiban. A szemtől szembe történő megszólítás máig rendezetlen tekervényeit, nyelv- és gondolatbotlató indázatát azonmód átlépjük, mihelyt a tegezésre térünk.

Összefoglalva tehát, bármennyire óhajtjuk az emberek beszédbeli közeledését, nem lehetünk hívei a nyakra-főre való összebratyizálódásnak, akár fiatalok, akár vének között. De a közvetlenséget, az egyszerűséget igenis szorgalmazhatjuk, kellő tapintattal.

Valami méltóság tudata mindnyájunkban fölfortyanna, ha első látásra valaki az ige egyes számának második személyét vetné felénk akár egy arany kíséretében is. Idegen ajtón kopogtatással lépünk be. Valakivel meghittségbe lépni, annak éppúgy megvan az okos és szükséges szokásmódja: a kopogtatási föltétele. Néha már egy jó kézfogás után megadjuk ezt a bebocsátó igent; van amikor évtizedes érintkezés után sem. Előfordul, hogy tudtunk nélkül hatalmazunk föl valakit irányunkban az igeragozás megváltoztatására. Egy félbemaradt francia íróban leltem hajdan egy idevágó, lényeget tükröző adatra. Szerelmesek sétálnak, s egyszerre az egyik tegezni kezdi a másikat. „Mikor ittunk pertut?” – merevedik meg a másik, a tartózkodóbb. „Az imént, amikor megcsókoltuk egymást.”

A nyelvápolásnak – mely világjelenség – csak egyik része a vadhajtások nyesegetése: a bírálás, a megrovás. Az idekívánkozó szóval negatív-nak ezt sem nevezhetjük, hisz voltaképpen ez is a jó hajtás, a termő ág érdekében történik. De valamiképp mégis pozitívabb-nak érezzük azt a gondozást, amely a szervezet belsejére, alapjára irányul. Amely szemez, ojt, nemesít. Tehát nem csupán véd és óv, hanem fejleszt és újít. S gondol a gyökérzetre, sőt a talajra is.

A magyar nyelv termőfáját én mindig ilyen szemlélettel szerettem volna a szakmabeliekkel körüljárni. De újra meg kell állnunk egy-egy részletnél. Egy-egy „kinövés”-nél – hogy a gyümölcsfa hasonlatánál maradjunk. Lecsípjük, meghagyjuk?

A fiatalok nyelvéről, a magyar tegezés-magázás újkori alakulásáról szólva, papirosomra került legutóbb az újabb időknek az a tömör magyar üdvözlési formája is, hogy „csókolom!”, illetve „csókollak!” – anélkül hogy bírói döntés kísérte volna, helyes-e vagy helytelen.

A vélemények nem is akörül oszlanak meg, hogy helytelen-e. Hanem, hogy nem ízléstelen, nem túlságosan bizalmaskodó-e. S ezzel voltaképp megint csak a nyelvészeti és társadalmi kérdések mezsgyéjére érkeztünk.

A „csókolom!” visszautasítói közt ugyanis ott vannak – mégpedig nagy többségben – azok is, akik a „kezét csókolom!”-ot viszont helyeslik; sőt gyakorolják. Jól tudva pedig, hogy az elítélt „csókolom!” a „kezét csókolom!”-ból származik. Végső fokon persze magából a kézcsókból.

Azaz föltehetően a lábcsókból, társadalomtudományi olvasmányaim nem ellenőrzött, de mégis megbízhatónak tetsző susogása szerint. A kifejezés is, a szokás is azoknak az asszír és bibliai időknek ezúttal nem jó emlékét őrzi, amikor a szolgának, a rabnak, a legyőzöttnek földre borulva kellett üdvözölnie az urat, az uralkodót, a győztest. Ahogy a vad népeknél a legutóbbi időkig történt, majdnem azt írtam: ösztönösen. Kegyelmet esdve a homlokot valaki lábához szorítani, ez még lehet „ösztönös”: állati. De ezt elvárni és szokássá tenni, az már csak úgy állati, hogy embertelen.

Hosszú volna elmondani, hogy az öröklés milyen láncszemein át őrizte meg – illetve újította föl – az üdvözlésnek ezt a formáját a spanyol udvar olyképpen, hogy földre omlást térdhajlással, az állatutánzó lábnyalást – mert a lábcsók legvégső fokon odáig nyilallhat vissza – kézcsókkal helyettesítette.

Hogy ez a kézcsók Bécsen át valóban Spanyolországból jutott hozzánk, arra olyan koronatanúnk van, mint a költő Zrínyi. Siralmas panaszá-ában írja, 1655-ben épp a bécsi udvar ellen dörögvén. Mert az „…kívánván kívánja romlásunkat, hogy annál könnyebben elnyomhasson bennünket, Basalamán-t mutat, hogy kedvére hajtson, hátad megé pediglen oktalan ebnek szidogató, pogánnál alább valónak nevez.”

Ez a Basalamán – Gombocz Zoltán oszlatta el az utolsó kételyt – a kezét csókolom szó szerinti spanyol megfelelője: beso la mano.

Zrínyi még nyakasan áll vele szemben; a szólást is, a szokást is megvetően említi.

Mária Terézia korára mégis általános udvari szertartás lett. Bár II. József haditanácsi rendelettel szünteti meg a seregnél a kötelező térdreomlásos kézcsókot, a polgári életben a kézcsók is – a térdre omlás nélkül –, a szólás is annál jobban hódít. Főleg nők irányában. Itt ösztönünk egy pajzán része is támogatja. Néha bevezető, néha pótlék, hogy az ifjú hölgynek, akit arccsókkal is szívesen illetne, széptevője legalább a kezét ajkával is érinthesse.

A múlt század Közép-Európája hangos volt a „kezét csókolom!”-tól – „kisztihand!”-tól. A fejlődés újabb láncszemeként egyszerre a gyermekek köszönési formája lett. Ők alakították át már fülünk élményeként kedvesen, magától értetődően – „csókolom”-má. Nyilván annak hatása alatt, hogy az utóbbi évtizedek folyamán búcsúzóul és köszöntésül szüleiket sem a kezükön, hanem arcukon csókolták meg. S mert így rövidebb.

