A franciák sajátja^*

A világravaló nemzetek lényében gyakran van valami párosság: legtöbbje kéttagú, olyasformán, mint a kettősfogat. Ezek a jó haladók. A hasonlat tán merész, de a magunk esetéből is tudhatjuk, mi ez a különös kettősség: a változatos úton, amelynek a hossza egy nép történelme, egyszer mintha a rudas húzna, másszor az ostorhegyes. A magyarságban is két elem van, aránylag elég friss párosodású. A francia még frissebb. Az ugor és turk már évezrede együtt hált, amikor a gall és frank még ölte egymást.

A francia szellem kibontakozásának, a francia középkornak első kutatói – Gaston Paris és tanítványai – nem győznek lelkesülni a germán befolyásért. A Rómától elszakadt gall szellem kiszáradt ereibe a frankok öntöttek friss vért. Kezdetben a latin örökségű és észjárású új nyelv minden mondandója germán vagy kelta, azaz „barbár” hozomány: a vitézi énekek csakúgy, akár a sokféle mondakör; még a trubadúr költészet merev formáit is az tölti meg pezsgéssel.

Az új népnek csak az esze latin: déli és világos. Szíve a keleti erdőkhöz húz, a legendák és babonák édes zűrzavarához. Az értelem és érzelem szerencsés összefogása, ez a jól futó kettősség, ez a francia indulás – a távoli, a tárgyilagos néző ezt látja. Izgalmas és tanulságos látvány. A barbár és a művelt, a keleti és nyugati – ami a magyarság örök kettőssége is –, sőt a „népi” és „urbánus”, először a franciában került abba az egyensúlyba, amit ma Európának nevezünk. S aztán? Amikor a versengés harccá fajult?

Ne essünk a párhuzamok merevségébe. A két elem küzdelmét kimutathatnánk – a franciák némi csodálkozására – akár Coligny terveiben s a hugenották elbukásában, ki akár a híres ellentétben a précieux és gaulois szellem között. Ez azonban igazán germán alaposság volna, mert a módszer elvezethetne a Revue Wagnerienne vagy a szürrealisták mozgalmáig is. Az irodalomban ez a nagy marok, amivel alig fog valamit az ember.

A rejtett küzdelmet eredményesen csak olyan jelekben figyelhetjük, amelyekben valóban az indulat és a rend mérkőzik; mint amilyen a görög dráma sajátos francia hasonulása, vagy ahogy prózájuk újra és újra leteperné a verset. Az értelem és érzelem minden nép, minden ember lényének két pólusa. Szinte mellékes is, hogy küzdelmük melyik irányban dől el. A francia nép csak azért szerencsésebb, mert benne ez a küzdelem hevesebb, azaz – irodalomban vagyunk – eredményesebb: több jó írót adott. Temérdeket, elképzelhetetlenül rengeteget adott. A legnagyobbak közt is válogatnunk kellett munkánk közben, hogy e belső küzdelemről, e nemes érésről némi képet nyújtsunk. Első szavunk az antológiáról szólva a mentegetődzés: megkövetése azoknak, akiket nem fogadhattunk be.

Egy nép szellemének érlelődése: a gyümölcshöz hasonló cukrosodása először a nyelv felhámján ütközik ki. Vagy vajon a nyelvben rejlik a szellem érlelődésének törvénye is, a felhám szabja meg a napsugarak részét az édesedésben? „A mondat rendje és szerkezete – írja a kitűnő Rivarol, aki maga sem kaphatott helyet e gyűjteményben –, ez különbözteti meg a mi nyelvünket a régi és modern nyelvektől. Ez a rend mindig célra irányzott és szükségszerűen világos. A francia először a beszéd alanyát nevezi meg, aztán az igét, vagyis a cselekvést és végül a cselekvés tárgyát: ez mindenki szemében a természetes logika, így kívánja a józan ész. Nos, a helyes okoskodásra ez az oly alkalmas és szükséges rend majdnem mindig szembekerül az érzéssel és érzettel: azok először az elsőként feltűnő tárgyat nevezik néven. Épp ezért minden nép elejti a közvetlen szórendet, és többé-kevésbé merész fordulatokhoz folyamodik, ahogy a különféle érzelem meg a szavak összhangzása követeli; mindenütt a fordított szórend járja, mert erősebb ura az embernek a szenvedélye, mint az esze… Bennünket, franciákat hiába dúlnak fel a szenvedélyek, és hiába nógatnak az érzelmek rendje felé; a francia mondattan megvesztegethetetlen. Innen ered ez a csodálatos világosság, nyelvünk örök alapja. Ami nem világos, nem francia.”

