Hírünk a világban^*

Balogh József cikke a Magyar Csillagban – a magyarság külföldi adatainak, az Apponyi-gyűjteménynek földolgozásáról és folytatásáról – tán a célnál is, amit kitűzött, több figyelmet kelt azzal, amit a cél felé menet súrolt. Magyarságismeretünk és európai helyzetünk egyik legkényesebb – legfájóbb és legtitkoltabb – pontját érintette. Azt, hogy mint vélekedik a külföld rólunk, s mi hogy fogadjuk ezt a véleményt. Elbírjuk már ekörül a tiszta szót? Szembe tudunk már nézni vele? Nem kis fába vágja fejszéjét, aki ezt a kérdést akarja kibontani.

Kegyetlen igazság bevallására s kimondására kényszerül.

Hírünk a világban? – Ezt – itthon persze – mindenki ragyogónak véli, gondolkodás nélkül. Amit ugyanis az egyén nem engedhet magának, azt a népek pironkodás nélkül űzik: nekiszabadultan magasztalják magukat, s ezzel végzetesen félrevezetik önmaguk. A népek elvárják, hogy gyermekes dicsekvésüket a világ komoly férfiszónak, szinte tudományos megállapításnak vegye. Ha nem így történik, valósággal megdöbbennek, rosszindulatot, félrevezetést, ellenséges hírverést emlegetnek. Legtöbbször igazuk is van. Orvosságul azonban ők is csak a hírveréshez, ennek fokozásához folyamodnak. Szónokokat és betűvetőket bérelnek, akik egy-egy idegen nyelven – immár tehát a világ színe előtt – mondják szemükbe, amit ők otthon magukról hirdettek. Így épülnek azok a frázis-légvárak, amelyek összeomlása annyiszor omlaszt össze valódi értékű érzéseket is.

A külföldet járó jó szemű és jó érzékenységű magyar ismeri ezt a megdöbbenést. Balogh József drámának nevezi. Én nemegyszer keserűen nevetségesnek, szégyenletesnek és megalázónak tapasztaltam ezt az élményt, amelyben az ártatlanul magabiztos, az otthon úgy elkapatott magyar külföldön részesül a hivatalosan udvariaskodó hangok s az imént említett visszhangok elzengése után. A drámai hőst ugyanis a maga teremtette légkörön kívül rokonszenv helyett hűvös gúny, csendes megvetés s a magahittnek kijáró lemosolygás övezi. Legyinthetnénk, ha ez csak az egyént fogadná. De – a 20. század nemzetközi politikájának nagy döntései bizonyítják – az egyénnel éreztetett vélemény csak ízelítő abból, ami a nemzetet várja. S így még jó is, hogy az egyén meg-megkapja ezt a figyelmeztetést. A maga részéről figyelmeztetheti nemzetét. Ezt teszem.

Mindenképpen megrendítő a kép, ahogy a semmit sem sejtő magyar egy kicsit parádésan, egy kicsit kérkedőn kiáll a világ tekintete elé, s Rákóczit, Kossuthot, a kereszténység védelmét, immár ezeréves hazáját említve szabad s nagylelkű népnek mutatkozik be – s a külföld, a „népek hazája” a Herdertől Seaton-Watsonig terjedő értesülésekre emlékezve némán végigméri őt. „Kossuth” – mondja ismét a magyar, és mivel neki e név valaha szent volt, azt hiszi, varázsigét mond. Pontosan annyit mond, mintha egy olasz Kecskemét választói előtt azt mondja, hogy Cavour. „Rákóczi!” – emeli fel hangját a magyar. Ez egy száműzött Szaniszló nevének madridi kiejtésével egyértékű, ne áltassuk magunkat. Elmondtam egyszer, milyen röptű vita keletkezett egy sereg svéd, lengyel, bolgár, olasz, horvát diák közt Párizsban afelett, hogy melyikük nemzete védte meg a nyugati kereszténységet a barbár Kelettől. Mindegyik védte, de mind elsősorban önmagáért – ezt a Nyugat éppoly jól tudja, mint mi; mint lelke mélyén az az ártatlan magyar is tudja, aki megmosolyogni-megsiratnivaló mozdulattal csőstől várja az elismerést és dicsőséget; ott, ahol egy perc múlva jó, ha az első csapdán átesik, valahogy.

Hírünk a világban riasztó; alig más, mint az „et saggitis hungarorum…” idején, ezzel számot kell vetnünk. Végzetes bűn volna tovább is áltatni magunk. Számot kell vetnünk azzal, hogy valahányszor ezeréves múltunkat emlegetjük, a külföld ajkán elnéző mosoly jelenik meg: melyik nép nem ezeréves? S mi érdem van abban? S általában a múlt ilyen emlegetése! Alig különbözik ez attól, mint mikor az egyén úton-útfélen őseivel kérkedik, párszáz éves nemességével van nagyra. Szomszédaink felé vágunk vissza vele? Tájékozatlanságunk e téren is végzetes.

