Németh László

Mikor az emlékezetben a cselekmény apróbb kanyarjai már-már eltörlődtek, s elpárolgott a mondatok íze is, akkor dől el igazánból a regény sorsa. Akkor kell kiviláglania a belső erőnek, mely a szövevényt irányította, a stílust fűtötte, az alakokat jellemekké tette. Akkor derül ki, hogy a szórakozáson túl kapott-e valami értéket is az írótól az olvasó. Érdemes volt-e a művet egyáltalán elolvasnia?

Hónapokkal ezelőtt olvastam Németh László regényét. Jól emlékszem a mesére, a jellemekre; egy-két jelenet meghökkentő élességgel villog elém. De kikerülve a fák közül, most teljes egészében látom az erdőt. Ily kevés idő is elvégzi a maga tisztító munkáját, lehántja a műről, ami azon csak dísz, esetlegesség volt; leszórja a szirmokat is, hogy megmutassa a gyümölcsöt, aztán a magvat. A Gyász állja a próbát; a távolság csak növeszti.

Parasztkörnyezetben játszódik le a regény, tárgya azonban nem a paraszti élet. Kurátorék, Pordánék paraszt mivoltukon túl tágabb, emberibb sors ábrázolói, ezáltal példázzák népiségüket is a szokványosnál hitelesebben és megrázóbban. Maga a hősnő, Kurátor Zsófi is végeredményben éppúgy lehetne akár arisztokrataszármazék vagy polgári szalonlakó. Nem a személyisége a lényeges, hanem az indulat, amelyet megtestesít. Porhüvelyében antigonei jellem támad életre.

Látni lehet, hogy a benyomások titkos játéka folyamán, melyből ihlet és mű születik, az író itt előbb a tárgyra, a megírandó regény lelkére reagált. Nem mondom, hogy azután keresett hozzá testet. A Gyász alakjai elevenek; néha már látomásosan valóságszerűek, az író olyan erős fényt tud vetni rájuk. De első mozdulatuknál érezzük, hogy sorsuk elrendelt. Nem úgy torlódnak össze, mint Móricz utolérhetetlen parasztalakjai, akik szinte a szemünk láttára határozzák el, hogy mi is legyen belőlük. A Gyász alakjai az író kezében vannak. A regény szerkezete pontos és hibátlan, mint a tragédiáké. Nincs egy felesleges árnyalat, egy mondatnyi kitérés. Az egymásra következő fejezetek is a végzetet érzékeltetik.

Hogyan vesz magára egy fiatal nő az erejénél nagyobb fájdalmat, hogyan fojtja meg a kétségbeejtett dac az életkedvet, az életet – ez a regény tárgya. Erről az orsóról gombolyítja le Németh László a cselekményt, egy dunántúli parasztfalu szövevényét.

Kurátor Zsófi még szinte gyermekfővel elveszti az urát. Elveszti életének irányát, mielőtt tudta volna, hogy valóban az volt-e az életének iránya. Tudni csak azt tudja, hogy most gyászolnia illik, a céltalanságban csak ezt az irányt látja. Több benne az erkölcsiség, mint az életakarat? Erősebb a lelke, mint a teste? A lélekre, az erkölcsre hallgat, csak arra, s ezen billen föl az élete. Büntetlenül a testet sem lehet büntetni.

Én nem tudtam eldönteni, hogy Kurátor Zsófit a szomszédok pusmogása fojtotta-e meg vagy az ősök szelleme; a Hagyomány, amelynek ott a Mezőföldön papnőjéül szegődött. Ő a nemesebbet választotta. A könyv egyik nagy erénye és újdonsága, mint hőköl hátra és zavarodik meg a falu, ha az, amit maga nemesnek tart, egyszer elevenen megjelenik előtte.

A papnő áldozata igazi áldozat; tiszteli a maga teremtette istent, és szinte darabonként ég el előtte. Könnyezve, sziszegve, tébolyultan – ez az isten ilyen áldozatot kíván. Görög isten vagy protestáns? Mily közel van egymáshoz a kettő itten. A végzet, a predesztináció istene.

Németh László a regényéről való megjegyzésében, mindezt maga is elmondta. Kurátor Zsófi valóságos modelljében görög vonásokat látott meg. Tudta ábrázolni is azokat; a könyv különös kettősségével igéz. A Balaton menti rékliben és tutyiban Ödipusz leánya futkos, a kiskapuk mögött összehajló vénasszonyok a tragédia kórusának szövegét zümmögik. Kiszeláné fiának biciklijén egy pillanatra mintha egy csábító királyfi közeledne. Nem az közeledik. Emelkedésein, ahol kilódulhatna a keretből, a regény helyes egyensúllyal visszahajlik a magyar valóságba.

Ilyen szerencsés kettősséget mutat a regény nyelvezete is, az író ábrázolási módja. Németh Lászlónak gazdag és ritka értékű élményei vannak raktáron a módos parasztok életéből; az adatokat úgy önti, mint Móricz, a keserűséget és reménytelenséget, mint Kodolányi. Épp, mert felülről, egy külön szempont magasságából nézi: a magyar gazdag parasztságról megdöbbentően éles és hiteles látleletet készít. Mondatai azonban a nép nyelve helyett az intellektuális tárgyú írók nyelvén hangzanak. A hatást szerintem ez csak erősíti. Metszően éles, tömör mondatok, egyre-másra villantják a fordulatokat és hasonlatokat, melyeknek egy költeményben is helyük lehetne.

Szenvedélyes éberséggel figyeli alakjai mozdulatait, egy fintorukat nem hagyja éles megjegyzés és következtetés nélkül. Tekintete elől senki sem menekül. A két vidéki orvos éppúgy lelepleződik, akár a parasztok: semmiben sem különböznek tőlük.

A regény sötét és reménytelen. Ellene vethetjük, amit az ilyen természetű művek ellen föl szokás hozni, hogy a magyar parasztságnak csak „árnyoldalait” ábrázolja; hogy semmi napsugár és jókedv benne. A parasztságnak ebben a rétegében valóban az életerő, a szívósság is az „egészséges” közönyben, a szerzés és a gőg szívósságában jelentkezik.

A regény légköre annyira hiteles, hogy a szereplők szókincse és szokásai után megtalálhatnánk a Dunántúlnak azt a sarkát, ahol a cselekmény folyik. Németh László nem parasztregényt írt, csak parasztokról. Műve a háború utáni új magyar írónemzedék regényirodalmának legjobb alkotásai közé tartozik. A parasztokról szóló regények között pedig kétségtelenül a legelső sorban áll, irányt mutat egy időben az elmélyedés és az emelkedés felé.

Van még nép a magyaron kívül, amelynek nemzeti ünnepei közt annyi a gyászünnep? Dúskálhatunk bennük, ki-ki a szívén mérheti, hogy a sok szomorú évforduló közül melyik is fáj neki igazán.

Engem legmélyebben azok a gyásznapok szállatnak magamba, amelyek nemzeti életünk egy-egy nagy lehetőségének elvesztésére emlékeztetnek.

