Újabb szellemi front?^*

Felidézem azokat az okokat, amelyek a hajdani „új szellemi front” kísérletét indokolttá tették. A falukutatás akkor még nagyjából a szó szerinti kutatás állapotában volt; az érdeklődés – a közönségé és az ügyészségé – még alig-alig fordult feléje; tanulságait még csak az írók tudták; az élmény még csak bennük forrt s csak annál keserűbben, amiért csak bennük. A megdöbbenés, épp azért, mert nem terjedt szét az egész nemzetben, még csak őket feszítette. Az élményhez, a döbbentő tanulsághoz mindegyikük a maga útján jutott el; a közös az volt, hogy odáig mindnyájan eljutottak.

Magam Párizsból jöttem meg, Párizshoz szokott szemmel, nyugat-európai igénnyel az igazság és az – irodalom iránt. Az én megdöbbenésem az volt, amikor szülőhelyemen, a pusztán körültekintettem. Egyénileg nem vittem valami fájdalmas emléket innen, s kint ez a fájdalmas emlék – mint minden emlék – még szépült is. De ez az új szem most csupa iszonyatot látott. A nyugat-európai szemlélet, elsősorban a társadalmi szemlélet (amely kint a szabad munkásmozgalomban még külön élességet is kapott) fényszóró módjára fedte fel a sarkokat, az addig – itt megszokott – jelenségeket, a megszokott félhomályba húzódó összefüggéseket. Nem ismertem a hazámra. Csak négy évig voltam távol – tizenkilenc éves koromtól huszonhárom éves koromig –, de épp ez az idő a legdöntőbb az ember életében, ez az igazi fejlődés – az állásfoglalásig való fejlődés – ideje. Akkor nem tudtam, csak most visszakövetkeztetve merem kimondani akkori érzésemet, a döntő elhatározást: áruló lennék, ha csak író akarok lenni. Az újítás, a merészség nemcsak az irodalomban esedékes, hanem a társadalomban is, sőt ott esedékes először és igazán. Sétálhatok tovább itt is az avantgardista szabad gondolattársítások négy fala közt? Nem volt könnyű kitörnöm, nemcsak a helyet tartottam – tartom ma is – emelkedettnek, hanem az ajtókat is én falaztam be. Akkor ismerkedtem meg igazán egy fiatal költő rendkívüli irodalmi kísérletével és forradalmiságával, Petőfiével. „Hazát kell nektek is teremteni!” – nagyjából ez volt a bűvige a falak ellen.

Ilyenformán érkezett meg az élményhez Tamási Amerikából és a székely meséből, Németh az esztétikából s a parasztromantikából, Sárközi az újkatolicizmusból és egy sereg népi író Böjthe János paradicsomából; a szociológusok a formális szociológiából, a közírók a felszínpolitika berkeiből. Jöttek agronómusok, mérnökök, sőt vegyészek is.

Zilahy kezdeményezésére így alakult, így indult volna meg ez az indulásra kész tábor, ez az „új szellemi front”. Sose alakult meg, sose indult el, mindössze a toborzás próbájáig jutott. Az emberek épp csak találkoztak, épp csak jelet adtak egymásnak. Aztán ment ki-ki – magányosan vagy egy-két társával – a maga útján, fölfelé vagy lefelé, a semmi vagy új táborütés felé, vagy a kalandba. Külön-külön végezték el, vagy rontották el a dolgot.

Indokol most valami hasonló gyülekezést? Az emberek már nem a régiek, nemcsak olyan értelemben, hogy a tábor volna más, de a régiek is megváltoztak. De más a helyzet is. Az író első dolga a tudatosítás. Amit mi akkor tudtunk és éreztünk, az ma köztudat. S a forradalom, amellyel egy részünk fenyegetődzött, amelyre egy részünk készült? Az idő elénk lőtt, forradalom nélkül is itt a lehetőség, amit a forradalomtól vártunk. Térjünk vissza tehát megint a négy fal közé, illetve maradjunk továbbra is a négy fal között? Én már-már emellett döntöttem. Volt a mostani frontszervezőnek, Haraszti Sándornak egy jó mondata: az írók pedig majd visszaszabadulnak írónak. Vagyis nem kell nekik folyton mással is törődniök, lesz egy olyan társadalom, amelyben ki-ki olyan jól végzi a dolgát, hogy az írók is végezhetik végül a magukét. Ezt akartam rögtön a fordulat első pillanatától fogva magamra alkalmazni, kihagyva a mondatból azt, amit Haraszti nyilván beleértett, hogy romba dőlt országban a szabadság is – akár az egész élet – csak lehetőség. De a négy falon változatlanul hallatszott a kopogás: hazát kell nektek is teremteni.

