Kosztolányi Dezső

Nép és költészet, meg egy kis verstan^*

Tíz síron túli Kosztolányi-könyv^*

Nem készült ő nyelvészeti könyv írására sem. S íme, itt a mű, a legkülönb, amit eddig a magyar nyelvről magyar szépíró alkotott. Szellemes, elmélyülő; pompás felkészültséggel harcoló és hódító. De elsősorban azzal ejt meg, hogy vallomás.

Ügye volt a nyelv, mesterségének eszköze. Látnivaló, hogy először csak a munka pillanatnyi szüneteiben vette szemügyre, s köszörült rajta egyet, akár vésőjén az asztalos. De csakhamar felfedezte azt a titkos viszonyt, amely az eszköz és a művé dolgozandó anyag közt van, majd azt a még rejtelmesebbet, amely az eszköz és az alkotó között van, amidőn a nyelv szinte munkatárs: segít, tanácsot ad, ötletet súg és ellenőriz. E rejtelemmel sose tellett be, ez vezette a széptani elmélkedésekhez, a remekművek titkának fürkészéséhez, majd ahhoz a nagyobb titok vizsgálásához és átérzéséhez, amely az egynyelvűeket összeköti. Sajátos kanyarodókon át jutva el Kölcsey hittételéhez, ettől lett izzó hazafi. Ez vigasza, de pihentetője és játéka is. Halálos ágyán, midőn már beszélni sem tudott, két jaj között szótréfákat vetett papírra. Ez a személyes, valló hang fűzi egységbe tehát ezt a könyvet, s mentesít engem csak kísértésétől is annak az eljárásnak, ahogy manapság sokan egy-egy író hagyatékát kedvükre rendezgetik. E kötet összeállításában csak az időrend szerinti csoportosítás elvét követhettem. De igyekeztem híven követni az író szándékát is, valahányszor erre útbaigazítást leltem.

Megfordult-e Kosztolányi fejében, hogy a nyelvről s a nyelvtisztító mozgalom érdekében írt műveit könyvben kiadja? A nyomtatásban megjelent cikkeken ejtett kisebb-nagyobb javításokból, a margóra írt kérdő- és felkiáltójelekből erre lehet következtetni. Kijavította rajtuk a nyomdahibákat is, és nevét a legtöbb cikk alatt kitörölte. Azokról a változtatásokról, melyek kétségtelenül az ő kezétől származtak, jegyzetet készítettem. Célom az volt, hogy az olvasó a könyvből pontosan azt a képet kapja, mintha magát a hagyatékban talált kézirattömböt lapozná.

Nagy sárga irattömb ez; a nyelv kérdéseiről írt műveit az író ebbe gyűjtötte össze, illetve gyűjtette össze, azzal a fiatal vasmunkással, aki néha, mikor épp munka nélkül s pénzszűkében volt, a házban tett-vett, lámpát szerelt, titkároskodott, rendbe hozta az udvart és a kéziratokat, kifogástalan hozzáértéssel. Az iratgyűjtőre is ő írta rá: Nyelvészeti anyag. Kosztolányi később belecsúsztatott a tömbbe egy-egy tanulmányt, de elég rendszertelenül. A tanulmányok zömét halála után kellett felkutatni. Ezt a munkát özvegye volt szíves elvégezni.

Az első írás 1906-ból való, a nemzetközi műnyelvet üdvözli – azt, amelyre húsz év múlva az írónak sajnálkozó kézlegyintése volt. Kezdetben tehát ő is ott állt, ahonnan később ellenfeleit akarta kimozdítani. Ez a hangmegütés; keresve sem képzelhettünk volna szerencsésebb nyitányt a könyv vallomás teremtette egységéhez… így jutalmaz a tudomány szigorához, az időrendhez való hűség. A leleplező nyitány után a mű szerkezete a szimfóniáké. Egy-egy gondolat nagy időközben három-négy mondatot is megrezegtet, látszólag tétován bujdokol, míg egyszerre győztes szólamban csattan fel, és már szabályszerűen ismétlődik, valahányszor szükség van rá. A bujdoklás tétovasága nem is mindig látszólagos. Mint mindnyájan, természetesen Kosztolányi is fölnőtten tanulta meg nyelvünket.

Kezdetben ő is hisz a lázálom szülte kasznárban, aki mindössze hatszáz szavat ismer. Később, midőn felfedezi, hogy a kasznár csak a részeg ember megnevezésére háromszáz szavat ismer, boldogan tanul tőle is. Mindenkitől tanul. Legtöbbet saját tapasztalatából, önmagától. Tapasztalatra is, próbára is bőven volt alkalma, mert a legmagasabbra tört: a gondolat és érzelem legtökéletesebb, legművészibb kifejezésére. „Purista” elsősorban a gondolatokban volt s csak azután, következésképpen a szavakban.

Nyelvi kérdésről egy alkalommal beszéltem vele.

– Te kitől tanultál magyarul? – kérdezte, hirtelen fordulattal félbeszakítva saját fejtegetését.

– Én, jobbadán, Jules Renard-tól – feleltem mosolyogva. Rögtön megértette: a világosságról beszéltünk, a szabatos egyszerűségről, minden valamire való művész és nép legfőbb becsvágyáról. A magyar nyelvet ő elsősorban ezért szerette, ezért „tisztította”. Ebben különbözött a nyelvészektől.

Egyszóval, könyve az önmagukban vívódó szimfóniák hevével csapong és emelkedik… Érvek nélkül, pusztán a példaadással is győzve, azzal a tisztán csengő hanggal, mely valóban csak tiszta gondolatokkal szárnyalhat, a legdurvább viták zajában is. Ellenfeleit igazánból ezzel az eleve győztes példaadással fegyverezte le, az irály művészien tiszta és magyaros tökélyével. Ahogy verseiben a tiszta rímet, a hibátlan ütemet, vagyis mindazt, ami megkötés és megszorítás: prózájában is szinte kereste azt, ami másnak akadály és botlató. Ellensége volt az idegen szavaknak, de maga nem vaskalaposságból kerülte azokat, hanem mintegy kihívásképpen, önként vállalt erőmutatványul. Sorai ettől még külön feszültséget s izgalmat sugároztak az értőknek. Az ember lélegzetfojtva követte, mint vágja át magát a legbonyolultabb elméleti fejtegetés „nemzetközi” fogalmain. Átvágta magát minden idegen segítség, minden magyartalanság nélkül. Mennyire hozzátartozott ez is természetéhez! Magyarosan nyugodt volt s franciásan könnyed és fölényes; izmos és – mintegy ennek udvarias leplezéséül – világfias, tréfából már-már negédes. Úgy írt magyarul, ahogy a legjobb franciák franciául, a legjobb angolok angolul. Nyelvünket és irodalmunkat ő így emelte „internacionális relációban” is a legfelső szintre.