A szólásban tehát, iszonyú múltja ellenére, jó emlék is van; a maga helyén üde-vidáman hangzik. Bajszos-szakállas nyugdíjasok közt tán még furcsán cseng. De kezdetben – amíg nem töltődik tele új tartalmával – minden szó furcsán cseng. Ahhoz, hogy egy szólás könnyedén szállhasson, ki kell vedlenie régi jelentéseiből. Ez ebben az állapotban forog.

Van, aki megrója gyermekét, ha szerbusz helyett sziá-t kiált át barátjának az utca túlsó oldalára. Holott a szia csak egy újabb ficama a szervusz-nak, ami maga is értelmi ficam. De ki gondol arra, hogy amikor a házmester unokájának odamondjuk a rabszolga jelentésű servus-t, voltaképpen rabszolgájának ajánljuk föl magunkat?

A legtöbb nyelv a talpnyalást lábnyalásnak, csizmanyalásnak mondja. Elrémítő fölidézni is az idők homályából a képet, mely távoli ősünket négykézláb mászó, korbácsos ura lábát vinnyogva nyaldosó kutyának ábrázolja. A „csókolom!”-ban árnya sincs ennek a szóképnek, a múltnak.

De már az sincs benne, hogy tényleges csókot kínál. Egy nemzedék szava, nem azzal a jelentéssel, amellyel a szótárban anyakönyvezve van. Nyelvem nem veszi magára, de fülem már simán átereszti. Dehogy is nyüszítést idéz. A fiatalság nevethetnékje villog benne, semmi más.

„Pedig hát a magyar ugyancsak nehéz nyelv!” – olvashattuk a múlt hetekben a Magyar Nemzet egy varsói tudósításának élén; szellemi teljesítményeink ottani megismertetéséről szólt. Ez a nyelv miatt bajos.

Csaknem ugyanakkor értesültem egyik kitűnő ifjú finnugor nyelvtudósunktól, hogy a helsinki egyetemen még nemrég is, amidőn ő ott járt, a magyar tanszéknek mindössze három hallgatója volt. Kezdetben ugyan sokan beiratkoztak, de a tanszék akkori magyar vezetője, a szemeszternyitó órákat minden évben a magyar nyelv párját ritkító bonyolultságának ízleltetésére szentelte. Megérthető, hogy ezt a főzetet hovatovább mindenki már a csípős híre miatt is kerülte.

Hogy nyelvünk nehéz, ennek hangoztatására többé-kevésbé már minden magyar hajlamos. Nem tudom, sokszor nemcsak gyermekes kérkedésből-e, hogy lám, mi mégis milyen könnyedén kezeljük ezt a más számára oly kiismerhetetlen masinát! Ha én születésemtől fogva hordhatnám egyik kisujjamban a latin nyelvek igeragozásának elsajátíthatatlan időrendi egymáshoz viszonyítását, a másikban pedig ifjúságom egének gyászba borítóját, a der-die-das-t, magam is mellem feszítve mennék át a szegedi diákkorzón.

A tudomány röntgenvilágításában a magyar nyelv nemcsak hogy nem bonyolult, hanem meglepően egyszerű; alapszerkezete a nyugati nyelveknél is könnyebben áttekinthető. Ráfogással, nem is mindig ártatlan ráfogással vegyült babona tehát, hogy nyelvünk különösmód nehéz.

Nehéznek a nyelvünket mi magyarok természetesen nem közvetlen tapasztalatból véljük. Emberfia olyan ugyanis még nem akadt, aki emlékezni tudna, hogy nehéznek találta azt a nyelvet, amelyet bársonypuha keblen ringattatva egy-egy édes száj csucsujgatása és csücsörítése nyomán egyéves kora körül pötyögni kezdett, majd minden nyelvzsenit lefőző iramban másfél év alatt magáévá tett.

Valóban, a külföldiek, akik, főleg, ha átmeneti használatra próbálkoznak meg nyelvünkkel, általában nehéznek mondják. Udvariasan azt hozzák föl ellene, hogy bajosan megközelíthető, akármilyen irányból – Párizsból, Moszkvából, Stockholmból vagy Nápolyból – igyekeznek is hozzá hatolni.

Mivel Párizstól Kiskundorozsmáig épp akkora a távolság, mint Kiskundorozsmától Párizsig, jogosnak tetszik erre az a válasz, hogy számunkra meg a francia, illetve az angol, a spanyol, a svéd éppoly nehéz. Ezt az érvelést ők azonban általában nem fogadják el; nem, még az idegen nyelvet beszélő magyarok sem. A nyelvtanulók tapasztalata szerint ugyanis még Oslótól Capriig is rövidebb az út, mint Bécstől Sopronig; értve rajta változatlanul, hogy a norvég és az olasz közt összehasonlíthatatlanul egyszerűbb a nyelvátvétel, mint a német és a magyar közt.

Ez így van, de arra, hogy melyik nyelv a nehezebb, ez még mindig nem alapvető állítás, hanem csak viszonylagos.

A nyelvtanok értékmérője nem a kilométer. A lengyel vagy ukrán éppoly indoeurópai nyelv, akár az angol, a francia, a német vagy a portugál. Európa lakóinak csaknem kilencvenkilenc százaléka egy eredetű, egy szerkezetű nyelvet beszél, ezt az indogermánt. A magyarok nyelve más eredetű és más szerkezetű. Ezektől távol esik, igaz. Csupán ebből azonban még semmi ítélet nem vonható le, legkevésbé az, hogy melyik eredendően a nehéz nyelv, melyik a könnyű. Ilyen alapon állva egy kiskundorozsmai libapásztornak az angol igenis éppoly idegen, mint egy londoni rikkancsnak a magyar. A hozzáteendő legföljebb az lehet, hogy mi magyarok is, ha csak egy indoeurópai nyelvvel megbarátkozunk, a többit – a hasonlóságuk révén – természetesen hamarabb sajátítjuk el, ahogy az észtül tudó leningrádinak is szinte karikacsapásként megy a magyar, tekintve, hogy mi meg az észtekkel vagyunk egy szerkezetű, egy eredetű nyelvcsoportban.

Nyelvünk fogyatékossága eszerint a ritkasága lehetne. Tudjuk viszont, hogy a ritkaság rengeteg területen nem fogyatékosság, hanem érték. Még semmire se jó növényeket, ásványokat is óriási kincsként kezelünk, merőben azért, mert keresni kell őket.