Fáj és haraggal tölt el Zrínyi és Frangepán kivégeztetése. De ezek tán épp a halálukkal teljesítettek egy nagy feladatot, s így erőszakosan megállított életük is kerek és egész.

Jobban fáj Zrínyinek, a költőnek korai halála. Jövőnk egy szép útját zárja el a sírja.

Október 6-a, a tizenhárom vértanú egy nemzetet gondolkodtat el évről évre. De azt a tizenhárom derék katonát pályafutása csúcsára vitte ott Aradon az a hősinél is hősibb halál.

Legjobban mégis Petőfi halála fáj, 1849. július 31-én tört le tán a legmagasabbra indult magyar reménység.

Évről évre világosabban látjuk. Petőfi értékén minden esztendő emel. Minden esztendőben Petőfi Sándor hoz legtöbb dicsőséget a magyar névnek.

S amit adott, huszonhat éves koráig adta.

Ezzel a halállal sohasem békülhetünk meg.

Az ő elvesztése nagyobb veszteség minden vértanúnk, minden hősünk halálánál.

Mert Petőfi egytizedét sem adta ki annak, amit általa a sors elsősorban nekünk, magyar beszédűeknek szánt.

S ő nyitott szemmel, emelt fővel ment a halálba.

Minthogyha halálával még műveinél is többet adhatott volna népének.

Igaza volt?

 

 

Utolsó beszédét a Múzeum lépcsején Petőfi arról mondta volna, hogy Pest lakossága népfelkelés formájában halálig védje a szabadságát: győzzön, vagy temetkezzék a város romjai alá. Hogy a városok önmagukban milyen fellegvárak, ezt a legújabb hadviselés fedezte föl. A forradalmak és szabadságharcok hadviselése ezt azonban mindig tudta. Így tudta ösztönösen Petőfi is. Lelkesen készült a beszédre, az eseményre is. Azt hitte, itt végre az ő eszméinek, az ő módszereinek a napja.

Görgey intézkedésének hatására a kormány lemondott Pest védelméről; falragaszai nem a végső harcról, hanem a hirtelen elhatározott kiürítésről tudatták a lakosságot. A hatás végzetes volt: a homokbánya falai egyszeriben most kezdettek omlani.

A hír rettentő hatással volt Petőfire is. Alig néhány hete, hogy utolsó s egyben legsúlyosabb sérelmét elszenvedte: elfogatását a Budát ostromló honvédsereg kellős közepén s Klapka fenyegetését, hogy főbe löveti. A mindezt – s az előbbi sérelmeket – feledtető lelkesedés ingerültségbe csapott át. Összecsomagolt, és Júliával s a kis Zoltánnal együtt Mezőberénybe, Békés megyébe költözött másod-nagybátyjához, a csizmadia Orlai Petrich Sámuelhez, akinek fia festőművész, különben is jó barátja volt.

Hogy Petőfi milyen lelki állapotban lehetett, fesse csak egy adat: a tragédiát villámló, félelmetes egű nyárban két hetet képes megülni egy falusi kertben.

Ekkor egy „véletlen” sorsába avatkozik, s Bem táborába, majd a halálba vezeti.

„Véletlen”-t csak az életben ismerünk. A művészet mindenben okot keres, ehhez magyarázatot fűz, hogy törvényt találva, épp a vakesetek ellen megóvjon bennünket.

A mezőberényi „véletlen”-nek Németh László egy mostanában írt egyfelvonásos színművében igyekszik magyarázatát adni. Ezt a művet B. L. a Szabad Nép múlt vasárnapi számában kínos és sajnálatos eltévelyedésnek, görbe tükörnek, előadásra és olvasásra egyaránt közártalmú dolognak, a benne szemlélhető Petőfi-képet pedig kétszer is hamisításnak nevezi.

Mivel én Németh László drámáját mint olvasmányt – mert csak így élvezhettem – jelentős műnek, az író pályáján is kiemelkedő, lélegzetfojtó alkotásnak, a benne foglalt „magyarázatot” pedig olyannak érzem, amellyel vitázni is csak lelkiismeretes elmélkedéssel, az író iránti tisztelettel lehet, a Szabad Nép olvasóit vélem megbecsülni azzal, hogy nem hagyom meg őket abban a véleményben, amelyben B. L. révén jutottak Németh Lászlót, de Petőfit illetően is.

Számunkra, akik tudjuk, hogy Petőfi voltaképpen Mezőberényben tett választást élet és halál közt, a választásnak ez a pillanata drámaian nagy pillanat. A választás nem a közt van, hogy Petőfi marad-e vagy nem. Németh László igen helyesen, továbblöki és kiélezi a helyzetet. Napok kérdése, hogy az ellenség Mezőberényt is elözönli. Egységes magyar hadvezetés már nincs. Magyar hazafi számára biztonságos hely már nincs. Petőfinek módja volna elrejtőzni a sárréti lápokban. Módja lett volna folytatni költői és forradalmár munkáját: életét, amelynek fontosságával, rendkívüli értékességével maga is tisztában volt. Választása tehát a közt van, hogy – mai szóval – illegalitásba vonuljon-e vagy szaporítsa eggyel azoknak a hősi halottaknak számát, akik az utolsó – a környezete s a történelem szerint –, már reménytelen harcokban fognak elesni. Petőfit az ösztön, a józan ész, az alkotó művész sóvárgása az előbbi: az élet, a munka felé hajlítaná. De ráébred – a környezete ébreszti rá –, hogy van pillanat és helyzet és – igen – környezet, amikor nem a mű és az élet, hanem a példa és a becsület a fontosabb. Így választja a csatateret.

Ez a választás számunkra, akik tudjuk, hogy a csatatér a halál, lélektisztító; magasztos, fölemelő. De ugyanakkor megdöbbentő és vérlázító. Föllelkesít bennünket, hogy Petőfi az önfeláldozást választja. De lever és elkeserít bennünket, hogy ettől őt – szellemiségünk legnagyobb kincsét, korának legkitűnőbb magyarját – senki sem tartotta vissza. Sőt.

Bem sok jó tulajdonsága közt, amelyről Petőfivel kapcsolatban tett tanúságot, a legmegindítóbb az, hogy ő, a katona óvja „kedves fia” életét, még a harctéren is. Akkor erélyes vele, amikor – mint még Segesvárt is – a csatából kiparancsolni akarja. Németh László azt mutatja meg, hogy Petőfi körül Mezőberényben nem Bemek álltak. „Katonám van tízezerszám, de Petőfim csak egy van” – mondta az öreg lengyel. „Ez a Petőfi milliókat tüzel arra, hogy dacoljanak bár a halállal – mért nem megy helyettük, milliók helyett inkább ő maga a halál elé?!” – mondták azok, akik mind túlélték Petőfit. Németh László ezt a gondolkodást megbélyegzi. Mondhatnám, szinte keményebben, mint maga is akarná. Ez ugyanis nemcsak akaratán fordult meg, hanem tehetsége erején is.

Hatalmas, még az ő munkásságában is ritka erővel állítja elénk alakjait. A mindössze tizenöt oldalnyi drámának mind a tizenkét személye külön élet, külön típus, már első mozdulatukról felismerhető külön jellem.

