Szerelmes levelező^*

Szerelmes Magdolna Asszon! Hogy én hozzád oda nem mentem, azt sem mi idegenségre ne vegyed mert embert senkit örömöstebben nem látok náladnál. De tegnap megirám, oka vagyon, mért én oda Lindvába most nem mehetek, kit idő jártában megértesz. Azért kérlek azon, én szerelmes atyámfia, ebből ne végy magodnak semmi nehéz gondolatot, és egyébre ne véljed, mert szívem szerént kivánnálak látni. Volna is miről szóljunk elég ilyes dolgokról, ha helye és idő volna. –

Ur Isten tartson meg, én szerető Magdolnám, nagy jó egészségben. Minket el ne feledj!

Ezt Thurzó Elek írta „Németújvárban 9. septembris 1528”-ban.

Köszönetemnek és magam ajánlásának utánna én szerelmes lölköm az Ur Istentül sok esztendeig való egészségedet, sok jó szerencséket és minden lölki testi jókat kivánok. Ez minapiban írtam vala egy levelet Bikszárdrul neked mint az kit óránként szivemben és gondolatomban viselek, de hogy semmi válaszom nincs levelemre nem egyébnek hanem talán ellenem való szerelmedből való haragodnak tulajdoníthatom. Gondolom, talán azt a mentséget találhatnád, hogy magad nem tudsz írni, úgy vagyon, de vagyon bátyád, kinek dolgodat és akaratodat bízvást megjelentheted, ő kegyelme is kedig tudom, hogy az munkát felveszi, és az én levelemre kívánságod szerint válaszol is. Kérlek ezért én szerelmes szívem, hogy írj énnékem az magad egészsége felől, mint és hogy vagy? Bizony hogyha az egészségedért való ital használ, mind magamtul s mind szolgáimtul azbül semmi vétek nincsen. Az Ur Isten engedgye, hogy jó egészségben láthassalak, áldjon is meg azokkal az jókkal, az melyeket az én Uramtul Istenemtül magamnak kívánok. Irtam Biteken az én szerelmes szívemnek Czobor Erzsébetrül való gondolataimban… A te szívbül való szerelmes mátkád.

Ezt is Thurzó írta. György, 1591-ben.

I. Rákóczy György fejedelem feleségéhez, Lorántffy Zsuzsannához, 1643-ból:

Édes atyámfia, szerelmes feleségem, tégedet is az úr istennek gondviselésébe ajánlak, az mindenható isten, ki oltalmazásod volt, az én holtom után is mutassa meg rajtad úgy az ő áldását s oltalmazását, élhess az ő tetszése szerént idvösséges, csendes, nyugalmas életet minden háborgatóid ellen, ha kik találtatnának is, és szégyenítse meg azokat, téged pedig magasztaljon fel azoknak bosszuságokra. Nekem penig megbocsáss, mit együttlaktunkban vétettem volna is; mert én is csak ember voltam; arról bizonyságot teszek az isten és az ő szent anygyali előtt, mitől fogva az ur isten összvehozott bennünket, se szebbet, se okosbat, gazdagabbat s akármi dicséretre métó személyt náladon kívül nem láttam, néztem s hozzád igaz tökéletes szerelemmel voltam. Köszönöm édesem, az te én hozzám való szeretetedet is, kit mind jó s gonosz állapotomban bőségesen te hozzám hűségesen megmutattál, kiért az mennynek, földnek teremtő istene mind lelkedben, testedben áldjon meg s jövendőben is az örök dicsőségben egymással egyesítve is dicsérhessük az mi jó istenünket az ur Jézusért adja úgy!!

Régi és új szerelmes leveleket olvasok; indiszkréciómat menti, hogy mások is osztozkodhatnak benne, a levelek nyilvánosságra kerülnek. Tanulságuk nem mindennapi.

 

 

