Életmű fiókban^*

Háromkötetes, több mint ezeroldalas regény olvasását fejeztem be; évekig olvastam, olyan mértékben, ahogy egy-egy fejezete elkészült. A művet nemcsak terjedelménél fogva tartottam rendkívülinek. Nagyobb irodalmi igénnyel írt regény régóta nem volt kezemben. Izgatottan követtem fejlődését, akár egy gyermekét, aki szemem előtt nő fel. A mű egy kitűnő író érett férfikorának alkotása; egy modern, tudatos művész életének talán fő műve. Vártam a pillanatot, hogy – mihelyt arra kerül a sor, hogy a világnak bemutassák – én mutathassam be, ezt a jogot fenntartottam magamnak. A pillanat elérkezett. Örömmel vállalom az ismertetést, annál is inkább, mert az ismertetés valóban ismertetés: a mű nem jelent meg, és alig van remény, hogy rövidesen megjelenjék. Túlságosan jól sikerült ahhoz, hogy nyomdába kerülhessen. Az írónak túlságosan sikerült célját elérnie: azt, hogy hű lesz mesterségéhez, azt, hogy meg nem alkuvóan bátrat, azaz igazán irodalmit alkot. Csaknem négy évet töltött elvonultan e munkával; az utóbbi esztendőben ezért találkoztunk nevével ritkábban, mint azelőtt. Déry Tibor ez az író.

Holott a regény egyik legidőszerűbb kérdésünkről szól: magva társadalmi. Egy Parcen-Nagy nevű gazdag polgári származású fiatalember elidegenedik osztályától, egy véletlen kapcsán szinte testi súrlódásba kerül a proletársággal. Ahogy ezt az osztályt közelről megismeri, olyan mértékben távolodik el már nemcsak saját osztályától, hanem családjától is. Nem azért, mert az utóbbi réteg csábítóbb, vagy akár csak rokonszenvesebb is, mint az előbbi. Elsősorban azért, mert az adódó összehasonlítások alkalmán a kiváltságosak osztálya veszít mind többet csábító erejéből, a kiváltságokhoz való jogából. Azt az osztály leplezi le, amelynek jólétét köszönheti. Nem azáltal, hogy a proletárság jobb és különb a polgárságnál (ahogy eddig a szocialista irodalomban láttuk), hanem azáltal, hogy talán még annál is esendőbb. A képen a ráncokat és gyűrődéseket nem fény emeli ki, hanem a rájuk eső, bennük meglapuló sötétség. A proletárság csak annyival különb a burzsoáziánál, hogy neki igaza van, s ezek révén hősei vannak. Ellenfelének csak szempontjai. Déry szerint mindenekelőtt hasznossági és illendőségi szempontjai vannak, s így ezek haszonélvezői, mániákusai – és áldozatai, saját soraiban is.

A könyv megjelenésében nem e problémák felvetése miatt kételkedem. A problémák ábrázolása, még a proletárság földalatti harcaié is, irodalmi. A legmagasabb igény szerint irodalmi; a kiadásnak, azt hiszem, ez az igazi akadálya. A regény nemcsak a legidőszerűbb társadalmi és lélektani kérdésekről nyújt hatalmas kompozíciót; tükre egyúttal egy sereg stílusproblémának is, a regényírás új útjainak. E rövid cikk keretében nem foglalhatom össze mindazt az újdonságot, amit a regény ebből a szempontból jelent. Hangra nézve a regény Proust és Joyce megelevenítési módja közt áll; olyan ember írta, aki az előbbiek munkásságán úgy okult, hogy azt utánzás nélkül hasznosította. Egy-két részlete – egy-két önmagában is megálló remek portré – a múlt év folyamán megjelent a Nyugat-ban. Olvassák el ezeket; ízelítőül addig, míg egyszer mégis elolvashatják az egészet.

Mert a regény előbb-utóbb természetesen mégis megjelenik. Megjelenését ma egyedül az gátolja, hogy az a réteg, amely a mű irodalmi értékeiben el tudna mélyedni, visszahőköl az épp ellene irányított kemény vádtól és gúnytól, az a réteg pedig, a proletárság, amely a mű emberi állásfoglalását magáévá tehetné, az irodalmi és lélektani merészségektől hőköl vissza.

Ezt a kettős kihívást nem először követi el Déry Tibor, jellemző ez egy kicsit egész irodalmi pályafutására. Különös ösztönnel tudta megválasztani mindig könyvei megírásának pillanatát. A szocialista regényírás divatja idején konok kitartással majdnem absztrakt prózát írt, hogy stílusát ezzel a modern festői szóval jellemezzem. „Mozgalmi regénye” a német munkásságról (magyar nyelven tán az első, amely e nemben irodalmi) a német szocializmus bukásának másnapján készült el. E mostani regénye öt év előtt, amikor a polgárságnak is komoly problémája volt a társadalmi igazság, jelentős visszhangra talált volna. Mindezért becsülnünk kell az írót. Ezt nevezzük megnemalkuvásnak.

De már nem is irodalmi figyelőt írok, s már nem is Déry Tiborról, akinek írói jelentőségét igazán így csak baráti környezetének tagjai ismerik. A probléma tovább tágul, az írott irodalom területére, amelyet hovatovább éppúgy számba kell vennünk, akár azt a másikat, a könyvnyomtatás előttit. Nemrégiben József Attila összes verseinek irodalomtörténetileg olyan fontos kiadásával kapcsolatban legszívesebben azokról a kitűnő versekről beszéltem volna, amelyek e rendkívüli költő művei közt sohasem láttak nyomdafestéket. Déry Tiboron kívül nem ő az egyetlen, akinek igazi alakját csak a beavatottak ismerik: kortársaim egész sora lebeg el szemem előtt. Irodalmunk így szűkül; szűkül, de nem szegényedik. Kárát ennek csak azok látják, akik tehetnének róla: az olvasók, illetve azok kiszolgálói – csak rájuk illik ez a kifejezés: – a kiadók. Déry regénye nem veszít sem jelentőségéből, sem hatásából. Úgy tudom, három gépelt példány van belőle. Ismerünk műveket, amelyekből évszázadokig csak egy volt.