Félbe-szerbe

Az oroszok után legjobban talán mi magyarok tudtuk, nemcsak irodalmi hírekből és tanulmányokból, hanem – hála Bérczy Károly fordításremekének – a mű elnevezéséből is, hogy ki volt Puskin. Arccal konokan nyugatra, a magyar irodalom egy fél dallamot sem fogott el a hátunk mögött s jobb és bal oldalunkon zengő hatalmas szláv költészetből. Puskin az egyedüli kivétel. Azok közé a kevés számú idegen költők közé tartozik, akiknek keresztnevét zökkenő nélkül lehet magyarul emlegetni, mert hisz apáink is így emlegették, és elég gyakran ahhoz, hogy a mi fülünk is megszokja. A múlt század utolsó éveiben az Anyegin-t országszerte oly lelkesen olvasták és citálták nálunk is, akár Oroszországban. Költői művek kelendőségéhez mérten elég rövid idő alatt négy kiadásban jelent meg. A hasonló táj vagy az olvasók eddig oly kevéssé vizsgált hasonló lelkialkata volt népszerűségének oka? Puskin Sándortól a közönség nem ismert mást, de az Anyegin egy csapásra behatolt a magyar irodalomba, része lett annak, hatott reá, új hangulatot, sőt új műveket sarjasztott benne. Bérczy Károly 1866-ban adta ki szép fordítását. Kétségtelen, hogy nélküle, ha megszületik is, nem olyan alapvonásokkal születik meg az 1873-ban napvilágot látott Délibábok hőse, amely fölváltva oly jellegzetesen magyar és oly jellegzetesen orosz!

Holott az Anyegin épp akkoriban egyáltalában nem hathatott orosznak. Oroszosnak olyan értelemben, ahogy Európában e szót Dosztojevszkij álmiszticizmusa alapján azóta is értelmezik. A 19. század elején az orosz irodalomban egy szemernyi misztikum sincs, se vallási, se a lélektan körébe vágó. Napfényes, szinte reális az. Egyik részében nyugatibb a nyugati irodalmaknál is, másik részében akkor indul meg benne a népiesség. Az Anyegin és Puskin egész költészete (már ahogy én megítélni tudom) e kettő – az igazi nyugati és az igazi hazai légkör – szerencsés találkozása. A verses regény hősnőjét Tatjánának nevezik, ami már egymagában Puskin részéről olyan merészség volt, mintha valaki abban az időben regényhősnőjét nálunk Márinak vagy Trézsinek hívatja.

Anyegin művelt világfi, társadalmi reformer, sokat olvas. (Puskin – boldog idők – hősei jellemzéséül mindig felsorolja olvasmányaikat.)

Barátja és birtokos szomszédja,

Ilyen volt akkor az „ázsiai” Oroszország szellemi rétege. Ezt a szabadságért és haladásért lelkesülő réteget képviselte Puskin a cárizmus, a valóban ázsiai bojár közigazgatás és a rendőrség szerepét betöltő ortodox egyházzal szemben. Soha a parázsnak és jégnek ilyen találkozása. Ezért örök sistergés a mulattarcú költő élete, ezért érzi mindvégig idegennek magát Oroszországban ő, akinél jellegzetesebb képet addig senki sem festett Oroszországról. Déli vér is folyt ereiben; anyai ágon, mint tudjuk, egy fogoly abesszin „herceg” ükunokája volt. Valószínűleg ez tette oly lángoló orosz hazafivá. Ezért már huszonegy éves korában száműzik, bejárja majd egész Oroszországot (melynek határait csak kelet felé lépi át); lelkes européerré és kozmopolitává viszont valószínűleg ez tette, ahogy az már törvényszerű. Ám életét, jelentőségét restellné az ember egy centenárium ürügyén ismertetni.

Erre semmi szükség. A harmincnyolc éves korában meghalt férfi, akit egy bájos ringyó s a cári udvar finoman szőtt intrikája kergetett egy francia léhűtő halálos pisztolylövése elé, az oroszok legnagyobb költője. Minden oroszoké; élő, mindmáig elevenen ható költő, akár nálunk Petőfi, akivel alapjában annyi közös vonást mutat. A háború előtti szentpétervári szalonok éppúgy lelkesedtek érte, akár a polgári forradalmárok, akik a maguk előfutárjának tartották, vagy akár a Szovjet, akár Lenin, aki a propagandaköltők dörgedelmeitől az ő könyveihez menekült, s őt tartotta a jövő társadalom igazi előfutárának. Azok közé a nagy költők közé tartozott, akik a nagy tehetséget nagy jellemmel egyesítik. Nincs szüksége ünneplésre, még a megemlékezésre sem, hogy íme, már száz éve halott. Igazi költő volt; mindvégig eleven, mindvégig előfutár marad. Hódolatomként álljon itt ez az egyik legszebb verse, melyet most fordítottam le. (Ezt a verset Puskin nem sokkal halála előtt, 1836-ban írta; életében nem jelenhetett meg. A költő verseit végül, mint tudjuk, maga a cár cenzúrázta; e vers utolsó sorai talán őrá vonatkoznak.)

