Egy igazi arszlán^*

A leghívebb kordokumentumokat nem írók írják; ez természetes. Nekik egyéniségük van, azaz szempontjuk, azaz szűrőjük, a mellékmondatok sarkaiban is; amit a kutató szeretne elvégezni, rögtön saját maguk elvégzik: feldolgozzák a nyers anyagot. Ítéletet mondanak; nemigen bocsátják elénk a vizsgálat anyagát. Ilyen önzetlenséghez külön tehetség kell, olyasvalami, amilyennel az elmés csevegőket, a pletyka megszállottjait, a titkosrendőröket áldja meg az ég, akiknek sajátos képessége, mellesleg, szintén rokonságot tart az írói tehetség egy-egy elemével. Hasznos azonkívül némi hajlam az indiszkrécióra, a csipkelődésre, a kérkedésre, a bohémségre, továbbá bizonyos fokú grafománia; ezek különben már merő írói tulajdonságok.

Mindez megvolt Podmaniczky Frigyesben, a tizenkilencedik század egyik legélvezetesebb és legkitűnőbb magyar memoárírójában. Ráadásul még hosszú életet is kapott, pompás emlékezőtehetséggel s mindvégig ártatlan, megtörhetetlen gyermeki szívvel. És főleg gyermeki szájjal: úgy beszél, mintha maga sem tudná, mit mond. A leglényegesebb dolgokat mondja el, a jobbra-balra elkanyargó szóáradat közben. De hát a kutató munkáját épp ez teszi élvezetessé; ő már olyan, hogy a folyó homokjában talált aranyszemről előbb elhiszi, hogy valóban színarany, mint arról, amit akár a kereskedő nyom a markába.

A nemes báró hetvenéves korában éppolyan gyermeki, vagy ami még ennél is több, éppolyan kamaszos aggálytalansággal beszél váltakozó környezetéről, mentesen minden társadalmi és erkölcsi előítélettől, mint húszéves korában. Épp ezért bizalmával való visszaélésnek érezné az ember, ha szavai mögött azt keresné, ami „leleplező”. Ilyet hiába is keresnénk.

Sokat, rengeteget elmond. Tőle tudjuk, mikor került az első karácsonyfa Magyarországra (1828-ban az ő anyja állíttatta fel az elsőt szülőhazája, Németország szokásai szerint); tőle tudjuk, mi az eredete a pecsovics szónak (egy Tolna megyei reakciós kortest neveztek így), hogyan köttettek az előkelő világban a házasságok (csaknem kivétel nélkül anyagi alapon). Rengeteget elmond a saját, meghittebb környezetéről, az arisztokratákról, ám az olvasónak sose jut eszébe, hogy a fesztelen mesélőt egy-egy kárörvendő „ahá!”-val félbeszakítsa. Ismételjük: nem „leleplező” dolgokat mond el; csak emberieket.

Hatása így majdnem olyan, mint egy nagy íróé. Csapnivaló stiliszta, és mégis megérteti velünk a világot, elénk tár egy darab elsüllyedt életet (a magyar tizenkilencedik századot): hitele van.

Ezt épp azzal éri el, hogy nemigen tesz különbséget fő- és mellékjelenségek között. Wesselényi Miklóst, a magyar felvilágosodás e Herkules-megjelenésű és állhatatosságú hősét, aki eszméiért szeme világát áldozta a börtönben, elsősorban mint lószakértőt és üzletembert jellemzi. Egy másik híres arisztokratáról szólva mindig csak arra tér vissza, hogy milyen kitűnő biliárdjátékos is volt az. A harmadik milyen kitűnő táncos, a negyedik milyen vadász. Vörösmartyról, a legnagyobb romantikus magyar költőről, ő árulta el, hogy maga csinálta a szivarjait, s állandóan valami pezsgőbor feltalálásán törte a fejét.

A hősök háziköntösben járnak előttünk. Esznek, isznak, nagy tetteiket is csak csevegve vagy kis dolgokon bosszankodva követik el. Úgy, ahogy a valóságban elkövették. Még Széchenyit, a legnagyobb magyart sem a szószéken vagy a Vaskapu szikláit dobálva ábrázolja, hanem egy táncteremben; a nagy reformer ezer újítása közül bő részletességgel (huszonnégy oldalon keresztül) azt beszéli, hogyan vezette az be a főrangúak világába (nem kisebb erőfeszítéssel, mint az egyenlő adózást) a nép: a gyöngyösi kapások táncát, a csárdást.

Édes titkot vallanak még a műemlékek is, ha ő szólítja meg őket. Budapest egyik legszebb épületéről, a miniszterelnökségi palotáról neki ez a mondanivalója. „A polka-tánc azon a télen jött divatba – én a Sándor-palota nagy előszobájában egy táncvigalom alkalmával a szünóra alatt tanultam meg polkázni gróf Beckerstől. – Ahányszor most a kormányelnök fogadótermeiben megjelenek, az előszobán végighaladva, mindig polkát lejteni látom magamat.”

Mint minden vérbeli memoáríró, tulajdonképpen nem is írni szeret (bár beszéd híján szeret), hanem annál is inkább emlékezni. Ebben nem az események láncolódása, nem a logikai egymásra következés vezeti, hanem hol a meghatottság, hol a magyarázó kedv; az ihlet e két alapeleme; el is ragadják; az időrendet éppoly merészen felborítja, akár a modern regényírók, sőt még azoknál is merészebben. Így tulajdonképpen igazán csak mi élvezhetjük, akik már ezt a leckét is megtanultuk. Az események nála is csomósan egy-egy személy vagy hely köré csoportosulnak. Annál átláthatóbbak.

Az ifjú báró tízéves korában gyakori vendége egy vidéki kastélynak. A meghatottság rögtön elmondatja vele azt a másik megható jelenetet, mikor tizenöt év múlva ismét fölkereste a kedves helyet. „Zsolcát nem láttam viszont, csak 1849-ik július hava végső napjaiban, az oroszok ellen vívott miskolci, illetőleg zsolcai ütközet délutánján – amikor Leiningen tábornok által századommal Ónód felé küldettem kémszemlére. A Plathy-féle kastély előtt elhaladván, annak jelenlegi urát az előkertben láttam ülni, hálóköntösben s hímzett fővegben, pipázgatván egy longissimából. Eszembe jutottak a régmúlt, e kastélyban töltött napok – elémbe varázslám mindazt, ami azóta velem s körülöttem történt, s ,ügetést’ vezénylek, nehogy huszárjaim észrevegyék: mint érzékenyül el kapitányuk egy, a kényelmét s nyugalmát elénkbe varázsló hálóköntös láttára a csatazaj közepette.”