Magukban, tehát levélírás közben is, a férfiak elégedetlenkednek. Szerelmes levelet írva még inkább. Ha öröm, ha fájdalom nyitja meg szívüket, a megnyílt szív keserűséget ont. Mintha a szerelem anyjukhoz vezetné vissza őket: nyűgösködnek, toporzékolnak, akkor is, midőn a baj csak egy késlekedő válasz; minden egyszerre kellene nekik és azonnal. Egy elmaradt mosoly miatt rángó szájjal, fuldokolva, mintegy szalmaszál után kapkodva, úgy ragadják meg a tollat, hogy az ember fellélegzik: milyen szerencse, hogy az asztalon véletlenül nem a papírvágókésbe ütközött a kezük, a tőrbe. A nők mindezt megértően nézik. Tudják, hogy a szerelem csak ürügy, csak jó alkalom a szertelen kitörésre vagy áradozásra. Egy-két megnyugtató szó után rögtön rátérnek a lényegre: „az sót még senki sem kérte s azt írja Zsigó, nyolc máriáson nem kél el, kivált kész pinzen”. A férfi, aki ilyen levelet kap, lecsillapszik, elhiszi, hogy szeretik. Levélírás közben a nők kezelik jobban a tollat. Ügyesen koppintanak vele a körömre is. „Értem édes Szivem kegyelmed leveléből, hogy micsoda szállása vagyon s dámák is bűvön vannak. Én penig azt bánom, hogy az cavallérok igen erre járnak s néha udvaroskodnak is.” Értjük. Ők a jobb levélírók.

Már csak azért is, mert rövidebben írnak s akkor is tárgyilagosak. Ők, a concepció megtestesítői, sejtik a szabályt: jó írásmű csak az izgatottság elmúltával származhatik, az ihletnek is csak a végén látja hasznát az ember; feldúltan nem lehet írni. Az okosa azért egyáltalában nem is ír, vagy legfeljebb csak válaszol. A hevület csak egy pillanatra veti ki őket szerepükből. Megjött az édes levél? „Most jött. Pályázni, pályázni, gyermek, és nem vaknak lenni… a pályázat lejártát természetesen nem tudom, de Paulai mondta, hogy nagyon rá ér.” Ezt Jászai írta Reviczkynek. Igazán szerette.

Ők kezdettől fogva sejtették, amire az emberiség a múlt század közepe táján jött rá, hogy a levél, kiváltképp a szerelmes levél nem irodalmi műfaj, annál kevésbé sikerül mentől inkább annak készül. Ahogy más, ha a színésznő ezer ember előtt vetkezik le a színpadon és más (ezerszerte több), ha csak egy előtt négy fal közt; éppúgy más ezer embernek, vagy egynek írni. Épp ezért nem fogalmaznak, nem csinálnak impurumot: próbát – nem színészkednek. Tudják, hogy ez a művészet ezer esetben is esetenként változik s még akkor is megtanulhatatlan. Óvakodjunk az előre fogalmazó nőktől. Szendrey Julianna előre fogalmazott. Szépen kanyargó körmondataiban elsősorban maga tévedt el, egy életre.

A férfiak, az ártatlanok, természetesen zokogás és ujjongás közben is igyekeznek fogalmazni, nekik szegényeknek díszelegniök kell; szerencsére legtöbbje, ha a fájdalomtól vagy boldogságtól őrjöng is, lusta lemásolni a lobogó kéziratot. Damjanich, kezében a diszpenzációt tartva, legszívesebben katonás bokacsattintással s egy szalutálással köszönné meg az üdvöt, de előtte egy körmondatot – ha csak egyet is – szintén kényszerül megalkotni: „Kérésem hiánytalan teljesítésénél kimondhatatlan örömet éreztem volna, de ennyi szívjósággal párosult, gyengéd és szemérmes kitérése, elragadtatással tölt el, és áhitattal méltánylom az Ön által mondottakat… A diszpenzációt a kezemben tartom, s ha a mindenható Isten is úgy akarja, nemsokára egyesülhetünk…” Csokonaiból a hexameter egyvégtében és rögtön letisztázottan, javítás nélkül ömölt, de Lillának írva akadozik, már-már fogalmaz. Búcsúzik, azt hiszi, ünnepélyesnek kell lennie. Tollával pontosan úgy ragyog, mint a szerelmes mátyásmadár. Nem énekével, azzal kérkedik, amit Komáromban is értenek. Poéta? A levél végén, Lilla tekintete előtt, nevét így tündökölteti: Professzor Csokonay! Érdemes hivatalával és elegendő fizetésével van nagyra, Csokonai! Lilla szívébe nem azzal tör tüskét, hogy halhatatlanná tette volna (amit különben gavallérosan amúgy is megtett) hanem, hogy: „két hó múlva szép városbeli Professzorné lettél volna”. Csurgón.