A berlini Akadémiának magyarázta ezt; mindez sokban vitatható, s ami helyes megfigyelés benne, az is tán jobbadán a mi nyelvünkre áll, a magyarra, a fürgén érzékelőre. Egy nép lelkületének kialakulásában azonban a hiedelem éppoly döntő lehet, akár az igazság. Így kell hallgatnunk azt is, amit Rivarol a világosság hátrányáról mondott. Megbénítja a sejtetést, a képzelet mesés csapongását, árt a zeneiségnek is; a líra Múzsája – szerinte – félhomályban száll. „A külföldi költők metaforái egy fokkal feljebb hatolnak a miénkénél, költészetük színben, árnyalatban magasabb… A francia költőnek a gondolattal, folytonos csinossággal, finom hajlékonysággal, szókötésekkel kell a tetszést megszereznie.” Mindez a jó próza ismérve. „A szabad szórendű nyelvek tele vannak csapdával és meglepetéssel. A latin mondatban úgy állong az olvasó, mint vándor a keresztútnál: várja, hogy minden értesülést megkapjon a szavak összefüggéséről; fülel, és elméje, amely csak azért bontogatta a szövevényt, hogy újat szőjön, olyanformán bogozza ki végül a mondat értelmét, akár egy feladványt. A francia próza haladtában bontakozik, kecsesen és nemesen gördül. Biztosan jár mondatai szerkezetén, több szerencsével hatol be az elvont dolgok tárgyalásába; bölcsessége bizalmat sugall a gondolatnak. A filozófusok azért fogadták örökül, mert fáklyája is a tudománynak, amelyet leír.” Ez már minden pontjában igaz.

Amikor Rivarol ezeket a sorokat írta – a 18. század végén – a két forrásból táplálkozó francia szellem ekkor már régóta megteremtette a maga sajátos kifejező módját: irodalmát, amely lényegében azóta sem változott; csak gyarapodott.

Ennek az irodalomnak valóban kezdettől fogva legfőbb jellemzője a világosságra való törekvés. E világosság eredetét Voltaire is a francia nyelv sajátos természetében látta. Mások a nyelvnél is nagyobb fontosságot tulajdonítanak annak a latin örökségnek, ahogy a francia diákok fejébe évszázak hosszán a retorika alapelveit, vagyis a logikus előadásmód törvényeit beleverték. Ilyen iskolai intézkedés is tud hagyományt s nemzeti jelleget teremteni. Eszerint a világosság ősi oka az az egyszerű latin szabály, amelyet már Plinius így fest le, Isaeusról szólván, Neposhoz írt levelében: „Tárgyhoz illő bevezetést választ, világosan mondja el az esetet, a bizonyítás éles; tömören foglalja össze, válogatott kifejezésekkel adja elő, egyszóval: gyönyörködtet, tanít, hat.” S amely szabályt századokon át mellesleg a mi magyar fejünkbe s ösztönünkbe is belevertek, jó ellensúlyozásául az értelmi fürgeségnek s tán alapjául annak a homályos érzelemnek, amely a magyar és francia észjárás közt valami titokzatos rokonságot sejt.

