Veres PéterVeres Péter útja*Rousseau többször is elmondja, hogy egy sou nélkül rótta napestig az utcákat, este pedig valamelyik szalonban hercegek és grófok hallgatták szavát az élet értelméről, a tökéletes társadalomról. Puskin kortársai két száműzetés vagy két megkorbácsoltatás közt olvasták fel műveiket ugyancsak hercegi szalonokban. A szalonok előadódobogóvá alakultak, de az üres zseb és a korbács alig változott; voltak – hogy így mondjam – nemrégiben is keleti országok, ahol a tapsfergetegben távozó írót az utcán vagy szülőfalvában másképp csattogó tenyerek várták. Az ilyen nevelés, az ilyen változatos visszhang megkeményíti az írót; de merevvé teszi néha eszméiben is; írói sors helyett nemegyszer prófétai útra téríti. Veres Pétert először – van tán már tíz éve – mint csodát láttam. Egy szocialista népgyűlés ünnepelte olyan tombolással, aminőben egy Gandhinak lehet része. Kitűnő szónok volt; higgadt, világos okfejtéssel alkalmazott valami marxi tételt a nagyrészt entellektüelekből álló hallgatóság előtt. Elvitte a babért a hivatásos előadók elől is; mondatait az akkoriban divatos freudi kézikönyvek stílusára kanyarította, tele idegen szakkifejezésekkel. E mondatok azonban a legízesebb hajdúsági tájszólásban szálltak, abban a kedves, gordonkahangú öblösítésben, amely az ó-t ao-nak zendíti, tán még ebben a szóban is, hogy pszichológia. A hatást nyilván elsősorban ez a kiejtés aratta, aztán a rokonszenves, bajuszos hajdúfej s végül a csizma. Mindez „echt” volt. A közönség a maga világszemléletének hódítását ünnepelte: a világvárosi észjárás benyomulását az aó-ba és a csizmába. Én pirultam. Másutt megilletődtem volna a szónok képzettségétől, nemes indulatától és eszméitől; a sikert itt – kimondom a szót – a beszélő kutya sikerével rokonítottam. Ezt megmondtam az ünnepeltnek is, midőn később összebarátkoztunk. Mosolyogva hallgatta, értelmes szeme ezt csillantotta: csak bízd rám. Látszott, hogy sok mindennel tisztában van. Aztán megismerkedtem írásaival. Ezek elragadtak. Nem tökélyükkel még, hanem az ígérettel: a belőlük áradó tárgyilagossággal, a nyugodt szemlélettel, a beszámolás hitelességével. Az idegen szó, az idegen mondatfűzés tűnőben volt; egy keresetlenül a lényegre törő s egyszerűségében rokonszenves író készülődött; rengeteg anyaga volt s kitűnő írói iskolázottsága: társadalomszemléletet a munkásmozgalomban tanult. Lehetősége, feladata s területe új és óriási: a nyugati szociológia, sőt szocializmus eszközeivel feltárni a magyar parasztvilágot, irodalmi alkotásokban. Az utóbbira is minden jel biztató: folyamatos, tiszta előadóképesség, szemérmes, szinte paraszti tartózkodás a hangulatos túlzástól, a népi nyelv eleven közelsége. A várakozás beigazolódott. Az Alföld parasztsága irodalmilag ízes, szociológiailag hű és leleplező bemutatása egy alföldi falunak. Zökkenő csak ott van benne, ahol az író átlépi a falu és a jelen határát, a múltba kalandoz és általánosít, ahol nem tapintható valóságról, nem két szemével látott jelenségről beszél. Életleírásában, a Számadás-ban a tárgy természete megóvta ettől; összes eddigi alkotása között nyilván ezért sikerült ez a legjobban. Ebben csak erényei, már látható írói és társadalomvizsgálói erényei érvényesülnek. A festett képek tompa színeikkel is nagyvonalúak, az író magatartása higgadtan is bátor; a testes könyv mondatai oly egyenletes, nyugodt ritmusban fordulnak elénk, mint egy végtelen ugart fogyasztó barázdák: győzzük az ugart, a szántásnak tempóssága, szépsége, értelme van. Kínálkozó lesz irodalmunk történetében ezt a könyvet befejező végére állítani annak a falu- és városkutató vonalnak, melyet nem a Puszták népe, hanem tán Márai vallomásai indítottak meg. A Számadás nemcsak az olvasónak, hanem az írónak is feladhatta a kérdést: most merre? A könyvben – mint e vonal minden alkotásában – a széppróza és a társadalomtudomány karolt egymásba. Az andalgó mátkapárt még egy írónk sem juttatta el az oltárig, de viszonyukat sem bontotta föl véglegesen. Márai éppúgy szemmel tartja mindkettőt, akár Németh, Cs. Szabó, sőt Tamási. (S ilyenkor vitázunk, szóljanak-e bele a köz ügyeibe az írók. Csak ők tudnának: a műfaj már csak rájuk vár.) Veres is a többi útjára vágott: külön-külön vette elő az oly konokan egymáshoz vonzódókat. Írt négy-öt egészséges, erős, talponjáró novellát és egy jóra sikerült verset. Ezeket az olvasók nemigen ismerik; Gyepsor című kötetében jelentek meg. Aztán a másik fél felé fordult. Képességeinek ismerete óvatosságra inthette volna. De annál több volt, ami csábította és ösztökélte. Legendája előbb volt, mint alkotása; személye már pályája kezdetén ismertebb volt, mint művei. Igen sok cikket írt: a jól gördülő sorok közül is az édes tájnyelvet vélte hallani az ember, legendabeli alak ajkán. Gyorsabban szerzett hírnevet, mint Petőfi vagy Arany; tulajdonképpen csak jelentkeznie kellett, rálépnie az eleve leteregetett szőnyegekre: a parasztimádat leste már a testbe öltözött eszményt. Igényes íróra út ennél veszélyesebb nem várhat. Öntudattal, biztosan indult meg rajta. Nem is olyan vezér volt, akit a tábor nyom ki magából, hanem olyan, akit a tábor szív magához, mint hajdan a kurucok Rákóczit. Egyetlen hiba volt: a táborba nem a parasztság sereglett, hanem az irodalmi élet s az, amit ma középosztályunk ifjúságának hívunk. De volt egy kétes előny is: e réteg műveltsége alacsonyabb, illetve romlottabb parasztságunkénál is. Megkönnyíti ilyesmi a vezér dolgát? Meg is nehezíti. Veres állja a szerepet. Ötödik esztendeje, hogy nem megyek olyan társaságba, ahol háromnál több ember van, de kapom még a különböző értekezletekre, gyűlésekre, honmentő vacsorákra a meghívót: alig van köztük, amelyről hiányzanék az ő neve. A réteg, amely tegnap még megvesszőzte volna, s holnap tán meg is vesszőzi, átmenetileg, ahogy szokás, isteni küldöttként ünnepli, néha Raszputinként. Cikkeit, bírálatait és fejtegetéseit a legkülönbözőbb kérdésekről a legkülönbözőbb szellemű folyóiratok közlik. Nyilván e cikkek és előadások summája legújabb könyve, a Mit ér az ember, ha magyar. A könyv hangjából is kiérződik: az író most áll dicsősége delelőjén. Ezért tartom illendőnek, hogy most szálljak szembe vele, s ahogy tudom, megingassam: most áll pályája fordulóján is. Könyve a legrosszabb irányba mutat. Tulajdonképpen röviden végezhetek vele, a könyv három-négy embernek készült, az egész világot beleértve. A népek vezéreinek nyújt aprólékos használati utasítást sorrendben arra, hogyan nősüljenek, kikkel barátkozzanak, hogyan kezeljék a gyávákat, az árulókat, a szélhámosokat, a jóhiszemű reformereket, egyszóval hogyan szerezzék és tartsák meg a tömeget, azaz a hatalmat. Kezdetben azt hittem, csak népvezéreknek készült, de ahogy a könyv hosszabbodott, egyre jobban kiderült, hogy én tévedek, a szerző nemzetvezérekre gondol. A tévedés oka, hogy ez neki is csak később jutott eszébe, könyve elején még az ország jobbra törő parasztfiaihoz szól, nekik bizonygatja kezdetben naiv kérkedéssel, hogy milyen bölcs és hiteles tanácsokat fog adni. „Engem – írja – nem riaszt vissza, ha sem a hivatalos tudomány, sem a polgárság művelt vezetői nem tartanak illetékesnek, hogy a magyarság nevében beszéljek, avagy éppen oktató hangon beszéljek.” Ilyen aggállyal múltunk nagyjai sem törődtek. „Ehelyett Zrínyi megírta a Német maszlag – török áfium-ot” – folytatja, bizonyítékát adva annak, hogy él és őrködik a