Új nyelvészeti felfedezése nem volt: a törvényt vitte diadalra; ő fejezte be – kellő rostálással – Kazinczy tervét. Tanítói hatása így óriási; a legújabb írói nemzedéket ő nevelte igényességre. Működése után az ember nyugodtan félredobja a kéziratot az első „nüansz” vagy „szubtilitás” olvastán. Jobb társaságban attitűdöt vagy szintézist éppúgy nem mond az ember, mint nahkasztlit. Az inzultus és diszponáltság legfeljebb idősebb betörők és lélekbúvárok, a mentalitás vagy inszinuáció házmesterek és politikusok közt járja.

Magyarul tudni jólértesültség és jólneveltség dolga. Elérte célját.

Természetes, hogy szerette a vitát: akadály és erőpróba volt ez is. S megannyi győzelem, mint ez a könyv is mutatja. Ahogy a vitában már történni szokott, egy-egy érvét többször is megvillantja. Sem okot, sem jogot nem éreztem, hogy ezeket a rövidebb ismétléseket elhagyjam. Ha valamelyik cikkét vagy cikke valamelyik szakaszát később átdolgozta, a későbbi változat közlését tartottam helyénvalónak.

Ellenfeleinek felfogását felesleges volt közölni (ahogy kezdetben terveztem), mert oly szabályszerűen vívott velük, hogy azok felfogását az ő soraiból is tárgyilagosan megismerhetjük.

Fejtegetései néha oly közelről súrolják a költészet, a művészi nyelv területeit, hogy gondolkodnom kellett, vajon már nem ott van-e a helyük. A kísérlet azonban azt mutatta, hogy onnan viszont a nyelvészet felé kívánkoznának. Így eredeti helyükön hagytam valamennyit, az elhatározást azzal támogatva, hogy ezek egy költő nyelvészeti fejtegetései, aki szerencsére sehol sem tagadta meg magát.

A könyv címét én adtam, jobb meggyőződésem ellenére, a terjesztés szempontjának engedve. Olyasfajta, elvem szerinti könyvcím, hogy „Kosztolányi Dezső hátrahagyott nyelvészeti munkái”, vagy „dolgozatai a nyelvhelyesbítő mozgalom ügyében”, sokak szerint ma még elriasztó s tán félrevezető lett volna; a könyv – ahogy elmondtam – több, mint nyelvészet. Műveinek majdani teljes gyűjteményében természetesen e kötet címét is pontosan az anyag szerint, tudományosan kell megállapítani.

Egy-két évszám a szöveg elé s a diák eszményi irodalomtörténeti fejezetet olvas Balassáról, Mikesről, Gyöngyösiről, Aranyról – író vezeti be az irodalomba, otthonosan, házigazdaként. A „tananyag” varázslatosan megelevenül: a szövegmagyarázatban épp az a szépség bűvöl, ami a klasszikus szövegből vett szemelvényben; ez is, az is írói alkotás. Ilyenben ritkán van részünk. Kosztolányi e könyve ezt nyújtja.

Csak oszlopait sorakoztatja fel egy ilyen saját anyagból szabott, eszményi irodalmi bevezetőnek. Kosztolányi irodalomtörténet írására sem készült. Klasszikusaink közül azok arcmását faragta ki, akikhez kedv és hála vonzotta. Így ez a könyv is vallomás. Az értő kettős okulást merít ebből a válogatásból: az ismertetésekből megismeri a magyarázó író lelkületét s művészetét is. Az irodalomtörténész itt maga is belép az irodalomtörténetbe; a végén szinte szemünk előtt, a katedra mellől szobortalapzatra hág, az ábrázolta nagyok sorába. Nekem külön élvezet volt képzeletben betölteni a közöket: magam elé idézni, milyennek ábrázolta volna Kosztolányi Berzsenyit vagy Fazekast, azokat, akiket nem említ. Nem volt nehéz dolgom. Az egymástól függetlenül írt tanulmányok egységes, határozott irodalmi ízlésről és észjárásról tanúskodnak.

Nem világnézetről, még kevésbé állásfoglalásról, abban az értelemben, ahogy e fogalmakat ma használjuk. Irodalmi fejtegetései közben Kosztolányi nem ilyen egységre törekedett. Az egyéniség híveként minden írót külön világnak tekintett. Megtanulta nyelvüket, akár egy idegen ország nyelvét, alkalmazkodott szokásukhoz, éghajlatukhoz. Nem elméleteket tukmál ránk, hanem felfedezéseiről számol be.

Ez nem jelenti azt, hogy nem bírál. Csokonai védelmében egy idézettel rápirít Kazinczyra; ám Kazinczyhoz érve már őt védi, éppoly lelkesen. Azaz dehogyis. Kazinczyról éppúgy megmondja véleményét, akár Csokonairól. Épp csak véleménye mindig irodalmi. Debrecen és Széphalom, az Akadémia és a Kávéforrás nagy harcában ő azért lelkesedik, amiért a küzdő felek külön-külön, de együttesen is: a jó irodalomért, csak azért. Hajlékonysága, melyet kora nemegyszer ingatagságnak nézett, azok közé a mindig „gyanús” lelkek közé sorozta, akik egy klasszikus költőt éppoly odaadóan élveznek és értékelnek, akár egy romantikust, sőt forradalmárt; akik ott merítik a jót, ahol épp találják, ahol van.

Ilyen haszon- és értékleső volt; büszkén vállalta. Csak azért fürkészett néha irodalmi életünk színfalai mögött is. Berzsenyinek nyilván megvolt a maga nyomós oka abban a pillanatban, midőn Vörösmartyt kannibálinak dohogta s Petőfinek is, midőn ugyancsak Vörösmarty homlokához kapott. Származott ebből valami a költészet, az irodalom, a nemzet javára? Kosztolányi ezt vizsgálta, csak ezt.

Az „anyagot” nézte, a készet. Látnivaló, hogy minden tanulmánya előtt alapos, tudósi kutatást végzett, illetve ismételt, mert hisz kutatásait akkor kezdte, mikor eszmélni kezdett: művésznek eszmélt a világra. Eszével is tudta, hogy ez mit jelent. A jó verset tartotta a legnagyobb egyéni hősiességnek, az igazi férfias tettnek nemzeti, emberi, sőt osztályszempontból is.

A hagyaték e részének rendezése némi töprengést okozott. Elvem a keletkezés időrendje szerint való csoportosítás volt. Az író fejlődését, a könyv vallomásszerűségét ez domborította ki legjobban. De felborította volna az irodalomtörténet időrendjét s így a könyv önként kínálkozó egységét. A tanulmányokat így az írók irodalomtörténeti helye szerint rendeztem, arra gondolva, hogy nyilván Kosztolányi is így járt volna el. A tanulmányok keletkezésének idejét a Jegyzetekben feltüntettem. A szövegben csak ott tüntettem fel, ahol ezt a tanulmányra nézve fontosnak tartottam, így a Petőfiről írt első cikk előtt, melyet az író 1906-ban, huszonegy éves korában írt.

Ha egy íróról több tanulmányt is írt, ezeket már keletkezésük szerint soroztam egymás mellé, arab számjegyekkel választva el azokat, megkülönböztetésül a fejezetek élén álló latin számjegyektől.

