A magyar nép tudósa^*

Néhány éve részt vettem egy parasztértekezleten, az Alföldön. Hogy pontosan hol, azt nem tudnám megmondani. A Szeged–Hódmezővásárhely közötti tanyarengeteg valamelyik csücskén lehetett, ahova a legközelebbi falu negyven–ötven kilométerre esik. Véletlenül kerültem a gyűlésre. Egyik barátommal a vidéket jártuk, aközben hallottunk a gyűlésről; kíváncsiak voltunk, miről tanácskozhatnak a parasztok ott az isten háta mögötti pusztaságban; jó félnapi kitérővel odakanyarodtunk. Valami gazdakörbe jutottunk.

A gyűlést záró díszvacsora épp akkor ért véget. Nagy karéj kenyérből, jó darab szalonnából, kolbászból és zöldpaprikából állt. Gyalulatlan fenyőasztalokra fehér papírban szolgáltak föl. A közönség már asztalt bontott, vagyis földre söpörte az asztalról a papirosokat és a morzsát. A kongresszus tagjai kisebb-nagyobb csoportokba oszolva folytatták az eszmecserét. Egyike-másika még állva is falatozott, a szalonnát és kenyeret nyeste, a saját bicskájával, mert evőszert nem szolgáltak fel. Odaálltam az egyik csoporthoz.

A csoportban épp egy eleven tekintetű, barna képű magyar magyarázott, ízes alföldi hanglejtéssel. De, bevallom, nem fejtegetése csábított oda. Szépen evett, mert ő is még evett, ott a csoport közepén állva. Népünk evés közben szigorúbb etikettet tart, akár annak idején XIV. Lajos udvara. A férfi a szalonnát, kenyeret a legpontosabb szabály szerint helyezte el bal keze ujjai közt, jobb kezében a bicskát tartotta. Tökéletesen evett, amint mondják, „köröm közül”. Ez tetszett meg. Különben arról beszélt társainak, hogy haladni kell a korral, íme ő is – bőrcsizma helyett gumicsizmát visel, méghozzá a pantalló szára alá húzva; az vízhatlan is, mindig fényes is, tehát, ha akarom, csizma, ha akarom, cipő. Rögtön mutatta is. Zömök férfi volt, Gogol ilyennek képzelhette Bulba Taraszt. Vagyis alföldi magyar volt, kunos, törökös. Valamennyi zsebe duzzadtra volt tömve. Már nem tudnám megmondani, milyen eszmeláncolat kapcsán a dinnyetermelésről beszélt igen szakszerűen. Bemutatkoztunk. Éjszakára éppolyan nevű családnál voltam elszállásolva, ahogyan őt hívták.

Összebarátkoztunk annyira, hogy mikor jó két év múlva ismét találkoztunk, ismerősként üdvözöltük egymást. Én egy kicsit meghökkenve üdvözöltem, mert ekkor a budapesti egyetem bölcsészeti fakultásán találkoztunk az egyik szemináriumi teremben. Előadásra vártunk. Egy pillanatig tétováztam, nem csalódom-e. De azután kaptam megnyugtató támpontot. Ismerősöm zsebei, ha lehetséges, még jobban tele voltak tömve; mintha két év óta csak rakta volna azokat, kiürítés nélkül. Mosolygó tekintetén észrevettem, hogy látja, nem tudom, kicsoda ő. Ez bátorított fel, hogy egyenesen megkérdezzem.

– Kicsoda ön?

– Őr vagyok – felelte ravaszkás hunyorgással.

Éreztem a játékot, belementem, de bizonytalanságom nem oldódott fel.

– Éjjeliőr? – kérdeztem. – Itt?

– Olyasfajta is – válaszolta.

Nem folytathatta, az asztalon a tanársegéd kopogott, s bejelentette, hogy az előadás megkezdődik. Maga a professzor úr fog előadni.

Az én csizma- és dinnye-szakértőm lépett az előadói asztalhoz, kitalálhattuk. Egy kicsit lehajoltam, az asztal alatt megnéztem a lábát is. A csizma valóban lakkcipőnek hatott.

Győrffy István volt, a néprajzi múzeum igazgató-őre, Magyarország leghíresebb etnográfusa. Aki ismeri az etnográfia állását, az tudja, hogy Magyarország helyett fél Európát is mondhattam volna.