Múzsa: épp elhittségük csúcsán sújtja le a kérkedőket, egy villanó mosollyal. (Ilyen címmel ugyanis nem Zrínyi írt könyvet, hanem Lackó Géza.) Nincs Veres hívei között senki, aki figyelmeztetné? Vagy háta mögött ők is mosolyognak? Megbecsülésem jele is, hogy szemtől szembe állok most vele. Mert szándéka nyilván nemes, csak a gondolatokban téved el, abból az egyszerű okból, hogy minden gondolatot, amit a levegőből kifog és megért, sajátjának hisz, gondolatot pedig igazán rengeteg tarkát hord manapság a szél. Így történhetett, hogy ő, aki kétségtelenül azt vallja, hogy a parasztság (a munkásság példájára) csak alulról, saját erejéből emelődhet, hirtelen hitet és elvet vált, s már nem is új nemességet, hanem új cézárokat nevel, tetterős, csak saját lelküknek felelő vezetőket, akik be mernek vágni egy adura is. „Világtörténelmi leckét adott ebből Mussolini az abesszin ügyben.” Bevallom, a könyv olvasása közben nem egyszer visszafordítottam a címlapot: valóban a te neved látom ott, Péter? Hogy pirítsak rád közös múltunkkal? Ki ünnepli most eszméi benyomulását az ao-ba? Ily könnyű elfeledni az ősi népi tapasztalatot, hogy minden hatalom, a legkisebb is, egy falusi kisbíróé is természeténél fogva megront? Hogy megront már az utána való vágy is? Hogy a „tömeggel” a feladat csak az emberiesítés lehet: az egyének szabad és egyenlő függetlenítése? A könyv azzal is zülleszthet, amivel példát akar adni. Tisztelem az írót, mikor bevallja, hogy őt csak a becsvágy mozgatja, az az „ösztönző démon”, hogy „különb akarok lenni!”, de megállok, amikor néhány háború előtti kocabölcselő nyomán ebből pedagógiai elvet farag, ezt oltja a cézárságra buzdított parasztfiúkba. Amitől kezdetben is tartani lehetett, itt hegyomlásszerűen következett be. A maga sajátos területén, a tapintható valóságon túllépő író kapkod, az idegen légkörben egyensúlyát veszti, nyilván ezért dülleszti mellét, s üti fejét egyre magasabbra. Ő, a józan nép fia a mozgalom vagy a valóság fegyelmén kívül úgy beszél, mintha mámoros volna. „Maga a hatalom érzése egészen rendkívüli érzés, megmagyarázni nem is lehet: ezt érezni kell – írja. – Ha van benned hatalomvágy, akkor tudod, hogy micsoda. Emberek millióival rendelkezni, szeretni őket s ugyanakkor parancsolni is nekik…” Őszinteségével ilyen érzelmeket plántál. Új világszemléletét nincs módom kedvem szerint bírálni: az írói versenyben, hogy kinek rekedt legtöbb betűje a cenzúrán, azt hiszem, én viszem a pálmát. Így csak stílusáról szólok. Nem tartom véletlennek, hogy e mámoros áradozásban nyelve is megromlik; olyan mondatokat ír le, mint a frissen magyarított zsargonújságok: „az őstehetségekről, akik vannak”. A régi szép barázdákból homoksivatag ráncai lesznek. Ha van leleplező stílus, ez az. A Múzsa kegyetlenül működik: már törvényszerű, hogy az író épp a legalaposabb közhelyek után nyújtja át bal kezét a jobbhoz egy meleg gratulációra. Szeretném hangomat még élesebbé tenni, karvastagságúak már a fattyúhajtások ezen a szépen indult termőfán. Az ügy érdekében nyesem. Veres a szépprózától elfordulva, nem a társadalomszemléletet választotta, hanem az utcai politikát, de itt sem a parasztságét, hanem a koreszmékre hajló, sőt hajbókoló „értelmiségi tömegekét”; azok méltó vezérre találnak benne; de csakis azok. Hadd mondjam még egyszer: én, akit valamikor azok közé számított, akik útját egyengették, e mostani útját eltorlaszolni szeretném, minden áron, akár barátságunkén is. Egy darab reményem él benne, ezt menteném. Az ő bukásával – melytől már csak egy lépés, a nevetségesség lépése választja el – egész népi mozgalmunk ütheti meg magát. Ma is vallom, hogy ez a mozgalom, amelynek élgárdája a régi lobogót most, nem tudni, milyen meggondolásból, egy színházi hetilapban ütötte le, a háború utáni szellemi élet legfontosabb jelensége volt. Veresnek is ez készítette elő a talajt, ez tűzte ki célját is. De természetesen nem személyiségének, hanem személyében annak a rétegnek, amely mondandóját őrá bízta. E mondandó meghallgatására az első parancs: az alázat. Ez első parancsa az írói hivatásnak is. Veres ehelyett „azonosult a néppel”, majd a magyarsággal, így nézi már az emberiséget is. Nem hiszem, hogy csak a divatos mítoszok hatására; inkább egy lírikuséra, Adyéra, akinek a verselésben ugyan nem akadt epigonja, de annál több akadt a magatartásban, abban az önistenítő fejedelmeskedésben, melybe Szabó Dezső óta annyian beleesnek és bennragadnak. Itt az idő, hogy ő kiláboljon belőle. Ha magába száll, úgy száll a népbe, a valóságba: úgy lesz író is, népvezető is. Bevezető egy hosszabb tanulmányhoz*Realizmust élvező olvasók szájuk törölve, realizmusra kénytetett regényíróink a versenyből kiállva bámulják Veres Péter valóságismeretét, tudástárát, kimeríthetetlen élményiszákját. Ennyi tapasztalatért valamire való író nemcsak néhány évi kukoricatöltögetést és krampácsolást, hanem fél évenként megismétlődő csendőrvallatást is örömmel vállalna, főleg emlék formájában. Könnyű Veres Péternek, könnyű Szabó Pálnak – ez a fordított előjelű sóhaj nem mond kevesebbet, mint hogy könnyű a szegénynek, az úr-kirúgta bajba jutottnak, a csendőr-pofozta nélkülözőnek; mert övé az irodalom országa s benne a legtermőbb gyümölcsliget. Szerencse, hogy műveltek vagyunk s nem megmosolyogni való autodidakták. Ennél sem volt még különb mellévágás sok. Veres Péter valóban bámulatos értesültsége és életismerete mindössze két dologra terelheti a figyelmet. Az első, hogy mi minden tárgyi tudásra, a munka, a szerszám, az emberi és állati lélek működésének milyen fokú megfigyelésére van szüksége a legszegényebb faluvégi nincstelennek is, hogy úgy-ahogy megálljon a lábán. Amit Veres Péter a csillagokról, a földről, a kútásásról, a búzacsíráztatásról és a meteorológiáról tud, azt minden mezőgazdasági munkásnak életföltétele tudnia; anélkül tisztességes lélekkel napszámba sem állhat; mert még ott sem áll helyt. A másik, amire figyelmünk terelődhet, hogy vajon Veres Péter korosztálya számára e honban nem az autodidakta mód volt-e a legjobb az úgynevezett – de kellően soha meg nem határozott – közműveltség megszerzésére. Író csak autodidakta lehet s művész, egyáltalán! szakítsuk le már ezeket a nagyképül felrakott álarcokat. Mindenfajta kulturáltság ott kezdődik, ahol önszorgalmúvá – a lélek önműködő erejévé – válik; ahol úgy hagyja el az „iskolás alapot”, hogy egyben függetlenül tőle. Hányan képesek erre? Az autodidakta szónak a század elején szép csöngése volt; azokat az esti egyetemeket idézte, ahol egy Jaurès, egy Romain Rolland, de egy-egy Antoine és Shaw is tevékenykedett, s osztott kézfogással diplomát. De ki ne hallaná ki, ha egy kicsit is arra fordítja a fülét, hogy ebben a szóban hovatovább olyan is benne csengett: ne tolakodj, paraszt, szerényebben, proli? Az ingerültség nem indokolatlan, bármily pöffeszkedően jogtalan is. A Veresek, Kassákok csillapíthatatlan tudásszomja, megfigyelő éhsége és lelkes hozzászólhatnékja ugyanis, ha úgy veszem, egyben a kor iskoláinak szégyene: másokból – a szabályosan iskolázottakból – mért hiányzott? Veres Péter tehát semmiképpen sem ábrázolható művészi voltában sem azzal, hogy autodidakta, sem azzal, hogy írói anyaga véletlenül paraszti. Az előbbi mint művészt próbálná eleve alacsonyabb fokon hagyni; az utóbbi a szántás-vetési szakmát misztifikálná. Semmi sem volna hálásabb és könnyebb, mint Karinthy – vagy még inkább Paul Reboux – modorában egy à la manière de Veres Pétert gyártani, mondjuk arról a köznapi foglalatosságról, hogy együnk köröm közül egyszerre szalonnát, kenyeret és paprikát, nem sajnálva ennek leírásában semmi kitérőt, vagyis felsorolva minden közismert részletet kenyérdagasztásról, paprikatermelésről, bicskaköszörülésről. Vagy, mondjuk, hogyan fényesítsünk csizmát, ezúttal a kefék, a különféle bagariabőrök, a mai dekadens cipőkrémek s a régi jó, még köpésre járó suvikszok természetéről divagálva sine fine! Azért volna gyors sikerünk vele, mert ahogy a paródiában (és az epigonságban) törvényszerű, a lényegnek csak a héját, a műnek csak a külső jegyeit mutatnánk föl. Amit Veres Péter, de Szabó Pál íróvoltában is irodalmunk mind a mai napig kiemel, aláhúz és jellegként taglal. Veres Péter művének ereje, értéke, sőt baja nem ebből az adatdzsungelből származik. Hanem – sokkal mélyebben – abból, hogy ő szeret adattal szolgálni. Szereti felvilágosítani embertársait. Szereti embertársait. S ehhez a szerfölött hasznos munkához megteremtette a maga művészi eszközeit, mégpedig igen korán, hogy úgy mondjam, még csizmás fővel, vagyis még szülőfalujában, azaz mintegy házilag, abból, ami a keze ügyébe került. Parasztságunk született életrevalóságára s ügyességére vall, hogy ebből milyen ízlésesen, takarosan, használhatóan és ökonomikusan állította össze már az a faluvégi, fekete posztós napszámoslegény azt, amit ma Veres Péter stílusának mondunk. Már az alapok beillesztésekor egy gyárüzem tervezőjének szemmértékével dobta el a rosszat, s tartotta meg a jót. Ennek az eszköznek a birtokában Veres Péter tehetsége faluján kívül is, már föllépése elején is bármely környezetben hasonló eredménnyel sorakoztatja a hasznos tudnivalót, azaz ontja az „anyagot”. Elég neki egy fél óra egy jegyzői irodában vagy pesti szakszervezeti központban, vagy akár egy építészeti vagy lélektani kongresszuson, s tele az iszák a megfigyelt részletek tömegével. Ez az adatgyűjtő tehetség jóval sokoldalúbb, sokélűbb, jóval veszélyesebb, mint első pillantásra látszik. Van tekintete az emberekre is! Sőt! És nemcsak a gyepsoriakra! De még mennyire nem! Mert hisz hogy is lehetne e szem gazdája másképp az, ami elsősorban: közösségi ember, hogy a saját szavát használjuk. Veres Pétertől tehát, hogy e bevezetőt összegezzük, a legnagyobb eltanulnivaló nem az adattára, hanem a ténymegbecsülése; nem a szeme járása, hanem a szíve lüktetése; nem az agráriassága, hanem az európaisága. Ki figyeli, ki tartja számon hozzá hasonlóan a külföldi könyveket, áramlatokat? S szól hozzá már-már bennfentesként? Valahányszor rá mondják a provinciálist, a hozzáértő elmosolyodik: – ő? Világfi! valamennyi írónk közül a leglankadatlanabban. Az első világháború után a német irodalomból fölszállt – még kevés tartalommal – egy szó: a neue Sachlichkeit. A második világháború után, most francia területről, ennek csaknem tükörszava emelkedett föl: objectivisme. Ez már nemcsak elveket hozott; megvizsgálni valót is. Veres Péter pályáján, ha volt botlató, az első s az újra megismétlődő az volt, hogy csak a maga módján tudott mozogni ezen az európai szinten. Sem kritika, sem közönség ebben nem támogatta. Bármily helyes ösztön s modern igény vezette, mint európai emelkedettségű írót, bíz húzta sokszor honi dágvány. Nem Balmazújvároson, ça s’entend: Pesten. Nagysága*A koporsó előttLángelmét temetünk. Mert eszméljünk rá most legalább, az utolsó állomáson, hogy mi is volt az a rendkívüli teremtő erő, melynek mind ez ideig csak megjelenítő anyagára volt figyelmünk; alig másként, mintha a szobrászati remekben csak a márvány minőségét bámulnánk, s nem az egyén képességét, mely abból művet faragott. A férfi, aki elnémultan előttünk fekszik, s akit most a fájdalomban az ország annyi rétege vall versengve magáénak: művész volt. A világ értékmércéjét is megütő művész. Épp csak a balmazújvárosi dágványból lépve ki. Mivelhogy ő épp ott kapta meg, még mint gyepsori zsellérfiú, az európai irodalomnak azt a shakespeare-i, tolsztoji hívását, amely élete végéig vezette egyenesen, látszólagos kanyaraiban-kitérőiben is. Hű maradván a szellem világához a gyepsoron is, és hű maradván a gyepsorhoz a szellem világában is. Ez a csodálatosan föltört forrás sosem kerülgette, hanem éppenséggel mindig szemközt kapta az akadályokat; nem önmagának pillanatnyi, hanem mindenkinek örökhasznú utat teremtve; nem személyét, hanem mindig egy ügyet érvényesítve. Ezért vállalt annyi föladatot, az íráson kívül is. De vajon az írás volt-e s lett-e az egyetlen kifejező eszköze a szellem emberének, s az lesz-e, egy olyan korban, amikor a prózának is, a költészetnek is fő gondja, hogy nem lel mondandóira hiteles szót? Nem kínálkozó-e, hogy a jellem is bekerüljön, akár a művészi kifejezés eszközei közé? Hogy egy igazi szellem életművének hatásával egyenrangú legyen egy élet példájának a hatása? Akitől ma búcsút veszünk, klasszikus moralitású művész volt. A példaadással is művet alkotván, vagyis íróilag beszélvén, mondhatni a legmaibb európai módon végezte a dolgát, úgy, ahogy Nyugaton-Keleten is nem egy, a Saint-Exupéryk fajtájából. Világosan tudta, és rezzenet nélkül vállalta, hogy ott alkot, ahol él; olyan országban, ahol az írás lángelméivel omló bástyán ágyúgolyó, vesztett csata után lándzsa végez. „Országban, nemzetben gondolkodni” – ezzel a kifejezéssel, ezzel is ő ajándékozta meg kortársait, még pályája elején. Leomlott bástyák, vesztett küzdelmek után egy nép talpraállítása, világszintre emelése volt a gondja. Az igény és műveltség e szintjének követe volt köztünk. Nem kisebb szorongásban, és megszorításban s nem kevesebb irányú ügyelésre szorítva, mint egykor Zrínyi vagy – Ady. Így szerepet, sőt alakot ő is Proteuszként váltott, mert tengermélységből merült föl ő is az ország alatti nemzetből, a „nemzet alatti emberek” világából, és méltatlan faggatók közt kellett neki is, hányszor, előresiklania a mélység üzenetével és jóslatával. Lesz, hisz máris van mélyreható – e mélyig leható – magyarázata annak, miként lett ez a fiatal, de már harmincévesen ötgyermekes szegény parasztgazda egyszerre egy igényes irodalmi s egy forradalmasító társadalmi mozgalom vezérjelöltje; miként pöckölte le magáról a romantika színházi parasztkellékeit csakúgy, mint egy eredendő parasztmegvetés szűnni nem tudó gúnyfröcsköléseit; miként állta meg a helyét ott is, ahol helyet, magasan bár, voltaképp csak affélét szántak neki, mint a faragott kulacsnak, és akkor is, amidőn már mint egy mesebeli népi király járta az országot, és milliók hívták úgy – a „Kossuth apánk” történelmi meghittségével –, hogy Péter bácsi. Mindez részéről kifejezési eszköz volt; sajátos, helyzet diktálta és szándék kívánta stíluskezelése annak a nagy írónak, aki legutolsó novellaremekeivel is elkápráztatta a szakmabelieket. Ezek gyászát tolmácsolom. Nemcsak a Magyar Írók Szövetsége nevében, amely ezzel, elnöke betegsége miatt, megbízott. Fölhatalmazást érzek arra, hogy annak a harcosan emberpárti világirodalomnak nevében is, amely útnak indította; munkára hívta. Sírunk, mert nem kapjuk tovább, amit eddig tőle oly bőven kaptunk, viszonzás nélkül. Most viszonozhatjuk. Azzal, hogy átvesszük a gondjait. Utolsó napjaiban egy rövid föleszmélésekor ezt mondta: „Kettőt féltek itt hagyni. Téged, Juliskám, meg ezt az árva kis Magyarországot.” Az előbbiek elgondolása közbenA harmincas évek elején Pesten