Az egy-egy írótól különböző időben írt tanulmányokban volt itt-ott némi ismétlés. Az ismétlést csak akkor hagytam el, ha szó szerint volt, nyilvánvaló átvétel egy előbbi tanulmányból. A Szeptember végénről írt két fejtegetés egy-egy szakasza csaknem szó szerint megegyezik. Beiktattam mindkettőt, nemcsak azért az egy mondatnyi különbségért, amely a második változatban mégis felfedezhető, hanem azért is, hogy az olvasó ízelítőt kapjon az író munkamódszeréről, alaposságáról; arról a lankadatlan hévről, ahogy ez a mélységszomjas, de fényimádó költő újra és újra nekilátott, hogy kibontsa a nyelv szépségébe burkolódzott lényeget: az irodalom értelmét és titkát. Ezekre áldozta életét, ezekért tartotta érdemesnek élni, lenni.

Kosztolányi a tudatos alkotó példája; így rendkívüli értő is volt. Éles szemmel figyelte és boncolta mások munkáit, és szívesen ismertette is. De csak úgy, mint az élet többi jelenségét. Szemlélődő volt, magyarázó; bíráló ritkán. Már kritikaírás közben is elsősorban szépíró, méghozzá úgy, ahogy ő – a homo aestheticus – az író hivatását értelmezte.

Nem nyesni, nem irtani, nem is nevelni akart. Eszményképe nyilván nem Gyulai volt. Inkább azokhoz a századvégi francia bíráló-írókhoz hasonlított ő, akik meghódoltak a szépirodalomnak s lenyűgözve a mű szépségétől, az alkotásra alkotással feleltek: kritika helyett úton-útfélen esszét írtak. Ahova különben a háború után a magyar kritika is szelídült. A különbség köztük és Kosztolányi közt mégis az, hogy ő nem bekéredzkedett volt, hanem bennszülött. Ismertetéseit nem a jellegzetesen íróinak vélt fogások és szép mondatok, nem a külsőségek tették íróivá, hanem a jellegzetes írói módszer. A művészet titkának – vallomása szerint a legnagyobb emberi titoknak – vizsgálása közben nem lirizált, nem lelkendezett szent hivatásról, nem idem per idem érzékeltetett; hanem egyszerűen csak vizsgált. Józanságát – írói állását – a magasztosnak hitt tárgy előtt is megőrizte. Épp ezáltal alkotott valóban hasonlót a legjobb eredetihez.

Kartársai munkáját – tőle való a hasonlat – úgy vette kézbe, mint egyik mesterember a másikét. Úgy is fürkészte, méricskélte s feszegette, valóban a szak értelmével. A mű nagyságát és tartósságát rendszerint valami apróbb részlet szétszedésével és magyarázásával mutatta be. Ismerte a mértéket is. Addig ment, ameddig a titkot nyitott szemmel követhette. Azok közé tartozott, akik a teremtés hatalmasságát nem a csillagrendszerek nyilvánvalóan hatalmas működésében látják, hanem egy katicabogár ízületeinek még bámulatosabb működésében. Iszonyodott a nagy szavaktól.

Szívesen írt mindenkiről, ismertekről és ismeretlenekről egyaránt. Önzetlenül, lelkesen vállalta egy-egy kezdő felfedezését, de sokat írt merő szívességből, sőt újságírói kötelezettségből. A méltatott író nem bizonyult mindig értéknek; a róla írt méltatásban mindig maradt érték.

Mert az ösztövér alkotást is teljes írói felkészültséggel fogadta. Ez azt jelentette, hogy a kevésbé jelentős művekben is talált egy pontot, amelyhez jelentős észrevételt, örök érvényű művészi felismerést fűzött. Ezt mondta el részletesen, aztán egy-két szóval hozzátette, hogy a méltatott író követi-e azokat, vagy nem. De ez már kevésbé volt fontos. Gyakran az írók helyett – igen helyesen – inkább saját magáról beszélt. Vésziről és Mikóról írt cikke például nemigen világítja meg ezek irodalmi alakját; annál jobban azt, miképp alakult íróvá a gyermek és kamasz Kosztolányi.

Holott mint jó regényírót, az alakok éppúgy érdekelték, akár a művek. Festett néhány mesteri arcképet, helyzetképet, jelenetet. Osvát haláláról való rajza oly becses emléke irodalomtörténetünknek, mint a halott Kisfaludyt ábrázoló festmény. Ezek azért is feledhetetlenek, mert legtöbbjére saját magát is ráfestette. Valamennyiről meghittség árad, mint a családi képekről. Az egész irodalmat egy rokonságnak érezte.

Akit csak lehetett, megdicsért és biztatott. Nem látott mindenkiben épp istenfit, de Kazinczyhoz hasonlóan mindenkit támogatott, aki az irodalomba került. Mintha egy kis szánalom és aggódás is lett volna benne. Tudta, amit a kezdők még nem tudhattak, hogy ez a terület – az íróé –, életveszélyes. Az indulóknak tanácsot adott. A gyengéket és szenvedőket – nem jelképes a mondat – gyámolította: félnapokat ácsorgott hivatali előszobákban, hogy valamelyik kartárs ügyes-bajos dolgát elintézze. Az áldozatokat, a kis és nagy kitűnőségeket meghatottan búcsúztatta el. Mert az irodalomért érdemesnek tartott minden szenvedést és áldozatot. Az életet is csak azért tartotta érdemesnek.

Elsősorban ilyen szemmel nézte az irodalmi életet. Ahogy a műben a kézzel kitapogatható és megfogható részletet figyelte, kora irodalmában is a rész, a ténylegesen működő személyek élete és fejlődése érdekelte. Vagyis e sajátos műismertető és művészerősítő munkája is teljesen tudatos volt. Nyilván azt vallotta, hogy a legkisebb jó megsegítése többet ér, mint a leghevesebb hadakozás a rossz ellen. A kritikát különben is hiábavalónak és feleslegesnek tartotta. Véleménye az volt, hogy az emberi ostobaság lebírhatatlan, s vigasza, hogy a hamisat és rosszat legméltóbban az idő vágja le. Ettől csak egy alkalommal tért el.

1929-ben történt, hogy A Toll című folyóirat körvitát rendezett az „Ady-kérdés tisztázására”, és tőle is nyilatkozatot kért. A tisztázás – noha mindenki érzett tisztáznivalót – megható visszaemlékezésekre és rajongó áradozásokra volt újabb alkalom. A tíz éve halott költő akkor állt dicsősége csúcspontján; akkor fegyverezte le, sőt pártoltatta maga mellé hajdani ellenfeleit s azok szellemi örököseit. A tisztázni való nem kis részben az volt, hogy a költő elhangzott szólamai melyik pártban visszhangzanak legotthonosabban. Minden árnyalat magának követelte azokat.

Néhány hét múlva Kosztolányi megjelent Gellért Oszkár lakásán. Táskájából nagyobb csomó kéziratot vett elő. „Felolvasok valamit, bár nem a Nyugatnak szántam” – mondta.