Az első igazság tehát, melyben vitatársainkkal kiindulópontként megegyezhetünk, hogy nyelvet felnőtt fővel tanulni általában nehéz; illetve, hogy tanulni általában fáradságos. Mivel elménk a rendet szomjazza, mégpedig a lehető legegyszerűbbet-átfogóbbat, azt a dolgot tanuljuk meg könnyen, amiben jó a rendszer: amiben minél egyszerűbben fölfogható rend van. A nyelvek közül is tehát azt, amelynek nyelvtana könnyen felmérhető, hamar megjegyezhető. Az angol igeragozás azért könnyebb, mint a német, mert az előbbiben csak a hat személyes névmást kell az igető elé tenni, az ige ellentétben a némettel, nem változik (csak a jelen idejű egyes szám harmadik személyben.)

A francia névragozás azért előnyösebb, mint a latin, mert csak a de és az à használatát kell megjegyezni; az alanyt és a tárgyat a névszó helye mutatja. Szünetlen elismerést kap az angol azért is, ahogy a többes szám egyszerűsítését megoldotta, s úton van, hogy a névszók nem szerinti megkülönböztetésének fölösleges terhét levesse.

Az indoeurópai nyelvek nem kis hátrányát ugyanis a szavaknak e nemek szerinti megoszlása okozza. Az egyik ilyen nyelv a napot a férfiak világába helyezi, a másik a nőkébe. A hold viszont ebben a nyelvben lány s a másikban fiú. Magyar elme nem képes belátni – mellesleg a francia sem –, hogy Párizsban a zsebkendő és a szájkendő közül milyen rend üti az egyiket hímneművé, a másikat nőneművé. Bonyolítja ezeket a nyelveket az ige és a névszó külön törvény szerinti, de külön-külön is ezerfelé hajló ragozása. Az a félelmes bozót, amely deklináció és konjugáció néven várja évekig tartó kínzatásra gyanútlan kisdiákjainkat.

Képzeljünk el egy olyan nyelvet, amely ezeket a dzsungeleket elkerülte. Amely nem fiúsítja, lányosítja, nem is semlegesíti a szavakat. De egy kas alá fogja még az igét és a névszót is. Ezt természetesen mi itt, Európában, csak igen független szemlélet birtokában tudjuk helyeslően elképzelni, mentesen az indogermán nyelvrendszerek hatásától. De az nyilván könnyen belefér a fejünkbe, hogy az előbbi nyelveknél ennek az utóbbinak a rendszere világosabb. Egyszerűbb, anélkül hogy az árnyalatok sokféleségének – a nyelv erejének – bármiként is szegényedését okozná.

Az olvasó sejti már, hogy kezdek hazabeszélni. Úgy van, a magyar ez a nyelv. Az a mai virágzásában, de főképp az a gyökérzetében, vagyis a múltjában.

Egyszerűség, áttekinthetőség dolgában a magyar megállja a versenyt bármely indogermán nyelvvel. Azaz némelyiket e téren még fölül is múlja. Különös módon ez legkevésbé minket foglalkoztat, magyar nyelvűeket. Azaz nagyon is érthetően. Mi születésünktől beszéljük ezt a nyelvet. Szabályai ösztönünkben vannak; nekünk ez minden ízében oly élő, hogy a múltja eszünkbe sem jut.

De megismerhető-e vajon, kezelhető-e, ápolható-e az a gyümölcsfa, amelynek csak lombozatát ismerem, és nem teljes egészét? Nyelvünk körül minden nehézség ebből a nem teljes ismerésből származott. Azaz származik, megszakítás nélkül.

A magyar nyelv fáját – Európa gyümölcsösének ezt a ritka példányát – évszázadokon át lelkes kertészei is úgy nyesték, szabták, trágyázták, hogy a kert többi fájával legyen „fajtaazonos”, vagy legalább külsőleg hasonlítson rájuk. Nem követték, mert nem ismerték a gyökér óhaját. Váltig csodálkoztak, hogy annyi szemzés és ojtás után is az a fa, melyet ők almafa gyanánt kezeltek, a mély hajtásain csak körtét terem.

Tudósaink ma már mindezt tudják, s készséggel közölnék az úgynevezett nagyközönséggel is. Ha erre érdeklődést, szellemi fölszólítást kapnának. A babonákat nem lehet kiirtani, nem, az újkoriakat sem. Főképp, ha még valamely élmény is támogatja.

Az elemi iskolában nekem egy tantárgy üzent szívósan könyörtelen hadat: a magyar nyelvtan. Nagyrészt olyan mondvacsinált fogalmak értéstelen bemagolását erőszakolta rám, hogy olvasmányaimban nem vezetőm, hanem ijesztő lidércem lett. Faggattam később idevágó élményükről olyan írótársaimat, akik idegen nyelvtől érintetlenül, csak a magyar leckén tanultak nyelvtant. Veres Péter csak legyintett, Tamási Áron égre fordította szembogarát. Nem értettek belőle annak idején, elméjük fogékonyságának virágkorában szinte semmit, ők, a nyelvi remeklésre hívatottak. Nem írom ide annak a jó barátomnak, annak a kitűnő írónak a nevét, aki a fenti faggatásomra tőlem kívánta megtudni végre, mi is volt az a „főnévi igenév mint alany?” Anyanyelve belső szerkezetének megismerésétől egy életre elborzadt.

Nyelvünket azért érezzük mi magunk is nehéznek, azaz nehezen áttekinthetőnek, mert ritkán vettük szemügyre hatalmas épületének magában álló tömbjét úgy, ahogy az ilyen vizsgálódást kezdeni szokás, vagyis szemtől szembe, a homlokzatánál. Oldalról, hátulról méricskéltük, ráadásul tőle idegen építészeti stílusok ízlésével a szemünkben, követelményeivel az agyunkban.

Nem azt akarjuk mondani, hogy a magyar nyelv valamiképp a saját szempontjából – azaz a mienkből – versenyképes. Ilyen szempontból minden nyelv az első a földön. Olyan szempontból, amely minden nyelvnek kijár. Vagyis elfogadva, hogy olyan, amilyen, és ott állhat, ahol áll.

Erre a nézőpontra kell hátrálnunk, hogy meglegyen a távlat az elfogulatlansághoz.

Az embergyógyászat azóta tudomány, amióta boncolás van. A történetírás azóta tudomány, amióta a tegnapot – az időt – szintén tudjuk boncolni. Testünk is, múltunk is ettől áttekinthető.