szorítottunk először kezet, mégpedig – jelképnek is vehetjük – mi, más-más vidék egy zsellérrétegének származékai, a Magdolna utcai Vasas-otthonban. A szociáldemokraták valamiféle kongresszusán beszélt, a falusi, a szegényparaszti pártszervezetek föladatairól. Anyanyelv nemismerőnek kellett lenni, hogy hangja ne fusson be az idegekbe is: oly hitelesen abból a „mély”-ből jött, ahol a képzelet akkor a népet rögzítette; oly tisztán szállt abba a kormozatlan magasba, ahová mi még akkor is a jövőt helyeztük. Itt tűnt ki először. Tapsorkánt keltett; és gyanút, rögtön. Az utóbbit épp az előbbi miatt. Az önfeledten tapsolók a teremben ültek; a tenyérütögetés közben is kérdően egymásra tekintők az elnökségi emelvényen. Ismertem már írást tőle, jobbadán kéziratban. A folyosón, a szünetben léptem hozzá, még egy-két hozzám hasonló kezdő íróval. Be akartam mutatkozni s bemutatni társaimat, nem csupán nevünk, hanem „munkásságunk” megmondásával. Egy-két számot megért kis folyóiratokban jelentek meg ezek s a munkások közt alig olvasottabb Nyugat-ban. A helyes termetű, megnyerő arcú, velünk egykorúnak látszó férfi megakasztott az első szónál. – Te vagy hát az Illyés! Idő kellene ellenőriznem, azok voltak-e velem, akikre emlékezni vélek. Akár itt, akkor, akár másutt később vagy előbb, nyilván azok bemutatkozását is ezzel vágta el: te vagy hát a Darvas; a Remenyik; a Tamási; a József Attila; a Déry; a Kodolányi. Mindnyájunkat ismert, a nevünk mögöttiek révén. De ez az első látásra odanyújtott te nem az írónak szólt; nem az ifjú és öreg művészek közt oly könnyeden szállongó pertukkal rokonult. „A csoda Veres Péter esetében azonban mélyebben keresendő a műveltségnél. Hogy a maga műveltségének milyen kis részét szerezte iskolában: minden író tudja. Az író mindig autodidakta: amit neki kell tudnia, sehol sem tanítják. Ha jó író, nem is tudományt ír, hanem bölcsességet, amelyről épp Veres Péter mondja, hogy »kevés szóval is ki lehet mondani, olyan szavakkal, amelyek a tárgyi valósághoz kapcsolódnak«. Veres Péter ebben a könyvében bölcsességet mond, s nem a szociográfiát műveli. S én nem az eszközeit bámulom, hanem a nagy erkölcs a lenyűgöző benne. Az őstehetség ott kezdődik, ahol a nép fia a népből kiugrik, s az erkölcs lemarad róla. Veres Péter nem ezen az áron tűnt föl. Ő ott maradt a maga földmunkás világa közepén; lelkét az osztályára ható erők alatt formálta ki; szava elsősorban a hűségé. Ez a hűség az az igazi csoda olyan mélységekben, ahonnét az ösztön természetes mozdulata menekülni. Mi tette képessé Veres Pétert erre a hűségre? Azt hiszem, épp az, amit ebben a könyvében ábrázolt: az alföldi parasztmatéria. Kitűnő kifejezéssel ridegparasztoknak nevezi alföldi sorstársait. Ridegmarha az, amelyik nyáron a szabadban tanyáz, istálló nem védi, egyenként nem idomítják. Szabad tömegébe szélről cserdít bele az ostor, a pásztor őrzi, tereli, de neki nemigen kell tudomást vennie róla. Ilyen »rideg« tömegekben élt sivatagi égaljában a török idők alatt uraitól végleg elszakadt alföldi parasztság. Csendőr, vármegye, kasznárnép ott volt fölötte, de nem itathatta át a szolgaság, mert nem egyesével idomították. A mostoha környezetben cserzett, konok: »rideg« lesz maga is, nem szereti az érzelmességet, szerelmet, zenét. A legmostohább körülmények közt is inkább többet dolgozik átlagban, csakhogy mint munkás is maga uraként, magának dolgozhasson. Meg van győződve, hogy az ő népe ízlésben, bölcsességben, életanyagban különb azoknál, akik közé ő tehetségével fölkerülhetne. Ebben a faji elfogultságában megerősítette őt az osztályharc becsülettel kijárt marxi iskolája. Veres Péter az első magyar marxista. Úgy éreztem: ő az első elém vetődött ember, akiben magyarság és marxizmus nem véletlenül lityegnek egymás mellett, hanem szervesen összeforrva.” Ki az a fülével bőr alá érző diagnoszta, aki már a legelső könyv megkopogtatása után elénk tárja az eljövendő életmű sajátos csontrendszerét, égési törvényét? Németh László. A Falusi krónika megjelenésekor, 1941-ben, amikor a népieket a völkischek már személy szerint is halálos listába szedték, a diagnózis így folytatódik, a csontok és izmok ilyen teherbírásra tartatnak alkalmasnak: „Akárhány igaz megfigyelést raktak egymás mellé falukutatóink: az indulatban, amellyel figyeltek, ott ül az igazolás és rábizonyítás eleve eltökéltsége. Veres Péternél nyoma sincsen ennek. Ő nem fölfedez, nem megszán, nem protestál. Ő a maga természetes világát adja elő a parasztember megőrzött realizmusával. Képe, éppen, mert igaz: sok helyütt nyomasztó. De éppen, mert igaz: nem demagóg módra vigasztalan. A realizmus haszna épp az, hogy fogódzkodást, lélegzetet ad a másító akaratnak… Veres Péternek nagy ügye volt, hogy a gondolkozás absztrakt fogalmainak biztos gazdájukká legyen. Kajánabb, az elvonásba belebágyadt írók sokat mulattak azon: milyen ifjúi hittel és fürgeséggel tornáztatja ő a mi megunt nemzetközi szavainkat. Énnekem tetszett ez is; az ő nagy beleszabadulása az elvont gondolkozásba. Volt benne valami a Szókratész körüli görögökből, azok fedezték föl és sanyargatták ilyen szűz hittel a logika új találmányát. Az ő erős, bizakodó alakja körül kell Új-Magyarország három osztályának: értelmiségnek, parasztságnak és munkásságnak összeforrnia. Én legalább nem tudok senki mást, aki mind a három osztály szeretetét ennyire kivívta és megszolgálta volna. Vagy másfél éve kiáltottam oda a nyilasoknak: annak legalábbis Veres Péternek kell lennie, akit én vezérül elismerek. Akkor sokan pusmogtak ezért. Lassan azonban egyre többen fognak megérteni. Ember ő, aki a legszebb magyar karrierben sem veszítette el lába alól a földet s a gerincet testében.”
De – Saint Exupéry? És Malraux, Hemingway. És Auden, sőt Spender. Mindazok, akik föl-fölálltak az íróasztal mellől, elmentek a tetthelyre; választottak, azaz vállaltak – életük kockáztatásával, ha úgy fordult – egyéb területet is eszméik érvényesítésére: kifejtésére. Hozzányúltak a tollon kívül más-más kifejezési eszközhöz is. Szépirodalmi kötete Malraux-nak alig több, mint öt-hat. Emlékezetes (az emlékezetben megmaradó) közéleti tette ennél sokkal több, összehasonlíthatatlanul. Funkcionált mint miniszter (többet, mint Veres Péter), mint pártvezető (nem is egyben). Mindez egy árnyéksuhanással nem homályosította el a regényírót; azt, hogy elsősorban és végül mindent összefogva: művész. Évtizedek kellenek, míg Veres Péter alakját egy ilyen végső összefoglalás tisztázza; kitisztázza. Igen, csinált mást is (akár a lényegre riasztásul idézendő Saint-Exupéry); sőt volt más is. De aztán, őt méltatva, folyton másról folyt a szó.
Évtizedek? A tisztázás nem lesz könnyű. Egyelőre nem látom azt a kiadót, amely az ő életművének, minden írásának megjelentetését sürgősnek érezné. Az előszó írójának ontania kellene azt, hogy de; azonban; viszont. Most az derülne ki, hogy ennek a „szűk látókörű” gondolkodónak nagyon is széles a látóköre; hogy a marxizmus és – ne iszonyodjunk-e kimondani? – a magyar sorsszemlélet elsőként benne forrt egységgé; külön jég- és parázssistergés maradt a szabvány-marxistákban is, a hagyományos sorsfejtegetőkben is. Innen is, onnan is meglesz tehát az elfogultság, hogy Veres Péter művét az összefoglaló elemzés helyett csak szétbontsák; megvilágítás helyett meglényegtelenítsék, vaporizálják. Még a jóhiszeműség is igent fog bólintani arra, hogy „várjunk”. Vele, a legidőszerűbbel.