Leült az egyik karosszékbe, elrendezte a lapokat, majd – ahogy a dobogón, ezrek szeme előtt szokta – figyelmesen körültekintett. Félig háta mögött a falon megpillantotta Ady gipszből készült arcmását. Erre helyet cserélt, szembeült a domborművel. „Még most megmondom, hogy kitűnő költőnek tartom” – mondta a szoborra tekintve. Olvasás közben is folyton arra emelte föl pillantását. Szinte annak olvasta fel a tanulmányt, hozzászólását a körkérdéshez.

– Mi a véleményed? – kérdezte, mikor befejezte.

Gellért az írást pamfletnek tartotta.

– Tudom – felelte ő. – Szántszándékkal lőttem túl a célon. Csak ilyen erős taszítástól lehet remélni, hogy a kérdés egyensúlyba kerül.

A taszítás sikerült, az egyensúly nem. Fölösleges megismételni, mi adta Kosztolányi kezébe a tollat, vitairatában ő ezt világosan megmondta. Amitől mindig húzódozott: az irodalmi közügy, sőt az „irodalompolitika” terére lépett, de gyanútlanul megmaradt homo aestheticusnak. Módszerén sem változtatott, a politikai és a meggyőződése szerint ártalmas érzelmi elemeket az ízlés fegyverével akarta száműzni a művészetből. Azelőtt, mint láttuk, a jobb ügy érdekében bátorító például a jót emelte ki; most meghökkentésül a rosszat, nem kevesebb elfogultsággal: Ady alkotását is részleteiben támadta. Az alkotás nem egy helyen engedett: nagy költőink között Adynak van legtöbb rossz verse. Az olvasók jó része épp ezekért bálványozta a kitűnő költőt. A tisztázás tehát, bármily kegyetlen volt is, hasznosnak ígérkezett.

De a politikus ezúttal is legyőzte az esztétát. Ady – most derült ki – valóban kitűnő politikus is volt; ösztönös és látnoki. Nem nevezetes jövendöléseiben; ezeket vele együtt az egész modern irodalom és publicisztika s az azzal ellenzéki százezrek, köztük maga Kosztolányi is osztotta, mert hisz, hogy csak a legfontosabbat mondjuk, a megjósolt nagy megújhodásból, sajnos, semmi sem lett. Politikai lángelméjűsége abban nyilvánult, ahogy a szálak ösztönös szövésével művét igen sok politikai indulathoz odafűzte, valóban ifjú szívekben éltette tovább. Legjobban ezt is épp a nevezetes vita mutatta meg. Ha Kosztolányi a katolikusok vagy a protestánsok, az istentagadók vagy királypártiak állásáról kezd harcba, egy pártot tán kerít maga köré, bár ez sem bizonyos. Így – olyan területre tévedve, ahol ő nem volt bennszülött – mindenkit nyakába zúdított párt-, kor- és felekezetre való tekintet nélkül.

A világháborút követő két évtizedben a bírálat ellaposult; emelkedettségét, mint mondtuk, az esszé vette át; harci hevét pedig az a politikai napilapokból elterjedt különös indulati műfaj, amely az irodalmat is éppúgy párt és laptulajdonos szempontjából ítélte meg, akár egy vágóhíd felépítését, s amelyet röviden rágalmazási dühnek mondhatunk. A kihívott tárgyilagosság helyett Kosztolányi jórészt ezzel találta szemben magát.

A vita személyes kérdésbe fordult. Ki jobb költő, a támadó-e, vagy a megtámadott? És jobb magyar? És jobb haladó? És következetesebb a politikában? Volt, aki komolyan, kinyomtatott szövegben azt latolgatta, hogy kettejük közül melyik volt szebb férfi, sőt kilóra melyik nyomott többet. Mindezt csak a kor ábrázolására mondjuk el; ilyen időkben élt. A vitából aztán személy elleni hajsza lett. Kosztolányi állta. „Írhatnak még rólam ennél kicsinylőbben?” – kérdezte, de csak magától. Majd ezeket a hátborzongató sorokat vetette papírra: „Legfeljebb magukban kívánhatják izzón, hogy haljak meg szívszélhűdésben azonnal, vagy kapjak nyelvrákot és vágják ki tőből a nyelvemet.” A sorok közé még ezt toldta be: „aztán pedig évekig senyvedjek, mielőtt megdöglöm.” Ezt azonban sohasem adta ki. A vitát, ahogy e jegyzetekben leírta, „alázatos humorral” nézte. Valójában igen szenvedett miatta. Sose volt nagyon népszerű, most legjobb hívei is elhagyták. Kevesen álltak ki mellé. A vita, illetve a hajsza pedig áradt tovább.

Az ember elhűl, hogy ki minden avatkozott bele ebbe a merőben esztétikai párbajba abból a táborból (az újságíróiból), amelyet különösen félreértéssel s érthetetlen gőggel tölt el az a pusztán ipari tény, hogy Horatiust épp abból az ólomból öntik, mint a tömeggyilkosról szóló tudósítást. A lényeget alig emlegette valaki.

Annak tisztázásáról már lemondott Kosztolányi, hogy ő volt-e kövérebb vagy nagy pályatársa, s hogy a nagy tolongásban azon az emlékezetes napon melyikük őse lépte át előbb a Vereckei-hágót. Nem felelt a támadásokra. Bár készült felelni. Iratai között sok idevágó jegyzet maradt. Apróbb papírlapokra hevenyészett sorok ezek, röpke gondolatok oly sietős lerögzítése, hogy írójuk gyakran még az alany és állítmány egyeztetésére sem ügyelt. Egy részük gyorsírással van írva. Egyszóval a legjellegzetesebben csak magánhasználatra szánt emlékeztetők. Sokáig töprengtem, lehet-e jogom közzétételükre; az író magánügye éppúgy szent, mint bárkié. Az effajta szellőztetést csak különös ok igazolhatja. Végül – Kosztolányi érdekét vélvén szolgálni – úgy döntöttem, hogy a Jegyzetekben közzéteszem azokat azzal a figyelmeztetéssel, hogy e sorok csak alapjai egy tervezett cikknek, az olvasó tehát ne irodalmi alkotásként olvassa azokat, hanem némi szemérmességgel, úgy, mintha pillantása magánlevélre esnék.

Az uralkodók jellemét kedvelt udvaroncaik, a gazda természetét kedvenc állatai leplezik le: az íróknak kedvenc szavaik vannak. A hangok gyors őrlése közben Kosztolányi arca ilyen szavaknál mutatta az elégedett ráropogtatás vagy boldog ízlelés örömét: ég, tej, tűz, vér, tinta! Szerette a lángelme szót is. Korában ez még friss volt; a piaci zsenivel és géniusszal szemben a nyelv termőfáján szinte keresgélni kellett, mint egy jó gyümölcsöt. Az értő még megkülönböztette részeit; a lángot és a lobogó eszmét. Vannak hűvös, tömör, kimért, sőt szürke géniuszok is. Kosztolányi a felgyulladót, a tündöklőt, a sziporkázva világítót kedvelte. Ilyen volt ő maga is. Saját szava áll e könyv élén. Én tettem oda, de az ő asztaláról.

