A szimbolizmus titka^*

A franciák diadalünnepet ülnek, az ötvenéves szimbolizmusét. A folyóiratok külön számot adnak ki ebből az alkalomból, a napilapok hasábokon át ismertetik a költői mozgalmat, melyet akkor, születése évében s még aztán is soká senki sem értett, de csodálatos bátorságával az ítéletalkotásnak, mindazonáltal mindenki fölháborítónak és közveszélyesnek tartott. A hasztalan viták hevében kávéházi székek és karrierek törtek ketté.

A francia lapok most, mintha csak egy hazatérő hadsereg vállalkozását méltatnák, elégedetten állapítják meg, hogy a „szimbolizmus győzött”. Részletesen beszámolnak az üdvözlő beszédekről, a veteránok nyilatkozatairól, a Bibliothèque Nationale-ban rendezett szimbolista kiállításról. Ám változatlan finom ösztönnel kerülgetik ma is azt, ami a szimbolizmusban hajdan oly érthetetlen, azaz felháborító volt. A kérdés, valljuk be, kényes.

Egynémely elszánt folyóirat közöl mutatóba egy-egy verset, az erősebbek közül. Az ember csodálkozva olvassa a francia Góg és Magóg fia vagyok én-t, vagy Megy a juhász szamáron-t és elszomorodik. Sajna, a titkok is megöregszenek; elvesztik bájaikat, vagy nem takargatják többé kellő gonddal. Volt lap, amely valóságos expedíciót indított egy igazán jó, érthetetlen vers után. Valéry tartományában állítólag akadtak egy fél szakaszra; különben az eredmény siralmas. Semmi meglepő benne: érthetetlen jó vers nincs a világon, abból az egyszerű okból, hogy a vers jó vagy rossz voltát nem a logika szabja meg. (Aki másképp gondolkozik, az akár a Talpra magyar-t is a világ legezoterikusabb alkotásának tekintheti, mert az sem azáltal vers, nem azáltal hat, ami közhelyszerűen világos benne, már a második sor, hogy „itt az idő, most vagy soha”, van olyan merész költői túlzás, mint a legvadabb szimbolistáké.)

Ötven év után nincs mit rejtegetni, elárulhatjuk a szimbolizmus titkát. Nem kell különösebben figyelni. Röviden a lényeg az, hogy a költők nyílt színen megöltek egy szót.

A tettet nem szabad lebecsülnünk; egy szóval, főleg egy kötőszóval nem lehet olyan könnyen végezni. Az évekig tartó roppant csatazajnak egyszerű ésszel megfogható első eredménye az volt, hogy a különféle kohorszokba tömörült versírók szíven döfték azt a szót, hogy „mint”. Aztán végeztek a testvéreivel és unokatestvéreivel, a „miként”-tel, az „akár”-ral, a „hasonlóképpen”-nel, a család távolabbi tagjaival is. A költő azelőtt például azt írta: „lelkem, miként a barna éj…”, a mészárlás után már csak így írhatta: „a lelkem barna éj”. Nem kis dolog. Nem túlozunk különösképpen, ha azt állítjuk, Verlaine emiatt végezte a csapszékben s aztán az ingyen kórházi ágyon. Mert mi is következett ebből?

Hogy ilyesmit már azelőtt is mondtak? Hogy a hosszas körülírás helyett például már Petőfi is megkockáztatott olyan merész gordiusi vágást, hogy: „a búbánat gonosz vendég, rossz madár”, mely a „kebelbe életet, vért lopni jár”, sőt, hogy „a búbánat szívet rágó ürgefi”, melyet szerinte „borral lehet, borral kell kiönteni?” Nagy előfutár volt: zseni.

Az újítók kifejlesztették és tökéletesítették ezeket a világszerte és már évezredek óta megtalálható eredményeket. (Hisz, ha komolyan utánanézünk, szimbolizmus már az is, midőn ahelyett, hogy „ön oly buta, mint egy szamár”, kategorikusan csak azt mondom, hogy „ön szamár”.) Megreformálták az egész hasonlatrendszert, a költészet egyik legfontosabb alkotó elemét. Elhagyták a hasonlított dolgot; bár azt kezdetben még könnyen ki lehetett találni.

Nagy újító volt Saint-Pol-Roux, a „vetés előtt aratunk” jelige megfogalmazója, aki még ma is él, és könnyes szemmel emlékezik a nagy időkről. Az ő újítása volt, hogy a versben lehetőleg minél kevesebb fogalom szerepeljen a maga polgári nevén. Az ő alkotásaiban a kakas például a „zengő pipacs” névre hallgatott. A tökéletes vers az volt, amelyben kivétel nélkül minden szó elé kecses álarcot sikerült helyezni, a kor ízlésének megfelelően kétértelmű mosollyal és szépen kefélt szakállal. A kitűnő költő műveihez profán tisztelői később szótárt és katalógust szerkesztettek. A Van Bever-Léautand versgyűjtemény, a szimbolizmus aranykönyve néhányat közöl belőlük.