Jeszenyin, Lorca, Erdélyi, Tamási, Giono, Veres Péter: csaknem egy sorozási korosztály, Európa egymástól legmesszebb eső pontjain. Műköltőivel a kontinens parasztsága szinte kórusban szólal meg, újkori válsága előestéjén. Sokan ezt rögtön azzal magyarázták: hattyúdalát mondja: ez az első concert-ja lesz egyben az utolsó is. Csak segítségért kiáltott, a körén kívüliek felé. A népköltészet után csak hangot váltott; csak be akart társulni az ének- és véleménymondás teljes concertó-jába. Veres Péter pályafutása mutatja, milyen eredménnyel. Hogy milyen messze esik még a hatástól is a meghallgatás. Mert hiszen jó egypár nemzet is a parasztságával kiáltott a fennmaradásáért.
„Provincializmus”: – az volt persze a provincializmus, az alacsony szintű szemlélet, mely még az ő esetében is a monokliviselőket otthoniabbaknak nézte a szellem területén, mint a csizmaviselőket.
Illemtudó volt, mégpedig a nép illemtana szerint. Szerény volt, férfiasan szerény. Sose hallottam kérkedni. Viszont tárgyilagos is volt; a kétkeziek természetességével. Ez – és nem az önhittség – íratott le vele nyugodtan ilyesféléket, saját eszmeköréről szólva: verespéterizmus.
Megkapta az irodalomtól a glorifikálást nemcsak minden népfaj és társadalmi réteg, hanem már-már minden kivétel – testi és lelki elferdültség – női típusa; hisztérikák és nimfomániások nyertek ódát és igazolást: köztetszést a művészet világításában. Meg-megírta, hogy az ő ízlésének a falujabeli nők voltak s maradtak a szépségeszményei. Soha olyan gúnyzuhatag nem ömlött rá. Annál is több. Előszedhetjük a „köztetszés” írásos megnyilvánulásait. Nem, ezt a véleményét valóságos provokációnak vették.
A gúnyrajz-készítők ceruzája – az elsőktől a legutóbbiakig – arra járt, hogy makrapipával, rezes orral ábrázolják. Nemcsak az ő fejükben volt ez tartozéka a száját nyitni merő csizmásnak. Soha nem dohányzott. Nem ivott; hűségből voltaképp. A munkásmozgalomnak valaha szerves ága volt az antialkoholizmus.
Mosolyogva nyugodott bele, hogy a parasztság képviselőjének tartsák… Csak annak. Mert „megtestesülten!” Értelmiségi volt. Kenyérkeresete negyvenöt éves koráig a földmívelés, de csak úgy, mint másnak a tanárság, a gyógyászat, a hivatali íróasztal. Első írásaiban fölülemelkedett a parasztság érdekkörén; a földművesek múltját-jövőjét nem földmíves szempontból nézte. Még csak nem is egy ország szempontjából: az emberiség szempontjából. Eszményi értelmiségi volt: helyzet-, felelősség- és feladatismerő. Akadt lenézője azért, mert foglalkozásra s életformára paraszt volt. Igazi gyűlölői, okára tán csak freudi álmukban eszmélve, az értelmiségit nem bírták benne. Azt a képet, amelyhez hasonlót az ő tükrük nem mutatott. Beleártotta mindenbe magát! Mindenbe, ami mindenkire tartozott. A megtestesült, a született értelmiségi volt. A „népből kinőtt”, természetesen. De hát ki nem népből nőtt ki legtöbbünk Európa-szerte, ha nem az első, hát a harmadik, negyedik fokon? Ez a „nép”: a hű emlékezet dolga. Utolsóban a Bölcs és balgatag őseink olvastán a történészek egy csoportja végzett fejcsóválást: exegétának is fölcsap. Első krónikáinkat, a magyar gestákat merte magyarázni, azok íróit jellemezni. Noha egy már azok közül eltessékelte asztalától a csacsogó parasztokat. Én a tudomány számára is nyereségnek éreztem: a nyelvészet, az archeológia, az oklevéltárak tudósai után átengedi a honalakítás történelmi adatait agya szűrőjén a törzsi élet tán utolsó gyakorlati utódja. Egyet csak: balgatag őseink azért nem mentek tovább nyugatra, noha benyargalták, mert sztyeppi csordáiknak, méneseiknek jobb legelőt az itteninél arra sehol nem lelhettek.
És a többi „specifikum”, ami már nemcsak a mienk. A nemzeti kérdés meg a parasztkérdés egyre gyakoribb föllángolásai glóbuszszerte; s ezeknek még külön – mindmáig egyedileg föl nem tárt – tünetei a mi figyelmi körünkben. A torzulásoknak egyelőre tán csak írói, gondos-pontos érinthető maradványai abból a korból, melyet személyi kultusznak azért nem nevezhet az ilyen toll, mert a kultusz alulról fölfelé önként irányuló tisztelet, nem pedig annak felülről lefelé történő kicsikarása.
A halott védtelen. A tartózkodó Babitsot, mihelyt kihűlt, fűzfapoéták tegezték le. Ilyesmire különösen a nyitott koporsó csábít. Csábít furamód még arra is, hogy a letegezettnek leckét adjunk. Ízlésvétség a hunytszeműre ráolvasnunk, tévedését kidomborítva, magunk álláspontját. A tetem ugyanis nem válaszolhat. Ujj-emeléssel szót kérvén, nem mondhatja el így szemtől szembe mindazt, amivel művében eleve megfelelt, s örökre felel a kifogásokra. Bár vannak művek, melyeket csak művekkel lehet kifogásolni. Stílustudó ember a sírnál csak dicsér. Nem azért, mert halottakról jót vagy semmit. Mert koporsójában még mindenki – elesett harcos.
Életmű vitatársa életmű.
Kezdetben még a „helyén” volt. Mint segédcsapat a Kadarcs-partról. Ahogy műve is, hatása is teljesedni, terjeszkedni kezdett, oly mértékben lett „szűk látókörű”; eredeti helyett legjobb esetben „egyéni szempontú”. Udvariasan: „egyedi eset”. A szellemi élet egymástól messze eső fórumai bólintottak össze abban, hogy értékei legfeljebb „különös”-ek, ő maga „különösség”. A nemcsak csípésre, de mérgező szúrásra is feje körül zümmögtetett sok „provinciális” ezen a két szárnyon kerülgette: fuzsitos, földhözragadt.
Minden közérvényű tétel s igazság az esetenkénti alkalmazásával vizsgázik. Nincs hely és nincs perc, amely nem egyedi. Nyelvünk Európában: különösség; népünk: különösen zord sorsra jutott az első világháború, a 19-ben levert szabadságharc után. Arisztokráciánk és polgárságunk összetétele s ennek folytán magatartása a nép iránt még a kontinens e részét nézve is: specifikum. Vannak problémák, melyek, valóban úgy mondhatni, e földhöz vannak ragadva. Bajoknak oly mélyen talajunkban s múltunkba gyökerezett csomói, melyekhez – tagadhatatlan – össze kell szűkítenünk a szemhéjat, összpontosítani kell a figyelmet. Ez ugyanis a módja, hogy irántuk méltó közfigyelmet is keltsünk: tárgyilagos képet nyújtsunk. Évszázadra – ha nem évszázadokra – megy vissza például nemzeti létünknek a külföldön a belföldnél jobban számon tartott két szívszorító specifikuma: Veres Péternek is állandó áloműzője: a születések legalacsonyabb, az öngyilkosságok legmagasabb száma. (Nem Magyarországon: a magyar nyelvterületen: a világon aránylag a legtöbb ember Szabadkán öli meg magát, a magyarok közül.) Hallgatni erről azzal a lapítással, hátha a szocializmusra vetek árnyat, éppenséggel a szocializmus megrágalmazása, hisz mivel rendezkedik az be? A múlt mérgező maradványainak a megszüntetésével. Hány szellemiségi ember olvasta ki az 1970-es népszámlálásból, hogy a magyarság már egyáltalában nem szaporodik, hanem fogy? Ő. Emelt szót is róla. Látom a háta mögött a fölény összeintő fejmozdulatait: kezdi az öreg. Nem akarok keményen fogalmazni. Félnünk kell: egyszer ő lesz az alibi, hogy a magyar szellemi élet magyar is volt.