Ezeket szerette, a láng módjára könnyedén s a veszélyben is szinte játékosan szökdelőket; de vonzotta és nyugtalanította a többi is. Ezekben a titkot kereste, a benső izzás forrását, a menekvést a túlságosan gyors önemésztődés elől. Petőfit csodálta, de mesterének Aranyt vallotta; tanulni attól akart. Becsületesen és bátran mindenkitől tanulni akart; tanulmányainak ez az alaphangja. Shakespeare-re a legnagyobb dicséretül egy helyt ezt kiáltja: leverő. Vagyis már utolérhetetlen. Nem utánozni akart, hanem utolérni. Az ember ritkán követhet ilyen igényes vezetőt és magyarázót. Fáradhatatlan volt, s ráadásul – néha előnyére, néha hátrányára – türelmetlen. Az egész világot bejárta volna. Csak egy részét járhatta be, csúcsról csúcsra törve; kettős izgalommal eredhetünk nyomába, olyasfélével, mint Dante Vergiliuséba: a kalauz személye éppoly rendkívüli, mint azoké, akiket bemutat, közülük való.

A Nyugat hőskorának vitézi tettei Dévénynél zajlanak, a híres Kapunál. Döntően Ady törte be, kívülről. Örök titok, hogy mikor ment ki rajta, megedzeni az új időknek azokat az új dalait, amelyekben a nemesen csengő hang – ma már felesleges ismételni – oly jellegzetesen benti, sőt ősi magyar. A jelképes nagy tett, a puszta betörés talán csak ilyen honi eszközökkel sikerülhetett is. Zengően szép és diadalmas volt a betörés, aztán legendás, majdnem olyan, mint Botondé Bizáncnál. De hogy mennyi erő és hűség, mennyi csendesebb, de szívósabb hősiesség kellett a hódítás megőrzéséhez, azt csak akkor láttuk, mikor a híres kapu ereszkedni és csukódni kezdett. A bárdcsapás különösképpen épp akkor forrt heggé, majd éles cirádává rajta, mikor a hajdani zengés legdübörgőbben járta visszhang-útját a benti hegyek közt. Az őrség egyre fogyott, tán épp a nagy diadalmi zaj következtében. Végül már csak maroknyi volt: Babits, Tóth, Kosztolányi. Az utánuk jövőknek új bárdot kell hozniok. Emeljék majd tisztelgésre a legutolsó, a leghívebb őrök előtt, akik végül már eleven vállukkal tartották a rést; mindegyik a maga módján.

Kosztolányi már gyermekfővel erre a feladatra készült. Az ő útját figyelve pontosan láthatjuk, mikor ment ki, s mikor és mivel tér meg egy-egy portyázásból.

Szeszélyesen, de a szeszély sugallata után már terv szerint, alapos felkészültséggel indult. Hirtelenében nem is tudnám elsorolni, hány idegen nyelvet tanult meg; azokon kellene kezdenem, melyeket nem tanult meg. Tudott spanyolul, sőt egy nyáron – merő tréfából – egy portugál könyvet is elolvasott. Szláv nyelvet állítása szerint nem tudott, de mikor moszkvai utam után véletlenül összeakadtunk, egy félóráig orosz üdvözlésekkel és kérdésekkel árasztott el; majd váratlan játékossággal – nem volt idegen tőle az ilyesmi – meg is felelt a kérdésekre, részletesen elbeszélte, hogy élnek most az öreg csinovnyikok, a kedves gyágyák, egyszóval ő számolt be nekem az orosz világról. Többet tudott mondani róla, mint jómagam. A népek lelkén tudott. Egy Pen-gyülekezetről került haza az az adoma, hogy a nagy ismerkedésben az angol írók éppúgy a magyar szellemet érezték legközelebbi lelki rokonuknak, akár a franciák, a németek és svédek. Kosztolányi társalgott velük. Egy kedves novellájában ő maga beszélte el, mint hallgatta és értette meg a keleti villámvonaton egy bolgár kalauz búját-baját, anélkül hogy egy kukkot tudott volna bolgárul. Nyilván ő maga is azt akarta érzékeltetni ezzel, hogy a lélekhez és szellemhez értett. De meglehet, hogy azért bolgárul is tudott.

Irodalmunknak nem volt őnála jobb diplomatája külföldön. De éppoly kitűnően képviselte a külföldieket is nálunk. Európai volt. De itthon büszkén emlegette, hogy idegenben nemegyszer – így Gorkij környezetében is – arca után ázsiainak, ősturáninak nézték. Árpád törzséből valaki végre valóban elérkezik Nyugatra: ezek közé a ritka magyarok közé tartozott. Erről ő nem sokat beszélt. Tettei: az itt következő tanulmányok beszélnek arról.

Harminc év munkájáról adnak képet. Így ezek is világosan mutatják az író fejlődését. Véleményét gyakran újra mérlegelte, de csak ritkán változtatta.

E kötetben csak azokról a külföldi írókról írt tanulmányait találja az olvasó, akiket élete valamely szakában valóban lángelméknek tartott. Az anyag nyilván hiányos. Tudjuk, hogy Goethéről könyvet készült írni, dolgozott is rajta; ez a kézirat azonban még nem került elő.

Egy helyütt azt fogjuk olvasni: „Van-e az írásnál természetellenesebb és van-e nagyobb kockázat? Van-e keményebb viadal? Van-e igazabb démonizmus?” Másutt viszont – mintegy feleletül – azt, hogy e kockázat és viadal vállalói, az írók „mégis a legboldogabbak ebben a siralomvölgyben”; játékból űzhetik azt, ami másnak feladat. Az ellentmondáson nem kell meglepődnünk. Aki elkövette, nem a logikát akarta szolgálni. Azok közé tartozott, „akik az igazságot önmagáért kutatják”. A művészi igazságot persze, amely nem azonos sem a filozófiai leckék, sem a törvényszékek, de még csak a templomok igazságaival sem. Mivel azonos, micsoda hát mégis? Erre követőik, a művészek sem igen tudnak mással válaszolni, mint gyakorlattal: egy-egy igaz alkotással. A kívülállók méltán gondosan rejtett szakmai titkokat sejtenek, holmi céhbeli összeesküvést. Aztán azt hallják a bennfentesektől – hol siránkozva, hol kérkedve –, hogy ezt a mesterséget nem lehet elsajátítani; erre születni kell. Gyanújuk ettől természetesen csak erősbödik.

Aki ki van szolgáltatva a természetnek vagy a véletlennek, ritkán kerüli el a babonát. Az írókat nemcsak a babona tartja vissza, hogy mesterségük rejtelmeiről és fogásairól szóljanak. Ők, a tudatosítás, a fényteremtés elszánt bajnokai, legbonyolultabb műfogásokat is szinte delejes álomban végzik. Ritkán akad köztük – a gyakorló önboncolók és önimádók közt –, aki a saját lelke szabdalása vagy istenesülése közben is magába tekintene; aki tükörből figyelné, hogyan alkot. Olyasféle volna ez, mintha az elmeorvos megtébolyítaná magát, miközben jegyzeteket készítene a folyamatról, majd tárgyilagos előadást tartana róla.