Lovassy László nevét mindnyájan ismerjük, a tankönyvekből is; épp csak a nevét ismerjük. Az ifjúság egyik vezére volt, a diéták korában; bebörtönözték, a börtönben megőrült. Mártíromságával talán többet használt a reformkor eszméinek, mint szervező munkájával, szónoklataival. Szerepéről vajon kegyeletből jelent meg most, száz év után ez a könyv, vagy példaadásból? Ha magamon mérem a hatást, az utóbbira gondolok. A hatalom, Metternich kormánya elriasztó áldozatul szemelte ki a fiatal ifjúsági vezért, akinek – épp fiatal kora folytán – csak egy erényét ismerhette kora, ismerhettük meg mi is: fiatalos elvhűségét. Azáltal, hogy a hatalom rámérte szerepet ő viszont úgy vállalta, amint a szabadság ügyének érdeke kívánta: nevéből kardot kovácsolt. Magában hordozta vajon már előbb is a betegség csíráját, s elméje amúgy is elborult volna? Vagy valóban a börtönbeli szenvedések következtében borult el? A kardot a sors megélesítve nyújtotta át az ügy bajnokainak. Őt magát hamar elfeledték, de neve épp a harc nagy éveiben lett fegyver; bosszúra ösztökélő; ami a politikai harcokban is a leghatásosabb. Szónoklataiban a húszéves jurátus gyakran emlegette, hogy életét is szívesen adná a szabadságért. Ha elfogadjuk szavait és mint ő maga, életét mi is a történelem, az eszmék szempontjából nézzük, azt mondhatjuk, hogy sorsa szerencsés volt. Azok közé a kevesek közé tartozott, akik pusztán életük feláldozásával eredményt értek el; hivatást töltöttek be. Passzíve végezhettek el egy nagy feladatot, csupán a hősi magatartás köpenyébe burkolózva. Vigasztaló, hogy ilyen is van. De lehet érdekessége s fontossága egy ilyen életnek azon a pillanaton kívül, midőn a példaadást épp elvégzi? Pöre előtt Lovassy alig emelkedik ki kortársai közül; tevékenységéről elég annyi, hogy ártatlanul ítélték el; nem volt felségáruló, a jobbágyok helyzetének megjavításáról beszélt, olyasmikről, mint a mai faluvizsgálók. Nagy tette után még igen soká, 1892-ig élt, egy erdőháti kis faluban, egy nádtetejű házban, melyből néha hónapokig sem lépett ki; félig felöltözve ágya szélén elmélázva pipázgatott, „magában beszélt, szónokolt a tisztelt Karok és Rendekhez”, ha a gyermekek rányitották az ajtót, „rögtön elhallgatott és kedves, szelíd szavakkal beszélt”.

Életének, szerepének mindenképpen volt értelme. Műve a magatartása, s ez nem mindennapi bátorítás, olyan napokban, midőn az egyénre háramló erkölcsi feladatot, az egyén hivatását az egyéniségek is lebecsülik.

E könyvben Lovassy szenvedéseit szinte csak dokumentumokból ismerjük meg. Az életrajzi regények elviselhetetlen fecsegésének divatja idején meglepő és üdítő a szerző szerénysége; írói kvalitása, ízlése mellett szól, hogy nem akar költeni ott, ahol a valóságot kell megmunkálnia, kibányásznia. Ezt a munkát hang nélkül, szerényen, épp azért kitűnően végzi el.

Nyugodtan írhatok e könyvről, szűkebb érdeklődési körömbe vág; költeményeket tartalmaz, a költészet eszközeivel vizsgálhatom. Mivel az olvasó azt hiheti, hogy ezt afféle írói fogásból mondom, mert hisz sem a könyv címlapján, sem a hirdetésben nem látta, hogy versek, s tán a könyv elolvasása után sem vette észre, hogy verseket olvasott, szeretném megmagyarázni, mi a költészet. Ez azonban igen soká tartana, csak a bevezetés is. Inkább példát mondok.

Egy lépés még, s a kerítésen túl a táj egyszerre színpadias lesz és egyensúlytalan. Mintha az erdő lezuhant volna a mélybe.

A tragikus táj fölött összefont karral áll egy ember és hallgat. A táj felemelte a magasba, köznapja és végzete fölé. Komoran áll, mint aki gondolatban egy kiáltvány harsány mondatait szövegezi.

A Duna a mélyben, közönyösen; mintha nem is tudná, hogy nevéhez politikai tervek tapadnak.

Egy borjú szalad a kerítéshez, lenéz a mélybe, elbődül. Mint aki váratlanul megértette végzetét a világban.

Az erdőt belepi az őszesti köd. A rozsdás lomb parazsa csillogni kezd e ködön át; mintha a mélyben az őzek tüzet raktak volna.

A szöveg, melynek címe Dobogókő, jellegzetesen költői. Könnyed és véletlenszerű, a „hangulat” vezeti; utóízként marad meg belőle, hogy a legnagyobb dolgokról közölt valamit, hogy a „hangulatot” az élethalál, a végtelenség érzése vezette. Minden megszemélyesül benne, sőt megemberiesül: a szerencsétlenséget szenvedett erdő csakúgy, mint a Duna vagy az őzek. Egyszóval lírai leíró vers. Párhuzamba tudnám állítani a Kutyakaparó-val. Aztán kifejteném, mi benne az újdonság.

Lényegileg kevés benne az újdonság; a lírai közlendők öröktől valóak. Hogy a borjúnak metafizikai sejtelmei vannak? A költői elemek csak merészebben kapcsolódnak, anyagukban változatlanok.