Mindez a tapogatódzás igazánból csak kész mondandónk nyugodtabb kifejtéséhez kellett: a francia irodalom története a világosság története. Az érzelmeken győzedelmeskedő értelemé. Egy szünetlenül folyó, bár lényegében rég eldőlt harcé a mind mélyebb és homályosabb érzelmek s a mind világosabb értelem között.

Olyan költészetet, amilyennek mi az „igazi” költészetet jellemezzük, vagyis „szívből jövő”, „tőrőlmetszett”, „keresetlen”, azaz a nemzetnek valami szinte önkéntelen megszólamlása, ilyet a franciák nem ismernek. Ilyen költészet nekik csak a középkorban adatott. A külföldi a legtöbb modern francia vers előtt úgy áll, mint egy keresztrejtvény előtt, kár titkolnunk. Mély behatolás – a nép lelkületébe, a múltba való behatolás – kell, amíg a vers elárulja titkát, s az elmetorna örömén túl a lelket is örömre gerjeszti. A francia versben legelőször az szakadt szét, látszólag, amit ma a legtöbbre tartunk: a tömeglelkület. Az első nagy nemzeti költeményük, a Roland-ének, az utolsó is. A világ legtürelmetlenebbül hazafias és legönzőbben hazaépítő népe versben nem ejti ki a haza nevét.

Ahogy a francia katona váltakozva a Szent Sírért, az igazságért, a humanizmusért vérzik, de sose magáért, a költő gondja is igazánból az ember és nem önmaga. A párizsiak koronként úgy utálják az idegent, hogy szólni is alig tudnak hozzá, de Szent Tamás óta kötik magukat ahhoz, hogy városuk a „világ székhelye” legyen, minden külföldi sóvárgásának tárgya, művelt elmék Mekkája. A dicsőség megszállottjai közt csak a rosszul értesültek, a dilettánsok merik emlegetni a dicsőséget. Hugo a példa, hogy még a legégetőbb nemzeti megaláztatás is mennyire csak frázist engedne ki az ajakra, a lángelmére is. Vigyázni kell, jó egy kis gúnyt alkalmazni, mintegy villámhárítóul. A költő lelke mélyén is csak azt kutatja, ami emberien közös, s mégis franciául csak a maga nevében, csak egyénileg beszélhet az ember, mert a többi kikéri magának; ilyen veszélyes egyéniség-együttes. De az egyénnek is meg kell válogatnia a szót. A szív épp meghitt érzelmeiről hallgat: a hang az észből jő.

Körülbelül Villon óta képtelenség verset írni arról, hogy a költő szereti az édesanyját. Már Villon is közvetve tudta csak kifejezni. Ahogy Du Bellay is csak mellékesen merte bevallani, hogy egész életében tébolyító honvágy kínozta. Nem adják ki magukat, nem feledkeznek meg magukról. Ajkukra csak az a szó kerül, amit az elme is átereszt. Már Madame de Staël észreveszi s panaszolja a francia költészet „népszerűtlenségét”. De valóban ez a szó illik rá? Tilos – valami férfias szemérem tiltja – rímelni arról is, hogy a költő a kedvese ártatlan lelkébe és pirospozsgás orcáiba szerelmes. Őrjöngő eltévelyedésről bizonyára hamarabb lehet.

A köznap egyszerű eseményeit – egy jó borozást például, egy verekedést, egy adomát – az életnek azokat az apró jelenségeit, amelyek a német és angol líra folyondárgyökerei lesznek a századokon végig, s a nemzet eleven testét a szellemmel mintegy összefűzik, a franciák versben ezeket is csak a középkorig ismerik. Petőfi, Ady elképzelhetetlen köztük. Aranyt értenék s Babitsot. Népdal van. De népies dal sincs; legalábbis nem olyan, ahogy a Rajnától, illetve a Visztulától és a Lajtától keletre értelmezik ezt a szót.