E jellemek zöme nem kap hízelgő képet. Olyanok, amilyeneknek az adatok alapján s teremtő képzelete birtokában egy kitűnő művész életre hívta őket. Nem itt a helye annak, hogy akár Júlia, akár Egressy pörét még egyszer letárgyaljuk. Bírálatot érdemelnek, mint ahogy mindazok, akiket Németh Petőfi védelme alapján bírál. De ha nem bíráljuk őket, mivel magyarázzuk, hogy a harcot mégse úgy vívták, mint Petőfi és a történelem szerint kellett volna? S hogy lesz ez akkor dráma?

De van köztük elbűvölő jellem is. Németh egyik legszebb képessége, megmutatni, hogy világvívó hőseit, akiket a kor hatalmasai nem értenek, hogy tudja szeretni a nép. Galilei a börtönőreinek adja elő fizikáját. Petőfit a mesterlegények óvnák a bajtól, s egy – tán írástudatlan – majsztramné végzi körötte Hungária istenasszony teendőit.

Az egész kép zord és kegyetlen. Ezzel magyarázó és oktató. Bizonyos, hogy nem gyermekekre mért oktatással. De ki meri vallani, hogy hazánk és értékeink megbecsülése dolgában csak gyermekeink szorulnak oktatásra, s felnőtteink nem? Ki mondja, hogy egész irodalmunknak ifjúsági irodalomnak kell lennie? A kép, olyasféleképpen zord, mint Petőfi halála, akivel csak a giccsfestő íratta, s csak a sémagyártó íratná a porba is, hogy „hazám”, ami ettől nem szent fogadalom lesz, hanem olcsó trükk.

Petőfiről, a férfiról drámát írni – óriási feladat. A kedvet ettől elvenni épp ezért igen könnyű. Némethé az érdem, hogy annyi giccs és séma után ebbe belevágott. Mostani művéről szólva az én hiányérzetem, hogy tárgyát miért nem bontotta ki jobban, három felvonássá? Ami művében félreérthető, az a túlságos tömörítésből, a figyelem túlságos igénybevételéből származik.

Nem szálltam vitába B. L. véleményével. Mellétettem a magamét. De egy ponton szembefordulok vele. Amivel cikkét végzi.

Soraival csaknem egy időben olvastam a szovjet írók második kongresszusáról a beszámolókat. Mint előzően nemegyszer, e tanácskozáson is elhangzott: az íróknak megvan a joguk, hogy akár ugyanazt a témát, egyéni képzeletük, vérmérsékletük, ízlésük szerint adják elő.

B. L. felelősségrevonást követel a Rádió és a Népművelés című folyóirat ellen, amiért Németh László darabját nyilvánosságra bocsátották. Erre sem oka, sem joga. Az ilyen szó irodalmi életünk megszűkítéséhez, íróink és kiadóink megzavarásához vezet. Azon voltam, hogy szavát hatálytalanítsam.

Jeligés pályadíjak ismeretlen lángelmék föllobbantására – volt hely, ahol mégis hoztak eredményt. A legnagyobb magyar epikus költőt egy ilyen emelte fényre a teljes néptelenségből, a XIX. század derekán. Nyolcvan év múlva az ország legigényesebb folyóirata novellára hirdetett ilyen pályázatot. A jeligés borítékokból ezúttal is teljesen ismeretlen név tűnt elő.

A díjnyertes novella egy öreg parasztasszony halálának ürügyén egy egész társadalmi réteg mélytengeri világáról adott szociológiai és lélektani búvárfölvételt. Egyszerű, de tökéletesre formált, szinte szavanként magvas mondatokkal. Amelyek viszont az íróról adtak rögtön világos képet. Aki azt a novellát írta, az Iljics Iván szerzőjének módszerébe éppúgy belelátott, akár a Porte Etroite szerzőjéébe.

Amikor a pályadíj nyertese a zsűri elnöke előtt megjelent, az, ahogy nekem később elmondta – azt hitte, hogy az addig ismeretlen író a fiát küldte el a pénz átvételére. Egy szőkés, nyúlánk, lányos arcú, érettségiző diák külsejű fiatalember állt előtte, azoknak a megnyerő úrifiúknak a szerénységével, akiknek finom arcbőrét még percenként rózsásra színezi a zavar, ha a szokottnál eltérőbbet kell mondaniok vagy hallaniok.

Kiderült, hogy a fiatalember már túl van az érettségin. Sőt az egyetemen is. Gyakorló orvos.

Ez volt még a meglepetések kisebbik része, amikben a zsűri elnöke, a magyar irodalmi élet akkori fő irányítója részesült. A novella szerzője, aki harmadfélszáz pályázó közül lépett az első helyre, elmondta, hogy azon az egyen kívül novellát többet sem közölt. Nem is akar. Foglalkozott ugyan az irodalom vizsgálatával is, de nem azért vett tollat a kezébe, hogy író legyen.

Bár Magyarországon évszázadok óta mind a mai napig megvetik azt az írót, aki csak azért vesz tollat a kezébe, mert író akar lenni, a főszerkesztő csalódottan sóhajtott. Ő írókat akart nevelni. A lapnak, amelyet szerkesztett, Nyugat volt a címe, s ez az egyszerű földrajzi meghatározás ott éles harci kiáltásnak hatott a nyugatban annyiszor csalódott s ezért a keleti származásukat szinte daccal emlegető magyarok között. A szerkesztő olyan vágású ember volt, s olyanféle lapot igyekezett szerkeszteni, mint Riviére és Paulhan; stílusa, ismeretei alapján jellegzetes nyugati szemléletű írót várt az ifjúban; s az már az első bemutatkozáskor azt fejtegette, nemcsak éles logikával, hanem – ugyancsak ellentétben lányos arcmozdulataival – éles erkölcsiséggel is, hogy ő átalakítani, vagyis megújítani voltaképpen az egész magyar társadalmat kívánja. Mégpedig keleti – paraszti – adottságai beszámításával. Ilyen értelemben tett együttműködési ajánlatot az irodalom megújítása, illetve átalakítása dolgában is.

Az idősebb szerkesztő, aki egy nagy író nemzedéket szervezett meg, két év múlva mint annyi magyar élenjáró – önkéntesen ment a halálba.