A merész kapcsolás is a költészet körébe tartozik, ezt nevezik képzeletgazdagságnak; ez teszi lehetővé a költészet állandó megújulását, új elemek bevonását a versbe. Márai a rengeteg tárgyi és eszmei elem (a költők legértékesebb kincseinek, a rengeteg emléknek) birtokában ugrásszerűen kapcsol; kihagyással, vagyis – újabb költői merészség – olvasóját intelligensnek tartja, vagy elvárja, hogy az legyen; foglalkoztassa a szellemét. Így tömörsége is költői lesz. A vasárnap – írja – számomra cilinderes úr, aki vízfestékszínű tájban kézen fogva vezeti hosszú nadrágos, sápadt, matrózruhás kisfiát. A kikötő partján állnak, s nézik a vitorlás hajókat, melyek gyömbért, teát, rumot és cukornádat hoztak az országba. A füst a magas kéményekből egyenesen száll fel a halványszürke égbe, faggyú- és borszagúan. Egy talján, vállán megláncolt majommal, kíntornát tol, és halkan, vinnyogva énekel… Tömörítését, ezt a szellemi igényességét még mondatfűzési módjában is meg lehet figyelni; kedvtelve von egy konkrét és egy absztrakt alanyt vagy tárgyat egy közös állítmány sugárkörébe. Az elütő, váratlanul egymás mellé helyezett fogalmak érintkezve szikrát vetnek; az ózonos levegő, amit előidéznek, megint csak költői. Megvan ez a tömörség szemléleti módjában is. Aztán vállat vonok, és élek tovább, írja. Itt az mond legtöbbet – akár a jó versben –, ami a két mondat között kimaradt. Ritmusáról (a hátravetett jelzőről, a kiegészítő kiszöktetéséről vagy a bekezdést záró, hirtelen erős tartalommal megtöltött, rendszerint rövid mondatáról például, mely úgy hangzik, mint egy más oktávból leütött Sztravinszkij-ütem) nem kell külön beszélni: annak már iskolája van.

Mindez eddigi prózájában is megtalálható. Megtalálhatjuk világszemléletét, a fölényes szkepszist is, azt a magasabbrendű, de csendes konokságot, amivel az apró jelenséget a nagy, az örök emberi igénnyel kommentálja. Azt a kicsit kosztolányis, nemes nihilizmust, amelynek révén őszinte, írói hangon szólhatott a handabandázásnak, a nagyotmondásnak, a tartalom nélküli vitézkedésnek abban a vásári zsivajában, ami a háború utáni magyar kispolgári publicisztika. Csipkelődésében is szerény; ez volt sikerének titka. Azért figyeltek rá, mert halk hangon mert beszélni. Társai vad csinadrattával dobolták a szabadság-egyenlőség jelszavát, oly ékes rikoltozással tiltakoztak, hogy az ember már várta, mikor indul meg a fölszított Angyalföld a Főkapitányság ellen, hogy érvényt szerezzen a tiltakozásnak; az ellen tiltakoztak, miért nem szabad pizsamában járni a Korzón. Márai a publicisztikában is írói szemmel mért, a kicsit kicsinek fogta fel, s a legapróbb jelenség kibontása során így ért el – ötven sorban – a legnagyobb kérdésekhez. Társai európai szempontból vigasztalanul vidékiek maradtak, írásaikon konokan a nevezetes der Tzar wird sich kratzen ütött át; ő európai volt. A lényegtelent szimbólummá tudta emelni; költői eszközökkel dolgozott. Kár, hogy a kispolgárságért.

A prózavers szűk keretében ezek az elemek még jobban megmutatkoznak; most látszik meg, hogy ezek az eszközök tulajdonképpen milyen nyersanyag megmunkálásra teremtődtek. Az eszközök jók, az író kitűnően, a mester gyakorlatával kezeli őket; a vers sorsát már csak az dönti el, milyen nyersanyagot választ alkotásra a költő. A négy évszak igen sok darabja, mint a például idézett is, tökéletes prózavers. Baudelaire és Rimbaud ilyenfajta művei közt volna a helye, ha lett volna magyar Baudelaire és Rimbaud. A kötetben elsősorban természeti leírásai ilyenek, azok, amelyek valóban a négy évszakról, az élet mulandóságáról, a férfikor reménytelenségéről, egyszóval az örök lírai közlendőkről beszélnek. Szépek a mindennap csodáiról szólóak is (mint a holdfényben hintázó szakácsokról írt vers például), a múlt nagyjairól, az istenről hírt adók. Ezekben valóban megtudunk valami, más formában kifejezhetetlen dolgot az élet és egy igaz művészi lélek titkaiból. Az író a nemes eszközökkel néha – nyilván kíváncsiságból, mely olyannyira jellemző rá – kevésbé méltó anyagba vág. Ilyenkor csak ötleteket és aforizmákat farag; ilyenkor áll bosszút az elfojtott újságíró. Ilyenkor tanácsolnánk Márainak, hagyja ott még azt a hírlapi műfajt is, melyet ő teremtett; kár minden soráért, amely nem tisztán írói. Azért tanácsolhatjuk neki, mert ezt ő is érzi. Azok közé a kevés számú íróink közé tartozik ő, akiknek igényük saját magukkal szemben mindig egy szinten áll teljesítőképességükkel. Az az író ő, aki folyton küzd saját megalkuvásával, azzal a „jóra való restséggel”, melyet minden író oly jól ismer, s melyről ő is újra s újra annyit elmélkedik. Eszközei oly élesek, hogyha könnyű kézzel használja őket, magát vágja meg.

Ez a zene megindult, hallható; ez az igazi. Aki ezt elkezdte, annak számára úgy sincs kibúvó; ezt fogja folytatni.