A vallásos megrendülés, a megrázó „istenélmény” meggyőző jelei is mások, mint bármely országban. Az új Isten választott, legkedvesebb népe félretekintve, másról beszélve árulja el, hogy legnagyobb gondja mégis Isten, szüntelenül reá gondol, baudelaire-i nyoszolyákon is. A vallásos érzés robbanásszerűen tör ki belőlük, mint különben a hazafias érzés is. Ki gondolná, közép-európai elmével, hogy híres felvilágosultságuk legszabadabb betetézője, Gide egész életén át eggyel küzdött, a bibliával? Hogy katolikusaik szép része anarchista összeesküvő helyeken eszmélt rá a Mária-kultusz varázsára?

Miért ez a burkolódzás, ez a merevség, miért emlegetik Jupitert, mikor Krisztus van a nyelvükön? Nekik, akik tucatjával adták a legendás hősöket az emberiségnek, miért nincs egy épkézláb modern verssoruk Szent Lajosról, Jeanne d’Arcról, Napóleonról? „A francia költészet nemzeti hőseit Hektornak, Ajaxnak, Prometheusznak, Phédrának, Antigonénak, Kleopátrának hívják” – állapítja meg Thierry Maulnier, e jelenség egyik legelmésebb taglalója, de választ ő sem ad. Szerinte a francia költőknek csak az elhallgatni való dolgokról szabad és illik beszélniök: a megrendítő szerelemről és a halálról. Ennek ürügyén mondják el azt is, amit a társadalomról, a természetről, az életről, sőt az istenről és hazáról gondolnak. Ők tudják, nem is tudják, hanem érzik, miért.

Már Rivarolban benne van a válasz. A válasz első fele az, hogy a túlságos világosság száműzi a lélek féltett és félő, ősi homályban lapuló érzelmeit is. Látnivaló, hogy a franciák intellektualizmussal vannak megverve. Erre azonban – s méltán – büszkék. Megfogták az értelmet, s többé nem szabadulhatnak tőle. Ezen szerfölött jól mulatnak: tele vannak csipkelődéssel, tréfával, gúnnyal, főleg öngúnnyal. Ez egyik fegyverük is. Akit Franciaországban kinevetnek, elesett a viadalban. Ezért támadnak folyton oly vidáman, s ezért fedezik magukat: beszélni folyton másról. De nézhetjük más oldalról is.

Éppen mi nézhetjük, akiknek legnagyobb költőink ugyancsak ösztönösen tudták, mily ellensége nemcsak az emberi méltóságnak, hanem a művészetnek is az a fajta, „kitárulkozás”, amire már a patológia is megtalálta a szót: exhibicionizmus. A nagy önismeret elsősorban nem fecsegésre, hanem pontosságra, azaz önuralomra késztet. Az irodalom dolga nem holmi sámáni önistenülésben való keringés saját magunk körül, hanem a fegyelmezett közlés. Nem kell csodálkoznunk, hogy rövidesen ehhez a magatartáshoz jutott el az a nép, amely szellemi életét nem népdallal és bűvigékkel kezdte, hanem Martialis epigrammáival. Amely azt is, amit mi természetességnek nevezünk, valójában csak a középkorig ismeri, s amely már az Európa-szerte vaskosnak vélt Villont is választékossága miatt tartja nagyra: hogy mi mindent tudott hibátlanul közölni.

A költészetre Franciaországban valóban az a szabály és a mérték, hogy verset csak arról szabad írni, amit másképp nem lehet elmondani. A francia vers mindig a lehetetlen megkísértése. A világ legdemokratikusabb népének költészete a lehető legigényesebb és legarisztokratikusabb: az istenek nyelvénél nem adja alább. Nyilván ezért van, hogy a vers igazi tartalma nem az, amiről a vers szól: bensőbb, mélyebb annál, rejtettebb és döbbenetesebb. Pontosan az, amire nincs már emberi szó. Ami „éppoly kevéssé látható, akár a villám kápráztató fénye”, veszi észre már Montaigne.