Különös előadás volt. Az előadó, ha jól emlékszem, a népi gátépítésről kezdett beszélni, miközben zsebeiből a legkülönfélébb tárgyakat emelte ki, s rakta fejcsóválva vissza, amíg a szükségeseket meg nem találta. Rengeteg eszközt kiemelt, a végén az ember már ásó, lapát, sőt talicska előtűnését várta. Aztán váratlanul megállt a szóban, s bejelentette, hogy noha erről a tárgyról ő is tud egyet-mást, de a behatóbb részletek előadására sikerült két alapos szakértőt megnyernie.

S ezzel két gyakorló gátépítőt, két kubikost intett az asztalhoz.

Előbb kérdezgette őket, vitázott velük, aztán – mintegy meghátrálva – teljesen átengedte nekik a szót. Azok győztesen, biztosan magyarázták a víz meg a föld fortélyait s hogy milyen a jó szerszám. A hallgatók lázasan jegyeztek. A teremben olyan feszült, komoly csönd volt, amilyen egy műtőben lehet a tanulmányi operáció alatt. Másban is rokon volt azzal ez a jelenet. Egy nép élete bomlott ki elénk, azon melegen.

Az előadás pompásan sikerült. Később hallottam, hogy tudóstársai nem helyeselték mindenben ezt a módszert. Én el voltam tőle ragadtatva.

Ilyen ember volt, így dolgozott, így tanított. Az az érzésem, hogy ezzel már el is mondtam róla minden lényegeset. Amit még hozzátehetek, az csak magyarázat lesz, kiegészítés. Az lesz az életrajza is.

 

 

Polihisztor volt. A néprajz talán az egyetlen tudomány, amely tűri még a polihisztort, sőt kívánja. A nép élete egész világ, aki azt tanulmányozza, az egész világhoz kell annak értenie. Folyton készenlétben s résen kell lennie. Annak a tudósszobája maga az ország; ha nem a földgolyó.

Győrffy Istvánt az élet nevelte tudósnak. Ifjúkorában nyughatatlan, szinte kóborló diák volt. Az volt egyetemi tanár korában is. Műveiben is összefolyik a közvetlen, helyszíni tapasztalat s a tudósi vizsgálódás, a könyvtári.

Előttem fekszik vaskos, terjedelemre legnagyobb könyve, melyet a magyar népi hímzésekről, a cifraszűrről írt. Bámulva nézem a rengeteg adathalmazt, a szorgos tudósi munkát, a töméntelen pontos rajzot és színes ábrát. Micsoda föladat volt, mindezt összegyűjteni, lemásolni, rendszerbe foglalni. Véletlenül tudom, hogy e becses könyvet nemcsak írta, hanem majdnem ő nyomtatta is. Sokat adott arra, hogy a szűrök színes díszeinek ábrái pontosak legyenek. Új nyomdatechnikai eljárást talált ki hát erre, ehhez is értett. Az ábrákat maga rajzolta kőre, mert kitűnő rajzoló is volt. És olyan jó térképkészítő, akár egy mérnök. Hogy miért értett oly bámulatosan sokat a szűrkészítés minden csínja-bínjához? A tudományos szöveg egy odavetett mellékmondatában lelem meg a feleletet. Szűrszabó családból származott.

Karcagon volt apja szűrszabó, de mikor ennek a mesterségnek alkonyulni kezdett, gazdálkodásba fogott. Előbb afféle fuvarozó kubikos lett, aztán tanyát bérelt, egyszerre kettőt is; télire az állatok mellé az akkor már serdülő diákfiát „verte ki”, abbahagyatva vele az iskolát.

A fiú jól megismerte a tanyai rideg gazdálkodást, de szerencsére nem bírta. Jobban mondva az állatok nem bírták az ő gazdálkodását, a négy ló közül kettő megdöglött. Még egyetemi tanár korában is mosolyogva beszélte el a hajdani gazda, hogyan nyúzta meg egyedül a két lovat, s hogyan gyalogolt fel Karcagról Késmárkra, hogy saját erejéből mégis inkább a tanulást állja.

Tanárnak készült, földrajz és természetrajz szakosnak. Ösztöne jó irányba vitte. Ezen a területen át juthatott legközelebb a népélet tanulmányozásához is. A kolozsvári egyetemre iratkozott be.