Ez remek. S hatalmas. Írója tudta nélkül.

Így beszél, ilyen egyszerűen. A rosszmájú azt mondhatná: így szólja el magát, ezúttal a szabadságharcról, a magyar nemzet hősi martiriumáról, melynek tragikus ágyúfüstje eddig egy kicsit valóban eltakarta a kastélyuk parkjában pipázó nagybácsikat. Ám mi tudjuk, hogy az igazi nagy eseményekről, melyekben egy egész nemzet istenül, csak elszólások révén lehet valami kézzel tapintható hétköznapit elfogni. Podmaniczky a valóságnak ilyen kis darabkáit teszi elénk, ilyen töredékeket, de ezekben épp az érdesség, a törés friss nyoma mutatja, hogy valami egészből vannak kiszakítva.

Kitűnő szeme van az ilyen valóságdarabkák meglátásához és bemutatásához. Ezt legjobban persze egy-egy táj vagy városrész vagy télikabát puszta leírásával éri el. Egy-egy száraz beszámolóval valamilyen bálról, vadászatról, keresztelőről.

Atyját, Podmaniczky Károlyt, aki dúsgazdag és ős-arisztokrata létére részt vesz a Martinovics-összeesküvésben, internálást szenved, orvosi és bányászati tudománnyal foglalkozik, így írja le: „Borotvált arc, fehér nyakkendő, rumburgi ing csipkével kihányva; galambszín, szűk, sújtás nélküli nadrág; magyar hegyes orrú rojtos csizma; kék frakk sárga gombra, fehér vagy sárga mellény nyáron, télen fekete vagy vörösbarna bársonymellény; de emellé rövidre nyírott hajat viselt. Általában édesatyám minutiosus tisztaságú volt, valamint külsejét, úgy egyéb szokásait is tekintve. A kereskedőktől és gazdatisztjeitől átvett réz- és ezüstpénzt – minő akkoriban egyedül használatban volt – azonnal leszámolták komornyikjának, aki ezt a legény által ecetes vízben megtisztíttatta, s ily fényes állapotban szolgáltatta vissza urának, a különféle e célra otthon készült vászonzacskóba való elhelyezés kedvéért.” A bensőt illetőleg az idősb bárót fia nagy demokratának („ósdi nagy urainkat mindig mandarinoknak csúfolta”), nagy nép- és nőbarátnak festi.

Egy személy ábrázolása révén előttünk áll az egész tizennyolcadik századbeli magyar főnemesség; felvilágosodottabbnak látszik a szolgáinál. Az előítéletet mintha hírből sem ismerte volna. A protestantizmus akkor még jelent némi háttérbe szorítást, ütést és persze visszaütést. „Dacára annak, hogy atyám ágostai hitvallású volt – mégis a türelmetlenségnek legkisebb nyoma sem volt észlelhető cselekedeteiben s eljárásában. A besnyői kapucinus kolostor gvárdiánja s társai mindenkor szívesen látott vendégek valának házunknál.” Kedvelte az idős báró a zsidókat is; ősi családi birtokára, Aszódra is ő telepítette le őket. Mert „Akkoron – még nem bírván oly nagy számú s veszélyes proletariátussal, mint most – híre sem volt még az antiszemitizmusnak, a házi zsidó vagy zsidónő mintegy a családhoz tartozónak tekintetett: a zsidó lakodalmak pedig nagy örömünkre mindenkor az aszódi kastély páratlan szépségű s tágasságú, 32 öl hosszú nyílt erkélyén folytak le, anélkül hogy bárki is legtávolabbról megütközött volna e patriarkális szokáson.”

Az ifjú báró (akinek élete, eszmeköre sokban hasonlít atyjára – hogy az elején kezdjük) – 1824-ben született. Szigorú nevelésben részesült. Anyja, Noszticz-Jänkendorf Eliza ugyanis német származású volt. Noszticz-Jänkendorf szász királyi miniszter leánya, Magyarországba került, sohasem tanult meg magyarul. Igaz, nem is volt szüksége rá, mert „az akkori világban soha senki a magasabb körökből magyarul nem beszélt… nemcsak az egyes úri családok tagjai társalogtak egymás között német nyelven, de az összes cselédség egészen le a mindenesig, mosó- és konyhaleányokig, igáskocsisig, mind németek valának”.

Az ifjú báró is tanároktól sajátította el a magyar nyelvet. A kastélyban majdnem katonai fegyelem volt. „A házirend nálunk úgy volt megállapítva, hogy reggel nyolc órára az egész családnak össze kellett jönnie, a reggelit társaságban költendő el: ha bárki közülünk elkésett, anyánk nagyon zokon vette. A tanórák idejének múltával, fél kettőkor volt az első csengetés, amikor mindenkinek ebédhez kelle átöltöznie; egy negyedóra múlva a második s pont kettőkor a harmadik csengetés a tálalást jelezte. Ismét pontosan kelle megjelennünk s megvárni anyánkat. A délutáni tanórák után hat óra tájban rövid ozsonna s ezután séta vagy kocsikázás lett rendezve; legtöbbnyire mi gyerekek nevelőnk s a gouvernante kíséretében a közelfekvő postaállomásig gyalogoltunk, elhozandók a leveleket, hírlap akkor kevés s ritkán tévedett el hozzánk. Este kilenc órakor költetett el a közös vacsora, s tíz órára jó éjt kívánva s anyánknak kezet csókolva, nyugalomra hajtotta fejét az egész család. Reggelizni s vacsorázni tavasztól őszig rendesen a szabadban szoktunk volt.”

Az atya voltaire-i és rousseau-i elvei gyakorlatban nemigen érvényesültek a háznál. Ő maga – már akkor! – ebéd közben újságot olvasott. A kis báróknak úgy kellett viselkedniök, mint valami javítóintézetben. Mint néhány évtized múlva a polgárgyermekeknek tanulékony szüleik ebédlőjében. „Midőn ebédhez ültünk, rövid imát rebegtünk, s azután szótlanul kelle ülnünk, mindvégig, ami nem ritkán nagy erőfeszítésbe került. Ha a gyermekek közül valamelyik az ételben válogatott, napokig mindig ugyanazt kapta, amíg csak jóízűen meg nem ette azután az általa megvetett ételt. Azt szokta volt mondani édes atyám és anyám: aki válogat, nem éhes, aki pedig nem éhes, az adjon hálát az úristennek, hogy egyáltalában étellel látja el – ne kérdezze, hogy minő ízű az.” Arisztokrata gyermeknek lenni sem lehetett tehát nagyobb élvezet, mint polgárinak. Bár hősünk azt állítja, hogy így szokta meg, sőt később még meg is kedvelte a sárgarépát és metélt levest.