Az ifjú pályadíjnyertes egy ország színe előtt végzett afféle meglepetéseket, aminőkben a zsűri tagjait részesítette. De most már nem szavakkal, hanem művekkel. Látszólag kitartott a bemutatkozó mondata mellett, hogy nem azért forgatja a tollat, mert író akar lenni. Azután, hogy a novellával magára vonta a figyelmet, rövidesen mint az ország legjobb szemű kritikusát emlegették. Az ifjú bíráló azonban nem állt meg a szépirodalomnál. Aztán a színháznál sem. Átment a társadalomtudományra, a filozófiára. Hazája legnagyobb történetírójával állt ki egy könyv erejéig párbajra: a történelmet is kitűnően ismerte. Csak elvétett idézeteiből derült ki, hogy nyelvésznek is megállja a helyét. Nemcsak kevéssé méltányolt görögökre s latinokra, majd angolokra, franciákra s oroszokra hívta föl a figyelmet, hanem méltatlanul nem emlegetett horvát, lengyel, spanyol, svéd, norvég, cseh szerzőkre. Természettől kapott tulajdonai betetőzéséül páratlan munkabírásra nevelte magát. Csak ezzel és hihetetlen termékenységével magyarázható, hogy egyszerre a regényírók közt is az első sorban haladt. Majd a színdarabírók közt. Közéleti kérdésekbe szólt bele egyre nagyobb tekintéllyel. Ezt, említett tulajdonain kívül, tökéletes függetlenségének köszönhette. Kínosan ügyelt ugyanis arra, hogy a szellemi élet elüzletesedése korában, amikor a toll is árut gyárt, ne tolla után élve tartsa el egyre szaporodó családját. Ráfizetéssel megjelenő lapoknak dolgozott, majd ilyet maga is alapított, egy kicsit egy keleti Péguy szívósságával és sokoldalúságával. Nem mondott le az orvosi hivatásáról, csak iskoladoktorságra alakította át. Vannak receptív és vannak produktív nagy elmék. Az egyik szívja az ismeretet, a másik adja az ismeretet, a maga tapasztalatából. Az ő elméje egyszerre volt receptív és produktív, oly módon mégpedig, hogy a beszívott tudást is mély élményként bocsátotta tovább.

Hatása hazájában így rövid idő alatt rendkívüli lett. Éspedig valóban azért, mert a tollat, mint láttuk, valóban többre akarta használni, mint általában a toll mesterei. A múzsák, mint tudjuk, nem azokat szeretik igazán, akik hajbókolva kiszolgálják, hanem akik valami jó közös munkára szorítják őket, férfiasan, akár egy kis parancsolással.

A hazai hatás most kezd átcsapni a határokon. Elér vajon olyan fokot, mint otthon, s mint amilyet megérdemel? Ez kettősen is izgalmas. A siker ugyanis nemcsak Németh László győzelme lehet, hanem egy országé. Sőt nem is eggyé, hanem többé.

Németh László megfelelően a jó írók egyik fő ismertetőjelének, jellegzetes fia annak a tájnak, amely szülte és nevelte. Magyarország pedig azok közé a nem kis számú országok közé tartozik, amelyek irodalma ugyan együtt árad s apad az európai irodalommal, de mégsem tevékeny részese annak. A magyar nép, amely – hasonlóan a körötte élő népekhez – ontotta, amikor annak volt sora, a szenteket és Európa védelmében a mártírokat, az utóbbi időben csak egy-egy zenésze, egy-egy tudósa kiemelkedésével vonta magára a világ figyelmét. Szépirodalma – megint csak együtt a szomszédaival – legfeljebb elismerésben részesült. Megértésben, befogadásban, olyanfajta asztalhoz ültetésben, amikor fesztelen és kölcsönös az eszmecsere, soha. Mert nem lett volna mondanivalója? Hajaj! Miért hát? Azért érdemes egy pillanatra e kérdéshez félrekanyarodnunk, mert így nemcsak az európai szellem működésének egy érdekes mozzanata világosul meg előttünk; hamarabb lesz világos Németh szellemének jellegzetes keleti, illetve közép-európai működése is.

 

 

Legalább tíz-tizenöt Európa-peremű nép irodalmára áll a válasz, amit épp e hónapokban F. G. Cushing, a londoni egyetem magyar tanszékének vezetője s a magyar irodalom belhonian otthonos ismerője leírt arra a kérdésre: miért nem ért el sikert Angliában a különben szerinte is európai szintű magyar irodalom? Azért, mert érthetetlen. – S miért érthetetlen? – Mert nemzeti.

Mivel pedig ez a válasz a magyarok fülének érthetetlen, némi tűnődés után egy kedves fül számára így öntöttem parabolába én, aki megértettem.

– Képzeljük el, hogy egy kiváló tehetségű ember arról ír regényt, hogy mit szenved egy falu a Duna kiöntései miatt. Csak gratulálni tudunk, hogy művészetével ilyen nemes tárgyat emel föl. Képzeljük el aztán, hogy ugyanannak a népnek legnagyobb drámaírója arról ír tragédiát, miért nem sikerült valakinek a Duna áradásait megakadályozni. De a legnagyobb költő is arról írja első, második, sőt tizedik verseskönyvét, hogy a Dunát sürgősen szabályozni kell. Majd a kritikusok is azon a mérlegen mérik az alkotások értéksúlyát, hogy milyen fokban szolgálják azok az árvizek meggátlását s mindannak a népbetegségnek, közlekedési, mezőgazdasági és közoktatásügyi bajnak, amit a zabolázatlan folyók okoznak. Elképzeljük mi is a hangot, amely az áradások s azok kifogyhatatlan következményeinek huszadik ábrázolása után ingerülten fölcsattan: Hát hol a vízügyi hivatal? Hol az egészségügyi miniszter, a földművelésügyi, a hadügyi? Érthetetlen, miért gyötri magát ezekkel épp az irodalom?

Ezt a különös jelleget – mint mondtuk – nemcsak a magyar irodalom mutatja. S nemcsak a szerb-horvát, a bolgár, a szlovák, vagyis a többi Duna menti nép irodalma. Ezt mutatja a lengyeleké, a cseheké és minden olyan népé, amely a történelem folyamán évszázadokat élt úgy, hogy országa ugyan volt, de állama nem. A nemzetek életműködése alig különbözik az emberi test működésétől. Ha egy-egy szervünk nem működik, átveszi vagy átérzi egy másik. A vak az ujjaival olvas, a süket a szemével hall. Hogy egy nép rímekbe foglalja az alkotmányát és igazi szokásjogát, sőt igazi törvényeit is népdalokban hirdesse, ez nyilván nehezen érthető egy olyan országban, amelynek hadügyét már egy tenger is ellátja, de tán nem fölfoghatatlan oly nép fiainak, amely hosszabb-rövidebb ideig résistance-ra kényszerült.

A magyar irodalom szinte első megnyilatkozásai óta résistance-irodalom. Első fönnmaradt – latinba bebalzsamozott – nagy verse Dzsingisz kánnak áll ellen; a tatárok elleni harcában hívja Krisztus és Európa segítségét; oly kevés eredménnyel – megértéssel –, mint aztán később is hosszú századok folyamán a török- és a németellenes függetlenségi harcaiban. Önök, franciák, nyilván egy szóból megértik, hol az a történelmi mélység, ahol még egy víz táplálja a résistance irodalmat és az engagé irodalmat. Engagé mindannak szolgálatára, amit nyugaton már a reneszánsz meghozott, engagé az emberi jogok kiküzdéséért: az említett népek íróinak a legutóbbi időkig is ez jelentette azt, hogy nemzeti. A nyugati olvasó tán sokall ennyi végeznivalót egy lírikus számára. Az említett országok olvasói keveslik, annyira el vannak kényeztetve e téren. Úgy megszokták, hogy gondjuknak-bajuknak méltó hangot a literátorok adjanak – akiket ők még ma is szívesen bárdoknak, váteszeknek neveznek –, hogy nemcsak az isteni: a lelki csapások szenvedése közben néznek várakozón az írók felé, hanem akkor is, amidőn a természet vagy a történelem sújt. Elképzelhető még az áramszolgáltatás vagy a közlekedés valami komolyabb elakadása esetén az ilyen tömeghang: No és az írók? Mért beszélnek folyton másról?