S nyilván ezért van – a lélek valami okos munkamegosztása folyományaképp –, hogy a prózára a szabály és követelmény pedig az, hogy tárgyilagos és illendő emberi hangon mindent ki tudjon fejezni, amit a szem meglát, az elme megragad.

Ez a kettő így együtt a legtöbb, amit emberi szellem elért. Francia írónak – Gautier-nak – ajkáról hangzott el a legöntudatosabb, már-már istenkísértő művészi kijelentés: l’inexprimable n’existe pas – ami kifejezhetetlen, az nincs is.

 

 

Ahol a próza és a vers elválik, a középkor és újkor határán húzódik a francia szellem nagy vízválasztója. E szellemnek voltak tán ennél magasabb vulkáncsúcsai, de ilyen hegységvonulata soha. A francia művelődésben ez felel meg Periklész korának, a mi negyvenes éveinknek. Másfél századba ilyen nevek férnek bele: Charles d’Orléans, Villon, Marot, Rabelais, Ronsard, Du Bellay, Scève, Calvin, D’Aubigné, Montaigne, Malherbe. Ebben van a Pléiade, a lyoni iskola, a nyelvújítás, a reformáció. Itt lapul – szinte ma is feldezésre várva – a nagy francia protestáns irodalom s az ehhez kapcsolódó gondolati költészet, amely oly meghökkentően ellentétes azzal, amit általában franciás könnyedségnek hívunk.

A franciák, akik oly gazdagok, hogy bőkezűen innen számítják irodalmuk kezdetét, s e tiszta magaslatról hűvösen tekingetnek az előbbi tájakra, nyilván értelmetlenül néznék e gyűjtemény nyomós középkori anyagát. Bár tudatuk mélyén – irodalmi tudatukban – őrzik ennek emlékeit s eredményeit is… Montherlant írta egy önhitt hősnőjének jellemzéseképp, hogy nagy irodalomértőnek vélte magát, mert ismerte a 19. század szerzőit: „vagyis semmit sem ismert”. Az olvasók tán valóban el-elárulták a múltat, de igazánból csak a külföldi megfigyelő látja, hogy a francia irodalom – ellentétben a csak jelenben élő parvenü népek irodalmával – mily szervesen egy a múltjával. Pezsgését, még felszíne csillogását is onnan kapja, hogy áramait állandóan kanyarogtatja mélyebb kőzetein is. Tegyük egymás mellé a 15. századi és a 19. századi szimbolistákat, vagy Scève körét és Mallarmé körét, s látni fogjuk, hogy újítói jószerivel csak visszaemlékezők.

A hegyoromzat felénk eső emelkedésein nem a francia irodalom kezdődik, hanem már a mai, a modern irodalom. Az a különös irodalmi élet, amelyről – rövidre fogva ismerői fejtegetéseit – ízelítőül azt mondhatjuk, hogy fontosabb benne az irodalom, mint az élet.

Igen sok nép tart az irodalomtól. A ráolvasás, bűvölés emlékeit őrzi. Láttuk, a francia nyelvnek nincs ilyen emléke. Franciaországban minden csupa megfogalmazás, lerögzítés, formába öntés, azaz irodalom. Nyilván ezért is végső fokon Plinius felel. Öröksége a törvényeknél is erősebb. A költészet nem népszerű az utcán, de mindenütt tiszteletbeli helye van. Claudel vette észre, hogy még a törvénykönyvben a halálbüntetés szakszerű végrehajtási utasítása is irigylésreméltó alexandrinussal csendül: tout condamné â mort aura la tête coupée! Nem tréfaszó a mondás, hogy Franciaországban előbb bocsátják meg a jog szabályainak megsértését, mint a nyelvtan szabályainak megsértését. Az utóbbi ugyanis nevetségessé tesz. Irodalminak lenni, az élettel szemben is, Közép-Európában megbélyegzés. Erretájt csak az értékes, ami ösztönös, tőrőlmetszett, közvetlen. Mit mondhatunk ilyen keleti, ilyen „frank” hiedelemre? Az ösztön ellenpárja a tudat. A modern francia irodalom a tudattal, ezzel különbözik a középkori irodalomtól is, a legtöbb külföldi irodalomtól is.

