Hideg van^*

Fiatal költő számára alig lehet sértőbb, mint ha bírálat helyett arról beszélnek, ami ígéret benne. Elvégre minden író ígéret; mindenkitől, élete minden korában várjuk a folytatást. Kialakult írók gyakran szégyenlik kezdő korukat; szívesen megsemmisítenék ifjúkori alkotásaikat. Miért? Bizonnyal a tökély lebeg előttük. Holott minden életkornak megvan a maga részeredménye, és az ifjúság legfőbb jellemvonása, a kísérlet, a küzdelem nemegyszer érdekesebb, izgatóbb a megállapodásnál. Még azt sem mondanám, hogy kevésbé élvezetes. Korunk a nagy művek mögött is kíváncsian keresi az alkotót, s hajlik arra, hogy a műnek is szerzője személye után adjon hitelt. S hol döntőbb az alkotó személyisége, mint éppen a lírában? A költészetben, ahol minden s mindenki örök forrongásban van?

Weöres Sándor e pillanatban, úgy tudom, a legfiatalabb magyar költő. Könyve – a Hideg van – az ifjúság könyve. Régóta jutottam verskötethez, amelyet ilyen érdeklődéssel vettem kezembe, az együttérzésnek s a jókívánatnak ilyen izgalmával lapoztam. S a kíváncsiságnak ilyen hevével. Mondják, az ifjúság a legboldogabb korszak. A könyv erről a boldogságról ígér útijegyzetet; friss dokumentumot az elveszett paradicsomról. Szerző első szava szerint e birodalomban jelenleg tél van. Ez túlzás. Mikor jómagam legutoljára ott jártam, én is azt hittem, de később ráébredtem, hogy tévedtem. A továbbiakban Weöres is elárulja magát. Április van ott változatlanul, a ború-derű, a változás, a szeszély, a küszködő színeknek és érzelmeknek friss időjárása.

A változás és szeszély Weöres Sándornál nem az értékek ingadozását, nem a sikerült és kevésbé sikerült versek váltakozását jelenti. Meglepő e fiatal költő helyes ösztöne, biztonsága; költői felkészültsége. Kötetében nincs vers, amely a rátermettség mellett ne tanúskodna. A rátermettség mellett versei bizonyságot tesznek, hogy a költő birtokában van azoknak a tulajdonságoknak is, melyeket a született költőnek is tanulnia kell. Weöres ápolja tehetségét, fölkészül feladatára. A költészet területén jól tájékozódik, csupán az életben tájékozatlan még.

Képessége több, mint mondanivalója. Amit megfog, azt meg is oldja; kezében az anyag egykettőre méltó költői tárggyá válik; a varázslatot hibátlan beavatottsággal végzi. A változás, a szeszély, ami egyben az ifjúság leghitelesebb jellemvonása, abban nyilvánul meg, hogy még maga sincs tisztában, mit kellene megragadnia; kísérletez, maga is tudja, hogy felfedező úton van, most próbálgatja a világot. Az út izgalmas, minden forduló elébe és elénk tárhatja azt a területet, mely majd az övé lesz. Egyelőre mindenen áthalad, figyel és jegyez; szeme kitűnő, megjegyzései és képei élesek, találóak; ha megtalálja a maga útját, szavainak eleve hitelt adunk.

Ennek a verskötetének még nincs súlypontja, nincs nehézkedése. Hiba ez? Tíz év múlva az lenne, de ma épp emiatt emelkedik. Súlypont nélkül is kerek, és megáll a levegőben. Jellegzetesen ifjúsági alkotás, de azoknak a fajtájából, melyeket a szerző érett korában is bátran vállalhat.

A kötetben az a szép, hogy minden van benne. Litániával kezdődik, mely a görög kórusok dalán szárnyal, s boldog köszöntésével vidéki életképeknek nyit utat. Az életképekben filozófia, a filozófiában gúny van, és a gúny hol dacos sértődöttségbe, hol hunyorgó csúfolkodásba hajlik. A csúfolkodás pedig… nos, az még vagy tízfelé hajlik tovább, és a hangulatok magukat sokszorozzák. De nem is ez a bő áradás a fontos. A figyelemre méltó, mint minden költői alkotásban, itt is a megelevenítés ereje; a falusi életképekben ilyen részletek, ilyen hiteles képek vannak:

A falusi képek részletei friss világításban tűnnek elénk, a kutya csakúgy, mint a macska, és a fazekas vagy a kovács, vagy a szobai légy, mely kioktatja a türelmetlen költőt… A költőnek van érzéke a valósághoz, de van az elvonthoz is. Kísértet című verse a halottsirató szokványos szólamokon túl új vonásokkal ábrázolja azt az ürességet, amit valakinek örök eltűnése jelent.

Az első versek jellegzetes veszélye a könnyű gördülékenység, a költő jó rím- és stíluskészsége, mely oly könnyen kicsalja a hangot, hogy aztán, sokszor egész életre, félrevezesse. Weöres ezt is megérzi, s gördülékenységének maga vet akadályokat. Nyomon lehet követni küzdelmét a tömörségért. A tökéletes rímekbe tökéletes anyagot kovácsol; Árokparti kő című verse valóban keményen és tisztán csillog a fényben, a Hajnal címűben eleven élet ízei és illatai gomolyognak.

De érezzük, hogy mindez azért mégiscsak ürügy a szólásra, mindez csak gyakorlat. A kitűnő formák és képek mögött keresni kezdjük a költőt, s csak ritkán akadunk reá. A kötetnek kétségtelenül legjobb verse a Jajgatás című, melyben elemi erővel tör fel a fékezhetetlen panasz – Jeremiás panasza. Hibátlan versek kutatják a teremtés titkait, a vallás tartalmát s ezek óegyiptomi imák versbe foglalásai. Szövegük nem tudom, mennyiben fordítás, de szellemük a költőben nyilvánvalóan átültetés. A költő arca legjobban és legszerencsésebben még a Suite bourlesque s a Torzók aprócserepein villog. Ezek nem a legjobb versei, de a legfrissebbek, legfiatalosabbak, s így a leghitelesebbek. Van bennük egy kis csinált fölény, de van bennük elevenség, levegő; mintha a költő ezekben lélegezne legszabadabban. Jellemzőül persze ezeket sem lehet elfogadni. Az egész verskötetnek, ismétlem, nincs határozott iránya, csak színe és izomjátéka van, de ez is jelleg, fiatal költőnél tán a legbiztatóbb, legegészségesebb vonás.

Abba tévedek bele, amitől magam óvakodtam. Azzal kezdtem, hogy fiatal költőre mi sem sértőbb, mint ha a jelen helyett jövőjéről értekezünk. Weöres jelene feszül és izzik a jövőtől. Első verskötete magában is jelentékeny, de a legjelentékenyebb az, ami ígéret benne. Indulása után a legnagyobb várakozással nézzük útját, s várjuk a hűvösebb régiókba.