Ady Endre

Nem csinált iskolát. A költészetben Adynak ma már nincs követője; olyan értelemben, mint Petőfiéről: hatásairól sem beszélhetünk. Se nyelvezetének, se költői magatartásának, se kifejezésbeli fordulatainak nincs nyoma az utána következő nemzedékben, ezt ma már biztosan megállapíthatjuk. Ahogyan elődök nélkül merült föl, úgy utódok nélkül tűnt le. Pályafutása rendkívüli volt, bámulatra méltó, de nem utánzatra. Ezt különben maga is tudta. Követőit kigúnyolta és elüldözte magától; kiüldözte az irodalomból is. „Az egész társaság most Ady-versek gyártásával foglalkozik” – írja egyik levelében gúnyosan és megvetően.

Mégis volt hatása. Mondatfűzését, képalkotását, egyéni fordulatait, szóval mindazt, ami költészetében sajátos és eredeti, csak a nyegleség utánozta, de arra, amit ő is az elődöktől vett át: költői bátorságra, az újítás és a kiállás merészségére, erre valóban ő tanította az utána következő nemzedéket. Ez a hatás fölmérhetetlen és fölbecsülhetetlen. Javarészt ennek köszönhető, hogy a háború utáni magyar költészet a legmagasabb célok felé indult (olyanok felé is, amelyekre ereje sem futotta), s másfél évtized nyomott levegője ellenére, a legmostohább szellemi és üzleti cenzúra ellenére is állja az időt, s olyan színvonalon tartja magát, amely európai szemmel nézve sem becsülhető le. Az ő érdeme ez a hatás? Bizonyos, neki is voltak példaképei, de vannak korok, amidőn egy örökség továbbadása is hőst kíván. Ez a szellemi örökség a hagyományok üres formáival való szembeszállást éppúgy magában foglalta, mint az elnyomottak ügye mellett való hitvallást, amely már Petőfinek is legszentebb hitvallása volt.

Ezt az örökséget, amely a magyar költészet legjobbjainak öröksége, s amely Petőfi után már-már feledésbe ment, Ady ásta ki, tette ismét elevenné és csillogóvá. Ezt hagyta, a maga zsenialitásának aranypróbájával megerősítve és hitelesítve reánk. Ez az ő iskolája. Nem azok tartoznak bele, akik ma is adys verseket írnak (amelyeket az olvasók helyes érzékkel egyre nagyobb viszolygással fogadnak), hanem azok, akik az ő bátorságát vállalják, s a maguk nyelvén azokra a kérdésekre akarnak választ adni, amelyekre Ady a maga mély zöngésű, hajszolt, megcsukló, de mindig megrázóan mély és – egyéni hangján válaszolt.

Jöhetnek költészetére revíziók, csak örülhetünk, ha jönnek. A kritika tüzében költészete és emberi alakja is csak tisztul. A patetikus legendák oszoltán csak világosabban látjuk, hogy ki volt, honnan jött, mit vállalt és mivel birkózott meg. Fanatikus rajongóinak száma tán megcsappan, de igazi becsülőinek csapata növekedik majd. Egy Eszmét hozott ő, az élet minden területén egyformán újítani kívánó Eszmét, amely akkoriban lobbant legmagasabbra, amikor hordozója a földre bukott. Halálával egy korszak zárult le, nemcsak az irodalomban, hanem a költészetben is. Azóta tizenöt év telt el. Elég megpróbáltatáson és keserű tapasztalaton mentünk át, hogy tárgyilagosan nézhessük a múltat. Szellemének is ezzel hódolunk legméltóbban.

Ady büszkén és hitetlenül is reménykedve egy új világ képét festette azok elé, akiket ő az utána jövőknek tartott. Ez a világ nem volt elérhetetlen álomvilág, nagyon is elérhető, nagyon is tárgyilagos volt. Ő, a költő, csaknem egész helyrajzát pontosan megrajzolta, néven nevezte az utakat, néven nevezte az új törvényeket, még az új isteneket is. Gondoljunk a háborút megelőző években írt verseire. Még azt is megmondta, hogy kit kell utálni és kiket szeretni. Petőfi módjára olyan tárgyilagos, világos és szókimondó volt, hogy nem túlozunk, ha azt mondjuk, versei alapján országvezető elveket, valóságos kormánypontokat lehetett volna összeállítani. Nem az a ködös, „univerzális”, mindenkinek egyformán jó költő volt ő, akinek még mostanában is sokan föltüntetik! A kor minden kérdésére határozott, félre nem érthető felelete és útbaigazítása volt, a nemzetiségi kérdésre csakúgy, mint a földosztásra vagy a tőke és munka viszonyára. Nem mondom, hogy minden kérdésnek legapróbb mozzanatára is kitért. De irányelveket adott, amelyek egy nemzedék útját megvilágították. Szinte didaktikusan szájbarágta, hogy az utána következőknek mi a föladatuk.