Nyelvünk áttekinthetőségét, egyszerű rendszerét múltjában leljük meg legvilágosabban. De ennek a tapasztalatát is hasznosíthatjuk úgy a jelenben, akár a gyógyászat vagy a történetírás tudományáét.

Külföldi ismeretszerzéseim során az a kitüntetés ért – Bordeaux városában –, hogy egy nagy tekintélyű tudósnak nyújthattam tüzetesebb fölvilágosításokat nyelvünk természetéről. Amikor tudattam vele, hogy beszéd közben mi magyarok fölöslegesnek tartjuk, hogy a főneveket részben a férfiakkal, részben a nőkkel rokonítsuk, részben e kettő között hagyjuk, elámult. Első hallásra nem fért a fejébe, miért nem érezték őseink semmi szükségét annak, hogy a becsületet és a kalapot bajszosan, ám az erényt és a sapkát csábító keblekkel ruházzák föl. Mivel neki ez volt fölfoghatatlan, én ekkor éreztem rá először, hogy nyelvünk miért is nehéz – másoknak. Épp akkor is, amikor tárgyilagosan is könnyű, mert hisz cáfolhatatlanul egyszerű. „De hiszen akkor ez a világ leggyorsabban elsajátítható nyelve!” – kiáltott föl lelkesen a kitűnő tudós. Félig tréfásan, de alapjában azért mégis komolyan – a kísérletnek kijáró komolysággal – azt ajánlottam neki, szólítsa föl honfitársait annak megvizsgálására, vajon érdemes-e fönntartani nyelvükben ezt a szerfölött bonyolult megkülönböztető módszert, s ha nem, mondjanak le róla; a megtanulhatóság szempontjából óriási nehézséget távolítanának el.

A professzor jó eszű s egyben jó humorú is volt: szeme a meghökkenéstől, arcizmai a nevetéstől kerekültek. Nem volt hajlandó a francia nyelvet idegenek számára könnyebbé tenni. Óriási ellenérve volt. Éppen az, amit én az imént fölhoztam a magyar nyelv ártatlanságára. Kitűnő vitatársam semmi nehézséget nem tapasztalt ennek az idegenek számára teljes biztonsággal szinte soha el nem sajátítható rendszernek a megtanulása közben. Bármily csodálatos, de így van: még a der-die-das szemfényvesztő golyójátékát is már pendelyes korában artistaügyességgel űzi minden – német.

Ha egyszer megírnám azt a honfitársaimnak szánt nyelvtant, amelyet oly régóta tervezek saját nyelvünk megismertetésére, megszerettetésére, fő gondom mindvégig ősi grammatikánk szilárdan egy központú, de mégis gazdagon szétágazó rendszerének érzékeltetése lenne. E rendszer egyszerűsége és szilárdsága a kerékére emlékeztet. Arra a működése is.

Az idők folyamán épp a kellő tisztogatás elmaradása következtében erre a rendszerre – mint mindre különben – sok fölösleges inda ránőtt. De alapjait az első odamutatásra a gyermek is szemmel látja.

A kerék agyában – a dolgok és a jelenségek közepében – a beszélő ember áll. A küllők szép áttekinthetősége és ebben rejlő nagy ereje az, hogy ez a beszélő ember a világhoz való viszonyát ritka egyszerűséggel: következetes hasonlósággal fejezi ki.

A tudomány minden területe közt a nyelvészetére tán a legkönnyebb a bejárás a vasárnapi vadásznak, a kéretlen vadűzőnek, sőt vadorzónak. A hivatásosok tán mégsem efféle kirándulónak néznek, ha a szakmai fogalmazás helyett e ráérzéseimet a magam hétköznapi szavaival próbálom körülírni, a hétköznap embereinek.

Ennek lényege, hogy a rendszerkerék középpontjában álló ember voltaképpen ugyanazon módon fűzi magához a világ dolgait és eseményeit.

A magyar nyelv nemcsak a dolgok nem szerinti megkülönböztetését tartja fölöslegesnek. Ősi rendszerében nem tett különbséget a főnév és az ige között sem. A kettőt, a máig felismerhető jelek s példák szerint, egyformán ragozta.

A példa mosolyogtató világossággal bizonyít. Nyelvünkben hemzsegnek a szavak – vár, tér, zár, lak, nyír, nyom –, amelyek egyszerre jelentenek dolgot és cselekvést, nemegyszer merő véletlenségből. Vegyünk egy ilyet, s próbáljuk meg rajta előbb a konjugációt, s aztán a deklinációt. Ha például a fej szót előbb mint a fejni ige alakját veszem, ezt kapom a tárgyas ragozásban: fejem, fejed, feji. Ha aztán, mint testem legfontosabb részét fő-főnévként ragozom, birtokom gyanánt, az eredmény csaknem ugyanaz: fejem, fejed, feje.

Nem kell tudósnak lenni annak fölismeréséhez, hogy honnan kerül az ige után is, a főnév után is ez a három rag, az em, ed, e, illetve i. A személyes névmásaink, az én, te, ő hajdani, évezredek előtti alakjainak változatai ezek. A hangilleszkedés törvényei szerint – hogy nyelvünkben a magas hangú szavakhoz magas hangú ragok járulnak – ez az em, ed, e él tovább persze a vár-om, vár-od, vár-ja, illetve a vár-am, vár-ad, vár-a alakokban is.

Tanulságos számunkra, ha kívülállók kezdik boncolni anyanyelvünket. Ahogy A. Sauvageot, a finnugor nyelvek párizsi szaktekintélye és egyetemi tanára néhány éve a magyar nyelvet a honfitársainak leírta, azok szemejárásának megfelelően, ez számunkra olyanfajta tükör, amelyben három-négy oldalról láthatja magát az ember. A magyar igéről az első szava rögtön ez: egyszerű. Ezzel indokolja: szerkezetileg nem különbözik a főnévtől.

Erről szólva még két nyelvi jelenség kívánkozik a figyelembe.

Az egyik, hogy a ragozott ige töve a napvilágra bontva minden esetben éppoly változatlan, akár a sallangtalansága miatt annyit dicsért angol. Ige elé kitenni a személyes névmást – vagyis eszem helyett azt mondani én eszem – magyarul azért terhes, mert hisz az esz-em-ben mai napig beleérezzük az én-t, annak ellenére, hogy a kettőt egy alakká írtuk össze. Ám minden pillanatban, végig az egész igeragozáson, külön is írhatnánk valami nyomós kívánságra. Arra például, hogy nyelvünk egyszerűségét tanúsítsuk.