Fogadjuk el, hogy korunkban a szellemi életnek – a műveltségi rétegnek – az országok felszintjén a helye. Ám állandó hullámmozgásban azzal. Baj már az is, ha ez a fényt játszó felület jéglappá merevül. Ez még csak az alsó rétegnek baj. Amíg a vízzel csak ilyen mód is érintkezik, a jég megbírja a terhet, hajladozással bár. Üresség a jég és a víz között, ez a veszély. Ilyentől óvtunk állatot, embert, még a legsebesebb korcsolyákat is.
Gazdaként járta az országot. Minden rosszul kapált krumpliföld fejcsóválásra bírta. Egy határnyi lekaszálatlan fű levelezőlap-írásra.
S ezenközben semmi paraszti elfogultság nem volt benne. Benjamint, Nagy Lászlót, Zelket, Csoórit, a Palotai lánytestvéreket egyforma apai szeretettel emlegette. A kritikus-ellenfeleire oldalvást nézett, de csontig látva. Bámulatos emlékezőtehetsége lévén, statisztikai számbavétellel tudta kimutatni, hogy nem ő ad a származására, hanem azok: megdicsértjeiket legtöbbük tolla egy a tíz arányban a maguk szőrűek, a hasonló ízlésűek közül szemeli ki, el Amerikáig. Ezért nem neheztelt, sőt dicsérte, mint példát az összetartozásra. Hogy egy-egy irodalmi közlönyünk számonként ráköpött valamire, ami neki szent volt: nem ingerelte; tényként könyvelte el, a kéménybe, nem a szívébe; aggasztónak persze, de már ezt is az ország jövőjét tekintve. Puritánságából következett takarékossága, az országra szóló takarékoskodhatnékja. Valóban „értetlenül” nézte úgynevezett urbanizáltságunknak (a proletár fennhatóság alatt tán még szaporábban készült) azokat az ernyőit, melyekhez nem társult kas. Mert kinek a terheként állnak s működnek ezek a túl drága, az együttes fejlődéshez képest ugyancsak előreszalajtott intézmények? „Maguknak virágoznak, nem nekünk.” Firhangot brüsszeli csipkéset akarunk, amikor pólyára és pelenkára sem futja. Azaz: úgy viselkedünk, mintha már följutottunk volna egy magasabb szintre, holott csak lehetőségünk van rá, s ez épp az elmaradottságunkat közli a jó szemmel. Kultúrkunyhókat kellene eszkábálnunk, s nyugatiságunk fitogtatására díszpalotákat, díszszervezeteket létesítenünk, annál nagyobbat, minél nagyobb a – kisebbrendűségi érzésünk. Ez pedig először is a helytelen összemérésnek, majd az ebből származó, nem helyénvaló állásfoglalásnak a jele. Magam is azok közé tartozom, akik egy-egy díszterem pezsgős poharai előtt azt számolják, az egész semmire-se-jó díszgyülekezet könnyen vidámuló népei közt, hogy hány pohár sört vesz ez el munkapadon és dűlő-szélen ebédezők tányérja mellől – de ami végletet Péter elméjének asszociatív ereje összeszikráztatott, verdesni kezdett attól a vakító fénytől az én pillám is. Lakást, lakást, lakást: házasulandóknak, családoknak jó lakást. És az egyesnek is családra elég jövedelmet! Itt kezdődik a kultúra! Módot arra, hogy férfi lehessek: eltarthassam a feleségem! Rendet arra, hogy az állam jövendő fönntartói ne épp a legtöbbérő – mert hisz legodaadóbb – asszonyaink zsírján és verejtékén: második-harmadik műszakának áldozatadásán nevelődjenek, hanem a közösség gondoskodásán. Takarékoskodni hát, takarékoskodni és mindent odamenteni, ahol a mentést már az elsősegélynyújtás erkölcse diktálja. Sürgeti! Nem ismertem még egy írót, aki annyi könyvet fogyasztott, mint ő: szinte naponta egyet. De volt, amit a könyv elé helyezett, még a „műveltség” elé is. Tudta a sorrendet. Abban, hogy Nép és Könyv találkozik, az elsőbbség mégiscsak az, hogy Nép legyen; nívós: jó és becsületes. Ha megállapodva, hogy mikor indulunk el, ő a Látó-hegy, én a József-hegy alól, a fele úton való találkozás után legtöbbször ilyenről folyt köztünk a szó. Nem voltunk egyedül a gondban.
Az eszményi, a vér szerinti, a született író volt. Imádott írni. De nem kevésbé olvasni. Szeretett tanítani. De éppúgy tanulni. Ha kérdezték, ontotta magából, amit tudott. De ha más cselekedte ezt, figyelt: szinte a pórusaival is itta magába a tudnivalót. Nemcsak a közönségnek írt. Íróasztalán állandóan állt, mint egy kis asztag, egy köteg postai levelezőlap. Ha könyv, folyóirat vagy hírlap olvasása közben csak egy mondatnyi megjegyzése volt, írta le s küldte el nyomban írótársainak, közéleti embereknek, szervezeteknek. Nyilván külön az ujja is kedvét lelte a betűrovásban (mindent kézzel, tintával írt, egyenes adásban). A grafomán csak arra sértő, akinek nincs olvasásra méltó közlendője; akinek csépje üres szalmát ver. Az övének minden csapására pergett a mag, dőlt elénk az élet. Haldoklásában ez tartotta benne az életet, ez az akarat, hogy leírhassa, mint folyik a küzdelem a halállal. Erőfeszítés nélkül írt: amit papírra vetett, rég készen volt a fejében. Nyilván aratás közben is fogalmazott, megtörténhetett, hogy saját tudta nélkül, látszólag a kasza suhanását figyelte. Korán megtapasztalta, hogy az ihlet szereti, ha magára hagyva munkálkodhat. A betűvetés e mestere negyvenöt éves korában lehetett volna pusztán csak író. De tizenöt évig még azután is mellékfoglalkozásként forgatta a tollat. A pályát, melyre mások húszévesen lépnek, voltaképpen hatvanéves korában kezdte meg. Mindnyájan azt érezzük: túl hamar kellett abbahagynia. Vannak írók, akiknek műve a teljesség nélkül is kerek. Keretei az ő életművének is világosak, lezártak. De mi mindent várt még oda a szemünk. Tintoretto, Tizian – a festők általában aggkorukban kezelik legmelegebben az ecsetet. Az érzelmek iskoláinak első osztályait én faluhelyen jártam, vaksin, a rossz irodalomtól félrevezetve. Hogy milyen volt akkor a paraszt fiatalság igazi nemi élete, azt ő írta meg abban a novellában, amelynek valóban nem is ismerem párját a világirodalomban sem. És a „Pátriarka”!
A népiek közül fölcsapott vitában az urbánusok leghathatósabb szövetségese – hadianyagszállítója – kezdettől fogva mindmáig hatással: Zadravetz páter. Ovidiustól Baudelaire-ig, Dehmelig, költők hosszú sora, Gilgamestől Rousseau-ig, Quesnay-ig, Mirabeau-ig társadalomvizsgálók nagy tábora mondott zokszót a városok működésére, illetve adott tanácsot a provincia és az urbs viszonyának megjavítására. És Dickens, Balzac, Jaurès, sőt Marx! Mindezt egy tőmondattal – mindössze két szóval – elhallgattatta nálunk az a kávébarna ferencrendi csuha, még 1919-ben, Szegeden. Ott hangzott el először: bűnös város. Nyilván nem a Kosztolányi-fordította szép, már csak tiszta zengése folytán is immunis verssor nyomán: A városok csak a bűnt sokszorozzák. Ennek a két szónak lett messze hordó szócsöve Horthy, a pesti bevonuláskor, még lóháton. A csatárlánc is, a nehéz tüzérség is ezzel a fertőzött hadianyaggal lőtte a vidékről gyülekezőknek azt a sereglését is, melynek Veres Péter volt a toborzó Kapisztránja. Aki a várost – az országlási rémuralom politikai és gazdasági központját – bírálja, az Horthyval nyomtat egy szérűn. (Noha közben e központ ikerhatalmassága Horthy osztálya volt.) Aki népet, sőt magyart hangoztat, annak nyelve alatt völkisch lapul. Noha ez a népi gyülekvés épp a völkischt jelölte meg fő ellenségül. Ki tudja vajon valaha ásni az irodalomtörténet e dumdum golyóknak s lövedékeknek mindazt a válfaját, amely a kehely és a bocskor ez újkori hadát ilyenfajta ingoványba szorítással akarta meghátráltatni? Elsősorban természetesen a lehetséges vezérre tüzelve. (Lőve figuráját akkor is, amidőn a hatalom őt magát csendőrőrsre, börtönbe, büntető századba hurcolta.) E szellemtörténeti kiásásnak még kezdő ásónyomai sincsenek. Hogy milyen volt s meddig terjesztette ki érdekkörét az ikerhatalom másik osztálya: a szipoly feudalizmussal nálunk szinte sziámian egybeforrt szipoly kapitalizmus.