Az ösztönösség művészi sarjadásai a lelkesülés, az ellágyulás, az érzelmesség: az érzelgősség is. A tudatosságé a kétely, a bírálat, a gúny, a szellemesség, a lelkiismeret. Az utóbbi néhány szóra ráépíthetnénk az egész középkor utáni francia irodalom történetét Rabelais-tól Montaigne-on, Racine-on, Molière-en át Stendhalig, illetve Proustig. Egész addig, amíg ez a betűtisztelő nép a pontos szóhasználat kedvéért valósággal külön nyelvet nem teremtett, azaz fel nem áldozta a maga eleven nyelvét. A francia irodalmi nyelvet lehet annyira halottnak tekinteni, amennyire a latin az volt, már Róma ragyogása idején is. Csak a beavatottak használják, az írástudók, szinte papi szertartások közepette. A magyar nyelv állandóan a népből táplálkozik és frissül. A franciáról szólva ez elképzelhetetlen. A francia szavaknak nem ízük és zamatuk van, hanem csiszoltságuk, fényük és hitelük. Sőt szinte már csak jelek és képletek, mint a matematika ábrái.

Amit a francia önismeret elvesztett a lírával a vámon, így nyerte meg, bőségesen a réven. A retorika, az okfejtés ellepi a költészetet olyannyira, hogy maga a szó is, az, hogy lírikus, a franciában ékesen deklamálót jelent. A mindent kifejező homály, az „istenek része” egy időre elvész a versből. Vegyészi zsenialitással kell majd visszahozni. A felújított antik pátosz nyomul be, a versbe is a tudatosság, a retorika. Ezzel a halálnak kellett volna benyomulnia. S a modern francia költészet mégis ezzel lobbantotta fel első nagy lángját, Racine verseiben. A retorika a lélekboncolás ismeretét hozta; a pátosz a legmélyebb szenvedélyből táplálkozott. A századok óta bizonyított képletek az ismeretlen legmélyebb rejtélyeit oldották meg. Ezzel kezdődik a legújabb kor.

Gazdag ősi ér volt a lelkiismeret, ott kanyarog a középkor völgyeiben is. A mi Halotti Beszédünk idejéből a franciákra az asszonyi kacérság finom elemzése maradt; már Chrétien de Troyes hőse mesterien bonyolított pszichologizálással bátorodik arra, hogy épp az általa megölt lovag özvegyének kegyét remélje. Egyenes elődje volt Prévost abbénak, Rousseau-nak, Gide-nek. A középkor után a következő nagy fordulat az, amidőn a vers ezt a századok óta cipelt nagy terhet végérvényesen átadja a prózának. A leszámoló átvételt Balzac kezdi, az átadást Mallarmé fejezi be.