 

 

A Duna-völgyi népek írói mind a fejlődés tanaira, az emberi jogokra: az európaiságra angazsálódtak. Hangjuk egyöntetűen a remény hangja akkor is, amikor fájdalmat fejez ki. Ez az egyöntetűség mégsem teljes mindvégig. A magyar irodalom meg-megáll az optimizmusnak ezen a széles-szép útján, majd letér róla, noha azt tán leglelkesebben épp egy magyar költő, Petőfi mutatta. Papíron s urai hangoskodása után ítélve a századfordulón a magyar nép mintha virágkorát élné. És az épp most jelentkező s mindmáig legnagyobb hatású modern költő azt mondja egy életművön át, hogy a magyar nép halálra van ítélve. Újra és újra és egyre megrázóbb nagy versekben azt ismétli, hogy a magyar nép el fog tűnni az országok sorából előbb, de aztán a nemzetekéből is; hacsak nem jön valami csoda. Egy mindent megújító forradalom.

Ne keressük most, mi okozta s mi támogatja e zseniális költőnek – Ady Endrének – e rettenetes életérzését. Voltaképpen csak átvette ezt a dermesztő jóslatot; hangot adott annak a századok folyamán csaknem minden jelentős költő, főleg amióta az is tudatosult: a magyar nyelv se nem germán, se nem szláv, se nem latin, hanem finn-ugor, a magyar nép nem árja, hanem ural-altáji. A tekintetbe veendő itt az, hogy a fiatal Németh hazai irodalmi hatásul azt kapta: egy agyonkínzott s immár halálba tartó nép fia. Adyban ezt az érzést két élmény erősítette föl a kirobbanásig: egyaránt ismerte a magyar és az európai valóságot; két helyen érezte némi biztonságban magát: a falujában és Párizsban. Némethben is ez a két élmény találkozott: a magyar vidék és Európa.

 

 

Németh László 1901-ben született, dunántúli parasztcsaládból. Úgy parasztból, hogy noha apja – egyetlenként testvérei közül – már tanult s tanár lett, ő, az unoka legfogékonyabb éveit a nagyszülei házban töltötte. Azok közé a ritka halandók közé tartozott, akik sorsot választhattak. A kétemeletes bérház, amelyben gyermekkora folyt, Budapest egyik beau-quartier-jában, anyja családjáé volt. Ezt cserélte el az apai ősök portájával, már kamasz fővel, akkor, amidőn apja, az 1914-es háború katonája, bevonult, majd orosz hadifogságban morzsolt le még háború utáni éveket is. A falusi ház merő ellentéte volt a fővárosinak. Szigorú, serény, puritán. Nem az anyagiak parancsára. Egy másféle szellem törvénye értelmében. Az apai család a parasztság módos, fölső rétegéből való. Pontos leírását épp ebben a regényben kapjuk, melyet az olvasó kezében tart. Itt az élet alakításába még erkölcsi principiumok is beleszólnak. A protestáns puritánság eszméi, a kálvinista sorsvállalás parancsai. Azok az eszmék, amelyek az idegen uralmak évszázadain át magát a nemzetet is úgy-ahogy fönntartották. A fiatal Németh tán a távoli, a szenvedő, az idealizált apa végett választja ezt a világot. De megismeri s ezen át a parasztság alsó rétegeit is, azt az egész lenti világot, amelyet sokan a nemzet afféle rezervoárjának tekintenek: annak sorsával áll vagy bukik maga az egész ország. Ezt választja szűkebb pátriájának: ebben lel közösséget. Ennek gondját hordozza legmerészebb szellemi magasrepüléseiben is.

Pedig ugyancsak sok régiót bejárt.

Hatvanéves fővel hátratekintve, Németh mintegy száz művet vallhat magáénak, beleértve a folyóiratokban és fiókokban maradtakat is. Csaknem egyenlően oszlanak ezek három részre: tanulmányok, színdarabok, regények. Ismertetésük csak madártávlatban is szétnyomná e sorok keretét. De képzeljünk mindegyik csoport végére egy névmutatót. A tanulmányok indexe már a húszas-harmincas években ezeket a neveket villogtatja: Ortéga, Pirandello, Proust, Keats, Ariosto, Rabelais, Montaigne, Hume, Kant, Dilthey, Spengler, Freud, Einstein, Eddington, Frobenius, Léwy-Bruehl, García Lorca. A drámák tartalomjegyzékében: VII. Gergely, Galilei, Husz János, Gandhi, Bolyai. És természetesen egy sor, csak Magyarországon ismert hős neve. A regényekben pedig olyan nevek, amelyeknek puszta hallatára a magyar fül megállapítja: ezek csakis vidéken élhetnek.

A művek alapeszméiből is lehetne valami jellegzetességet szemléltetőül kiemelni. A drámák csaknem egytől egyig azt példázzák, hogy egy közösségi érzésű hőst, hogy fojt meg – és épp ezáltal, hogy emel föl – egy-egy érzéketlen, szűkebb együttes. A regények valamennyiében egy-egy szinte emberfeletti eszme száll le a földre, költözik bele egy halandóba, s viszi azt valami modern keresztfára, ugyancsak valami közösség megváltásául. Ez az eszme néha keresztény eredetű; néha pogány, mint ebben a regényben is, amelyre még visszatérünk. A tanulmányok közös vonása, hogy bármily költőien fent szárnyalók vagy tudósian mélyenszántók, s szóljanak akár a hipertóniáról, akár az ősmagyar prozódiáról vagy a kertészkedés örömeiről: pedagógusi hév lüktet bennük; ez a fölnőttekre szabott, Alain okfejtéseit idéző ember valamiféle jó útra akar téríteni, de azonnal, bennünket.

Mihelyt az ember egymás mellé teszi e három csoport sajátos alapvonását, előtűnik, hogy bár külön-külön működnek, ezekben is van valami mélyen közös.

Kínálkozó volna idézni Pascal telitalálatát egy-egy Németh-mű olvasása után: „On croyait trouver un écrivain, on trouve un homme.” – „Írót vártam, embert kaptam.”

Bármennyire örvendetes, ha művészi kvalitás emberi kvalitással ötvöződik, megmarad a kérdés: mire tör, még kvalitásaival is, ez az ember? Milyen úton? Milyen eszközzel?

Föllépésének szinte első esztendejétől Németh helyzete azé az előőrsé volt, akit, ahogy mondják, a saját tüzérség is lő. Nem azért lőtték, mert azt hitték, ő nincs azon a területen, vagyis mert nem látták. Azért, mert ellenségnek nézték.