Kosztolányiból nem hiányzott az effajta démoniákusság. Korunk, az ösztönök és az ördögűzés kora, azt veti szemére, hogy tudatos volt, túlságosan is tudatos. Feledik, hogy ez az igazi istenkísértés: már a Kígyó is ezt javallta. Volt benne démoni, két énje volt. Ám a kísértésre csak Esti Kornélt adta át, ő maga bölcsen, fölényesen és vidáman a háttérben maradt. Onnan figyelte tolla járását is. Európai ördögűző volt. Sokan ezért nézték frakkos-cilinderes bűvésznek. Költőkortársainak célja, hogy a köznapi dolgokat csodássá és titokzatossá varázsolják. Ő éppoly varázslattal a titkokat és csodákat akarta használati tárgyainkká igézni. Ezért mert hozzányúlni a művészet örök rejtelmeihez is.

Varázsló ereje – mint minden bonyolult lelkű latinnak – az egyszerűség. A mérték: pontosan annyit markolni, amennyi a tenyérbe fér.

A sámán ráolvasó bűvigékkel véli lebírni a világot. A nyugati azzal, hogy mondatba hajtja: megfogalmazza. Érthető Gauguin bennszülöttjeinek rettegése attól, hogy lefessék őket. Az igazi hódítás a pontos ábrázolás: a titok, a lényeg, a lélek leleplezése. „Hogy félhetnék attól, amit ismerek? Az az enyém” – mondhatnám a legbátrabb nyugati mondattal: – l’inéxprimable n’existe pas – amit nem lehet kifejezni, nincs is.

Kosztolányi munkateljesítménye az itt következő oldalakon az, hogy az olvasó észre sem veszi, hogy az író milyen bonyolult feladatokat old meg, milyen rejtelmekbe hatol be a kedvéért. A titokzatos szekta milyen érinthetetlen rítusait leplezi le. Az udvarias vezetést, az előzékeny magyarázatot: a mutatvány tökélyét igazán az értékeli, aki e kalandos területen már más útikönyvvel is megpróbálkozott: a közelmúlt esztétikájával vagy lélektanának valamelyik hivatalos menetrendjével. Mily üdülés a bennfentes körülményeskedése után a bennszülött közvetlensége!

Kosztolányi, ahelyett hogy magasztos asztrológusköpenyben még egyszer mindent „összefoglalna”, mindent tárgyilagosan alkatrészeire szed, tárgyilagosan, feltűrt kabátujjal. „Elmélyült” fejtegetések helyett az olvasó csak arról értesül, hogy mitől jó a rím; miben van a vers ereje; mire illik egy jó regényírónak regényírás közben gondolnia; mint kell világot teremteni. Csak erről, az író ilyen szerény; ilyenfajta eredményekhez vonzódott, amidőn ösztönösen húzódott a homálytól, a tudálékosok mélységétől. Sikerének Kolumbus-tojása, hogy ha a fogalmak már nagyon összezavarodtak, leghelyesebb eldobni az egészet, s mindent elölről kezdeni. Célja, hogy megtanítson bennünket olvasni s később tán egy kicsit írni is. Módszerének meglepő újdonsága, hogy e célból nem úgy beszél, mint egy akadémiai felolvasó, hanem úgy, mint egy falusi tanító. Vagy Szokratész.

Egyszerűsége az a művészi egyszerűség, melyről maga vallja, hogy „cudarul mesterkélt és ravasz valami”. Így mutatja meg sorra a rejtély elemeit; ábécéjét, ahogy ő nevezte. Úgy magyaráz, úgy vizsgálódik, mintha semmit sem tudnánk. Úgy vizsgálódik, mintha ő maga is csak akkor ébredne rá először arra, amit mond. Minden okunk megvan, hogy ne kételkedjünk ebben. Csaknem minden sora önvallomás: elsősorban saját magát tanítja. Világ csak egy van, de felfedezni annyiszor és annyiféleképp lehet, ahány az ember. Ehhez nyújtja saját tapasztalatait.

A könyv tehát napló is. A legnagyobb kockázattal járó felfedező út hajónaplója. A művészetre való eszmélés nagyobb élmény, mint az életre való eszmélés, már azoknak persze, akiknek megadatott rá az érzék. Ez az élmény egy életen át tart. A könyv zöme erről szól. A többi része pedig a szegény útrakeltek csetléseiről-botlásairól e felfedezés ellen kézzel-lábbal tiltakozó világban. Ez is tanulságos.

Kosztolányinak minden élményből kijutott. Olyan korszakban élt, amelyben egy meggyávult társadalom a cipőjét is az íróval tisztíttatta volna ki. E korban ismerte fel s fogalmazta meg a művészet örök törvényeit, e korban akart hű és méltó lenni mesterségéhez. Meglepve olvassuk igazságait. Tudjuk: életében reakciósnak, sőt árulónak tartották. Meglepve nézhetjük, mily gyorsan igazolta őt az idő. A maga helyén.

Igazi „írástudó” volt. Megeshet, hogy véleményét nem fogadjuk el mindig; de akkor is becsüljük. Nyilván a magatartás és a tündöklő – tündöklően egyszerű – okfejtés miatt. Ezzel akkor is hat reánk, ha gondolatait visszautasítjuk. Igazán csak úgy tudjuk visszautasítani, ha módszerét elfogadjuk: azt fordítjuk ellene. Ezzel máris meghódított bennünket: a módot, a hogyant, a választékos formát tartotta legtöbbre.

Testtel-lélekkel igazán csak ilyen „formai problémákért” tudott harcba szállni, ahogy a jó mesteremberek is nyilván csak a belső szakmai kérdésekben akasztják össze istenigazából a tengelyt s nem a csillagok járása miatt. Ilyen miatt érdemesítette összeakaszkodásra az én induló szekeremet is. Hadd említsem meg itt: azzal a szomorú dicsőséggel kérkedhetem, hogy a Vojtina levele egy fiatal költőhöz című fejtegetés címzettje és megzökkentett hőse én voltam. Pirosodó füllel olvastam e sorokat, s bár a módszer már akkor megejtett, a vérfutás elérte az agyamat is, elég élesen vágtam vissza valami ilyen című cikkel: lecke a versírásról. Szerencsétlenségemre az enyhítőnek szánt ajánlást, hogy Kosztolányi Dezsőnek, a lap szerkesztője beleszedette a címbe, s így az egészet hányi-veti kioktatássá alakította át. Engem viszolyogtatott legjobban, amikor nyomtatásban megláttam. Barátságunkat, helyesebben egy jóakarat és egy tisztelet találkozását ez zavarta meg, esztendőkre, az ő újabb baráti jeladásáig. Ezt azonban már szinte a sír széléről küldte felém. Különös meghatottsággal illesztem helyére most ezt a részt, immár az ötödik posztumusz kötetben; amelyet, tán nem is annyira az olvasónak, mint inkább a költő szellemének állítottam össze. Munkámat nyújtom engesztelő kézfogásul.