Már egyetemi hallgató korában bebarangolta egész Erdélyt, elment a moldvai csángókhoz is. Útközben valóságos kis múzeumot gyűjtött össze a népi munka érdekesebb eszközeiből, a régi magyar élet díszeiből és tárgyaiból.

Az egyetemet Pesten akarta befejezni. Mikor fölkerült, egyéni gyűjteményét rögtön elvitte a Néprajzi Múzeumba, ingyenesen felkínálta. A népélet kutatása akkoriban még inkább szobákban folyt, a múzeumi emberek nemigen tudták, mit kezdjenek a felkínált holmival. Szerencsére az egyik tudós, Báthy, beszédbe elegyedett a fiatal magánkutatóval; végigvezette a múzeumban, s magyarázni próbált neki. Csakhamar abbahagyta a magyarázást, és ő hallgatta szomjas füllel és ámulattal a fiatal látogató szavait. Az először járt a múzeumban, de mégis pontosan ismert minden kiállított darabot, gyakorlatból, tapasztalatból. Kész népismerő, kész etnográfus volt. Természetesen rögtön ott tartották. Így lett, most már hivatalosan is, etnográfus.

Tudósi pályája ettől fogva egyenes és könnyű. Tulajdonképpen csak emlékeit kellett leírnia, csak tapasztalatait kellett tudományos vizsgálatok alá vetnie.

Sokáig tartana, ha minden művét külön-külön felsorolnám. Száz meg száz oldalt írt, tucatnyi térképet szerkesztett a magyarság településeiről. Írt a magyar tanya és falu ősi szerkezetéről és kialakulásáról, a jellegzetes alföldi földmívelésről, a takarásról és nyomásról, az állattenyésztésről, a szilaj pásztorokról, a ház- és ólépítésről, a hajdani pákász-halász életről, a boszorkányokról; még a káromkodás történelmét is tanulmányozta.

Gyorsan, nem a stílusra, hanem csak a lényegre figyelve rengeteg tanulmányt írt; még több adatot és anyagot gyűjtött továbbra is. Bejárta nemcsak Magyarországot, hanem Lengyelországot, Törökországot, Finnországot, mindenütt a magyar múlt nyomait kutatta. Büszkén emlegette kun származását; büszkeségét arra váltotta át, hogy kiderítette a kunok múltját is; megírta megtérésük történetét.

Amiről írt, azt mind átélte; stílusa a naplókéra emlékeztet; legtöbbször olyan, mintha csak jegyzetet olvasnánk. Mert még mindig járt, mindig kutatott, szedte az anyagot és emléket.

 

 

Nem véletlenül találkoztam én vele ott az alföldi pusztaságon. Mihelyt a tudományos élet egy percre szabadon engedte, sietett vidékre, a tanyákra és hegyekbe. Eleven csatorna volt a nép legrejtettebb világából egyenesen a pesti egyetem katedrájához, a tudomány fényéhez. A tudományt úgy művelte, oly természetesen, keresetlenül és olyan életkedvvel, akár a jó földmíves a földjét. Szerette azokat, akiktől tanult, és szerette azokat, akiket tanított – ezt láttam ott az alföldi tanyán. Ez természetes: szeretetre is tanította őket. A néptudományon kívül népszeretetre.

Azért, amit a néptől kapott, adni is akart valamit. A nép múltjánál egyre többet foglalkoztatta elméjét és szívét a nép jövője.

 

 

Utoljára itt Pesten láttam. Jellemző volt ez a találkozás is. Mi, népi írók és falukutatók gyűltünk össze, valami népi könyvtár alakítása ügyében, isten a megmondhatója, már hányadszor és milyen kevés reménnyel arra, hogy összejövetelünknek lesz végre valami tényleges eredménye. Őt is ott találtam. Ismertem elfoglaltságát, s ezért meglepődtem; erre is van ideje? Aztán remény töltött el, mégis. A nyomott hangulatot ő pezsdítette föl, ő biztatott munkára bennünket, fiatalokat. Nemsokára rá halt meg. Ötvenhat éves volt.

A magyar nép tudósa volt. Szeretném így is mondani: a magyar nép lett tudóssá benne.

A napokban Bartucznak a magyar fajtáról írt könyvét lapoztam. Az egyik oldalon az ő fényképén akadt meg a szemem. Azt hittem, tudományos érdemei révén került oda. De a kép alatt a név helyén ez volt: Alföldi típusú magyar férfi Karcagról.