Hogy voltaképpen hova tartozik, azaz hova tart, az olyan fokban derült ki, ahogy megmutatkozott, hogy ide sem, oda sem, amoda sem. Merre mégis? Nem a maga irányát kereste, hanem egy népét. Utat egy népnek, amely sebeivel már földön hever? Amelynek irodalomban kifejezett legfigyelemreméltóbb jellege ez az állandó szembenézés a pusztulással. Az egyedülvalóságnak, a világba való dobottságnak ez a nem sztoikus, hanem protestáns, tehát dacos viselése. Mert hisz a predesztinációért nem mi felelünk. A magyar irodalom minden korszaka egy-egy küzdelem ezzel az életérzéssel. Azért is kell még egyszer visszakanyarodnunk hozzá. Mert a probléma: lehet-e ezt legyőzni.

A magyaroknak még nemzeti indulójában is az van, sírba lépnek, ha sorsuk nem változik meg. Betéve tudandó versként már kisiskolásaink ezt fújják:

 

…jőni fog, ha jőni kell A nagyszerű halál, Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll.

 

A létmentő csoda, Ady forradalma – 1919-ben – nem valósult meg. Egy pusztuló népre csak a versben vár „nagyszerű halál”. A valóságban ez oly csúnya, hogy mindenki takarja, maga a haldokló is. Németh László nemzedékének föllépte idején gyorsult meg az a folyamat, amely Magyarország neve elé dermesztő felsőfokokat írt: Európában kevés híján itt öli meg legtöbb ember magát, és itt kívánnak csaknem legkevesebben utódot; számukhoz képest magyar nyelvű van legtöbb szétszórva a világban, a statisztika szerint minden harmadik; a tizenöt millió magyarból ötmillió él az országon kívül, s szenved rengeteg esetben hátrányt, sőt megaláztatást, ha anyanyelvét használja.

Elmondtuk az okokat, miért hárultak sok helyt ezek a közösségi gondok épp az írókra. A tomboló sovinizmusnak olyan korszakában, aminőbe az emberiség, mondhatni, váratlanul zuhant, nehéz volt félreérthetőség nélkül ilyen dolgokról szólni, bármennyire okot és parancsot adott rá igazság és emberiesség.

Németh László nemzedéke csaknem olyan helyzetbe került, mint a híres 1898-as spanyol nemzedék: összehangolni két egyirányú, de más-más ütemű haladást: az anyaországét és Európáét.

Nem itt a helye annak tisztázása sem, miért számítottak hol „útitársak”-nak, hol „harmadikutas”-oknak, hol „narodnyikok”-nak azok a forradalmi változást sürgető, nagyrészt parasztszármazású írók, akikhez őt is számították; képességei és határai nem kis lebecsülésével. Igen, tartozott s tartozik ide is. De tartozott azokhoz is, akik egykor a görög ideálok ápolásával akartak mintegy szigetet teremteni a kor szennyáradata fölé. Jogosult, akár a legjobb szántóföld, azzal kérkedni, hogy a búza hozzátartozik? Igen. De másutt is megterem.

Németh Lászlót, ahogy „népi” társait is, legtöbb félreértés – illetve meg nem értés azokért a válaszokért érte, amelyeket ezekre a magyarok által sorskérdéseknek nevezett kérdésekre adtak. Csodálkozzunk ezen? Ezek a különleges kérdések pontosan azok, amelyek előtt még egy legjobb hiszemű angol is tanácstalanul áll.

Szerencsére, félreértést nemcsak szóval lehet eloszlatni; lehet viselkedéssel is. Sőt, ez a tanácsos. Proletárdiktatúrában a „harmadik utas” nevezet anatémát jelent. Németh László alkothatott bármit az új rendszerben, sokszor rámondták: szemben áll a szocializmussal. Nem kimagyarázkodást kívántak tőle, hanem rögtön abjurációt. De hisz az egyben olyanok elismerése lett volna, amit ő sose vallott!

Mikor Budapest utcáin, 1956-ban, világgá hallhatóan ropogtak a puskák és a gerincek, Németh, akit egy ország előtt mint a szocializmus „régi” – mert tíz éven át nem abjuráló – ellenfeleként ábrázoltak, e kritikus pillanatban a haladás mellett tett hitet.

Ekként, ha eszmei rendszere nem is, helyzete tisztázódott. Bár minden művét patikamérlegre teszi, s üveglapocskán elemzi a marxista kritika, már senki nem tételezi föl, hogy a vizsgált anyagba nem jó szándék keverte még azt is, amit a vizsgáló helytelenít.

 

 

Németh Lászlónak futotta ereje s képessége arra, hogy mellőztetése korszakaiban is alkosson.

Egy ilyen szereplési szünetében írta ezt a regényt is, egyik alföldi parasztvárosunkban, ahol saját vallomása szerint élete tán legboldogabb éveit élte: taníthatott, élőszóval, szemtől szembe. Az ottani lánygimnáziumban tanított, matematikát, kémiát, történelmet, magyar irodalmat, angol, német vagy orosz nyelvet – mindent, amire épp nem volt tanár. A könyvet esti pihenésül, a remek magyar kifejezés szerint kikapcsolódásul írta egy albérleti szobában, távol a családjától. Negyvenhat éves volt, négy szép lány apja; hat lánya született, de kettő meghalt.

A regényből még csak folytatások jelentek meg, amikor már az volt a vélemény: remekmű készül. Egy író, akinek alaptermészete a fegyelmezett finnyásság és a maga iránti igény, páratlan kifejezési alakot s helyzetet teremtett.

A kiadó megtisztelő levele előszó írására hívott föl. Mióta e sorokat rovom, tollamról az kívánkozik le, ne kérjem-e, hogy ezt a háttérfestést ne inkább utóhangként kapja-e az olvasó. Meglesz vagy nem, szívességet tenne az olvasó, ha itt becsukná, s bárhol másutt fölütné a könyvet, s már az író szövegéből futna át egy oldalt. Idézni szeretnék s teljesen mindegy, honnan – mert oly egységes az anyag – annak érzékeltetésére, hogy mennyi valóságot, milyen szagló-pihegő életet áraszt szinte szavanként ez a történet. Noha – mint minden elbeszélő művében – egy eszme száll le a valóságba; valami emberfeletti mozgatja a halandókat.

Van egy dramaturgiai babona, hogy akkor lesz jó a darab, ha írója előbb érzi, hallja az alakokat, mint azt, amit kifejezne általuk: a gondolatot. Molière-t is, Shaw-t is látnivalóan előbb foglalkoztatta a tézis, mint annak megtestesítője. A művészi erő éppen az, hogy még olyan elvont kifejeznivaló is, mint a fösvénység oly hús-vér alakként lép elénk, mint Harpagon.