Kialakítottunk egy-egy képet a környező népekről, s abban a hiszemben élünk, s kint is úgy viselkedünk, mintha a világ is úgy látná őket. Nem, a világ merőben más színben látja őket, az ő ügyes viselkedésük és hírköltésük következtében, ahogy – ugyancsak az ügyes hírköltés meg a szerencsétlen körülmények következtében – bennünket is jó ideje másképp lát, mint hisszük. Szándékosan nyomom meg a tollat, hogy figyelmeztetésem minél inkább elevenbe vágjon. A vendég- és szabadságszerető, a lovagias és deli helyett Nyugaton ma a magyar név: nagyotmondó és hatalmaskodó, kérkedő és műveletlen népegyveleget idéz. Magunk előtt nincs mit körülményeskednünk. Nyugat nem egy népének tudatában mintha a román műveltebb és rokonszenvesebb, a szerb vitézebb és költőibb, a cseh szívósabb és megbízhatóbb volna nálunk. Így áll a dolog.

Eckhardt Sándor kitűnő tanulmányát a magyarság külföldi arcképéről magyar ember alig olvashatja végig keserű hahota nélkül. Az a sok Sobri, bokorugró csárdásozó grófnő, meg tokajit vedelő sarkantyús gulyás azonban ellenségeinknél is többet ártott: ők voltak a rokonszenv megtestesülései!

Elképzelhetjük, milyen alakokat teremtett az ellenszenv.

A rokonszenv s ellenszenv ingadozásában az utóbbi végleges felülkerekedését Balogh József a nyolcvanas évekre teszi. Akaratlanul ő, a tárgyilagosság híve, ő is beleesik negyvennyolc fényének bűvöletébe. Negyvennyolc csak nekünk fénylik. Néhány, nagyrészt romantikus szabadságrajongón – Ibsenen, Heinén, Nietzschén kívül – igazi befeketítésünk tulajdonképpen a magyar láng legmagasabb felcsapódásakor kezdődött. Ismerjük, Bécs mit sugárzott szét rólunk. Nem sok szükség volt rá. A Journal des Débats, a Revue des Deux Mondes nyomán az egész francia sajtó már a szabadságharc elején rögtön szembe fordult velünk, szinte kedve ellenére is (mert a magyar sereg merész rajtaütései azért mégis el-elkapták a francia katonaszívet).

Nyugat rokonszenve már jóval negyvennyolc előtt a velünk ellenséges népeké: elég, ha csak Herderre, az illír-népdalok divatjára, a szláv testvéresülés nagy hullámaira gondolunk. Övék már eleve a hitel is. Hírnevünk sose volt kedvező Európában; a középkor legendái után legfeljebb sajnálat volt a részünk, a törökdúlás miatt. De bennünket még Bakunin is eltörölne a föld színéről. Negyvennyolcban – negyvennyolcban, ő! – ellenünk izgatott az északi határon. Tévedésből persze, de hisz épp erről beszélünk.

A gyűlölet kora – szerintem – a nemzeti érzés feltámadásával kezdődik. Nem nemzetiségi politikánk miatt, hisz eladdig, amíg nemzeti érzés nem volt, nemzetiségi politika sem lehetett. Ha egy szál kisebbségünk nincs, a rólunk kialakított kép nagyjából ugyanolyan, mint ma; mint ahogy a német nyelvterületen már Mária Terézia korában is nagyjából olyan volt. Egyszerűen azért, mert a nemzeti érzelem szoros tartozéka a nemzeti versengés; ennek pedig gyalázkodó ágában egykettőre alulmaradtunk. A magyar türelmes nép, tűrte a mocskolódást. S volt még egy körülmény.

Európa népei, ha tágabb atyafisági alapon is, de rokonai egymásnak. A feketítésben mértéket kellett tartaniok, mert a túlságos hévvel kivágott szó saját magukra, saját ősibb fajtájukra, nyelvükre freccsenhetett vissza: egy eredet voltak. A magyar „testvértelen ága nemének”, egyedül állt; bátran a legmesszebb lökhették. Egész a szkítaságig, a hunokig lökték már akkor, amikor ez az eredet csak sejtelem volt. Mi ezt nem vettük sértésnek. Tudjuk, külföldön minek szinonimái ezek az Attilát idéző, ezek a számunkra oly kedves szavak. A magyarság ellenállt Bécsnek, rossz szemmel nézte a fölös betelepülőket. A szorgos és megértő némettel szemben ekkor kaptuk először azokat az ázsiai jelzőket, amelyek ma is legtöbbet ártanak; épp azért, mert nekünk nem fájnak.

A kis világosságot, melyet egy-két résen át negyvennyolc küldött Európa felé, a kiegyezés gyorsan elnyomta. Amidőn az arisztokrata és nemes magyar után bemutatkozhatott volna a munkás magyar, az igazi nép, akkorra már – Petőfi és Arany irányának meghalványulásával – a magyar népnek itthon sem volt hű szava. Ne feledjük, hogy a nyalka csikóst, a tüzes cigánylányt és az örökös pusztai hejretyutyutyút, amelyet ma úgy nyögünk, tulajdonképpen a magyar uralkodó osztály teremtette meg magának.