Kemény Zsigmond a hajdani magyar naplók s emlékiratok gazdag irodalmának elsatnyulását-elhalását idézve arról panaszkodik, hogy az ő koráról s az azután következő korokról nem marad semmi írásos emlék. Semmi megbízható adat és anyag, mert az emberek már nem jegyzik fel a napi eseményeket. Az ötvenes évek elején panaszolja ezt, a napilap-ipar óriási fellendülésének idején. Nem ötlik fel benne, hogy az egyik elpusztulását épp a másik fellendülése okozza; még kevésbé az, hogy az utóbbi pótolhatja az előbbit. Maga is lapszerkesztő volt.

De félelme beteljesedett. A „legeseménydúsabb”, „legtörténelmibb” esztendők szinte emléktelenül suhannak el felettünk. Úgy értve, hogy alig hagynak maguk után valami írásos emléket. Amire a hírlapírók, a „pillanat krónikásai” világszerte oly elégülten szoktak hivatkozni, hogy a „mai napot örökítik meg”, az következett be legkevésbé. Följegyzéseik a Krisztus utáni 1930-as évről szólva pontosan azokat a közhelyeket tudatják vélünk, amelyek nyilván már a Krisztus előtti 1930-as esztendőre is álltak. A körülmény, hogy parancsra és bérért írtak, a kutató fejében több zavart kelt, mint amennyi világosságot derít. Még szerencse tehát, hogy műveik külső formája – irályuk – egy-két évtized alatt pusztán a levegő és nap hatására egyszerűen olvashatatlan lesz; éppúgy szétmállik, akár az olcsó papiros, amelyre nyomták. Az időt ebben az anyagban is csak a művészek alkotása állja.

De az elmúlt két évtized alatt vajon hány magyar író foglalkozott hírlapírással, hányat engedett, ha csak mellékes posztokra is, ez az ipar? Az embernek a fél kezén is akadozva emelődnek az ujjak. S hánynak sikerült e foglalkoztatás közben írómivoltát megőriznie? A hüvelykujj határozottan felmered. Kosztolányit jelenti.

Nem vezércikket írt, nem a politika vagy a közélet eseményeit magyarázta. Igazságosnak kell lennünk a lapkiadókkal szemben: ilyet: – egy író őszinte véleményét – olvasóink nem tudták, még sokáig nem tudnák elviselni. Hogy véleményével ellenkezőt írjon, attól meg Kosztolányit, épp őt az írói erkölcs tiltotta. Nem kezdhetett egy tizenöt évig tartó folytatásos regénybe sem. Versíró ihletére sem köthetett szerződést. Az olvasó szellemi fogyasztása szerint működő üzemben rendszeresen így csak „mellékes” dolgokat írhatott, afféle laptölteléket. Politikáról, államvezetésről, erkölcsről, vallásról – a nagy elvekről, az elvont világról – nem írhatván meg véleményét, csak a lényegről írhatott: az emberről s általában arról, ami valóságosan él: a kutyáról, a macskáról, a rózsáról, az akácfáról.

Ezt szívesen végezte. Sem szolgaságnak, sem nyűgnek nem érezte. Maga vallotta, hogy a költő művészetéhez hozzátartozik, hogy művészetét minden körülmények között érvényesítse is: ha írnia egykor csak a kisujja körmén lenne szabad, teremtse meg a körömköltészetet. Írók eddig is írtak hírlapba, helyesebben közöltek ott: verset, regényt, elbeszélést. Így teremtette meg ő a körömköltészetnél jóval nehezebbet: az irodalmi igényű hírlapközleményt. Így alkotta az itt következő remekmű-halmazt, mely első kötete az 1921. és 1936. év közt írt hírlapi cikkeinek. S amely értékre művei legelső sorába tartozik.

Játékból egyszer ő vetette fel, hogy a költőt a német nem ok nélkül hívhatja sűrítő-nek, Dichter-nek. A tömörítés mesterművei ezek a helyszűke miatt is, a műfaj kívánalma miatt is aprónak szánt alkotások. Némelyik a jó vers tömörsége szerint telítődik, a másik a drámai fordulat vagy a regényszerkesztés takarékossága szerint. Vajon mivel is lepnek meg legjobban, a színtelennek látott töményszeszek titkaihoz hasonlóan? Írójuk mély lélektani ismeretével, ragyogó értelmével, reménytelen s épp ezért bölcs emberiességével? Mind együtt van bennük, a tökéletes kifejezés edényében. A költő eszmei gazdagságához méltó nyelvgazdagság csatlakozik. Miközben megtudjuk, hogy a lovak nagyítva, a kutyák pedig csak közelről látják a tárgyakat, ilyen ritka-drága szavak röppennek el e könyvben is előttünk: szelemen, csüd, zegernye, cula, csicsed. De a legnagyobb meglepetés csak ezután következik.

A kor egyik legforradalmibb írójával lesz ismerkedésünk. A legesztétikusabbnak kikiáltott (megrovásképp kikiáltott) írónk volt tán leginkább proletárérzelmű. Így siessük el ítéleteinket. Melyik írónkban lakott annyi tisztelet, annyi megértés és már-már becéző szeretet a vicik, a mosónék, a nyomorgók iránt, mint benne, a mindenfajta politikának – a haladó politikának is – megvetőjében, az ellenforradalmi idők kezdetének lelkes helyeslőjében? Ki kereste oly szívósan még az élet valóságát az elesettség furcsaságaiban s megdöbbentő egyszerűségeiben? Tán csak Móricz, az ellenpólusa. A tehetségben találkoztak. Az bármifajta is, mindig egy irányban kényszerít, a valóság felé.

Sok mindenről nem írhatott. De végtelenül jellemző, hogy amikről írhatott, azok közt mire esett újra és újra a választása. Az ártatlanokat övezte fénybe tárgyilagosan hűvös-tiszta vagy már-már színészien lelkendező szavaival. Ezek az alakok mind valóságosak. Általuk és tőlük tudjuk meg, hogy a két háború közt milyen lényegbevágó események zajlottak le köröttünk.

Nemrégiben népünk legviharosabb hónapjairól, az 1918. esztendőt zárókról szerettem volna adatot találni. Átnéztem a korabeli hírlapokat. Semmi megbízhatót vagy jellemzőt nem leltem. „Lázas tömegek”-ről olvastam, „izgatott hangulat”-ról. E tömegekből egyetlen ember nem elevenedett meg; egyetlenegy sem volt már élően igaz. Még a valóságként közölt hír – egy-egy város eleste vagy felkelése – sem volt valóság. Az egész olyan volt – olyan riasztó és nevetséges –, mint a korabeli filmek. Az elmúlt két évtized kutatójának nyugodtan nyújtom át Kosztolányi köteteit. A legfontosabb, a kor lelkülete, az annyit emlegetett „levegő” és „hangulat”, az első lapokról kiáramlik. Nem úgy, mint egy sírboltból. Hanem, mint egy kertből. Az a kor ebben a könyvben ma is él. Vagyis igazi emlékirat ez, igazi napló, igazi journal; ahogy külföldön a hírlapok nevezik magukat. Vagyis író végezte itt munkáját.