Én ezt most úgy értelmezem, akár a romokra ragasztott felhívások, hogy rendet kell teremtenünk. Nemcsak a magunk portáján, hanem mindazon a téren, amellyel a portánk összefügg.

Iszonyat volt ezeken a területeken csak végigtekinteni is. „Ez az én hazám, idejutott?” – a megdöbbenés semmivel sem volt kisebb, mint annak idején, amikor a külföldi álomból ráébredtem a magyar valóságra. Nem voltam egyedül ezzel a megdöbbenéssel, azt tán nem kell magyaráznom. Ahány íróval összevetett a véletlen, a második mondat ez az elrémülés volt, a két kéznek ez a riadt felemelése és hirtelen visszaejtése: „Mit lehet csinálni? S lehet-e vajon egyáltalában?” Hogy lehet-e, azt nemigen tudtuk. De hogy vétket követünk el, ha nem próbáljuk meg, az az érzés mindnyájunkban egy volt.

 

 

Vagyis megint volt egy pont, ameddig mindnyájan eljutottunk; volt volna megint ok a frontba állásra, cél a megindulásra. A hajdani „szellemi front” minden írót befogadott, aki az akkori felismerésig eljutott. (A célok sokfélesége torpantotta meg az indulást.) Nyilvánvaló, hogy a frontba lépés feltételének most is ugyanannak kellene lennie.

De az is nyilvánvaló, hogy ma ekörül is lesz nehézség, már itt rengeteg olyan közbeszólásra számíthatunk, hogy az írók közül ki érdemes, ki méltó, ki jogosult erre. Rengeteg szó fog elhangzani még azelőtt, mielőtt azok az írók hangot adnának, akik egyáltalában képesek erre a tömörülésre és munkára, vagyis akikben a frontalkotás magától értetődő s épp ezért eddig ki sem mondott feltétele is megvan; azaz akik egyáltalában alkotók, méghozzá olyanok, akiknek művében eddig is ott volt a dolgozó nemzet jövőjéért való gond. S akik tán a hamar közbeszólások miatt már itt sem szólalnak meg. Az első lépés tehát az volna, hogy legelőször is ezeknek a jó értelemben vett „illetékeseknek” szavát hallgassuk meg figyelemmel.

Bevallom, azt érzem, hogy a rendnek már ezt az ügyrendi részét is nehezen tudjuk megvalósítani. Nem beszélve arról a másik rendről, amely az eszmék nyugodt kifejtéséhez és kicseréléséhez szükséges.

Türelemmel kell hozzáfognunk, azoknak a romeltakarítóknak bátor óvatosságával, akiket egy elrejtett, egy rosszul megérintett akna minden percben a levegőbe röpíthet. Szellemi és irodalmi életünk éppúgy romokban hever, akár középületeink. Sőt – a dolog természete szerint – erre a területre még ma is hullanak a bombák, itt még ma is rakódnak és rejtődnek az aknák, a háború itt még ma is folyik, sőt mintha csak most melegedne be igazán. A verset nem a bíráló taglalja, hanem a kéretlen népszónok; a szerkesztőség alkalom csinálta bírálója pedig az írót nem az Akadémia elé utalja, hanem a politikai rendőrség elé. Amiben csak az a veszély, hogy esetleg maga az író ezt a hangot veszi fel, vagyis megszűnik – ha csak átmenetileg is – író lenni.

 

 

Nem gyönyörködtet a látvány, ahogy némelyek könnyed fejtartással – ahogy tegnap a zsúr-asztalkának támaszkodtak –, ma a guillotinra támaszkodva jártatják tekintetüket az országon olyan fölénnyel, mintha egy hősi forradalom próbáin át jutottak volna oda. Ezt először is mint forradalmár érzem sértőnek. Magyarországon nem volt forradalom. A forradalmi átalakulás, a forradalmi eredmény kora igazán még csak most következik. Közhely volna azt fejtegetni, hogy a világnak ez a magyarországi megváltozása csak akkor lesz eredményes (még nemzetközi szempontból is), ha a saját erőnkből történik. Nemigen követtem szemmel annak idején a „külön magyar út” mozgalmát. De az bizonyos, hogy a történelem most jellegzetesen ránk szabott útra kényszerít bennünket.

Magyarországon legkevésbé ma a legdöntőbb tényt értik meg és veszik számba az emberek. Azt, hogy legyőzött ország vagyunk. Egy-egy nemzet nem egyedeiben, hanem csak egységében felel. A történelem meg tudja csinálni azt a keserű játékot, hogy amikor mi itt benn legjobban széthúzunk, a világ épp akkor tesz legerélyesebben egy kalap alá bennünket; amikor bentről nézve legkevésbé, kintről épp akkor vagyunk leginkább egy nemzet, egy nép, egy sors.