S most következik Ady tragédiája, amely népe tragédiája is.

A háború kitöréséig föl is nevelkedett: elsősorban Ady eszméin fölnevelkedett egy nemzedék, amely ezt a világot meg akarta és meg is tudta volna valósítani. Volt egy nemzedék, amelynek nem volt más programja, mint az, amit Ady hirdetett.

Ez a nemzedék azonban eltűnt. Ady közvetlen utódai megsemmisültek. Ne keressük, hogy mi nyelte el őket, a háború-e, a forradalom-e, vagy az, ami ezek után következett. Nincsenek. Azok a fiatalok, akik 1910-ben és 1913-ban esküdtek Adyra, kiestek a történelem korszakainak láncolatából. A magyar szellemi életből ma hiányzik egy korosztály, épp az, amely a legtöbbre vállalkozott, amelynek legnagyobb föladata volt: elkezdeni a munkát, „rátenni lábát a magyar rögre”! Adynak csak kortársai vannak és olyan utódai, akik halálakor még nevét sem hallották, olyan fiatalok voltak. A láncolatból hiányzik egy szem; a tragikus az, hogy épp az összekötő kapocs hiányzik. Nézzenek körül: íróink, költőink, tudósaink, csak ötvenévesek és harmincévesek vannak. Ami közben volt, az Adyval együtt haldoklott és halt meg, vagy szóródott el a világban. Akiket Ady harcra készített, azok elvesztek, mielőtt az igazi harc megkezdődött. Velük halt meg Ady reménysége is.

Ady mostani utódai, „fiai, a friss fiatalok” a költőt sohasem látták. Műveit együtt ismerték meg Petőfiével és Berzsenyiével. Tárgyilagosabban nézik tehát a költőt, s merem állítani, jobban ismerik. Az örökségből számukra most bontakozik ki az, ami abban útmutatás és parancs.

Mert az eszme tovább él, és mi Adynak köszönhetjük, hogy tovább él közöttünk. Költészetének ereje és csodája, hogy a megszakadt láncolat mégsem szakadt meg, egy hiányzó szem, egy elpusztított nemzedék helyén ott van az ő alakja, baljával a magyar múlt legmagasabb csúcsaiba kapaszkodva, jobbjával a jövendő felé nyúlva.

A mai költészet, nyelvben, formában, képzeletvilágban más utakon jár, de eszmevilágban az ő folytatója. Ilyen értelemben az ő folytatója a háború utáni költészetnek az az ága, amely a város és a proletárság életét énekli, de az az ág is, amelyet új népiességnek neveznek. Mindkét irányban ő nyitott utat, s főleg az ő szavai buzdítottak bátorságra. Az első előtt a Proletár fiú verse eszméi lobognak, a második előtt a Dózsa György unokájá-é. Lesz erejük, hogy megfeleljenek Ady várakozásának és kérdéseinek? Ez nemcsak rajtuk múlik. A költészet dolga mindig kettőn fordul meg: azon, aki írja, s azokon, akik olvassák. Az új költői nemzedék nem feledkezett meg arról, ami Ady örökségében a legszentebb, mert a legveszélyeztetettebb.

Az első Ady-verset nekem a gimnáziumban kellett bemagolnom; a folyosón magoltam be, a tízperces szünetben, a szekundától rettegve: magyartanárunk szigorú volt. A költő következő versét márványtáblán láttam, aranyos betűkkel, egy kaszárnya kapujában (a költő halála évében). E két élmény hatása alatt ifjú képzeletem a költőt rögtön Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty vidékére helyezte, klasszikusaink sorába. Bár se tananyagnak, se márványtáblának nem volt oly eleven, oly közvetlen (oly forradalmi sem), mint például Petőfi, igen tiszteltem, már csak tanulói buzgalomból is. Azóta is változatlanul tisztelem. Abban a minden különösebb odafigyelés nélkül leírt mondatban, hogy nagy költőink között ő az, akinek legtöbb rossz verse van: abban is az első hangsúly nyilván a nagy-ra esett. Tollamat elsősorban ez a régi, klasszikusnak kijáró tisztelet vezette. S csak másodsorban az a tárgyilagosság, amely a nagyok bírálatára is felbátorít. Volt már bátorságom Petőfi néhány kevésbé sikerült verséről is bírálatot kockáztatni. Akkor senki sem szólt. Még annyit sem: ez is a műhöz tartozik. (A rossz, sőt a fölösleges vers csak úgy tartozik a műhöz, ahogy a legyalult forgács a kész asztalhoz: tüzelni való.) Egy mukk közbeszólás nélkül bírálhatjuk Vörösmartyt, Aranyt.