Egyszóval nem panaszkodik. Általában sohasem panaszkodik. „Büszkén vallom, hogy gyermekkoromban tanultam meg dolgozni, illetőleg folyton foglalkozni, de egyszersmind kedélyesen mulatni is” – mondja.

Mulatsághoz – ahogy az már lenni szokott – a nagybácsik, a híres gyermekrontók juttatják. A hatalmas aszódi kastélyban egész nemzetség lakik. Ősi szokás szerint a fiúk családalapítás után nem hagyják el az ősi fészket; inkább kibővítik.

„Nagybátyámat második apámul tekintettem, mert nagyon kedvelt, s minden áron azon volt, hogy férfias magaviselethez s időtöltéshez szoktasson, mindig attól tartóan, hogy a sok nő s tanulmány közepette elasszonyosodom… Nem bánta, ha néha-néha egy kis csint követtem is el, s ha rajtakaptak s tapasztalá, hogy bátran védelmezem magam, pártomat fogta s megdicsért; ha gyáva valék s ügyetlen, bennhagyott a csávában s leszidott. Mint hajdani lovas tiszt, szerette a bátorságot, fürgeséget, pontosságot s nyíltszívűséget.”

A kastély, ha az imént vallási ceremóniahely volt is, tud azért lovagvár is lenni. Akkor válik azzá, amikor nép áramlik köréje; vásárok alkalmával. Megbecsülhetetlen a hiteles kép, amelyet ezekről a fiatal báró fest. A színpadi utasítások pontosságával dolgozik. Szerzőnk, mint látjuk, már kora ifjúságában élvezettel, fesztelenül forog a nép közt. Arisztokratának őt még úgy nevelik, hogy azt a réteget is ismerje, amely felett áll.

„A vásár napján jókor reggel egy veres vászonnal kihányt, pléhfélholddal díszített régi török sátor feszíttetett ki a kastély kapuja előtt; belsejében elhelyezett ódon tölgyfa asztal körül helyet foglalt mindenek előtt a főszemély, a pirospozsgás, kissé potrohos Blázy uram. – Blázy uram szűrszabó volt s Aszód mezővárosának érdemes bírája… a jegyzőtől s kisbíróktól, mint segédjeitől körülvéve szedte curuli székéből a helypénzt, s szolgáltatott igazságot… Vásár alkalmával az urasági hajdúk közül hárman rendeltettek Balázs uram (a kastélyőr) mellé, akik aztán kék gatyát, zöld rövid dolmányt, címeres báránybőr süveget s pantalléros kardot öltve és panganétos puskát ragadva képezték négyen a vásári uradalmi őrséget. Jaj volt annak a csint elkövetett cigánynak vagy csavargónak, aki Blázy bíró uram suguri ítélete nyomán Balázs hajdú s társai körme közé, helyesebben mondva, mogyorópálcái alá jutott… Édesanyánktól mindegyikünk kapott néhány húszast, mely kinccsel zsebünkben indulánk el vásárfiát venni, különösen testvéreinknek, a házbelieknek s a cselédségnek.” Ilyes volt a távolabbi kör.

A család csak a nyarat töltötte Aszódon a családi kastélyban, a telet a fővárosban, Pesten töltötték. Az életmód a két helyen csak abban különbözött, hogy a szűkebb pesti palotában és udvarban a gyermekek még közelebb kerültek a „néphez”, s mindahhoz, amit általában a falusi élet örömeinek neveznek, mint a tágas, s így mégis jobban elzárkózó vidéki kastélyban.

Pesten akkoriban ugyanis „tehenet, aki szerét tehette, mindenki tartott, mert a pesti milimárik akkor sem örvendettek jobb hírnek, mint jelenleg”. Szerzőnk meghatottan emlékezik a gyönyörű pesti disznópörkölésekre, szabad ég alatt. Mert „a sertéshizlalás sem volt ritkaság a főváros leglakottabb részeiben sem; mert hisz tudvalevő dolog, hogy a magyar ember nagyon kedveli a sertéshúst, a kolbászt, hurkát, májosát. Márpedig a magyar ember éppen ez oknál fogva mindig szerette tudni, mi eledelen hizlalták azon sertést, melynek húsa az ő gyomrának van szentelve”.

A kiváló tabuláris prókátor és író, Thaisz András Szövetség utcai házában „a legszebb berendezésű, egy család háztartásának kielégítésére elegendő, nagy sertéshizlalót rendezett be”. „A hizlalda éppen kertje szomszédságában vala berendezve; nem emlékszem, hogy valaha bárkinek eszébe jutott volna panaszkodni a bűz ellen, mert azt mindenki természetesnek tartotta, hogy a sertés házi hizlalása egyik fő kelléke a háztartásnak, s hogy az valami jó szaggal jár, senki sem képzelte.”

Az 1830–40-es években a főváros nagyrészt békés vidéki kúriákból áll, mint különben abban az időben legtöbb ország fővárosa. A Duna mindkét partja „szemétlerakodásra használtatott.” Arra használtatott egészen 1866-ig a mostani Széchenyi sétatér is. „…A József tér, a Váci utca, a Kerepesi út, az Üllői út kövezetlen állapotban, majd homok-, majd sártengert mutatott. Az egész Duna-parton végig üdülési hely és dísz gyanánt csak a hídfőtől jobbra s balra, ott, ahol most az első magyar biztosító társulat palotája s a Hangli kioszk állanak, két alacsony kis oszlopos ház s azok közelében néhány akácfa díszelgett, melynek egyike pálinkás, a másika pedig charcuter (hentes) bolt volt. E házikók előtt ülve s majd a szalámiból falatozva, majd meg a liqueur-ökből fel-felhajtogatva nézték, hosszú tajtékpipáikból füstölve semmittevőink, a hídon járókelőket.”

„…Azon a téren végig, melyen most a népszínház áll (a mai Rákóczi út és körút keresztezésénél) egy ága folyt a Rákos pataknak, melyen keresztül egy primitív híd vala elhelyezve.” Az árkon túl beszálló csárdák állottak, a vidéki fuvarosok számára. „E csárdák mind a legkülönfélébb elnevezésekkel, illetve címekkel valának ellátva, s belsejükben élénk képét nyújtották a különféle nemzetiségeknek s viseleteknek, de gyakran a fajtalanságnak s a bűnnek is. Hasonlítottak némileg a tengeri városok dőzsölő matrózok benépesítette lebújaihoz, melyekben a tengeren hónapok alatt megtakarított szerzemény néhány óra alatt elfecséreltetik.”