Ennyi az egész vers. Nem is lehetne több. Címe, mint annyi versé abban a korban: Barátaimhoz. 1829-ben kelt, költője tizenöt éves korában írta. A vers nemcsak egy pályát nyit; odaillik az összegyűjtött költemények testes kötetének élére is. Oly jellemző nyitány, a felszabadult hangnak oly biztos megcsendülése, akár a Petőfi-kötet első lapján az „Aranykalásszal ékes rónaság”.

Ezt különben még Petőfi is írhatta volna. Apasztja a közép- és kelet-európai nagy lelki egység vallóinak örömét, hogy ha a verset orosz írta is, Byron hatására írta? Örömük csak növekedhet: a lelki egység tágul, föl Skóciáig, le Szicíliáig. A vers nem egy táj, hanem egy kor hangja. Azé a lelki egységé, melyet Byron rátalálása után Puskin éppúgy megszólaltat, akár Petőfi. Mindnyájan jobban mondják, mint Byron. A hang utolsó, tetszetősre tökéletesített lemezei Heine műhelyéből árasztják el a világot.

Az annyira jellegzetesen orosz Lermontov tehát éppoly európai, akár a másik, „még lélegzésében is” nagy orosz, Puskin. Orosz? Az ébredést bunkó aléltatta vissza. Európában e pillanatban már megint nincsenek nemzetek: Szent Szövetség van. E hang a Szent Szövetség korának hangja. Legélesebben ott tör föl, ahol az elnyomás legnagyobb, a remény a legkisebb. Hangnak is, példának is dermesztő; s mily ismerős.

Byron – hány korszaknyitóra mondhattunk azóta ilyet – még nem byronista; csak kerülgeti az eszmét, fogalmazgatja. Az igazi byronisták, az ige betöltői, a véresen komolyak Oroszországban állnak föl. Az első Puskin. A második, a nála is tragikusabb: Lermontov.

A szabadság plátói képe már készen ragyog, a gondolat már elvégezte munkáját. A valóság, a föld annál sötétebb, annál elviselhetetlenebb. Az emberre, aki lélekben ilyen fönt, testben ilyen lent él, csak lelki kettéhasadás várhat. A legnagyobbak ijesztő következetességgel mutatják a törvényt. A Geroj nasevo vremeni – a Korunk hőse – és az Enfant du siècle egymást kiegészítve vallanak.

Petőfi már valamivel szerencsésebb, tíz évvel később érkezik a világra; mire magába szívja a kort, a remény újra megcsillan. Puskin meg a kihunyt fényre emlékezhet, a dekabristákéra. Lermontov körül semmi, semmi. Olvasása közben az ember első érzése a meghatottság.

De épp ez a különös lelkiállapot teszi néha Petőfinél is újszerűbbé: hisz a fény Petőfi után is kilobbant. A harmincas években élő fiatal orosz érzésvilága, de hangja is itt-ott – ezen sem hökkenhetünk meg – Adyéra emlékeztet.

Nem tudok jól oroszul, segítséggel, szótárral feszegetem a sorokat. Akkor csodálkozom el, amikor a köznapi szótári szó úgy-ahogy megint verssé melegül, amikor a fordítással elkészülök:

Türelmetlen a földön, meggondolatlan. Mivel hősiességre nincs alkalma, kihívó lesz; tábor helyett veszélyt kereső. Első száműzetését annak köszönheti, hogy Puskin halálára írt számon kérő versét egyenest a cárhoz küldi. Aztán összeférhetetlen lesz, keserű gúnnyal véd valamit, maga sem tudja, mit. Ez az orosz idealizmus, tán minden idealizmus alapja.

Egyik legszebb verse az Angyal. Restelkedve bocsátom ki fordítását kezemből: eredetiben a vers nem is mondandójával, hanem utolérhetetlen egyszerűségével és zeneiségével angyali.

„Nem tudom, mi vár rám: elzüllés-e, vagy megbolondulás-e?” – írta még ifjú fővel. Mindkettőhöz túlságosan erős legény volt, nem adta meg magát. Már kötekedőn, izgágán őrizte, védte ezt a dalt idelenn, a földön, országában, amelyet „urak és szolgák hazájá”-nak nevezett. „A pesszimizmus és szenvedélyesség, félelmes démoni hatalomként borongott napbarnított arcán – írja róla Turgenyev –, nagy szemének sötét tekintete különös ellentétben volt ajkának gyermekesen gyöngéd és nyájas kifejezésével.” Elmés volt és nyers, de ez is, az is kiszámíthatatlanul. Szelleme és kardja egyformán veszélyes. Igen, mindkettővel sötétségben vagdalózott.

Másodszor egy párbaja miatt száműzik, a Kaukázusba, Oroszország Erdélyébe, ahol legalább még ős vadságában él a szabadság. Ami az eszménytestesítésre vágyó Petőfinek a magyar, az lesz neki a csecsen, a cserkesz; a kor azokkal is szembeállítja. Mennyire el tudom képzelni kétségbeesett forgolódását a csapdában. Az igazi, a láthatatlan s így megtámadhatatlan ellenség helyett sorstársaiba, bajtársaiba köt belé, azokat ölné; tudjuk, egyik barátja ölte meg, párbajban, egy ostoba félreértés miatt; még a huszonhetet sem töltötte be, pontosan annyi idős volt, mint Petőfi.