Követhetnénk e téren a külföldi nyelveket éppígy abban is, amire már céloztunk, hogy főneveinktől is különválaszthatnánk az én, te, ő birtokos raggá alakult formáit. Valóban, nem akadémiai, hanem merőben nyomdaszedői elhatározás dolga, hogy akár holnaptól kezdve az olvasó elé a kezem vagy a házam ne kez em, illetve ház em, de ha nagyon belelovalnak bennünket a vitába, ne akár ház én alakban kerüljön. Hogy így külön meg kellene jegyezni szóbeli helyes kiejtését? Az ilyesmit minden nyelvben külön meg kell tanulni. Fájdalmas igazság, de ezt sem hallgathatjuk el: a föld egyetlen nyelve sem úgy olvas, ahogy ír. Legkevésbé az úgynevezett „kultúr”-nyelvek. Régies – évszázados – írásmódjukat ezek őrzik legszigorúbban.

A figyelemre kívánkozó másik körülmény, még mindig nyelvünknek a deklinációt s konjugációt egyesítő ősi egyszerűségéről szólva, hogy személyes névmást a magyarban csak hármat kell megjegyeznünk, feleannyit, mint más nyelvben. Többes számuk eredetileg nincs, illetőleg ezt a többes általános ragjával, a k-val képezik, az ő-ők kapcsolásban ez szembeszökő; a mi, ti, illetve a raggá alakult -ünk, -tek alakban némi szemerőltetést kíván, s persze kiejtési megjegyeznivalót.

A filológiai hálókibogozás izgalmas tevékenység, de túlságosan nagy a háló, hogy csak sarkánál fogva idehúzzuk. Étvágyindítóul három kulcsszót nyújtunk át, a még finnugor kori ősnyelvből.

Kétezer év távolából is elég varázserő lappang e három szóban is annak a kerékagyhoz-kerékküllőhöz hasonlított nyelvrendszernek a megelevenítéséhez. Mi, ti, szi ez a három szó; az i hangzót különféleképpen váltogatva, az sz-t koptatva ez jelentette nyelvészetileg nézve nem is oly régen finnül, vogulul, magyarul egyaránt azt, hogy én, te, ő. Az általuk jelölt személy – a nemileg meg nem különböztetett ember, illetve cselekvésre és birtoklásra képes lény – áll a szemmel és tudattal fölfogható világ küllőközpontján; e három szócska különböző irányú szétvillogtatásával kezd jegecesedni, rendszerbe állni, engedelmeskedni a szavak rengetegje. Így teremtődik egy nyelv; a költői látomásban.

A hajdani magyar nyelv tele volt ilyen központosító, egyszerűsítő – épp csak az indoeurópai nyelvektől eltérő rendszerű – forgópontokkal. Múltat jelző t betűnk egyúttal helyhatározó. De ezt a t-t kapja a mondat eredetileg ragtalan tárgya is. Ahogy a személyes névmásoknak eredetileg nincs többesük, s ahogy a számnevek után igen logikusan nem kell ma sem többest használnunk, hajdani nyelvünkben az alany és az állítmány minden nyelvben oly bonyolult s merőben fölösleges egyeztetése sem volt meg.

A mai magyar nyelv használója persze ugyancsak elakadna a szóban, ha ezek alapján akarná magát kifejezni. Ha e példák nyomán – melyekhez hasonló még töméntelen van – akarna grammatikánkban valami logikát lelni vagy netán beépíteni. A nyelvek nem logikusak. Helyesebben: a nyelvrendszerek logikája más, mint az ok-okozaté, a bölcseleté. A főnév s ige közös hajtogatásának szemléltetéséül a tárgyas ragozást vettük. Holott van nem tárgyas, sőt nem ikes ragozásunk is. A sajátos rend ebben is kimutatható, de mélyebbre hatolva, több magyarázattal. De hát nem is filológiai magyarázatot igyekeztünk adni, hanem csak érvet egy nem kis méretig fölfújt babona léggömbjének megliggatására.

Az idegenek leginkább hosszú szavainktól riadnak el. Amikor ezeket leírva vagy kinyomtatva látják. Mert hisz a fülön át mérve a magyar, mint látni fogjuk, inkább az aprózó nyelvekhez húz. A latin s germán kiejtésű szabállyal szemben, amely egész mondatokat bocsáttat ki egy szuszban, mi szinte szájba rágjuk a szavakat, mondhatni, hogy falatonként más-más ízzel. De hiába mutatja statisztika és kísérlet, hogy hallva, azaz szájról szájra szállva a magyar frissen és kecsesen terjed, szavainkat angolnahosszúnak, sőt vonathosszúnak látja a járatlan szem.

A látvány pusztán az első odapillantásra riasztó. Jobban szemügyre véve, még szórakoztat is. Megismételhetjük ugyanis azt a megpendített ajánlatunkat, hogy nyomós ok hatására a világ egyik legkurtább szavú nyelvévé alakulhat át, akár már holnap, minden különösebb nehézség nélkül. Merőben rajtunk áll, hogy azt a bizonyos angolnát ne egészben, hanem szeletekben tegyük az asztalra, a vonatot pedig vagonokra bontsuk.

Szavaink nyelv- és elmedermesztő terjedelmességét tudniillik lényegtelen mellékkörülmény idézte elő. Az az időbeli tényező, amire még majd visszatérünk, hogy nyelvünket nem a fejlődés kellő fokán rögzítettük írásba, a latin betűsbe. Ha ezer évvel előbb történik, más a nyelvtanunk. S kiváltképpen más, ha ezer évvel később, vagyis napjainkban.

Nyelvtudósaink egy része sokáig állhatatosan azt vallotta, hogy nyelvünk eredetileg – a finnugor korszakban – csupa egytagú szóból állt. Valóban, ha sorolni kezdjük ezeket – vér, víz, szem, orr, száj, ló, eb, ház, megy, él stb., stb. – időbe tart, míg legalább egy két szótagúra akadunk.