Ebben a minden ízéig reális regényben a szűzesség istennője ereszkedik le a földre, s tépi darabokra azt, aki rá akarja erőszakolni, bele akarja tukmálni a föld mocskát, a köznapi életet. Ezt a magyar Nellit tulajdonképpen Artemisznek, azaz Dianának hívják. A pogány erdőkben járó szűz előbb őzzé változtatta, aztán kutyáival szétmarcangoltatta merénylőjét, Acteont. Nem ember, vagyis nem rendelkezik isteni résszel is, aki nem fogadja szívébe, s nem pártfogolná mindvégig ezt a pannóniai Tisztát, ezt a kenyérdagasztó, csibeültető Eszményt. Bizonyos vagyok benne, hogy Németh László nem tudatosan – legfeljebb művészi tudatalattija súgására – vezeti elénk, s vonultatja el újra s újra előttünk egy vizsla és egy komondor társaságában a hősnőjét, de a könyv második olvasásakor, amidőn már tudtam, kiben mi lakik, megborzongtam, amidőn ez a birtokolni való álomkép kutyái között fölvonul. Az antik elkerülhetetlenséget éreztem a vaskos hazai tájon.

Az a jó helyzetem, hogy nem kell szót keresnem az áru dicséretére, amit beajánlok. Ott van a vevő kezében. Személyében az írót sem szükséges jobban bemutatnom. Tekintete, arcjátéka szinte kisüt a mondataiból. Oly tartalmasak azok s oly jellegzetesen az övéi. Itt is a múzsa édes szolgálatkészségéről van szó. Azzal kezdtük: ez az író nem azért vett tollat a kezébe, mert író akart lenni. S íme, véletlenül sem ír le olyan mondatot, amelyen nincs már ott az írói nyom, s a virág, amelyet nem azon frissen, csak neki tépve ad kezébe a múzsa.

Nem egy könyvre akartam figyelmet terelni, hanem egy életműre. Azt szeretném, ha ez a könyv a francia közönség előtt csak ajtónyitó lenne Németh további művei számára. Lehetnek, akik azt mondják: oly dolgokat is mondtál, oly súlyosakat, amiknek mi itt nem érezzük se nyomuk, se visszhangjuk. Erre csak precedenssel felelhetek. Azzal, amit mi gondolunk, amikor Bartókot dicsérik külföldiek előttünk, hogy hova emelte az európai zenét, micsoda komponista volt! Hátha még azt tudnátok, micsoda ember volt; micsoda nevelő; a mi véres földünkről fölvett dallamaival is belénk mennyi erőt öntő, hogy megálljuk a helyünk.

Kedves Barátaim,

vallomással kezdem. Nem szeretek szerepelni. S most mégis örömmel állok itt. Mint akit azzal bíztak meg, ajándékot adjon át.

Czine Mihály elmondta, milyen véleménye volt Németh Lászlónak az emberekről, szorosabban a magyarokról, élete során.

Mit gondolunk mi magyarok, s tágabban emberek, Németh László élete munkásságáról – erről beszélnék én.

Ritka pillanat. Írót érdeme szerint méltatni nálunk a sírnál szokás, hajunkat tépve, hogy mit is vesztettünk benne, mennyire nem értettük és értékeltük.

Ezzel a groteszk képpel magát Németh Lászlót szerettem volna megmosolyogtatni, még abban a hiszemben, hogy itt, köztünk ülve fogja hallani szavaimat. Másképp fordult; amint értesültek, nincs köztünk, kórházi ágyon fekszik. De egy kis négyes hallgatóság tagjaként legutóbbi látogatásunkkor mégis hallotta ezt az én most elmondandó pótbevezetőmet, és arcán ott az infúziós szerkezet alatt is megjelent a mosoly.

A szöveget épp ezért szó szerint úgy olvasom föl itt is, mint ott, abban a kis kórházi szobában. Azt a fura derűkeltést pedig még írás közben azért kockáztattam meg, mert nagyon is komoly dolgokat volt szándékomban szóba foglalni ezen a nem fölületesen lelkes ünnepen.

Hallottunk, s hallani fogunk Németh László művészi teljesítményeiről. Én azonban arról beszélnék, amit ő maga is jó néhányszor művészi alkotásainál is magasabbra tett. Aminek szolgálásául szinte művészi munkáit is eszközül szánta. Szerinte ugyanis a szellem embereinek, az íróknak van egyebek közt történelmi végeznivalójuk is. Népük tudatának fölrázása, ébren tartása.

Németh László ezt nemcsak saját magától várta el, hanem ezzel az igénnyel kívánt kortársaira is hatni. Rám is, és ezért beszélhetek itt, mint afféle szemtanú. Akkor is, amikor látszólag kitérőt teszek. Percekig nem ejtem ki az ő nevét, de önök tudni fogják, hogy minden mondat mögött ő áll.

Közben irodalmunknak egyik, mindmáig homályos, de számára, s mindnyájunk számára, igen lényeges kérdésében mondanám ki épp erre az alkalomra tartogatott világos véleményemet. Az úgynevezett népies-urbánus vitában mégpedig, amely arra is ürügy volt, hogy őt irodalmunknak valamiképpen a központjából a szélére udvariaskodják, a „népiesek” margójára. Mert hát ezt voltaképpen ő verbuválta össze híres Debreceni káté-jával, a voltaképpen általa létesített Válasz című folyóirattal.

Így igaz, Németh László egy nemzedéket állított egykor hadirendbe, s akart tovább tágítani. Ami rögtön fölveti azt a kérdést is: miért nem támadt azóta sem ehhez fogható irodalmi nemzedékünk?

A nemzedékekről szólva Babits kifejezése volt, hogy a költők, akár az énekes madarak, rajokban szoktak mutatkozni. Vagy triviálisabb hasonlattal, mint mérkőzésre jelentkező labdarúgócsapatok, mint a testedző pályák versenyzői.

Az utóbbi hasonlat is találó, mert hisz az írói nemzedékek aztán éppúgy vonulnak le a pályáról, akár a futballcsapatok. Hogy mit értek, összjátékuk mutatja meg. A jó futballcsapatok ereje az, hogy még a matadorok is alávessék magukat az összjáték törvényeinek. Ez nem szokott könnyen menni.

Még bajosabban megy tehát a szellemi generációk mérkőzésre kiálló csapatainál. Itt nincs napi fegyelmező training, és ki-ki világmatadornak hive magát, életét teszi rá, hogy az ő neve harsanjon föl, ha berepül a gól.

Kié hát az érdem, hogy a háború közti ifjú magyar irodalomban mégis alakulni kezdett egy ilyen összjáték, és épp az idők súlyosodásával tökéletesült. És mivé szélesülhetett volna.

Németh Lászlóé az érdem.

Értsünk szót. Ahogy kezdtem, évtizedek óta annyit fúródott, fúródik még ma is füljáratainkba irodalmunknak „tragikus szétszakadása”, úgynevezett népiesekre és urbánusokra, hogy ideje megrázni egy kicsit dobhártyánkat, mi is fekszik rajta, süketítve bennünket az igazibb meghallandók iránt.

Nemrégiben is hangzott el jószándékú fölszólalás arról, szűnjenek már ezek a harcok, mert „hiszen az Írószövetség vezetőségében egymás mellett ülnek azok, akik valamikor sznobokként és parasztokként vitatkoztak egymással”. Ámulva járattam meg szemem a teremben az arcokon. Egyetlen hajdani urbánus írót nem láttam olyat, akivel a hajdan parasztnak minősítettek mint sznobokkal vitatkoztak vagy harcoltak, úgy értve, hogy mint írók írókkal.