A művelet nem veszélytelen. A vers úgy megkönnyül, hogy majdnem elszáll, a próza mélyebbre hatol, mint a tudomány. Az írónak már nem a homály ellen kell küzdenie, hanem szinte azért kell kutató hadjáratba kezdenie, hogy a lélekben még egy-egy maradék sötét sarkot találjon. Minden tudatosul. Lassanként maga az irodalom is olyan, mintha egy hatalmas pliniusi írástervezet szerint működnék, szabályszerű bevezetéssel, taglalással, tanulsággal. Minden irodalmi irány pontosan tisztázza szándékát, sokszor még a munka előtt tisztázza, csaknem több az elv, az elmélet, mint az író, vagyis a spekuláció már-már a tettnél is döntőbb. A falevelek hullásának gyorsaságával egymásra következő nemzedékeknek (ez is jellegzetes francia fogalom) a tehetségnél is fontosabb a költői igazság. Így lepleződik le, hogy ennek az irodalomnak legfőbb gondja mégsem maga az irodalom, hanem valami annál is több: nyilván az, amit ők moral-nak hívnak. Az írók Du Bellay-től a szürrealistákig először is kiáltványokat írnak. Baj ez csak akkor volna, ha műveket aztán nem írnának. De megírják azokat is, amelyekhez aztán art poétique-ot csatolnak, újabb kiáltványra adván alkalmat velük.

Mindezzel azonban már a jelenbe értünk, jelenen értve irodalmilag nagyjából mindent, ami a francia forradalom óta történt: a kor, amely előttünk alakul, s alakít bennünket, akkor nyílt meg. Ami azóta következett el, mintha személy szerint velünk esett volna meg, nem kíván magyarázatot. Klasszicitás, romantika, realizmus, szimbolizmus, avant-garde, számunkra nem mereven lezárult szakaszok: mindegyik hullámcsapása elér bennünket, lelkünket egyidejűleg munkálja.

Ezt hívják – a szó és a gondolat folytonos kisüléseit – szellemi életnek. Ennek örökös dörgéseitől és villámaitól retteg a barbár, idegeskedik a filiszter. Nem mondjuk, hogy minden nép szellemiségének ez az útja, de azt sem mondjuk, hogy az ilyen szellemi élet önmagáért való, egészségtelen vagy természetellenes (erre volt mindig hamari vád). Nagyon is természetes, nagyon is egészséges: a szépséget és igazságot szolgálja. Ezen a ponton van most a francia szellemiség. Még tovább él, tovább fejlődik. Bízhatunk a jó párosodású, az önmagával versenyző népben, amely ezt a szellemiséget idáig hozta, amely annyi próbát és viszontagságot kiállva, annyiszor dobta oda például és kísérletül magát az emberiség helyett, az emberiség javára. A francia irodalom meglepetések sorozata. Remélhetünk még egypárat. Voltaire a végállomásnak, az emberi szellem fejlődése csúcspontjának XIV. Lajos korát tartotta.

 

 

Hogy tudja mindezt bemutatni egy antológia?

Nem volt módunk, de itt célunk sem, hogy ezzel itt ízelítőnél többet nyújtsunk a francia szellem jellemrajzából vagy a francia irodalom irányainak elemzéséből. Kitűnő magyar forrásművekhez utasíthatjuk a magyar olvasót: Babits, Benedek, Eckhardt, Gyergyai könyveihez.

Az olvasó bizonyára nem esik abba a hiedelembe, hogy a francia írók századokon át tekintetüket szomjasan Magyarországon tartották, s lesték az alkalmat, hogy csak egy sort is följegyezhessenek róla. A sűrű magyar vonatkozások miatt lehetne rá némi oka. Nem restelltem figyelembe venni, hogy a könyv magyaroknak készül. Elfogultság miatt azonban nincs restelkedni valóm: senkit azért előnyhöz nem juttattam. A magyar vonatkozást csak akkor választottam, ha egyenlő értékű volt a többivel. Ezt mondhatom a parasztok s általában a dolgozók gyakoribb feltünedezéséről is. A hűvös tárgyilagosság határát mégis átléptem? Minden kedvteléssel kigyúrt mű magán visel valamilyen kéznyomot.

Hogy fejezi ki háláját az ember egy népnek? Bessenyei, Petőfi óta hány magyar író gazdagodott a francia szellem kincsesházából? A fordítás tisztelgés is. Hálánk jeléül szeretném felmutatni ezt a tisztelgés-gyűjteményt a francia népnek, sorsa nehéz pillanataiban.