Leggyönyörűbben persze az apróhirdetések levelezői fogalmaznak. Mondataik – kutyába sem véve a költséget – a himnuszok bőbeszédűségével áradnak és csaponganak. Költői lendületet e téren már csak az ő alkotásaikban találni. Egy napilap levelezési rovatából való, 1938-ból: „Leánka! Megkaptam leveledet, és nagyon rosszul esett újabb hitetlenkedésed. Hogy a városvégi kis házat feladtad, azt nem is tudom elhinni. Hová térjek én meg ezután, ha fáradt vagyok, és bánt az élet? Viselkedésemet alapjában félreértetted, éppúgy érzek, mint régebben, az idő megtaposott, s nem akartam Neked mindent elmesélni. Utolsó találkozásunkkor, amikor azután elmondottam, ami a szívemen fekszik, és megkönnyebbültem, Te félremagyaráztad a dolgokat. Higgyed el, csak Téged szeretlek, s szeretni foglak, amíg érezni tudok. El kell hinned, mert igaz!”

A hivatásos költők persze óvatosak, érzik a veszélyt. Petőfi remek szimatával már a műfajok közti különbséget is érezte, leveleit, mint tudjuk, kimondhatatlan szavak teletűzdelésével akarta kiadhatatlanná, vagyis személyessé tenni. Iszonyodott a levélírástól, méltán. Utolsó kézirata mégis levél, ünnepélyes emelkedett hangú; ebben a közhelyek is megráznak. „Légy nyugodt és béketűrő, amennyire lehet ez. Higgy! Remélj! Szeress! – A sírig és a síron túl örökké hűséges férjed, Sándor” – írja, egy héttel halála előtt. Sorsával érezte, mikor milyen hangot kell használnia. Ő volt az utolsó költő, aki közvetlen hangú levelet tudott írni.

 

 

Utána az ihlető földi múzsáknak már nagyon szerelmesnek kellett lenniök, hogy hitelt adjanak szerelmesük leveleinek. E korban a költők oly közvetlenek, úgy rettegnek az ünnepélyességtől s a fogalmazástól, hogy pongyolasággal fogalmaznak. Nem költőien, hanem emberien, majdnem polgárian bizalmasok: a fogyatékosság fitogtatásával őszinték, a könnyebb utat választják. Ady, ég és pokol közt hánytatva, szerelmese felé egyszerre csak ezt süvíti: „alig van egy-két jó emberem”. Az hiányzik neki, az is baj, Léda segítsen ezen is? Ő, a zseni, oly módon meghitt, mint egy kereskedősegéd. A fiatal Kosztolányi zokogva jár a városban, öt nap alatt pontosan negyvenkétszer megy a postára, jött-e levél. Hogy patakzó könnyei mögül mégis ki-kikacsintott, azt csak ma látni, a stílusból: „Jártam ott kora hajnalban, mikor még fent volt a hold, fényes délben, szomorkodó délután, vérpiros estéken, csókzajos éjszakákon.” A postahivatalnok ily gyönyörű tájra kémlelhetett kis ablakából, megértjük, hogy egy percre sem csukja be, éjszaka sem.

Karinthy érzi a dagály ellentétének ellentétét is, amely szükségszerűen szintén dagály, tudja, hogy mindenképpen csapdában van, hogy legokosabb volna semmit sem szólni, ezért tréfál, amikor mégis kell szólnia, amikor sírni szeretne. Nehéz mesterség.

Legjobb csak tényeket közölni. A legjobb szerelmes levelet Amadé László írta, igaz, hogy öregkorában. „Küldöm ezért Dallost – írja titkos szerelmének, aki természetesen nem öreg –, hogy holnap után fogaggy egy könnyű szekeret, és jöjj hozzám ebédre Horvát Kémlye nevű helységbe, hogy az én Pitzinyemmel szemben lehessek. Én öreg napjaimra is nem sajnálom éretted a nyughatatlanságot. Ha gondolod, hozd el anyádat is, hogyha nem, maradjon otthon.” Azt is írja, hogy: „a sok firkálás nem tészen annyit, mint egy óráig való beszéd.” Igaza volt.

 

 

A szerelem évezredek óta ugyanazt diktálja szavakban is. Ha vele mérjük a századokat, az idő nem változik, mindig ugyanaz, van tehát öröklét. Tán azért is röpül oly gyorsan az idő, amikor a szerelem nem betűvel fejeződik ki. Valóban nem papírra való.

Ezért nézem még az ilyen megnyilatkozását is mint hívatlan tanú, némi pirulással. Zavarba ejt, hogy minél áradozóbb egy szerelmes levél, annál könnyebb elküldeni bárkinek. Annál személytelenebb. A legbölcsebb hát, aki semmit sem ír, mert hisz felesleges is, vagy ha mégis kell írnia, másokéról ír, Galambocskám.