Budáról Pestre átrándulni komoly vidéki utazásnak számított. „Mednyánszky bárónő Budáról, a várból négy lovon jött le” hetente egyszer nővéréhez ebédre, s akkor ott is aludt, mert ugyanaz nap még Budára is visszatérni, „ez már a rendén túl fárasztó lett volna valamint a cselédségre, úgy az állatokra nézve is”.

Akik a városfejlesztéssel gondoltak, azok a maguk különös módján tevékenykedtek. Az 1830-i kemény tél alatt József nádor elrendelte, hogy a városligeti fasor sudaras nyárfáit vágják ki, s osszák szét a szűkölködők között, noha a szomszédos erdőségekből éppannyi fáradsággal lehetett volna fát szerezni. A nádor ugyanis, „a Városligetnek, a Margitszigetnek, az alcsúthi nagyszerű ültetvényeknek megalkotója, a kivaló kertész, a városban ültetendő minden egyes fának vagy bokornak esküdt ellensége vala. Mindig azt mondá: Die Bäume gehören nicht in die Stadt”.

A fiatal mágnás szemtanúja annak is, hogyan lesz ebből a kedélyes mezővárosból szinte néhány szempillantás alatt lüktető modern város. A polgáriasodás mint valami detonáció éri a tizenkilencedik század közepén Magyarországot. Intézmények és városrészek keletkeznek egyik napról a másikra, micsoda szemfényvesztő gyorsasággal.

Aszód is megújul. „…patika keletkezett, meg házi orvos is rendszeresítve lett; nagy fogadó is épült, mely arról volt híres, hogy a német építész az első emeletre vezetendő lépcsőről megfeledkezvén, nagy dilemmába jutott, mikor arról volt szó, mi módon érhetők el majd az első emeleti vendégszobák s a táncterem.” A szemtanú megszédül a hirtelen támadt őrült forgalomban, de nem veszti el a fejét.

Elsősorban azért, mert másra is gondol, a régi világ recsegése közben. Egy randevúra, egy sétalovaglásra a fiatal Andrássy Gyulával a Városligetben; egy remek agárra, melyet szeretne megvásárolni. Éli közben a környezete életét, s míg az él, ő nem veszti el lába alól a talajt.

Ennek az osztálynak, az arisztokráciának a fiait egészen húszesztendős korukig, mellesleg akkoriban keményen nevelik, egy időben tudományra, politikára, „hivatásra”, de mindezt oly szigorú edzéssel, mintha a bölcs nevelők arra gondolnának, hogy az ifjú tanítványok adódó esetben mint hajósinasok vagy mint medveölők is megálljanak a talpukon. Az ifjú kitűnő nevelőt kap, Hunfalvy Pált, a későbbi neves tudóst, de igazi nevelése ott kezdődik, mikor kikerül a kastélyból. „Elhatároztatott, hogy öcsém s én Hunfalvy Pál nevelőnk által kísérve, egy távolabb eső tősgyökeres magyar városban fogunk, az akkori szokáshoz képest, nyilvános iskolába küldetni; – főleg azért, mert a családi tanács igen jól belátta azt, hogy nők között fiúgyermeket helyesen nevelni nem lehet; – részint éspedig főleg azért, hogy mi fiúk, az akkor felmerülő s mindinkább terjedő eszméknek hódolva teljesen megmagyarosodjunk.”

Hősünk a miskolci kollégium polgári, parasztszármazású diáktársaitól legelőször is azt sajátítja el, hogyan kell a nadrág megfelelő részében elhelyezni a vastag irkát, ha elkövetkezett a kínos pillanat, midőn a kor pedagógiájának gyakorlati részével is meg kellett ismerkednie. Nem volt egyszerű dolog.

„…A lócára – írja – reáhelyezkedtünk, kiállandók a büntetést, minden egyes korbácsütésre feljajdultunk erősen, nehogy Dunaj uram észrevegye a scutia túl a rendén való csattanását, melyet ez, a nadrág kelméje alá rejtett irkával érintkezvén okozott.” Az ifjú bárónak a miskolci kollégiumban a bárósága vajmi kevés kiváltságot biztosított. A professzorok a feudalizmus uralma alatt is kemény demokraták. „Dunaj uram legszelídebb kifejezései, ha valamelyikünkre megneheztelt, ezek valának: Canis tua mater; kutyafejű tatár; zsivány; perversus puer, vos estis latrones betyarones” – valahányszor a pálcát emlegette, már fogta is.

Bárónk nem rettegett különösképpen ettől. Már otthon megszokta. Ott Frau Franci, az osztrák dada verte őt is, testvéreit is, igaz, hogy csak nyírseprővel. Bárónk hálásan emlékszik reá: „…Frau Francit nagyon szerettük, s én már világba járó ember valék, midőn időről időre a kolostorban, ahova anyám őt öreg napjaira elhelyezte, meglátogattam.” Nincs rossz emléke a miskolci fenyítésekről sem; ezekből később, nagyobb diák korában is kiveszi a részét; osztozik a többi diákot sújtó büntetésben, ha egyszer a csínyjükben is részt vett. Azokból pedig mindig derekasan kivette a részét.

„Alig létezik fonákabb elv – vallja még öreg korában is –, mint az, amely a társadalmilag vagy vagyonilag magasabban álló s gazdagabb szülék gyermekeit az akkori időben plebsnek elnevezett alsóbb rétegű emberekkel való érintkezéstől mintegy hermetice elzárja.” A kezdet, a néppel való érintkezés persze Miskolcon sem ment simán.

„Nagyon megnehezítette első időben az idegenszerű környezet s körülmények megszokását az, hogy viseletük, társalgásuk s érintkezésük modora messze elütő volt mindattól, amit mint elfogadhatót, illőt s gyakorlatilag bevett szokást az Avas hegy alján ismertek vagy helyesnek tartottak. Első, ami rögtön bekövetkezett őszi esőknek s iszonyú sárnak áldozatul esett, ruházatunk volt. Hogy is lettünk volna képesek Miskolc nagy részben még burkolatlan utcáin megmaradhatni eddig megszokott igen csinos, de egészen más viszonyokhoz mért öltözékünkben, mely finom harisnyából, kivágott cipőből, sötétzöld nadrágból, zsinór nélküli dolmányból s mellényből, s angolos sapkából állott. Hisz úgy megbámultak a fiúk, mintha komédiásokkal állítottak volna őket szembe. Engedni kellett a kényszernek, mert cipőnk a sárba ragadt, harisnyáink átáztak, paszomántos nadrágunk pedig térdig sáros volt… Kénytelenek voltunk csizmát húzni.”