Egy sors, egy nép, egy nemzet vagyunk történelmünk tán sohasem látott mélypontján. Egyszerre kaptuk a legsúlyosabb döfést, aminek a kiheverése magában elég volna, és a legnagyobb lehetőséget a jövő teremtésre, amely máskor nemzedékeknek is sok lett volna. Iszonyú vérveszteséggel, borzalmas bajokból kell kigyógyulnunk s közben eszeveszetten kell dolgoznunk. S a nemzeti lét motorja, a szellemi élet közben áll, vagy épp csak hogy zörren-zörren, méltán vetve fel a gondolatot, nem volt-e már eleve rossz, ha a próba így megviseli. Az ájult ember legelőször az eszméletét nyeri vissza. Nekünk a tagjaink mozognak, mielőtt eszméink mozognának. Ki mozdítja meg, ki téríti magukhoz ezeket?

 

 

Ismétlem, a kérdés nehéz és bonyolult; megoldásához a türelmen és bátor óvatosságon kívül a nagy távlathoz, sőt a nagylelkűséghez való képességet is igényli. A rengeteg részletet, amelyek zöme személyekhez kötött, nem tudom felsorolni. A lényeg sok író múltbeli magatartásában van. Itt két vélemény, két vonal húzódik szinte párhuzamosan. Az egyik azt mondja: a nagyobb tehetség nagyobb felelősséget jelent s vétek esetén nagyobb büntetést. A másik pedig ezt: kíméld az értéket, mert a nagyobb tehetség nagyobb érzékenységet is jelent s kis büntetés esetén is százszorosan, néha végzetesen, bűnhődik. Az előbbinek rengeteg hangadója van, az utóbbi egyike a legaknásabb területeknek, nyíltan még nemigen foglaltak rajta állást. Épp ezért s a tisztázás meggyorsítása kedvéért hadd álljak én oda. Érvem igen egyszerű: gondunk nem a múlt – amelyet nem a saját erőnkből zártunk le –, hanem a jövő – amelyet a saját erőnkből kell alakítanunk. Ami értéket csak fel tudunk használni, és üzembe tudunk helyezni, azt azonnal fel kell használnunk, és üzembe kell helyeznünk. Megsérült villamosaink már járnak. Irodalmi életünk még béna. Ettől az új szellemi tömörüléstől azt a roham-szellemi munkát várom, hogy végre a szellemi élet is meginduljon.

Vagyis a fogalmak gyors tisztázásával, az indulatok még gyorsabb levezetésével teremtsük meg azt a légkört, ami az írók megszólalásához szükséges. Már ahhoz, hogy az írók a napi kérdésekhez is hozzászólhassanak – mert nyilván ma ezt várják tőlük. Ezeken a „napi” kérdéseken dől el Magyarország jövője. El lehet várni, hogy ebben minden felszólaló megkapja a tárgynak kijáró figyelmet.

És erre nem is az íróknak van szükségük. Ha az írók „hallgatnak”, az még nem jelenti, hogy nem dolgoznak. A legeredményesebbet rendszerint ilyen hallgatás alatt alkotják – épp csak szavuk jut el tíz-húszévnyi késéssel oda, ahova azonnal meg kellett volna érkeznie.

Ezerszer leírták, örök igazság, hogy az írót legrosszabb esetben is szépszóval lehet rávenni valamire. Az írónak ugyanis van egy rettenetes aduja a támadásra, a vádra. Nem hallgat rá. Vagyis a bíráló vagy a támadó úgy jár, mint az esőcsináló: nem jön meg, amiért dörgött, az esője. S van még egy rettenetes fegyvere az írónak: nemcsak joga, hanem kénye-kedve is lehet elpusztítani egy társadalmi értéket. Magányában is leteheti a tollat.

Vigyázni minderre azért kell, mert ha egy nemzetnek egy emberöltő alatt tíz igaz írója van, az már áldhatja a sorsát. Az igazi arról ismerszik, hogy egyszerre érzékeny és kemény, tudja, mit bíztak rá. Egy kis figyelmetlenség tíz emberrel, s a nemzet egy emberöltőre néma marad.

Nem írtam volna le mindezt, ha nem látnék lehetőséget a szellemi élet megindítására, ha nem tapasztaltam volna rengeteg jóakaratot arra, hogy a magyar értelmiség is megtalálja helyét az ország felépítésében, ha nem találkoztam volna éppannyi megértéssel az irodalmi élet érzékenysége iránt. Az új szellemi frontnak csak össze kell állnia, s munkája nagyját máris elvégezte. Ahol egy kérdésről négyen-öten írnak, ott már irodalom is van.