Még csak egy versét írom ide, egyik fordításomat. Ez meg talán a legismertebb költeménye, hazájában olyan népszerű, mint nálunk a Szülőföldemen vagy a Tisza.

Ezt halála előtt egy évvel írta. Mint a Korunk hősé-ben, rokonszenve ebben is csak a nép iránt van. Ahogy az egyik életleírásában olvasom, ez lett volna az útja; mint Európa-szerte az újjáéledő szabadságmozgalmak az ő hazájában is a nép körül kezdtek gyűrűzni. Ebben a versében a legjellegzetesebben orosz. Az abesszinarcú Puskin után korának ő a legnagyobb, legoroszosabb költője. Skót származású volt, családjának neve hajdan Learmont-nak hangzott.

Ismerem én, túlságosan is, ezt a Párizst. Nincs utcája, amely ne idézne föl valami emléket, illatot, képet. Apróra bebarangoltam, hol magányosan, hol kar-karban valakivel. Tönkrenyűttem; visszariaszt hát, émelyít és letör.

Meghitt naplóját kezdte így Dabit, 1930 októberében, első könyve, első nagy sikere után. Amikor már túl volt a szenvedélyen is, a visszariadáson is; amikor már megtette azt a fajta hátrálást, ami a festők szokása, hogy arányaiban lássák az ecsetre valót.

Eredetileg festőnek készült. Talán túlságosan is megélesült a szeme, s túlságosan is mélyére látott annak, amit ábrázolni akart; ezért fogott tollat. De biz azzal is képeket festett, arányosakat, pontosakat, feledhetetleneket. Scènes de la vie parisienne, a múlt század ilyen című metszetekkel árasztotta el a világot. Ilyen párizsi életjeleneteknek lehetne nevezni azokat is, amelyeket ennek a századnak a harmincas éveiben Dabit alkotott, viszolyogva az olcsó hatástól, a lényeget keresve; tikkadtan a kiábrándultságtól s szomjasan az emberiség örök ábrándjaira.

Ezek az esztendők – a spanyol polgárháború és a francia népfront esztendei – egy érdekes, egy régóta készülődő irodalmi iránynak kezdtek engedni teret és fényt Párizsban. Populisme-nak hívták, és megfelelt annak az általános népies áramlatnak, amely – a leningrádi Jeszenyin és a sevillai Lorca antennái között – Európa csaknem minden országában kiszikráztatott egypár életművet. Egyszerű emberek szenvedéséről, népről és tömegről írni olyan művészi igénnyel és tudattal, amilyennel Mallarmé egy suhanó vitorlásról, ennek Franciaországban régóta szép előjelei voltak. Charles-Louis Philippe, a „varga fia”, Gide-del tartotta a versenyt, míg meg nem halt, harmincnégy éves korában. Az „unanimizmus”, a tömeglélek költői megszólaltatásának kísérlete Duhamel, Vildrac, Romains ifjúkori iskolája volt. Francis Jammes minden kötetének ezt a címet lehetne adni: szegények öröme.

Dabit népi hazája Párizs legpiszkosabb és legvadabb külvárosa, a Szent-Márton csatorna környéke volt. Amely fölött a szakszervezetek s különféle munkásalakulatok fellegvárai állnak.

Piszkot ritkán ábrázoltak tisztább eszközökkel, mint ennek a Jemmapes-rakparti kis szállodásnak a fia. Említettük festői látását. Kedvenc spanyoljai tudtak a testi-lelki nyomor komor képeibe olyan napsugarat bocsátani; azok értették a koldusok világát a színek és vonalak olyan egyensúlyába örökíteni, mint ő.

Későn, harminckét éves korában érte el a siker, akkor kapta meg, elsőnek, a populista díjat s hozzá az irodalmi elit elismerését. Küszködve, de szívósan alkotott; minden amellett szólt, hogy az a régóta bontakozó irodalmi irányzat vele fog kiteljesedni.

Évente elkészült egy jó könyvvel. Részt vesz a haladó francia írók társadalmi tevékenységében, előadásokat tart, munkásgyűlésekre jár, utazik. Naplójának 314. oldalán ezt a fejezetcímet látom: Március 16, Hidasnémeti. Aztán, a következő lapon, Március 18, Budapest. A nő, akit feleségül akart venni, magyar volt, ezért jött Magyarországba, 1936-ban.

Annak az évnek nyarán több írótársával a Szovjetunióba utazott. Leningrádon, Moszkván, Tifliszen át Szocsiba ment. Utolsó naplójegyzete innen kelt, augusztus 12-én. Már itt rosszul érezte magát. Folytatta mégis útját Szebasztopolba; a láz itt már ágyba kényszerítette. Múló bajnak vélte, nem hagyta, hogy társai miatta megszakítsák az útitervet. Augusztus 21-én váratlanul meghalt, kiütéses tífuszban. Egy hónap múlva lett volna harmincnyolc éves.

Ha arra fordult a szó, hogy mi az ihlet, vagy hogy teljesednek a művész vágyai, Babits ezt az anekdotát szokta elmondani, mosolyogva, a saját tapasztalatából.

Egyszer álmában is írt verset. Mégpedig élete legszebb versét írta meg, ez volt az érzése. Végre szavakba tudta önteni, amit a magyarságról gondolt. S milyen szavakba, milyen zengő, lüktető verssorokba. Formaművészetének mesterdarabját sikerült megalkotnia. Ezt álmodta.