Rémálmában ilyennek látta vagy kívánta a népet.

Nem változott a helyzet nemzeti önállóságunk elkövetkezése után sem. Versenytársaink megerősödtek. Európa az ő szavuktól zengett. Diplomáciánk – ahogy én messziről láttam – úgy viselkedett, mintha még mindig a Monarchia állna mögötte; mintha még mindig a Monarchiát képviselné. Irodalmunk nem tudott érdeklődést kelteni, elsősorban a barátságtalan légkör miatt: ismerni véltek már bennünket, de mennyire!

A környező államok minden valamire való írójukat sietve menesztették külföldre dísznek és csalogatónak. A magyar gondolatot kik képviselték, hány tehetség volt köztük? Szellemi életünk követjárásáról, a külföldre küldött magyar ösztöndíjasokról tán máskor mondom el gondolataimat, itt elég a kérdés: hol vannak, mit tudnak fölmutatni? Sikeres regényíróink nagy része arra volt jó, hogy az ember belepiruljon magyar mivoltába, ha azoknak köszönhette a figyelmet. Képzőművész-világhírességeinkkel a dicsekvés úgy kanyarul, ahogy már érzékeltettem. Évtizedekig emlegettük diadallal Munkácsy nevét. Aki még egyáltalában emlékezett külföldön rá, az kellemetlenül húzta össze szemöldökét: arra emlékezett, hogy fogással, reklámmal és ünnepeltetéssel hogyan fogta el – engedte, hogy elfogja – kora lángelméi elől a fényt, az elismerést. Így szolgálta dicsőségünket a másik nagy, László Fülöp is. Hírnevet s megbecsülést szereztek az országnak tudásukkal a világban a magyar szakmunkások, a magyar bányászok, a kubikosok, két zenész. A sportteljesítményekre – mondjuk ki egyszer ezt is – Nisben és Montevideóban figyelnek; nyugaton ez nemcsak a hírlapokban, a lelkekben is a helyén, az utolsó oldalon van. Végzetesen sokat ártottak úgynevezett intellektueljeink, szórakoztató művészeink és művésznőink. Mindaz, amit elmondtam, természetesen Nyugatra vonatkozik. De hát nekünk évszázadok óta már csak Nyugat volt a világ: az alakította sorsunk.

Hogy Kelet felé milyen a hír rólunk, arra alig van adat. Amit személyes tapasztalatból én mondhatok, az vigasztaló. A mérges kérgen túl, amelyet a történelmi félreértések sora szomszédainkból ránk tapasztott, az ember belső nyomás nélkül hordhatja nemzetiségét. Lengyelországban szíves mosoly futja el az arcokat arra a szóra, hogy magyar. Amilyen hideg számítással kezelik a közös eredet érzelmi értékét a törökök – soha semmit nem kaptunk tőlük, soha egy hanggal ki nem álltak mellettünk –, olyan meleg kötelék lett ez a szép romantikus szál az északi rokonok felé. Meglepetéssel fogadtam az oroszok közt a magyarság ismerésének s megbecsülésének jeleit: a nép körében nyilván a hadifoglyoknak köszönhettük, a tanultak körében Petőfinek s annak, hogy Nyugatra irányított pillantásuk akarva, nem-akarva rajtunk is átfutott. (A hatvanas-hetvenes években Petőfi már népszerű volt Oroszországban is. Annyira, hogy a forradalmár költők, akik közt divat volt, hogy merészebb verseiket, mint fordításokat adják ki, nemegyszer Petőfi nevét választották. Választották álnévnek is. Engem egy ilyen adat sodort egy napra abba a boldog hiszembe, hogy a költő mégsem esett el Segesvárnál.)

A tárgy kimeríthetetlen: egész mivoltunk van sziámi ikerségben vele. Szabjunk neki mégis határt azzal, hogy mi lehet ezután a tennivaló? Én három szakaszra osztanám.

Az első az, amiért Balogh József megírta tanulmányát: folytatni Apponyi Sándor munkáját, összegyűjteni a rólunk megjelent külföldi véleményt, ezt osztályozni, ellenőrizni.

A második, amelyre már csak erős nemzet képes, de én erre elég erősnek érzem magunkat: szembenézni a kedvezőtlen véleménnyel, vagyis nyugodt férfiassággal megvizsgálni: nem az igazat mondják-e? Nem kitűnő leckealkalmak-e elsősorban hibáink levetésére?

Csak ezután – az esetleges hibák elismerése és leküzdése után – foghatunk abba, amit ma legtöbben az első tennivalónak mondanának: az ellenséges propagandát legyőzni. Természetesen nem ellenségeink ócsárlásával; nem dicsérhetjük eléggé azt a jó tisztaság-érzéket, amely ettől vezető szellemi köreinket megóvta, e században Adyékkal. Nem hanggal kell felkerülnünk, hanem valódi – s immár megszaporodott – értékeink felmutatásával.