A világosság bábája például civilben a kakas; a báliruhás hernyó másnapja otthon a lepke; a csecsszopó bűn a leányanya gyermeke; az eleven guzsaly a birka; az ekék úszószárnya az ekevas; a mozgó salátalevelek a békák; a zöld fecsegők ugyancsak a békák; a kémények selyemhernyójának keresztény nevét, sajnos, utóbb a szerző is elfeledte.

De vannak könnyebbek is. A szárnyaló temető egy csapat varjút jelent; orrliknak való románc a virágillatot; a bronz sándorvers elzsolozmázása: mikor az óra éjfélt üt; a modern hétfejű sárkány bé molltól lukas fogsorának megszelídítése a zongorázást. Nem folytatom, azt hiszem, már az olvasó is tudná folytatni. A költő a vizeskancsót ihletének percnyi kihagyásakor mondhatta csak kristálykebelnek. A vívmányt ma talán társasjátéknak lehetne használni, záloggal; bár azt hiszem, annak is unalmas.

Hál’ istennek verset minden módon és eszközzel lehet csinálni, s az effajta receptek alapján is készültek kitűnő alkotások, Saint-Pol-Roux például a saját receptje ellenére is jó költő volt.

A szimbolistákat sem nyelvi felfedezésük tette nagy költőkké; a legjobb bizonyíték rá, hogy az igazi reformereket, a mesterek „irányelveinek megvalósítóit”, a lelkes epigonokat, már ötven év is maradéktalanul elnyelte. A mesterek a mozgalom elmúltával, sőt diadalra jutásával is fentmaradtak.

Az sem tette naggyá őket, hogy a csupasz hasonlatot az allegória mintájára az egész versen végigvitték. Ady és Petőfi között nem az a különbség, hogy Ady egy egész verset kerekít abból az egy sorból, hogy „lelkem ódon babonás vár”, Petőfi pedig, aki lelkét ürgelukkal azonosította, nem aknázza ki, nem díszíti fel, nem népesíti be az ürgelukat. A költészet mégsem ilyen egyszerű. Samain lelke spanyol infánsnő; ettől még az sem szebb, mint az ürgeluk. Nem is „eredetibb”. Sőt.

A szimbolisták igazi irányelve nem a nyelvi és verselési furcsaság volt, amelynek a botrányokat és a gyors hírnevet köszönhették. A „mondattan újraszabása” is csak külső tünete volt egy belső igazibb magatartásnak. Annak a dacnak és kihívásnak, mellyel ezek a költőnek, szellemnek és jellemnek egyaránt nagyszerű emberek a tizenkilencedik század földhözragadt polgári észjárásával ujjat húztak. Az udvariasságáról és simaságáról híres Mallarmé a fogát csikorgatta, ha a korszak sikeres íróinak, Dumas-nak, Claretie-nek, Sardou-nak, Ohnet-nak műveit említették előtte. Azok „érthetőek” voltak, s ő rettegett, hogy azok közönsége, ugyanaz a közönség, „értse” az ő műveit is. Tudjuk, hogy ő, aki százszámra írt verseket a postásoknak (a levélboríték szövegét foglalta versbe buzdító sorokkal a levélkihordóhoz), akarattal is „elhomályosította” igazi költeményeit, ha azokat barátai rögtön „megértették”. Tulajdonképpen csak elzárta; a fölfedezett szépségeket előbb csak a korpa közé akarta keverni, később kemény gyöngyöket faragott belőlük; belecsorbult a foga annak, aki csak úgy sütemény gyanánt akarta élvezni. A szegény lenézett kis nyelvtanár itt volt büszke; a megbecsülést úgy kényszerítette ki, hogy áldozatot igényelt, munkát és fáradságot azoktól, akiket a könnyű irodalom ellustított.

A szimbolizmus nagy verse, Rimbaud Részeg hajó-ja, nem azért csodálatos, mert a hajó minden bevezetés nélkül elkezd beszélni (ezen az alapon éppoly érthetetlen volna az Élő szobor is), hanem csak azért, mert igazat beszél, igazán költőit:

A magyar népdal, mely azzal kezdődik, hogy „ez az utca bánatutca, bánatkővel van kirakva”, van olyan „érthetetlen”, mint Ady Fekete zongorá-ja vagy Verlaine, Mallarmé, Valéry, a posztszimbolista Apollinaire versei, melyekben a szavak első feladata az, hogy zenéljenek, hajlongjanak, mint a nád, csillogjanak, mint az ékszerek, vagy egyszerűen csak susogjanak és andalítsanak. A költészetben mindent szabad annak, aki költő. Az olvasónak pedig jogában van nem odafigyelni, bár azt rosszul teszi, mert az ő lelke is éppolyan szabad terület, akár a költészet, s ő veszít, ha sötétségben, elnyomásban hagyja: ha nem fedezi fel annak tájait.