Akkoriban hirdették, amikor az volt a hiedelem, hogy kettő közül az a jobb nyelv, amelyik ugyanazt a közlendőt rövidebben fejezi ki. E merőben gazdasági, hogy ne mondjuk papírgazdálkodási álláspont híveket talált lírikusok közt is. Megtévesztően, persze. Egy jó indulatroham éppúgy teret kíván a kifuttatásához s fölszállásához, akár egy repülőgép. Ugyanaz a tengelytörés a szitkoknak átlag ugyanolyan mennyiségét igényli minden nyelvben; erre vall, hogy amikor mi valóságos áriákkal rendelkezünk, milyen szánalmasan ismétlik a franciák például azt az üres lemezforgású nom de dieu du nom de nom dieu du nom de dieu-t. A szónak nem rövidnek, hanem feszesnek kell lennie a Múzsa ajkán csakúgy, mint a kocsisokén.

Vannak, igaz, fölöslegesen hosszú szavaink. Arra, hogy alkotmányellenesen nyilván kár tizennyolc betűt pazarolnunk. Ám legtöbbjük összetétel, s ezeket helyesírásunk kezdi is már ízekre osztani. Más részük voltaképpen – a magvát tekintve – valóban rövid szó; legtöbbször hitelesen egytagú. Épp csak a ragok és képzők tapadtak rá ezekre is. De róluk ugyancsak leválaszthatók, a szemlélet kedvéért legalább.

Azt hogy alkotmányellenesen a francia röviden így mondja: anticonstitutionnellement.

A hosszabbakkal végezhetünk, hogy így mondjuk, a legrövidebben. A fogalmilag összefüggő szavak egybeírását a németektől vettük át, s így minden károsodás nélkül visszaadhatjuk nekik, bizonyos mértékig. Az egy fogalmat jelentő szavainkat akkor sem felezzük el, ha kettőből tevődtek össze, s külön-külön is értjük a jelentést. A testvér szóban szinte élvezzük is a test és vér szemléletes – jelképesen – szép összefonódását.

Az arc, illetve az orca kiejtése alatt azonban véletlenül sem gondolunk arra, hogy ott meg az orr és a száj lépett külön jelentés frigyébe. De az arcbőr-nél, hogy ne menjünk példáért messzebb, már igen. S itt kínálkozik olyan útelválás, amelynek mindkét ágát szinte önkényesen követhetjük manapság is.

Ha az arcbőr-t egybeírjuk, éppúgy egy szóvá tömöríthetjük az arcbőrszín-t is. De a lányarcbőrszín-t hasonlóképpen. Ezt nevezhetnénk a németes útnak. Messze elmehetünk rajta. Az előbbi elv szerint akár a lányarcbőrszínkezelés-ig. Ám ez nem a mi sajátos utunk, hanem Goethe és Heine nyelvéé. S hogy ezen is haladni tudunk, nyelvünk mozgékonyságát bizonyítja.

Módunk van választani a másikat is, a németessel szemben a latinost. Azt, amely az ijesztésül alkotott iménti lányarcbőrszínkezelés-t egyszerűen, ízlése szerint csak így mondja: lányok arcbőrszínének kezelése.

De még ennél is tovább törhetünk. Ha – kísérletül, szellemjátékul – levonjuk annak a fentebb megkockáztatott véleménynek a következményét, hogy nyelvünk írásba rögzítése aránylag későn következett el; hogy előbb elkészítve nyelvtanunk világosabb lenne ma, még az indoeurópai nyelvűek számára is.

Hosszú – idegeneknek hosszú – szavaink gyártódásának másik titka, hogy nemcsak több főnév tetszhetik ekként egybekapcsolva egyetlenegynek, hanem a főnévvel egyetlen szónak vélhetők a hozzá tartozó ragok, határozók, elöl-, illetve utoljárók; a már érintett névmásokról nem is szólva. Azaz nemcsak a lányarcbőr-t írjuk egy szónak – amit a francia például hat külön részre tagol –, hanem azt is, hogy arcomon – ami minden indoeurópai nyelven szintén három külön betűcsoport.

Világos, hogy az ilyen magyar kifejezésben is; arcomon, hajamra, fülemben: három tag társul össze; az, hogy fül, az, hogy én, az, hogy benne. Láttuk ezeknek az eredetét. Nem kell hát még egyszer kifejtenünk, miért rendelhetnénk el valami igazán indokolt okra, hogy az in meinem Ohr mintájára ezentúl a mi iskolásaink is így írják fül em ben; illetve haj am ra, vagy arc om on. Szokatlan lenne? Csak nekünk.

Ők – akik ennél a lerögzítési módnál kötöttek ki, ezt tartanák természetesnek. Sőt egyedüli lehetségesnek.

Legföljebb azon akadnának fönn, miért nem tesszük hozzájuk hasonlóan ezeket a névmásokat és elöljárókat mi is a szavak elé. Bizony nem oda tesszük, hanem utánuk. Nyilván olyan meggondolásból, ahogy a Sándort is a Petőfi után tesszük s nem elébe. Nyilván nem ezen fordul meg, hogy melyik nyelv a nehezebb.

Eredetileg a mi nyelvünkben is megvolt ez a széttagoltság, rengeteg a bizonyítéka. A Tihanyi Alapítólevélben ez, hogy útra még így olvasható: utu rea.

Nem kétséges, szavainknak ez a széttaglaló indogermán-szerű írásmódja a szem számára nyelvünket közelebb hozná – azaz hogy vinné – európai szomszédaink nyelvéhez. Nyelvtanunk viszont épp attól lenne még részükre is áttekinthetőbb, ha az ő nyelvszemléletüktől függetlenebb korszakban készülhetett volna; azaz – ahogy említettük – még valahol az Ob és Pecsora vidékén. Vagy már itt, ma, a Dunánál.

Mindkettő képtelenség, hasztalanság. A vágynak. De nem a visszakövetkeztető képzeletnek. Az így is teremt.

Egy példát rá.

Nyelvünk külföldi ismertetői közül legjobban engem az Esquisse de la langue hongroise kitűnő szerzője gondolkodtatott meg. Műve nem vázlat, nem equisse: tudós megfigyelés; tárgyilagos, elmélyült boncolás. Taglalván igéink föltétlen módját A. Sauvageot professzor fölszólító módunkat nem nyilvánítja szerencsésnek, könnyűnek. Az ír, a dob, a száll még a törvényes j-vel képezi, hogy írj, dobj és szállj, de a hoz már: hozz, az olvas: olvass, a siet: siess, a fest: fess, az oszt: ossz, a kiált: kiálts, a hisz: higgy.