Tudta, hogy álmodik. Boldogsága azonban oly nagy volt, hogy fölébredt. Milyen szerencse. Gyorsan lejegyezte az álom diktálta verset, s még az eddiginél is boldogabb érzéssel ismét elaludt.

Reggel rettegve nézett az éjjeliszekrényre. Hátha csak álom volt az is, hogy lejegyezte azt a tökéletes alkotást.

De nem, nem volt álom. Egy papírlapon ott feketéllt az álombeli halhatatlan vers. Mindössze két sor volt; mégpedig:

Ennyit a költő álmainak teljéről. Van adat az olvasók, a versrajongók ilyenfajta élményéről is.

Diáklány korában F. is álmodott egy verset. Ez is gyönyörű volt, a legszebb, amit valaha élvezett. Szerencsére ez is fennmaradt. Nappali nyelvre lefordítva ez így hangzott:

Ha pusztán ihlet után írnának, ilyenféléket alkotnának ébrenlét alatt is a költők. A Múzsa alapjában csak ennyit súg. Ez a híres révület legfelső foka.

Teremteni, verset írni csak értelmünk képes. A lélektan tapasztalata szerint álmaink, a legtarkábbak, a legmerészebbek csak variálják az elménkben meglevő anyagot, újat nem alkotnak. Az ihlet csak indítás, a kedv megmozdulása munkára, a szellem erejének megfeszítésére. Verset csinálni puszta elmélázással éppoly kevéssé lehet, akár cipőt, ebédet vagy repülőgépet.

Suti nem kerülhette el a jegyváltást.

– Három átszállót – mondta Suti.

A kalauz jött, a folyót nézte. Már megint én váltom a jegyet, gondolta Suti.

– Három átszállót – mondta Suti.

A kocsi a hídon zörgött. De a kalauz most Sutira nézett.

– Három átszállót kérek.

Zsebébe gyűrte a jegyeket. Mindig én váltok jegyet, gondolta.

A peron felé nézett. A lány épp feléje volt fordulva.

– Megváltottam a jegyeket – mondta a lány felé Suti.

– Suti megváltotta a jegyeket – mondta a lány.

Hemingway-mérgezésem van. Ez kettőt jelent. Úgy el vagyok telve Hemingway jellegzetes írásmódjával, hogy egyfolytában kötetszám tudnám folytatni ezt a stílust. S ugyanakkor mástól, mint Hemingwaytól egy sort se bírok már belőle.

Az irodalom – s vele minden művészet – a népek emlékezete. Amelyik népnek nincs irodalma, vagyis nincs emlékezete a múltjáról, az jelenét is úgy éli, mint a gyermek vagy az őrült; kincsét elcserélné egy marék cukorért, megölelné a tüzes kályhát az ötvenedik ugratásra is. A primitív népek valójában így viselkednek: öntudat nélkül és a világról való helyes tudat, vagyis a világszemlélet nélkül.

A magyar népnek van öntudata, mert van irodalma; mert megbecsüli múltját, egyre jobban, egyre öntudatosabban, vagyis elválasztva a helyest a helytelentől, még egy ember művében is.

Mert mit becsülhetünk mégis Kisfaludy Sándorban?

A történelem haladó szellemű szemlélője méltán elbúsulhat az emberi fejlődésnek azon a jelenségén, hogy az egymás után letűnő uralkodó osztályok nemcsak bűneiket viszik sírba: magukkal viszik erényeiknek egy részét is. A görögök rabszolga-tartásának letűntét nem sajnáljuk; művészetük, filozófiájuk megtorpanását igen. Az azután jött korok jobbágy- és munkásnyúzását nem sírjuk vissza, de például a szótartásnak elvét, amely a lovagok eszménye volt, vagy a könyörületességnek, a gyengébb nem védelmének, a szabadszólásnak irányzatát folytatni és tökéletesíteni akarjuk.

Kisfaludy Sándor olyan társadalmi rend képviselője – helyeslője – volt, amely például a mi őseinket deresre húzatta. Kisfaludy emlékét nem ezért ápoljuk. Hanem azért, mert képviselője és tehetséges megszólaltatója volt ugyanakkor eszmélődő nemzeti szabadság érzésének is; mert érdemes művelője volt közös kincsünknek, a magyar nyelvnek; mert az emberi lélek egyik legszebb tulajdonságáról, a szerelemről is írt le maradandó: használható mondatokat. Vagyis részt vett abban az ősidőktől tartó erőfeszítésben, amelynek célja, hogy az ember – emberré emelődjék.

Ezért ünnepeljük őt ma itt mi, akik azon vagyunk, hogy az emberi szellem egyetlen értéke se menjen veszendőbe, akik azon fáradozunk, hogy mindazok a nagy eszmények, amelyeket az emberi elme a képzelet világában megteremtett, a valóságban is megteremtődjenek.

Oly fájdalmas közeli még a veszteség, Vass Elemér elvesztése, hogy szinte kései részvétlátogatásra készült nem egyikünk, akik ide eljöttünk. De nem tagadhatjuk, hogy ehhez a konok gyászhoz valamiféle szelíd jó érzés is társult, miközben a kedves Jeanne kezét s egymásét megszorítottuk.

Valamiféle győzelem tudata járhat át bennünket, az a fajta elégedettség, amit a nem hiábavaló erőfeszítés, eredményesen teljesített föladat láttán érzünk.

Annyi a tragikus hely Magyarországon, annyi a tragédiába fúlt élet.