Északról közeledtünk Balmazújváros felé, mozdonynagy, hivatali gépkocsin. Talán Hajdúhadháza lehetett, ahol megálltunk, venni valamit az unokáknak. Savanyú cukrot vásárolt; nyolc forintért. Azt – s belőle annyit! –, ami valaha őt is boldoggá tette. A tiszta szobában a gémberedettséget kinyújtózkodni hátra dőltem a széken; a szék érintett lába azon nyomban belesüllyedt jó ujjnyira a pádimentumba. Tapasztott – s az ismert módon gyúrt – sárgaföld volt s ráadásul nedves. Ahogy a falak. Mikor megint négyszemközt voltunk, az istállóban, szidni kezdtem. Azt igazán lepadlóztathatnád nekik! A gyerekeknek is többet vehettél volna! Mosolygott. Okot tudóan. Nem volt zsugori. Ösztönében maradt, mi a fölösleges. Mi a túl korai. Az soktól megmentette. Tartotta hát hozzá magát. Őrizte, nem a ridegségét: a rideg voltát. Azt a pásztori értelműt. A kertben rengeteg alma termett s hullt a szélrázástól a földre, valóságos szőnyegnek. Amit már a szomszédok is röstelltek elfogadni, Juliska kosárba szedte, kiült vele a Fény utcai piacra, ha már volt kocsi is, ami oda vigye: az a mozdonynagy autó. Ötpercnyi út volt onnan az a kis parány eszpresszó, ahol még N. L.-né a forró feketét árulta. Az ülő vendégek asztalához Márta, Boriska, Flóra s a három nagyobb N.-kislány is szorgoskodta, egymást váltva, a csészéket. Most vissza-visszagondolva: nem is voltunk oly messze álmaink Árkádiájától.
Még egy anekdota. A Badacsonnyal vetekedő, gyönyörű kilátású hegy felső felén megmaradt egy tagban egy nyolcholdas szőlőbirtok: meg rajta az impozáns-kényelmetlen és ízléstelen (a mondhatni csak látni – s irigyelni valónak épült) kastély. Gazdájának – az egykori híres jogásznak és államtitkárnak üldözött-mentő érdemei voltak. Fenyegető lett a hitlerizmus, a Biró-bankház síbolni kezdte a vagyonát. Nagy része már kint volt, amikor a maradékot lefoglalták, a bankárt letartóztatták. Az ítélet az első fokon két év, hárommillió pengő elkobzása. A másodfokon háromezer pengő és két hónap, fölfüggesztéssel. Védőt cseréltek. Ezúttal az említett jogász és volt államtitkár érvelt. Rögtön rákezdte megteremteni, a kis parasztparcellák összevásárlásával a fenti mintaszőlészetet, majd rakatta rá azt a hegyes tetős norvég lovagvárat. Évek óta, ha bor kellett, ide jártam föl, ennek a pincéjébe; a vincellérhez. Csak vele találkozgattam. A birtokosok a háború kisöpörte kastély egyik szobájában rendezkedtek be, a fürdőidényre csak. Azon a nyári vasárnap délelőtt is a néptelen hegynek ilyen céllal indultunk neki, én, és jobbomon-balomon egy-egy csatos üveg. Épp csak kiérhettem a felső kapun, lentről jövet beállított Péter. Várt egy ideig, aztán utánam, azaz elébem indult, fölkalauzoltatta magát az akkor óvodás Ikával odáig, ahol már csak szőlő meg szőlő. Meleg volt, levegő, fű, föld egyaránt. Péter levetette a csizmáját, letekerte a kapcát, visszaküldte a kislánnyal a házba. Mezétláb, a bokánál megkötött posztónadrágban folytatta útját a vágók közti ösvényen. Jöttem ki a vincellérrel meg az üvegekkel a pincéből, s a gyümölcsösben váratlanul egy szembeúton a ház gazdáját pillantottam meg; társaság kísérte, vegyest nők s férfiak. Kisded társaság, de a férfiakon háború előtti panama kalap, a nők fölött háború előtti napernyő, s ez számukon túl nyomóssá tette látványukat. Szót még nem váltottam a volt államtitkárral, de föltehettem, hogy szemének én se vagyok idegen. Ide telepedésükkor letisztelgett Flóra édesapjánál, a tekintélyes ügyvéd a tekintélyes bírónál. Elkerülhetetlen volt, hogy a napernyők és a csatos üvegek össze ne találkozzanak. S elkerülhetetlen az is, hogy a díszsövényeik közé szorult ci-devant-ok ne sans reproche udvariasságban részesüljenek egy olyan részéről, akit ők az elkövetkezettek közé sorolnak. Péter most tűnt föl, jó messze, belül mégis az exkluzivitás második sövényén is. Megállt, vastag parasztkabátja is csak úgy panyókán, de a fekete kalap persze most is a fejében. Intett, hogy csak végezzek, s leült a pázsitra. – Ki az az ember?! – fordult az egyik napernyő a vincellérhez. Az rám nézett. Akkor már írtam színdarabot, magától jött a replika: – A hadügyminiszter.
Édenkerti emberpár Juliskával. A boldogság kertje, mely mindig bezáródásával teljesül; amikor megsemmisül. Embernek boldog volt. Egy a „Boldog Ember”-ek közül.
„Kivagyiság”. Egy marék ilyen szót is hozott az iszákjában nyelvünk kincstárának.
Szépirodalmi műveinek anyaga: szegényparasztságunk élete, az nem válik dicsőségünkre; annál dicsőségesebb, amit ő formált belőle.
Megtörtént, hogy ha valami irodalmi vagy történelmi adatot a lexikonban nem leltem (mert még nem került bele, vagy már kihullott belőle) – végül neki telefonáltam. Ha nem rögtön, két nap múlva kaptam választ.
Reggel halt meg. Szürkületkor Juliskánál, Ellával, Flórával, Lászlóval. Ilyen szívbőljövően nem láttam még asszonyt megsiratni a férjét. Az urát. Miről beszélgettek utoljára? Össze akarta számolni, hogy a gyerekeknél, az unokáknál, mennyi a családban a tehén. Nem ért végére, újra s újra elvesztette az eszméletét.
Minden magyar író közt ő volt legjobban au courant.
Van gyász, mely magában hozza vigaszát. Csapás, hogy nincs. De ajándék, hogy volt; s hogy milyen nagy ajándék: először most tudatosul.
Nem sok vezérjelölt volt Magyarországon, aki mellé olyan kapitányok jelentkeztek volna, önkéntesen, mint őhozzá. Nem lett vezér; pedig már programot is adott. Eszméim mélyvízrétege, a szindikalista örökség fölhullámzott erre; maga a vezér szó megberzengtetett, s elég ingerült mondatokra ragadtatta a tollam. Barátságunkon ez semmit sem rontott, még csak levélváltásunkat sem ritkította. A vezérjelölt jó vezér lett volna. Besorozta a lázadót is. Az az emlékem, hogy hűséggel voltam iránta ár-apály idején egyaránt, s leszek is most már a végső számkivetés, a halál Rodostójában is. Megpecsételésül ennek, hadd fejezzem be az ő soraival, az utolsókkal, melyeket hozzám intézett, a Kortárs márciusi számának – a Tiszták-nak elolvasása után, kivételesen nem levelezőlapon, hanem borítékos levélben:
Bpest, 1970. márc. 9. „Kedves Gyula!