Bárónk a csizma után rövidesen beszerzi a darutollat, sőt az akkoron divatozó ólmos fütyköst is. Egy év múlva már tizenhét órát tölt kenyéren és vízen a karcerban, a kollégium börtönében, ártatlanul azért a kétségtelen lovagias tettéért bűnhődve, amiért az igazgató csinos szolgálója alatt előzékenyen tartotta a létrát. Azaz, nemcsak az iskolának tanul.

Az otthon, a kastély persze némi meghökkenéssel fogadja az ifjú népies öltözékét és tapasztalatait; az már diákfővel, már az iskolakönyvből is a világ komolyabb dolgai felé tekinget. Már diákélményei közt legjobban egy közéleti eseményre emlékszik. Az új főispán, gróf Reviczky Ádám bevonulása Miskolcra.

Még csak tizenhárom éves, de már név szerint feljegyzi, hogy a nemesi bandériumban kik lovagoltak, hogyan és milyen lovakon. Egy báli tudósító alaposságával leírja külsejüket is, amely valóban megérdemelte, hogy megörökítsék: „A köznemesség mind kék gyolcsgatya, ing és pörge kalappal, részben báránybőr süveggel jelent meg, oldalukon majdnem kivétel nélkül Mária Terézia korából származó fringia kardokkal, minőket a tizennyolcadik századbeli huszárság használt. A tisztek, a megye elsőrendű nemes családjaiból kiszemelve, ezüst csipkével kihányt kék selyemgatyát és inget, sötétes színű mellénnyel s ezüsttel szegélyezett darutollas kalapot viseltek – ősrégi kardokkal oldalukon.” Jelen voltak: Pálóczy, Szemere, Szathmáry, Vadnay, Dobozy, Dessewffy, Bárczy – a lelkiismeretes tudósító nem hagy ki senkit.

Képzeljük el, milyen anyagot kap tehetsége, mikor végre maga is belekerül a világba, miután a Miskolcon kezdett tanulmányait Pesten, majd Késmárkon befejezte. A vidéken, a népies környezetben töltött esztendők természetét még nyíltabbá és egyszerűbbé, tekintetét még élesebbé tették. Politikai felfogását pedig izzóan reformerré és nemzetiessé. Így néz körül – otthonosan és mégis szinte jövevényként – az arisztokrata világban; ennek Magyarországon élő, visszamagyarosodott része éppolyan fajta reformerré és hazafivá vált, akár ő. Ne feledjük, hogy a polgári szabadságokért küzdő Kossuth eszméinek lelkes támogatói közt volt főúr is. A robot és dézsma eltörlésének megindokolására az ország egyik legtöbb robotot és dézsmát élvező arisztokratája, Batthyány Kázmér, a későbbi 49-es külügyminiszter tűzött ki tekintélyes összegű pályadíjat. Az ifjú báró ezekhez csatlakozik.

Ő nem hős természet, ezt nem lehet elmondani róla. Véleménye a hazáról, szabadságról, zsarnokságról nagyjában mindig megegyezik a többség véleményével. De vannak korok, midőn a többség véleménye is magasztos, mikor maga a kor hősi. Így lesz – annyi társával együtt – az ifjú Podmaniczky is hős, sőt szabadsághős, sőt fegyverrel küzdő forradalmár, miközben egy pillanatra sem szűnik meg köznapi embernek, a köznapot élvezni és megfigyelni tudó léleknek lenni.

A csataterekről, amelyeken nemzetének sorsa dől el, ő majd így emlékezik meg: „A végzet e megmásíthatatlan határozata az 1849-ik évi július 2-án vívott komáromi emlékezetes csata alkalmával teljesedett be, mikor a Görgey tábornok megsebesülését követő harci tusa közben órám, láncom s a Phémi gyűrűje is nyomtalanul eltűnt.” A végzet e megmásíthatatlan határozata itt egyes-egyedül Phémi, egy gyönyörű (bár kicsit tömzsi) bojár leány gyűrűjére vonatkozik; egy meghatott pillanatban bárónk megfogadta Phéminek, hogy gyűrűjét élete végéig viselni fogja, íme, nem ő tehet róla, hogy ígéretét nem tudta beváltani. De ez még később történt; mi tartsunk sorrendet.

Kamaszkorában egy-két évet Pesten tölt; a többi arisztokrata-siheder társaságát látogatja; pompásan szórakozik. Össze-összegyűlnek valamelyikök lakásán, s ilyenkor úgy szórakoztak, hogy az után ugyan senki se mondaná rájuk, hogy született arisztokraták. „Mulatságunk e szabad óráiban tulajdonképpen abból állott, hogy igen ízletesen összeállított ozsonnákat szereztettünk be magunknak Fischer cukrásztól, Sándor nevelője, Kapszay úr révén. Az ozsonna elköltése után pedig siesta fejében fúvócsövön át borsóval lövöldöztünk a faredőnyök mögöl, a Hatvani és Szép utcán végigsétáló vasárnapi közönségre.”

A szórakozások az évek múlásával változtak.

„Pesti létünk már úriasabb arányokat öltött, hisz már hátas lovat is szabad volt tartanunk a városban, s délutánonként, függetlenül magunkra, Adams lovaglómesterünk kísérete nélkül, tevénk meg sétalovaglásainkat. Ezek közben leghűbb társam gróf Andrássy Gyula volt. Sétalovaglásainkat illetőleg mindig csak a kiindulási pontra nézve állott be kettőnk között némi nézeteltérés; ő mindenáron s mindennap a vásártéren (Erzsébet tér) lévő Burgmann-féle ház előtt akart elvonulni nagy büszkén, én meg mindenáron s mindennap a Korona utcában a Lipót-templommal szemben fekvő »Zum Wilden Mann« című az újabb ízlés szerint épült bérház mentén óhajtottam »Fensterparádét« csapni…”

Andrássy Gyula, a Monarchia későbbi külügyminisztere, a berlini szerződés megalkotója, már akkoriban is bámulatba tudta ejteni a világot. „…fogadást ajánlott gróf Széchenyi Istvánnak, hogy az akkor részben kifeszített híd láncán a pesti parttól felmegy az első pillér magaslatáig. Hogy ha ilyen séta lehetőségére csak gondolok is, szédül a fejem; de Gyula gróf egyenesen, mint a gyertyaszál, elindult, s végig felment a láncon, szemhunyorítás nélkül.”