De ez a ház meg az a szemben lévő meg itt fönt az a harmadik arra emlékeztet: nem hasztalan a munka és a szívósság. Nem hasztalan új vállalkozásba fogni, célunkat és magunkat megújítani életünk vége felé sem, soha nem eredménytelen újra kezdeni az életet. Vagyis lehet mód nem félni attól a bizonyos komor végtől.

Egy szép élet fejeződött itt be.

Még helyesebben: egy élet fejeződött itt be szépen.

Mikor Vass Elemér ide költözött, túl volt élete nagyobbik szakán. Túl volt művészi útjának hosszabb felén is. Az az út, az a pálya addig is eredményes és sikeres volt. A nagy múltú és jómódú család előkelő pályára szánt fia, a délceg huszártiszt, aki környezetével dacolva, a kész kényelmet odahagyva, választotta az igényes, de épp ezért nem sok szerzést ígérő ecsetet, környezetének is elismert, mindenképpen rangra emelt festője lett. Még inkább az lett volna, ha nem jő életének tihanyi szakasza, amely új föladat elé állította, úgy, hogy új utat nyitott neki.

Mindnyájan tudjuk, Vass Elemér itt a magányban talált magára, itt, régi mestereit túllépve lett nagy festő. És lett – lehetett végre – kiegyensúlyozott boldog ember. Itt nyerte meg most már a legnagyobbak megbecsülését, egy ország osztatlan elismerését és a mi szívünket.

Nem itt egymásnak kell elmondanunk, nem azért gyűltünk ide, hogy itt halljuk, milyen kitűnő művész is volt Vass Elemér. Hisz épp azok gyűltünk ide, akik ezt régóta tudjuk, s így azt mások fogják mitőlünk hallani, mindazok, akik még nem tudják.

Épp ezért ez a tábla nekünk többet idéz föl, mint amit az erre haladóknak fog hirdetni. Számunkra ez a ház nemcsak egy kiváló alkotónak munkahelye.

Egy igaz jó barátnak, egy szíves-nyájas házigazdának, egy világot járt tiszta szellemű patriótának az otthona. Az a szerény kis szoba, ott esztendőkig a magyar szellemi élet egyik legmeghittebb fészkévé emelkedett. Nem volt jelentékeny és jó szándékú magyar művész és tudós – de külföldi sem –, aki erre haladtában nem állt volna meg, s nem kapott volna egy félórai vagy félnapi lélek-magaslati levegőt. Oly természetesen nyitott volt itt ajtó és szív, no de palack és süteményesdoboz is, hogy csak félig volt tréfa, ahogy ifjúkorunk közös színterét és hangulatát idézve magunk közt elneveztük ezt a helyet: Rendez-vous des Chauffeurs. Aki ide betért, valóságosan azoknak a kis párizsi bisztróknak kedv- s eszmepezsdítő hangulatát kapta, amelyekben egykor a taxisofőrök és munkások asztalszomszédságában Picasso köre, majd az Ecole de Paris győztesei készültek az akkor még megnyerendő harcra: s akiknek neve hangzott itt el oly meghitten – annyi lényeg-értéssel, sőt bírálattal, mint a Szajna partján, mert hisz közülük nem egy, ha ide belép – ha még beléphetett volna – maga is jó ismerősként fogadja a házigazda kéznyújtását, a háziasszony mosolyát.

Valami nemes lényeg dacolt itt az időmúlással. Fenyegetett bármiképp betegség és körülmény ezen a helyen, barátaim, tisztelt ünnepségtevő közönség, boldogok voltunk.

Az idők mély járatában vannak már azok az esztendők, amikor tanítványok és mesterek, régi és új, egyre szaporodó új tisztelők kopogtak ezen az ajtón, az egyre tökéletesebben, a napja leáldoztáig egyre harmonikusabban dolgozó művész ajtaján, elmúlt a kor, amidőn Rácz László kis terepjárójáról Szabó Lőrinc emelte ki hosszú lábait, de ha erre a házra nézünk, mégis olyasmi tölt el bennünket:

Csak tegyük jól a dolgunk, s nem kell félnünk a haláltól sem.

Van olyan magyar lírikus, akire hatott, mondjuk, Cocteau? Én nem ismerek: akire Jarry, Lautréamont, Jacob, Jouve? Hogy csak a különben legélesebb hatósugárzásúakat említsem (akiknek irányzatuk szinte fontosabb, mint a művük). Ilyenről sem tudok. Az úgynevezett költői hatás mélyebb járatú, mint gondolni lehetne. Mintha a költőket még jobban a fülük kormányozná, mint a muzsikusokat. Hallaniok kell azt, ami lelkükbe megy: hallásuk pedig nekik az anyanyelvükön át működik. Az idegen költők voltaképpen a sikeres fordításokon át hatnak, nemegyszer nemzedéknyi késéssel.

Nem tagadom, annak idején a legeltökéltebb fosztogató szándékkal forogtam Párizsban. Kíméletlenül zsebeltem a kincseket. Úgy jártam velük, mint azokkal a kövekkel, amiket a havasi patakokból szed ki az ember az aranyló csillogásukért, s amelyek síkföldi lakásunkban oly szürke kacattá alakulnak.

S most hadd fordítsam meg az egészet.