Nem kíván bizonyítást, hogy valaha minden ige fölszólító módja j-vel képződött. A hoz ige fölszólító alakja hozj-félének tanácsoltatott. Ugyanígy a kiált és a siet igét is kiáltj-nak és sietj-nek. Van nyelvjárásunk, amelyben a gy és cs ma is átvált. A látszólagos bonyolultságot tehát itt is az okozza, hogy nagyon is egyszerűek akartunk lenni a – kiejtés ábrázolásának dolgában. Ha a tudj alakot nem tuggy-nak írjuk, a kiáltj-ról is mindenki érezné, hogy abban tj délvidékiesen cs-nek hangzik. Kell valakit külön kioktatnunk arról, hogy a népbolt közepén nem pb-ét ejtünk, hanem kettős b-ét?

Mi következik mindebből? Legyünk vajon udvariasak s merőben a külhoni autósok kedvéért – vagyis a még könnyebb áttekinthetőség érdekében – írjuk át valóban nyelvtanunkat oly módon, hogy az ne a halláshoz, hanem a gyökérzethez idomuljon, vagyis ne a fület szolgálja, hanem a szemet?

Előttem a vázlat, melyben kellő humorérzékkel egy ilyen grammatika alapjait meg lehetne vetni ad usum „touristicorum”… Azért nem bocsátom mégsem az Idegenforgalmi Hivatal elé, mert a kérdés komolyabb; érdemes rá, hogy minket, belhoniakat is foglalkoztasson.

De anyanyelvünknek ez az aggódó ápolása, féltő gondozása nem torkollik-e vajon valamiféle elfogultságba, szűkkeblűségbe? A féltéstől csak egy lépés a – féltékenység! A virág és a hasznos növény közül kikapáljuk a gyomot. De abban, amit mi gyomnak nézünk, nem vél-e más vajon egyet-mást szépnek, sőt hasznosnak?

Ez a gond nem mai. Névvel először Schöpflin Aladár nevezte ezzel, hogy nyelvi sovinizmus. Kosztolányi Dezsővel esett vitájában írta le először az akkor megújuló nyelvművelés puristái – szótisztítói – majd csak ortológusai – nyelvjavítói – bírálataképpen.

A kifejezés éles, de – ezzel – tanulságos. A nyelvvédelem, illetve nyelvápolás helyzete, s így kérdésköre is ma más, mint Shöpflin és Kosztolányi jó harminc éve megvívott – mindvégig példásan tiszta kardokkal, bár nem sebejtés nélkül megvívott – szellemi párbajában. A kérdéskör ma sokkal tágabb. Már csak azért is, mert a sovinizmus jelentése fájdalmasan megélesült; azóta a fasizmussal köszörülődött, köszörülődik sok helyütt ma is.

Sovinizmuson Kosztolányi még – szó szerint idézem – „nemzeti kizárólagosságot, elfogultságot, önimádatot” ért, „mely csak önmagát ismeri és ismeri el, ezenkívül minden mást tagad”. A fasizmus ráadása – mint a lefolyt és folyó szörnyű tapasztalatokból tudjuk –, hogy az már nemcsak tagad, hanem „ezenkívül” mindent irt, minden másféle fajtát, vallást és természetesen nyelvet.

Az idegen szavak irtásától – Schöpflin és Kosztolányi vitájának tárgyától – embermillióknak a nyelvük miatt való irtásáig az út nem kisebb, mint ég és föld között. Sokan mégis valamiképp azonosnak, legalábbis egy kiindulásúnak vélik.

Nézzük előbb az elsőt, a szelídebbet.

Ezt ma már szinte mosolyogva vizsgálhatjuk. Harminc évvel ezelőtt az ország legtekintélyesebb szépirodalmi kritikusa a sovinizmus veszélyétől azokat védte, akik a nyelvünkbe fölöslegesen beáradó idegen szavak ellen – küzdöttek? Nem, csak fintorogtak. Ady nagy fegyvertársának ugyanis az volt a véleménye – a vita elején! –, hogy az idegen, sokszor már akkor nemzetközinek nevezett szavakat „nyelvünkből száműzni annyit jelent, mint elvágni néhány szálat, mely gondolkozásunkat az egyetemes emberi gondolkozáshoz fűzi”. Meggyőződése szerint „ezeket a szálakat nem szabad elvagdalnunk, inkább szorosabbra kell fűznünk. Mindent el lehet mondani rólunk, mint azt, hogy túlzásosan benne vagyunk az emberiség egyetemes gondolatvilágában”.

E fölfogás szerint tehát, ha attitüd, nüansz és gejl helyett magatartást, árnyalatot és émelyítőt mondunk, kapcsolatot szakítunk a tágabb emberi műveltséggel; Schöpflin Aladár tételbe is foglalja megjövendölését: „a purizmus itt akaratlanul is veszedelmes szellemi irányvonalba kapcsolódik bele”. Megismétli a szót is: igen, a sovinizmuséba.

Mielőtt véleményt fűznék ehhez, mondhassak el Schöpflin Aladárról valami személyest; nem tudom, lesz-e másutt valaha alkalmam az elmondására.

Körülbelül azokban az esztendőkben, amikor ő ezt a véleményét papírra vetette, a politikai rendőrség engem letartóztatott. A Társadalmi Szemle akkori szerkesztője, mint a lap munkatársát, szerkesztőségi értekezletre hívott. Ezen azonban ott volt egy illegális megbízott is, és ennek nyomában már érkezésemkor a hatóság fegyveresei. Így már az előszobában orrba irányított pisztoly, fölemelt kéz (mint egy rossz filmben), otthon meg persze házkutatás, hozzátartozók gyötrése stb. mondhatni: szerencsére. Mert az utóbbi lezajlása után feleségem rögtön fölhívta Babitsot, mint égboltunk legnagyobb tekintélyét, s nekem – a Nyugat oldaláról – ugyancsak szerkesztőmet. Babits – kevéssé jártas lévén ilyen ügyekben – az ő egének tekintélyét, Schöpflin Aladárt hívta föl – tanácsért.

Mit tudhatott akkor rólam – a harmincas évek elején Schöpflin, az Ady-gárda veteránja? Vajmi keveset. Ez is elég volt – ha ugyan e nélkül is nem tette volna meg –, hogy azonnal, vagyis hajnali negyed háromkor, egy hideg, esős vasárnap, kikelt az ágyból, fölvert két ilyenre alkalmas országgyűlési képviselőt – Fenyő Miksát és Bajcsy-Zsilinszky Endrét –, és ezek levelével, még az éjjel bement a főkapitányságra. Három nap múlva, amikor én szabadon mindezt megköszöntem neki hivatala folyosóján egy néma kézfogással, azt gondoltam, ne csókoljak-e, ha már beszélni nem tudok, legalább kezet neki; hisz apám lehetett volna.