Bármily furcsán hangzik is: bizonyára azért, mert már nincs élő kortársuk. Fenyő Miksa oly megtisztelő megrovásában legjobban ez a mondat illetett meg: „számomra Ady Endre élete műve valami nagyszerű egységként jelentkezik…” Ez a valami, ez a szép egység – bocsásson meg a személyeskedésért –, azt hiszem, mindenekelőtt saját magában van; a közös ifjúság, a közös élmények és harcok gyönyörű egysége ez. Sajnálom, hogy nem lehetett benne részem; sajnálom, hogy nem élhettem abban a szép egységben; hogy csak egy ifjúságom volt. Mert egy ilyen érzelmi, ifjúi egységet, amelynek minden rezzenete mond valamit, én is érzek; minél jobban telik az idő, annál inkább érzem az én ifjúkori élményeim és harcaim társának, József Attilának művében. Köröttünk már a nemzedék, amelynek természetszerűen Ady művénél is sokkal többet jelent az ő életműve. Egyetlen soráról sem mondanék le. De nem esztétikai szempontból.

Adyt, a költőt, a számomra már klasszikust elsősorban az esztétika, a költészet szempontjából nézem. Azért ismertem el utólag is Kosztolányi jogát a bírálatra. S ezért engedtem meg magamnak a kifogásolt mondatot, melyet fenntartok. Hiszem, hogy épp a kellő bírálat emeli fel a költőket az olcsó népszerűségből a klasszikusok magaslatára. Ady népszerűsége Kosztolányi pamfletjének idején olcsó volt. Állítom, hogy a népszerűség elsősorban nem a költő igazi értékeinek szólt. Az egymást érő matinék és estek tömegei a Tengerpart, alkony… hallgatása közben igazában a kabaréversek érzelmeit borzongatták végig büntetlenül magukon. Mások, mint váteszt és alibit ünnepelték, ami azt jelenti, hogy ha ellenkező jelű vátesz és alibi lett volna, akkor gyalázzák. Ma már tudjuk, hogy nem volt vátesz; nevezetes alibi-igéi a nyilas hírlapok homlokzatán díszelegnek. Ennek ellenére is költő. Sokak szemében most azért oly istenítésre méltó költő, mert magyar, a világ teremtése óta a legmagyarabb. Sajnos, ez sem ismérve a költészetnek, s ha megmondom itt, hogy én sem képzeletét, a tengerre, sziklára, vitorlára, skóciai félhomályra járót, sem jellemét, az érzékiségével kérkedőt, a magafitogtatót, az istenkeresőt nem érzem azonosnak népünk tulajdonságaival, vagyis magyarnak, csak azért mondom, hogy hozzátehessem: ennek ellenére is nagy költőnek tartom. S mert annak tartanám, ha merőben nem magyar volna, azt hiszem, én vagyok közelebb hozzá: hívebb lényegéhez. Mert mi történnék, ha ezektől az időszerű, tehát időleges ismérvektől függne műve sorsa? Adynak tehát igazán szolgálatot az tesz, aki ezektől függetlenül is megmutatja költészetének bensőbb erejét. Tiszáról pontosan az a véleményem, ami neki volt, de szégyenleném, ha Ady verseiért azért lelkesednék, mert politikai véleményét helyeslem. Kosztolányi politikai nézeteit sosem követtem, de éppúgy restellném, ha ezen át nézném az ő költői alakját is. A Fenyő Miksa említette tömegek ezen át nézik. Adynak – hála istennek – vannak másfajta tömegei is, egyelőre jelentékenyebbek, mint akár Petőfinek; hány Ady-estre esik egy Petőfi-est, hány Ady-kiadásra egy Petőfi-kiadás? S ha már kockázatról és bátorságról van szó, ezért érzem ma nagyobb bátorságnak Kosztolányi mellett kiállani. Példa rá épp a nevezetes vita is.

Személyes kérdéssé azt épp ezek a tömegek fordították, hangulatukkal is, de közvetlenül szellemi gyülevészhadukkal is. Megrovásom félreérthetetlenül az újságíróknak szólt. Fenyő Miksát – kérem, fogadja őszinte megbecsülésem jeléül – nem tartom újságírónak.