De elérkezik az önállóság ideje is és ezzel a más szórakozások és gondok. Szerzőnk belépése a világba ünnepélyes pillanat.

A voltairiánus atya már nem él, a családot az anya kormányozza; „magyar özvegy”, ami szokásban azt jelenti, hogy a gyászruhát sohasem teszi le, a törvénykönyvben pedig azt, hogy a családi vagyonból, amíg ő él, a gyermekek jog szerint egy fillért sem igényelhetnek. Szerzőnk nem helyesli ezt az intézményt.

„Nem nevetséges állapot volt-e az, látni egy családos apát, az élet delén már jóval túlhaladott férfit, aki mindig anyja mint »magyar özvegy« gondnoksága alatt nyögött; semmiről s semmiben sem lévén képes önállóan rendelkezni. Volt eset rá, hogy 40-50 éves családapa naponta kapott édesanyjától csak éppen annyi aprópénzt – az akkori szólásmód szerint –, amennyit az öregasszony a maga korának ízlése és elvei szerint elegendőnek tartott.” Szerencsére az ő helyzete nem ilyen.

Ő külön személyzetet kap, fogatot, lovakat, elegendő havi zsebpénzt és főleg megfelelő ruházatot. Az utóbbi nem volt kis dolog. A körültekintő báró megállapítja, hogy abban az időben a férfiak aránytalanul többet költöttek öltözékükre, mint a nők. Sok minden tartozott ahhoz.

Így például elsősorban „valamely kitűnő mestertől beszerzett ismétlőóra; pecsétgyűrű, mely nélkül okmányt érvényesen kiállítani nem lehetett, a címernek mesterileg végrehajtott metszésével; a botok fejét díszítő arany-, ezüst-, elefántcsont gombok, a legkülönfélébb ízlés s ötlet szerint elkészítve; az óralánc végén csüngő breloque-ok, melyeket sok évvel utóbb joujou-nak neveztek el. A ruházatnak magának okvetlenül legpazarabbul kiállított részét a fehérnemű képezte; egy-egy férfiingnek ára a legfinomabb vászonból, csipkefodorral kihányva húsz-huszonöt-harminc forint volt. A fiatal uracsok egy-egy mellénye hímzések által gazdagon díszítve oly árt képviselt, amilyen áron most egy egész öltözéket vehetünk. A posztónak akkori finomságáról és tartósságáról, de egyszersmind tetemes áráról alig lehet most fogalmunk; egy-egy finom posztóból készült ruhadarab eltartott tizenöt-húsz évig, s a kopottságnak alig mutatta jelét”. „A leglényegesebb darab, a csizma csak ezután következett.” Annak csak a jó karban tartása és kellő tisztítása külön szakértőt kívánt.

Hát az úti felszerelés, amelyet akkor senki sem nélkülözhetett, nem beszélve a pipatokról, „mely tölcséralakú és csínnal készült bőrtartály aljában muskotály, verpeléti s török dohány, acél, kova, tapló s a pipák tisztításához szükséges műszerek valának elhelyezve”. És persze a pipák, „egy-egy arra készült külön rekeszben 5–6 hosszú szárú tajtékpipa s legalább vagy három csibuk, vulgó török pipa”. A pipaszárakat külön szarvasbőr zacskóban kellett szállítani. Az élet nem volt egyszerű.

Voltak persze olcsóbb darabok is. A bárók is szűrt hordtak. Mégpedig „…többnyire cifrás kivarrottakat s nemritkán csínnal s a fényűzés bizonyos nemével kiállítva; akkori szűrömre most is emlékszem, mert nagyon szépnek tartottam, s épp ezért kedveltem is nagyon; sötét hamuszín kelméből készült volt, feketére kivarrva egyszerű borsódi divat szerint. Télen a szűrhöz úton báránybőr kis süveget viseltünk.”

Az ifjú mindezt megkapta anyjától, s ráadásul megfelelő tanácsokat, részben Kölcsey parainéziseinek, részben a német almanachoknak modorában. („A cselédekkel jól bánj, mindig köszönd meg a szolgálatukat”, „tűzd ki magadnak minden viszonyok között megtartandó szabályul s férfias kötelességül azt, hogy soha férjnél levő nővel viszonyt kezdeni, illetőleg azt elcsábítani s általa magad csábíttatni nem fogod”.)

Miután József nádornak személyesen bemutatták, s az néhány „szüleimről s körülményeimről” tett kérdéssel megvizsgáztatta, kapott megfelelő állást is, aljegyzőséget a pesti vármegyeházán. „Gyakran inkább le sem feküdtem – írja –, hanem átdözsölém az éjt, s reggel a Dianában megfürödve s utána megreggelizve jelentem meg Phönixként megújultan sötét, dohos hivatalos helyiségemben.”

Amilyen fesztelenül beszél, nyilván olyan fesztelenül viselkedett is. Elhihetjük, hogy rövidesen kedvence lett a főúri fiatalság társaságának, amely a mindenkori ifjúság lelkesedésével osztja meg érdeklődését a szórakozások és a közügyek között. A táncvigalmak szüneteiben a párok az építendő Lánchíd terveit vitatják. Az ifjú arszlánok Hagen művésznő kocsija után vágtatva a nemesi kiváltságok eltörléséről értekeznek. A puritán demokrácia nagy harcát nem puritánok készítik elő. Ő is érdeklődik minden iránt. A reformok, a lovak, de mindenekelőtt a nők iránt.

Sose nősül meg, de sorsa minden szakában úgy kell elképzelnünk, hogy hátrafordított fejjel valami szép delnő után bámulva halad előre az úton: így halad át egész életén. Közben másról sem feledkezik meg. Amit így hátrafordított fejjel, vagy a kedves jelenség eltűnte után, új után fürkészve észrevesz, arról pontosan számot ad.

Sokat utazik. „A debreceni akasztófa közelében elhaladván, azon egy akasztott embert láttunk himbálódzni” – jegyzi meg ő, egy babona kedvéért, amit más a dolog természetessége miatt nem említ fel, de ami a mi szemünkben már jellegzetessé teszi a tájat és a kort. Ilyen vidéken utazik.