Mindezt annak bevezetéséül: Schöpflin Aladárnak ebben a vitában alapállásszerűen nincs igaza.

Schöpflin a nemzetközi szavakat a nemzetközi fogalmak buzgó szálláscsinálóinak tekinti. Ha ki tudom mondani, hogy pszichopatológia vagy gentleman–agreement, előbb-utóbb tudni akarom a tartalmukat, olyasféleképp, mint ha kezemben egy pohár jó hírű bor, nyilván bele is kóstolok.

De van a dolognak egy gyakorlati, szinte köznapi hasznosságú hatása. Aki kétszersült helyett kekszet mond, az angol szavak óriás hombárjából sajátít el, legalább egy morzsányit. Az idegen szavak átvétele tehát igazánból ingyen Berlitz-kurzus; nem gátolni, hanem fejleszteni kellene. Mikor is hallottam először azt, hogy garde-robe, meg az ikertestvérét, a garde-dame-ot? A tápéi csikós is édes nagyanyjától megkapja már Baudelaire nyelvéből azt, hogy lavór. Mert – hosszú volna elmondani, minek folyományaképp – különösen a francia nyelv honi útjának kikövezésére kínálkoznak kezünk ügyébe ilyen ingyen, minden erőfeszítés nélkül elsajátított szavak: a perron például, meg ami csaknem rímel rá, a lorgnon; a frizőr. A ridicule! Vannak, melyekkel nemcsak nyelvészeti, hanem történelmi tudásunk is bővül. Ilyenek a családi névből képzett főnevek, például a Récamier asszony emlékét őrző kettős ágy. De áramlanak e játszva tanításnak kincsei minden országból, távoli világrészekről is összevissza. Kínáról, akik századokon át semmit sem tudtak, a mandarin és a kuli szót azok is mintegy személyes élményként használják.

Vannak elkerülhetetlen idegen szavaink. Vannak, amelyek jó szolgálatot tesznek. A parlament se nem országgyűlés, se nem nemzetgyűlés: a tanácskozás egy formája. Fölösleges volna lefordítani. Mellesleg a formá-t is.

Vannak személynévből keletkezettek, mint az, hogy pasztörizálni. Ezeket nyilván a hála teszi kitéphetetlenné. Külön erőmutatvány részünkről a kitűnő tudós, Conrad Röntgen nevének a kiejtése; készülékének, mely milliók életét mentette meg, mégse adjunk más nevet.

Kétségbevonható azonban, hogy a világszerte egyformán, illetve nagyjából hasonlóan használt kifejezések szoros kapcsolatban vannak azoknak a dolgoknak az elterjedésével, amelyet jelentenek. A színház neve Európa csaknem minden nyelvén a latin theatrum-ból, a mozié a görög kinetographia-ból származik. Az elsőt lelkes nyelvújítóink a színlelés nyomán magyarították. A mozi-kinematográfia magyar megfelelőjéből, a mozgófényképszínház-ból valamelyik pesti külvárosban keletkezhetett – a suli, a cuki, a fagyi szótani törvénye alapján –, majd nyert Heltai versében polgárjogot.

A nem nélkülözhetetlen, a hálára nem kötelező, a tehát csak így idecsellengett szavak dolgában más a szerény véleményem; a fájdalmas tapasztalatom.

Itt a bizonyíték. Vívásom közben cselfogást alkalmaztam. Most leleplezem magam, némi – tehát nem túlzott: nem visszavonó erejű – mentegetőzéssel.

Mi volt az első ingyen francia szó? A garde-robe? A ruhatár értelmű gardrob szavunk franciául eredetileg szoba-klozetot jelentett, később az öltönyök összességét; a ruhatár azonban Franciaországban vestiaire. Rokona, a garde-dame viszont francia területen az égvilágon semmit nem jelent. Friseur-t se keressünk Éluard honában, mert ennek a neve ott coiffeur. A lavór – a lavoir – nem mosdótál, hanem mosókonyha; a mosdótál neve: cuvette. Természetesen a perron sem a villamos pitvara, hanem a házajtóhoz kintről fölvezető kőlépcsősor; a peron neve a Szajna-parton plate-forme, amiből önként következik, hogy a platformé viszont entente. A francia szótárakban még récamier címszó alatt sincs semmiféle alvóalkalmatosság; ezt – a kettős ágyat, illetve heverőt – ők még csak nem is sezlon-nak, hanem divan-lit-nek mondják. Meddig folytassuk még? Kekszet külföldön csakis biscuit néven kérjünk; a cake még Angliában is kalácsféle.

A lorgnon-t, melyet század eleji regényeink dámái annyi franciás keccsel emeltek szemük elé, a franciák face-à-main néven ismerik. A ridikül sac-à-main. A lornyon, az a cvikker. A mandarin nem kínai szó. A Mennyei Birodalom egy bennszülöttje soha nem értette. A szót a portugál gyarmatosítók hozták a XVII. században – Indiából. A kuli is Indiából való. A kínai kulikat nem kulinak hívták.

*

A fölösleges idegen szavak használata tehát nem műveltségre, hanem éppenséggel műveletlenségre vall. Általuk nem az európaiakhoz közeledünk, hanem azoknak az egykori primitív népeknek a királyaihoz, akik az ébresztőórát a nyakukba akasztva viselték, de ott sem időmérésre, hanem ékszerként, fitogtatásul.

Tanuljunk idegen nyelveket. Minél többet, minél alaposabban! De természetesen avégből, hogy általuk idegen nyelvűekkel értessük meg magunkat, s ne honfitársainkat késztessük ámulatra és – kacajra.

Mindenekelőtt tehát anyanyelvünket tanuljuk meg úgy, hogy szellemünknek a röpte és ne botlása keltsen mosolyt.

A kérdésnek ez a része, így van, alapjában csak mosolyra készteti az arcot. Vannak sajnos a kérdésnek, a nyelvi sovinizmusnak olyan elemei, amelyek, mint látni fogjuk, egyáltalán nem mosolyt csalnak az arcra; hanem komorságot és könnyet.