Szerfölött egyszerű okból.

A két háború közt föllépő és az urbánussal szemben lekicsinylően ábrázolt, sőt mindmáig nemegyszer gyanúba kevert irodalom nem paraszti, nem provinciális, nem is népi irodalom volt, de nem is urbánus; hanem az volt a magyar irodalom.

Ezen a vitán: „irodalmunk legjelentősebb alkotói jobbára annak idején is fölülemelkedtek ezen, s csak a másod- vagy harmadvonalbeliek gabalyodtak bele a nemtelen küzdelembe” – mondta a korszak egyik kiváló marxista vizsgálója. „Valójában – folytatja ő – két nagyon is rokon társadalmi erő ütközött össze; a feudális, a konzervatív reakció, amely demagógiával igyekezett meghosszabbítani befolyását, főként falun, és azok a városi kispolgárságban és a hivatalnok karrieristákban kerestek támaszt. Végső soron e kettő versengése tükröződik az akkori ellentétekben” – és nem az íróké.

A népies elem az ország akkori irodalmában? Alig több, mint a mindenkori magyar irodalomban. Vagy csak annyival erősebb, amennyit a kor hatására Adyék, Móriczék, Babitsék hozzátettek. A nemzet élet-halál kérdését a szófecsérlés helyett a tettek felé, az erőgyűjtésre irányítva végre.

De hát mi is a vízválasztó a két nevezetes irányzat közt? Mi volt az eszme és főleg a gyakorlat, a praxis a „népies”-ek meghatározására? Roppant egyszerű és megcáfolhatatlan. „Népies”-eknek számítottak, akik a „népiesek” harci folyóiratába, a Válasz-ba dolgoztak vagy dolgozhattak volna.

S oda vajon ki nem dolgozhatott? Soroljuk föl a munkatársakat? Elég a szúrópróba. Ki volt a kor „legurbánusabb” írója? Hunyady Sándor. Mi a címe a legurbánusabb írásremekének? A piroslámpás ház. Hol látott az napvilágot? A Válasz-ban. És a városi Vas István versei?

A népiesség nem holmi szervezett tábor volt tehát, hanem egyrészt időszabta föladat; vagyis akkor a német veszély visszanyomása, másrészt megörökölt kötelesség: a magyar irodalom, a magyar szellem, a magyar föld függetlenségének védelme, igény és ízlés dolgában is, körmünk szakadtáig.

Ennek a lelke pedig Németh László volt. És nemcsak művészetének bámulatos erejével. Emberi, erkölcsi erejének éppoly bámulatos, mert tökéletesen természetesnek bizonyuló nagyságával. Engedjenek itt is egy személyes vallomást. Volt életemnek egy esztendeje, amikor állástalanságra, pénztelenségre dobott ki magából az akkori világ. Véletlenül értesült róla Németh László. Fölkeresett. „Költözz hozzánk, Ellának igazán mindegy, egy tányérral többet tesz-e az asztalra.” Tétováztam, de a gödi szobáját talán elfogadtam volna. „Az nem megy” – mondta. Ott ugyanis már Pap Károly lakott feleségestül. És még egy adatot. Üldöztetésének legválságosabb éjszakáit hol töltötte Zelk Zoltán? Nem veszem el előle a nem mindennapi témát, egyszer majd nyilván maga is sort kerít rá. Németh László kislányainak gyerekszobájában.

Ez volt a mi „népies” nemzedékünk, és most már tán világos, hogy az ilyenfajta partizántáborokba nem közös hadparancs viszi az embereket, hanem a közös hit, még akkor is, ha a tábor tagjait természetük – és múltjuk – eltávolítja vagy vitába keveri. Ki foglalta rímbe, de szinte tételenként a „népiesség” szociológiai föltételeit és politikai követeléseit? József Attila, utolsó életévében. A magyar tájakon különleges pusztító egyke, az öngyilkossági ragály, a tanyák önkényes lerombolása, a félelmetes kivándorlás, a falu egészségtelen elnéptelenedése és mind a népbetegség, mely miatt – ahogy ő maga is leírta – „pusztul szép fajunk”, nem urbánus gond volt, nem is „népies”: általánosan magyar.

Knut Hamsun és Ezra Pound, Gottfried Benn, Drieu de la Rochelle minden irodalomban akadt. De ezek – fél kézen is alig megszámlálható – itteni társaival a magyar irodalom népi gyökérzetét kompromittálni – nem, ez nem irodalmi terület.

Az idők végzetes súlyosbodásával a Válasz írógárdája a Magyar Csillag köré tömörült. S abba ki nem írhatott magyar író? Volt ott különbség urbánus és népies között?

Ha volt, inkább az urbánusok javára.

Azzal kezdtem, hogy levonulva a pályáról, egy-egy csapat író attól lesz nemzedék, ha azt mondhatjuk róla, összjátékról adtak példát. Ismétlem, a nemzedék tagjai lehettek, s nyilván voltak is egyénileg olyanok, amilyenek, személy szerint nagyon is mások és mások, de a cél, a közös győzelem mindnyájunkat áthatotta.

Történt pedig mindez Németh László erkölcsi sugalmazására, magatartásának példájára.

Akik ma itt e teremben ülnek, azok nyilván csak arca, mai tekintete s nem művei megismerése végett jöttek ide, tudják tehát jól, az irodalomnak és szellemi életnek nem volt olyan labdája, amelyet ő – áttörve minden csatárláncot – ne lőhetett volna be az egyéni siker kapujába.

És most jön az én második vallomásom és tanúságtételem.

Kezdettől megvolt benne a kivédhetetlen góllövő képesség, de amióta én ismerem, a legszebb előretöréseiben is folyton azt nézte, kinek adja át a labdát, kit szaladtasson a maga helyére, kit juttasson sikerhez és önbizalomhoz; hogyan tökéletesítse az összjátékot, a nemzedéket, amelyről nemcsak ő hitte, tán utolsó esélye ennek a népnek, hogy saját erejéből vívjon meg a sorssal.

Összefoglalom. Németh László nemzedékem pályafutásában nem mint egy népiesnek nevezett együttesnek, hanem mint az egész magyar irodalomnak önzetlen és épp ezért példaadó csapatkapitánya működött. Ha vannak, akik ezt így első hallásra némi csodálkozással fogadnák, azoknak van még egy szavam.

Kéziratom eredetileg így fejeződött be. Képzeljük el az elképzelhetetlent, amit csak az idő vastörvényű múlása nem enged a fejünkbe, hogy ebben a teremben az ő székében nem ő ül, hanem teljes testi valóságában Széchenyi István. E kép fölvillantásával az volt a célom, hogy beleegyezésüket kérjem, hogy valamennyiök nevében siessek le erről az emelvényről, és a legnagyobbnak kijáró tisztelettel nyújtsak neki gratuláló és köszönő kézfogást. Most arra kérem beleegyezésüket, hogy ugyanezt a kézfogást a kórházi ágyához vigyem el, valamennyiönk – egy nemzet – szívbéli jókívánságával, hogy mielőbb magunk közt láthassuk; az őt megillető helyen.