Mikor mint lelkes tizenkilenc éves reformer és politikus-inas a nemzeti ellenállás zajló várából, Pozsonyból, legelőször a gyűlölt Bécsbe, az ellenség fészkébe, az egyik nagy politikus társaságában átrándul, hogy az ellenfél szállásán kicsit körülnézzen, ezt így foglalja össze: „Mialatt Almássy Pál saját ügyei után járt, én a színházakat és nyilvános mulatóhelyeket kerestem fel, mely alkalommal egy igen kedves szőke bécsi ifjú leánnyal volt szerencsém közelebbről megismerkedhetni. Első női ismeretségem hazám határain túl.”

Külföldre is ellátogat – érdekes volna kikutatni, hogy az akkori magyar mágnások rendes párizs-londoni útvonala helyett ő miért épp Moszkvába vág. Vonaton, hajón, postakocsin, mindenütt nyüzsögnek a nők, de azért neki erről a világról is van egy-két remek, naturalista észrevétele. „Egy, a hajón levő katonatisztnek volt egy Petruskó nevű inasa, kit, minthogy nem mindenkinek volt a hajón efféle szolgai egyéne, ő gyakran szokott volt mutogatni, használni. Egy órában tízszer is kért tüzet vagy pipát. Ilyenkor a jó Petruskó nagyobb kényelem okáért mindig megkezdte színi a pipát, s anélkül hogy megtörölte volna, ura szájába nyomta a nyálas csutorát.”

Otthonias a szalonokban, de hazafias érzületből, a magyar ipar támogatására, „elsők között valék, akik estende gácsi posztóból készült frakkhoz a honi bársonyból kiállított kék bársonymellényt viselték…” E kissé durva minőségű szalonöltözettel tüntet hazafisága mellett, külföldön is, egy Rotschild előtt, a németországi orosz követ előtt; meg is bámulták érte. Feladatául – magát némi szerénységgel Széchenyihez hasonlítván – azt tűzi ki, hogy a haladás eszméit elhintse a főúri társadalomnak abban a részében, amelyet látogat. Tapintat kellett hozzá.

„A divatos pesti világ akkortájt az addigitól teljesen eltérő új alakulást nyert, amennyiben az úgynevezett societas két különvált táborba oszlott meg.

A valódi highlife a fiatal asszonyok társaságában jegecesedett meg; mindaz, ami e kis cotteriához nem tartozott, képezte az idős dámák körét, a valódi nagyvilágot.”

„E kisszámú társaság azon összetartozandóságánál fogva, melyet annak tagjai egymás iránt éreztek s azon erélynél fogva, melyet minden alkalommal kifejteni tudtak és akartak, akkoriban a nagy szót vitte úgyszólván korlátlanul.”

Az akkori főúri társaságot, a fesztelen, természetes beszédmodor és magatartás jellemezte. A természetes érzésvilág, szóval a felvilágosultság. Ide járt – hogy csak a leghíresebbeket említsük – Batthyány Lajos, Batthyány Kázmér, Teleki László, Andrássy Gyula, Bethlen József; színházban, színház utáni estélyeken, nagy ebédeken találkoztak. Ők honosították meg Pesten a kirándulást.

Ők voltak az első turisták; persze, a maguk módján „…amint a szebb napok jelentkeztek, egymást érték a Városligetbe, Palotára, Margitszigetre, budai hegyekbe, Laszlovszkyhoz, Szép juhásznőhöz, Városmajorba, Visegrádra való kocsikázások, mikor azután kilenc-tíz csinosan összeállított »tura out«, melyek mindegyikén egy-egy szép nő volt látható, megtette a maga hatását. Lovaink kantárrózsáján s a »tigris« gomblyukában mindig az illető kocsit megtisztelő hölgy kedvenc virága díszelgett.”

Így folynak ifjúsága esztendei. Naplójába, egy-egy újonnan megismert szép grófnő neve, egyéni élményei közé ilyeneket jegyez fel: „1846. október 17-én bocsátják vízre Balaton-Füreden a »Kisfaludy« névre keresztelt első gőzöst.” A gazdasági függetlenség kivívására létesült altruista szövetség, a magyar kereskedelmi társaság Szabó nevű ügyvivője, Kossuth bizalmasa, „ötvenezer forintnyi defraudatio hátrahagyásával megszökik”. Hírek keringenek, hogy a rossz termés, az országos ínség következtében „Bereg és Ung megyékben pórlázadás tört volna ki”. Szinte szemmel látni, hogyan áradnak be a közélet hullámai magánéletébe.

A szalonok becézettje egyszerre elkomorul, falukutató lesz. „…meggyőződtünk arról e hírek felmerülése alkalmával, hogy mi tulajdonképpen saját hazánk viszonyait teljességgel nem ismerjük, mert mikor Beregről és Ugocsáról volt szó, ez éppen annyi volt, mintha Kelet-India valamely tartományáról meséltek volna valamit – mert Ugocsáról, kivéve azt, ami a »Kis tükör«-ben állott, mást alig tudtunk, minthogy »Ugocsa non coronat«. Az ellenzéki párt e fogyatkozása arányában elfogult nem lévén oda hatott, hogy pártunk az egész országot mintegy behálózza” – hogy tagjai az országot megismerjék.

Az ifjú Erdélyt választotta. „Gróf Bethlen József barátommal, mint reám nézve a legjobb ajánlólevéllel, kelénk útra s bejártuk Tolnát-Baranyát – azaz elmenénk Parádra gróf Károlyi Györgyné látogatására, s onnan le Heves megye síkságán fekvő Tiszakőre, Almássy Pál »elvbarátunkhoz«.” Fölkeresték még a báró Wenckheim kastélyt Kőrösladányban, gróf Csekonics Jánost Zsombolyán, „a buziási fürdőhelyet s innen Karánsebesnek Mehadiára hatoltunk, ahol fényes vendégkoszorút találánk együtt.” Sőt senki intő szavára nem hallgatva, leírhatatlan fáradságok árán elhatoltak egészen Piskibe, gróf Csáky Lálihoz és férjéhez, Komáromy Györgyhöz, „akkor Magyarország egyik leggazdagabb nemes emberéhez”, akiben kedves társalgóra és elmés emberre akadtak. A kutatókhoz lassanként mind többen csatlakoztak. A Bethlenek ősi fészkéből „Küküllővárról az egész társaság Kolozsvárra tette át főhadiszállását, tanúi óhajtván lenni az országgyűlés ünnepélyes megnyitásának”. Ez nekik az ország.