„Csak a kézszorításomat. Minden szavadat, minden gondolatodat értem. A dramaturgiai problémák nem érdekelnek. Nem tehetek róla, nem tudok »játékban«. Pedig tudom: a görögök és Shakespeare a játék által élnek ma és mindörökké. Inkább az a kérdés zaklat, hogy micsoda ez a »szent őrület«. Van-e, lehet-e enélkül történelem? »Micsoda az ember?« Johannát se tudom tisztán látni, a saját falum okos-bolond hívőit sem. Ideszólva: Perellát értem, Corbát nem! A »pszichológusok« elmehetnek a tudományukkal! Amit ők tudnak, azt mindenki tudja. De: »Lenni vagy nem lenni« – az itt a kérdés.” SzellemmúzeumVeres Péter két hete kézhez kapott Válogatott művei-nek minden darabját régtől jól ismertem. Kerestem hát, használatlanságtól tétova lábbal, a helyet a polcon, ahova a tenyérbetöltő, vaskos, 1620 lapos kötetet beerőszakolhatom. Álltomban mégis belenyitottam, inkább csak a szép nyomás, a vékony-finom papiros csábítására. A Suli Kis Varga történetének végére esett a szemem. Ahol a szántást ellenőrző brigádvezető rajtakapja a sündöri kis rongyembert: csalt, nyolc col helyett csak hatra járatta az ekéjét. Ezt a novellát – helyesebben hosszú jellemrajzot – annak idején fölpezsdülés nélkül itta magába az agyam. Most ez a néhány befejező sor egyszeriben kitágította szinte a szeszek erejével a képzelet agyereit, és odavarázsolt a ködös decemberi határnak föld- és parasztszagába. Visszalapoztam a novella elejére, leültem. Félhónapos jó bódulat után most merültem föl a könyvből. Egy nagy írót fedeztem föl újra. Még nekem is kétszeri, háromszori olvasás kellett, hogy Veres Pétert igazánból fölfedezzem. A részletben van az élet és az igazság – Stendhalnak ezt az írói vezérelvét követve hatolt be Illés Endre a maga, bonyolult zárakat is oly frissen nyitó mondataival – A pármai kolostor szerzőjének műhelyébe. Ez volt már Balzac vezérelve is. Ezzel a vezérelvvel tört ki az egész újkori realizmus a romantika liánerdejéből. Kortársi irodalmunkban nincs még egy olyan hiteles részletező, mint Veres Péter. Minden adatért személyével felel. Hozzá mérten még Móricz Zsigmond is romantikus; mindenki az, aki románt csinál: regényt húz rá a tényekre. Veres Péter a tények puszta fölsorakoztatásával alkotja meg sajátos művét. Miképp? Ahogy mondtam: személyes hitelével áll ott minden ábrázolása mögött. És persze eredendően sajátos, hatalmas erejű művészi képességével. Ez a keresetlen művészet sokáig megtévesztette a világot; csak egyszerűnek látszott. Harmadszor viszem vissza szememet a kötet egyik mesterteljesítményére, a Pásztorélet, pásztorsors-ra. Látszatra puszta etnográfiai adatfölvétel is lehetne. Igaz, olyan adatfölvétel, amilyet a világ egyetlen szakgyűjteményében sem találhatunk: a tudós adatfölvevő és az egy egész élet tapasztalatával szóló adatközlő: egy személy. Történet nincs benne; úgy értve, hogy napi történetek valamiféle láncra fűzése. Egy népréteg száz évekre visszamenő történeteinek kockáiból áll össze egy sajátos építésű emlékmű. Csupa adat; csupa – „részlet”. A tömérdek kifejtett terméskövet igen sokáig nem valamiféle román habarcsa tartja össze, hanem az íróinál egy közvetlenebb szenvedély, olyan művészé, aki nevelni akar. De ez ellen nekünk itt nincs kifogásunk. Európa – főleg a 18. században – rengeteg ilyen oktató szándékú szépírót ismert. Kár, hogy a Swiftek és Diderot-k csak a tintatartókat örökítették ránk s nem a tintát. Ha Veres Péter (mint különben annyi másról) kellő időben értesül mindarról, ami ma a – szinte már túl aprólékosan részletező – nouveau roman fogalmába gyűlik össze, nem engedi, hogy holmi kisebbségi érzés a félszázad előtti szabályos regény írására ösztökélje; nyugodtan halad a maga útján. Azon az új úton, amelyre egy újonnan jelentkező társadalmi osztály irányította, és amelyen az minden letéréstől szerencsésen megóvta. Ritka nagy kincs van a birtokunkban az ő tehetsége jóvoltából. Ahogy én ismerem, a Baltikum-Adriatikum hatalmas sávjában ilyen értékűvel, ilyen gazdaggal csak mi dicsekedhetünk. Valóságos leltárunk, telezsúfolt szellem-múzeumi padlásunk-pincénk van arról, hogy élt itt a kelet-európai agrárproletariátus szörnyű sorsának utolsó évtizedeiben. Képzeljük el, milyen hiány nem volna hiány, ha Veres Péter nem az újvárosi Gyepsoron, hanem Angyalföldön, nem az agrárproletariátus írójának születik és tudatosodik. Ha ott szedi élményévé a stendhali részleteket; ha azon a szín- és tetthelyen alakítja ki a stílusát, a nyelvezetét. S éri el ilyen hamar a környezet látható együttműködésével a kifejezés, az érzékeltetés egyszerűségének azt a fokát, amelyet mindenki tanítványként bámulhat benne. Nincs egy sora, amely nem árasztaná a megélés hitelét. Az az érdemfosztó gondolatunk támad: ez az író csak kottáz; amit elmond, az előkerülne bármelyik hajdúsági kisparaszt iszákjából. Azok hiszik ezt, akik szerint egy mikrofonnal Tamási-, Tersánszky- és Németh László-szövegeket lehetne gyűjteni Farkaslakán, Nagybányán, a Mezőföldön. Veres Péter a hajdúsági nyelven is nemzetközi érvényű művészi teremtést végez. Igen, mondatonként olyat érzek, hogy ez az író csak azt veti papírra (már-már azt hiszem, hogy csak azt tudja papírra vetni), ami vele megtörtént. Nem, bármit odabűvöl; a mondatok tájnyelvi libegése is a varázslat eszköze. (Odavetve is mesteri vonalakkal érzékelteti egy holtszegény napszámos nikotinszomját; hogyan próbálja meg sötét hajnalban meggyújtani pipájában az estéről való dohányt, s mivel már gyújtanivaló nincs, hogyan gyömöszöl a szutykos maradékból egy kis bagót. Nos, Veres Péter soha nem dohányzott, tán egy ismerkedő szippantás erejéig sem. Élete vége felé viszont királyok és hajdan volt vezérek elméjét tette a magáéba, s működtette a maga művészetének mindent megélni tudó erejével.) Művészet, művészet, művészet, szántszándékkal ismétlem. Szárig sáros csizmában, í-zve, hangzókat kettősen ejtve, szinte nomádkorian diftongizálva is lehet valaki árnyalatos, modern művész, higgyük el végre – győződjünk meg róla – legalább most, legalább mi. A nyelvészeti szakfolyóiratok már bele-belekaptak, hogy magtárba gyűjtsék irodalmi terméséből az eredendően népi kifejezéseket. Szótárt lehetne szerkeszteni az általa megmentett tájszavakból és fordulatokból. Ezeknél is figyelemre méltóbbnak érzem azokat a szavakat, melyeket nemcsak egy táj érthet. Az író kivezet bennünket az ősz végi gulyaálláshoz, ahol a pásztorok hétszámra a szabadban állják azt a szemergő esőt, amelyben kalap és lábbeli átázik, de szűr és bunda megtőgyel. Óvnám a nyelvészeket, hogy ezt az oly érzékletesen láttató szót – és rengeteg társát – sietve tájszónak minősítsék. Ez az író nemcsak használja közösségének szavait, hanem teremti is; nemcsak átvesz, hanem ad is. Nyelvezetében is együtt lélegzik sorstársaival. Nincs nem-közösségi művész; valami együttesnek mindnyájan tagjai vagyunk, még elefántcsonttornyot lakva is. A nyelv szerint, melyen ír, a táj és embertípus szerint, melyet leír, Veres Péter közösségének helyét kilométerre négyszögelni lehetne a földön. Ennyi volna csak, ez a csepp, az ő közössége? Nem. Alig van még egy magyar író, aki annyira együtt lélegzett a világgal és a korral, melyben élt; aki oly tág közösséget akart védeni és szolgálni. Rengeteg időt s erőt pazarolt olyan teendőkre, melyeket mások is elláthattak volna. Szépírónak jóformán ezek lemúltával gyürkőzött neki. Így is csúcsra érve hagyott el bennünket. A Patriarka az utolsó műve? Vagy csak utoljára ezzel volt műve olyan tüdőtisztító, szemfrissítő hatással rám? A Barbárok-ról szóló tanulmányát Kosztolányi azzal fejezi be, hogy akként szeretné a jobb kezével az értők elé emelni Móricznak ezt az alkotását, ahogy társai elé az asztalos egy remekbe sikerült ládikát. Ilyen bemutatásra méltó ez a Patriarka is.
*
Ui. Mosolyogni lehetne rajta, ha nem illetődnénk meg attól, írásainak azoktól a passzusaitól, ahol Péter már nem is a maga szemével lát, hanem ösztönösen a nagy családjáéval, a népéével; ahol nem is ő beszél, hanem ez a szűkebb közösség, amely fölnevelte. Leírja – nem elfogultan – a méltóságos földbirtokos cingár kis madárka feleségét. „Hogy az arca milyen: szép-e, csúnya-e…, azt nem lehet tudni, mert mindig ki van festve arca és a csepp szája, ha az emberek elé megy.” |