Szabédi László: Alkotó szegénység^*

Van ebben a kis kötetben egy remek; címe az, ami a köteté.

 

Olyan a lakásunk, mint egy törékeny üvegedény, olyan, mint egy cirádás fafaragvány, mint egy műemlék, drágás régiségkereskedő üzletében. Félig ülünk a székre: el ne törjön!; lábunk a szőnyeget alig éri, és óvatosan álmodunk a régi ágyakban, hogy ne ébredjünk a földön. Mint vérbeli műértők, úgy tanyázunk kincsek között, melyeket túl finommá csiszolt az alkotó szegénység. Félünk, hogy egyetlen rossz mozdulat lim-lommá zilálná kincseinket. Úgy vigyázunk, hogy szinte nem is mozgunk, nem is élünk.

 

Tán csak a harmadik sor „drágás” szava helyett kellene valami simább, gördülékenyebb. S az utolsó szakasz első „hogy”-a helyett kívánna az ember „mert”-et. De a vers így is kerek és pompás, egyszerű és minden ízében tartalmas; élvezet felmutatni is.

Összesen vagy húsz vers van a kötetben, közülük vagy tíz ilyen. Bőven elegendő egy költő megismeréséhez.

Magvasság, egyszerűség és igény – milyen sokat mondanak újból ezek a szavak! Szabédi verseit ezek jellemzik. Egy-egy sora s fordulata hosszas fejlődésről tanúskodik, munkáról, elmélyedésről, tanulásról és így van ez jól: a készet szép nyújtani. Abban becsüljük az egyszerűséget, aki ezzel is gazdagságot ad. Közben milyen könnyed is ez a tartalmas költő.

 

Boldog vagyok kicsit, mert kínjaim kicsik, fut a nagyja előlem; múltam muló agyrém, a szabédi nagyrét kapat már új erőre…

 

E költőnek nem maradt iskolás anyag irodalmi múltunk. Éppily meghitten-otthonosan mozog az elbeszélő költészet hagyományai közt s a székely balladákban.

Mert – mint Bözödi György ugyancsak egyszerűsége által rokonszenves előszavából tudjuk – Szabédi székely, annak az ifjú erdélyi írónemzedéknek tagja, amely a regionalizmust is úgy szólaltatja meg, ahogy kell: európai színvonalon s amelynek így a regionalizmus csak jelzője, s nem értékmérője. Szabédi László székely, de ezzel az első lírai gyűjteményével az egész ifjú magyar költészet igen értékes tagja lett.