A fiatalember már nemcsak figyeli a világot, de bírálja is. Egyforma hévvel sorolja fel kifogásait a feudalizmus csökevényei ellen, a különös alakú, szekeret, hattyút, lantot ábrázoló virágcsokrok ellen, melyeket az ifjú arisztokraták Elssler Fanni híres lába elé hordanak a színpadra; vagy az ellen, hogy Bethlen Gergely udvari bolondot tart, egy színész képében, akinek különben az állandóan utazó gróf mellett „egyszersmind úti marsall gyanánt gondoskodnia kellett arról is, hogy mindenek rendben s simán folyjanak le”; aki tehát mégsem lehetett egészen bolond.

Önmagát is bírálja. Minden tette után megjegyzi: büszke-e rá, vagy szégyenli-e. Agarászataira büszke; megtudjuk, hogy egész élete folyamán pontosan hányszor lovagolt kopófalka után. Kétszázhuszonháromszor lovagolt. Büszke első beszédére a mágnások tábláján; Pozsonyban, a forrongó 1847-es országgyűlésen.

Erre a harcias ellenzékiek vezére, maga Batthyány Lajos szólította fel; ennek szava parancs volt az ifjak számára. „Szót sem szólva tehát elmentem a mellékszobába, s összeállítottam beszédemet. Mikor meg volt írva, a játszószobába sompolyogtam, s Batthyány Lajost a tarokk mellől elhíván, megmutatám neki művemet. Elolvasva e szavakkal fordult felém, visszaindulván a játszóasztal felé:

– Nem rossz; tanuld meg jól s mondd bátran.”

Ez történt.

Tevékenyen részt vesz a márciusi eseményekben előbb Pozsonyban, aztán Pesten.

Megjegyzései ezekről nem rokonszenvesek. Petőfi szerepét izgágának – s ami ennél is sértőbb – unalmasnak mondja. Mikor Ausztriával a háború kitört, beáll katonának. Károlyi István a maga költségén lovasezredet állított ki, az agarászó, bálozó jó barátok egy része már ebben szolgál. A báró is ide kéredzkedik. Veszélyes csatákban vesz részt, de a veszélyről is, a csatákról is alig van szava. A hidegre panaszkodik, mínusz 24 fokos fagyban kell naphosszat ide-oda ügetni az országban. Más baj is adódik.

Jó egynéhány napi lovaglás után egyszer végre Szarvason némi pihenőhöz jutnak; ebben sincs köszönet. „Itt történt az – írja –, hogy báró Amberg kapitányunk, egy kissé könnyelmű fiatalember, egy igen szép, ezredünket követő hölgyet, aki utóbb mint Amberg Marie híressé vált, s Párizsban halt el szegény, fényűzés és pompa környezte nyomorban – a Tomcsányi kastélyban nyervén elhelyezést, ott e hölgyet nejének adta ki, ami nagy megbotránkozást szült, s nekünk iszonyú sok kellemetlenséget okozott.”

Ilyeneket jegyez fel, s ezekkel nagyobb szolgálatot tesz – még a történetírónak is –, mintha a csatákról adna pontos leírást. Különben derekasan verekszik. Végigküzdi az egész szabadságharcot. Lelkesedik a nép ügyéért, de azért – mint az arisztokratákról – azokról is van egy-két jellemző és igaz, mert mellékesen elejtett emberi megjegyzése.

1849 júliusának végén, mikor az ügyet már az optimisták is veszni látják, mikor Kossuth az egyik kiáltványt a másik után bocsátja ki, hogy a nép apraja-nagyja ragadjon fegyvert, ezt írja naplójába: „Békésről való felvonulásunk közben Csongrádot érintvén, délben elmenénk a fogadóba étkezni. Nagy csodálkozásunkra, a biliárdszobában vagy tizenkét szálas parasztlegényt találtunk, akik gyolcsingben és gatyában biliárdozással s kártyajátékkal töltötték idejüket. E szokatlan, s különösen oly pillanatban szokatlan megjelenés, mikor egy nemzet fegyverben áll, feltűnvén nekünk, kérdést intéztünk a hetyke legényekhez, nem volna-e kedvök a huszárság közé beállni? Nem, uram, felelék ők büszkén, a mi városunkból nincsen csak egy gazdalegény, aki beállott katonának. – S ez így is volt az egész alföldön; a parasztgazda-legények kerülték a sereget – csak a bocskoros nemes s a földönfutó szegénység állott a zászló alá.”

Mindig csak a pillanatot figyeli; ezért optimista. A magyar hadsereg tragikus fegyverletétele meglepi. Személyesen részt vesz a világosi nagy eseménynél, látja a hadak szétbomlását, összeölelkezik a vezérekkel, akiket nem sokkal azután felakasztanak, őrá magára is várfogság vár – de hitét nem veszti el. Egyszerűsége megrendítő, mikor az utolsó nagy jelenetet leírja.

„Összes pénzkészletemet, mely 620 frtot képviselt, elosztám szakaszonként a legénység között, meg lévén győződve arról, hogy nekik inkább leend szükségük e néhány forintra, mint magamnak.

Zászlóinkat szerte téptük, s emlékül elosztogattuk foszlányait, a rudakat az üres tokkal adván át.

Midőn embereimtől megválám, s Leiningen tábornokomtól (az egyik aradi vértanútól) elbúcsúzék, keservesen sírtam, mint aki mindenét, amivel bírt, egy csapás súlya alatt elveszti.

Nem lévén képes soha egészen elcsüggedni, e leverő jelenet közben sem, mikor osztályomat gyalog, katonai dísztől megfosztva elvonulni szemlélém, odakiálték nekik: Fiúk, megvirrad még valaha, ne féljetek!”

Elhihetjük neki, hogy így érzett. Mindössze huszonöt éves. Élete útján idáig akartuk követni, eddigi sorsa, környezete érdekel bennünket. Még rengeteg kalandon ment át. Őt is elfogták, besorozták osztrák katonának. Mint közlegény szolgált, ő, az arisztokrata. E fonák helyzet rengeteg szenvedést okozott neki; ezeket ő még több csínnyel torolta meg. Később is szerepelt a közéletben: pártelnök lett, az Operaház intendánsa, szerkesztő, utcát is neveztek el róla még életében. Pesten mindenki ismerte, személyesen is, főleg kockás öltözékéről, melyhez anglomániából ragaszkodott. Mint mondtuk, igen sokáig élt. Azok közé az emberek közé tartozott, akiknek alakjához egy-egy ország köztudata több nemzedéken át úgy hozzászokik, hogy azokat a halálhír se változtatja meg, már életükben legendájuk van. Podmaniczky Frigyesnek csak életére emlékeznek Magyarországon az emberek, halálára alig; ha az idő nem tenné lehetetlenné, azt hihetnők, hogy még ma is él.