Jutott volna oda a magyar költészet, ahova eljutott, ha nem lettek volna csápjai magába szívni az európai költői eredményeket? Nem állna ott. Bizonyos, hogy fájdalmas késéseink vannak. Petőfi s Arany mondandójának európai korszaka nem a 19. század dereka, hanem a 18. század vége, Burns nagy évtizede. Ady mély, igazán új igéit azért nem tudjuk a Nyugattal megértetni, mert az a szimbolista nyelv, amibe ezek az igék burkolva vannak, ott az 1870-es éveket idézi, s így különös hulláminterferenciát teremt.

Ami azt jelenti, hogy még a valóságosan Párizsban élő Ady is a fülével csak Magyarországon át hallott.

Irodalmi és szellemi életünk nem olyan magas szintű, sosem volt olyan magas szintű, amilyennek egy különös sovinizmus (hogy úgy mondjam, egy székvárosi provincializmus) már-már riasztó önszemfényvesztéssel ábrázolja. Hogy csak két bizonyító próbaszúrást ejtsek: a lengyel, a szerb-horvát, a román, – az illír! – líra átlagos szintje a világ tudatában fölötte áll a mienknek, a cseh és osztrák prózairodalom a századforduló óta sokszor kapott több nemzetközi elismerést, mint a mienk.

Eredményeink természetesen így is jelentősek, nem egy esetben hősiesek. De csak ahhoz képest, hogy abból a dermesztő mélységből, amibe középkori szintünkről az oszmán-betörés taszított bennünket, mégis milyen utat tettünk fölfelé.

Az európai civilizáció – az emberi civilizáció – megtagadását jelentené, ha szellemi hallószerveinket nem akarnánk bármi áron tökéletesíteni.

Mit jelent betű szerint ez a bármi ár? Először azt jelenti, hogy a világ szellemi áramlatait magyar nyelven is megszólaltassuk, hogy csak a magyar igékre érzékeny fülek számára is érthetővé tegyük; azaz, méltó szinten lefordítsuk.

Aztán azt jelenti, hogy nézzünk szembe az esetleges – nyilvánvalóan átmeneti – félreértéssel. „Kétségtelen – mondja a körkérdés –, hogy a szocialista kultúra szempontjából még olyan művek bemutatása sem kívánatos, amelyek formai, esztétikai szempontból talán rangosabb alkotások, de eszmei sugárzásuk a szocializmusra ártalmas.”

Azt hiszem, hogy ilyen – és bármi – műnek hatása csak addig lehet zavaró, amíg szellemi és erkölcsi szinten nem állunk olyan magasan, helyesebben: nem állunk még magasabban, mint azok a helyek, ahonnan ezek a hatások érkeznek. Ezek a helyek nem országok. Íróasztalok. A rajtuk készült művek csak egy-egy réteg lelkületét fejezik ki. Kétségtelen: pesszimizmust árasztanak, rettegve nézik a jövőt. De nem az emberiségét. Csak az egy-egy társadalmi rétegét.

Engem ezek a zord vagy cinikus borúlátók voltaképpen megnyugtatnak. Minden hódolat a tehetségük nagyságának. A problémákhoz – a világhoz – való odaállás tekintetében azonban naiv öcséinknek érzem őket. Mit félt egy-egy Dürrenmatt és Max Fritsch a komor jövőtől? A szőnyegeit a padlón, az olajfestményeit a falon. Mi, akik alól és körül több alkalommal eltűnt a szőnyeg és az olajfestmény, vagy még hozzánk sem társult, tudjuk, nem ez az, amitől ijedezni tanácsos.

Igazi tudni- és éreznivalót így bizony vajmi keveset kaptam ezektől az íróktól.

Mégis helyeslem és kívánom, hogy értesülve legyek teljesítményeikről, sőt terveikről.

Móricz Zsigmondtól tudjuk, Károlyi Sándor kurucai elfogtak egyszer egy német futárt, annak tarsolyában egy fontos levelet. Küldték azonnal a fejedelem udvarába, mert a huszonötezer főnyi kuruc táborban nem akadt egy ember, aki el tudta olvasni. Móricz szerint ilyenek miatt hanyatlottak le végül a libertásos lobogók.

Vagyis: ellenségeink ezek az írók?

Nem tudom, nem hiszem; a legtöbbjükről – a javukról – nem.

De kifejeznek valamit, amit szükséges mindenkinek tudni, nekünk is.

Nem helyeslem Dürrenmatt világképét; elutasítom Max Fritsch munkásábrázolását; idegen tőlem az egész Kafka-tanítványtábor életérzése; idegen alapján véve Ionescoé, Becketté, Osborne-é, Genêt-é, Marceau-é, hogy csak a ma divatos színműírók közül soroljam a példát.

De úgynevezett kultúrszomjam, hogy ezt könyvről könyvre megállapítsam. Áhítom az olvasásukat, ha csak húsz oldal erejéig is. Amennyire türelmem futja; amennyire tehát nem is olvasási szomjam, hanem tájékozódási ösztönöm sarkall. Szellemem jó működéséhez tartozik – mintegy helyi biztonságomhoz –, hogy én magam tudassam magammal: semmi szükségem rájuk. Még pontosabban: hiányoznának, ha nem unhatnám őket.

A költőkről már nem beszélnék ilyen könnyedén. Ha ezek munkáit nem ismerhetnénk, nemcsak táplálékhiányt éreznék, hanem még a legduzzadóbbnak ígérkező költői kort is valamiféle vitamin-elégtelenségtől félteném. Nincs elég dicsérő szavam arra a buzgalomra, ahogy a fordítások a világirodalom költői irányzatait számunkra közvetítik. Ahogy a történelem okozta késésünket pótolni akarják.