Ez a könyv Kosztolányi Dezsőnek külföldi utazásairól írt beszámolóit és jegyzeteit tartalmazza. Egy letűnt világ aprólékos s ugyanakkor főt emeltetően nagyvonalú képét tárja az olvasó elé. Tárgyilagos tudósításokat kapunk s azonközben a valóság olyan varázslatát, amilyen előidézésére csak író képes.

A múltat is teremteni kell.

Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják. Elevenedj meg, mondja álnokul a művész az időre. Az időnek ehhez legelőször is meg kell halnia.

Ezek a múlt-teremtők, ezek a jelen-gyilkosok itt élnek közöttünk. Nincsenek sokan, de némelyik nagyobb munkát végez, mint Dzsingisz kán. A város, ahol Jókai csak fél órára is megfordult, azon nyomban legendává változott. Vagyis régi voltában kimúlt. Krúdy lába nyomán fű se nő többet, ha csak nem az emlékezetben, az emlékezet tündéri smaragd-ragyogásával. Móricz megnézett egy alföldi piacot: még ma is úgy áll, öröklétbe merevedve; ember legyen, aki megmozdítja. Kosztolányi óvatosabb volt.

Mosolyogva járt köztünk. Szerénykedve titkolta rettenetes képességét; épp csak jegyzőkönyvében tett néhány vonást. Ámulva nézem, minden vonás egy halott idő: egy darab eleven múlt. Mi jártunk, keltünk, s közben ő a hátunk mögött szorgalmasan süllyesztgette Európát az öröklétbe; „lezárt egy korszakot”. Igen, egy korszak véget ért. Úgy tekinthetünk rá – úgy olvashatjuk –, mintha Xerxész korát vizsgálnánk. Mert az is „történelmi” idő volt? Mert ez is már a történelemé, az öröklété, egy lángelme teremtő képessége révén. Félelmetes élmény: élünk s mégis mintha Plutarkhoszban olvasnánk magunkat.

Valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy; ködszerűen üli meg a tájat és az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség.

Az irodalmatlan népek örök jelenben élnek, akár a majomfalkák. Még a szobrok és képek s katedrálisok is milyen néma és árva tanúk betű nélkül.

A jó irodalmú népek viszont magától értetődően gyorsabban, tömörebben és többet élnek. Petőfi, Arany, Berzsenyi, Balassa – múltunkban, de életünkben is egy-egy üres folt volna, ha ők nincsenek. Az olvasó nemzet több pillanatot, több eseményt, több emléket kap, olyanformán, mint mikor úton van az ember. Minden szobor és torony egy-egy kilométerkő. Minél több van, annál több az út.

Kosztolányi szinte órával a kezében számolta és jegyezte a pillanatokat. Könyörtelen pontossággal figyelt és ábrázolt, azaz ölt és teremtett. Mert egy dolog egyszerre csak egy formában lehet valóságos: vagy az életben, vagy a műben. Kosztolányi nem volt tudatában, milyen fontos munkát végez, de nyilván érezte: oly kedvvel s tökéllyel csinálta, szinte már kamaszként. Attól fogva utazott.

Az idő úgy lepi a földet, mint a növényzet: mindenütt egyazon törvény szerint tenyészik, de mindenütt más és más formában. Aki utazik, az elé mintegy vízszintesen terül az idő és többet ad át magából. Kosztolányi szenvedélyesen szerette az életet, az áttekinthető, bejárható és megfogható időt. Ezért utazott. „Az utazás szememben előbb-utóbb az élet jelképévé magasodik – írta csaknem három évtized utazásai után. – Elindulunk valahová, és megérkezünk. Mi a végcél? Ennek is többnyire oly kevés értelme van, mint az élet végcéljának.”

Csaknem ugyanazon a napon, amikor ezeket a sorokat papírra vetette, próbált feleletet találni erre a látszólag oly értelmetlen végcélra. Vallomása jellegzetesen alkotói vallomás, művészi: „Az igazi költő nem érti az életet s azért ír, hogy az írással mint tettel megértse. (Nem azért, hogy másokkal mint valami tanítómester megértesse.)”

Ha nem volna istenkísértés, azt mondhatnánk, isten is azért alkotta a világot, hogy megértse.

Kosztolányi azért utazott, hogy minél több érthetetlen dolgot találjon. A csodát hajszolta. Ezért ereszkedett térdre egy fűszál előtt. Ezért merészkedett kora félistenként tisztelt nagyságainak színe elé. Ezért ment el Cetinjébe és Vilmos császárhoz. Tekintete mindig egyformán járt. Csodára szomjasan villogott ez a szem és fölényes gúnnyal; sőt ami a gúnynál is több: elnézéssel, derűssel. Így villog és tündöklik örökre az a jelen is, amit ő múlttá alakított, amit leírt, és írás közben megértett.

Mi volt ez a múlt? Mi, a szemtanúk, természetesen ezt is „átmenet”-nek éreztük. De adjuk majd gyermekeink kezébe az írásos tanúvallomásokat róla, s tőlük megtudjuk, hogy ez az átmenet – egyik háborúból a másikba –, ez is önmagában teljes; már elhatároltan külön korszak volt. Lázálomszerűen izgalmas volt, épp azért, mert külön nagy esemény alig történt benne valami is. A várakozás, a magát megmosolygó remény kora volt. Van valószínűtlenebb pillanat, mint mikor hosszan dübörgő orkán közepette egy kis időre kisüt, és mindent – sarat, tört gallyat, elöntött rétet – aranyszínbe von a nap?

Ez a táj, ez az idő Kosztolányi tollára való volt. Szerette az álomszerűt, az éjfélit, a kísértetiest, a feje tetejére állítottat s ezek könyörtelenül pontos és tárgyilagos ábrázolását. A legnagyobb akkor volt, ha álomvilág realistája lehetett. Ez az átmeneti kor ezt nyújtotta.

Az első jegyzet az 1909-es Belgrádot ábrázolja lélegzetakasztó légkörrel s utolsó mondata: háború lesz. A meghökkentő jóslat után felenged az író tekintete. Kapunk egy darab igaz-igazi békevilágot, 1914 előttit, mintegy szemmértékül, hogy legyen majd mivel összevetnünk az aztán következőket. Az első világháború következett, négy esztendei szobafogság a világcsavargóknak. Utána már nemcsak kíváncsiskodó utazások következnek, hanem olyanok is, melyeket az író mintegy a nemzet vagy az emberiség megbízásából tesz. Aztán következnek azok az utak, amelyek már a halál felé vezetnek. Ezek végükön nem csendülnek már jóslattal: a jóslat és az ítélet, a figyelmeztetés és az eleve belenyugvás bennük rejlik, nekünk kell kihámoznunk. Egy tiszta szellem bölcsessége van bennük.

Írójuk azok közé az utazók közé tartozott, akik csak városokat keresnek fel, s a falvakat – népeket – jóformán meg sem látják. Azok közé tartozott, akiktől az ember méltán kérdezhetné, hogy tulajdonképpen miért utaznak, ha mindig azt keresik, amiben otthon is részük van. Azok közé, akik mindig az otthont keresik; nyilván azért, mert még nincs nekik. Kosztolányi hazája a törékeny Európa volt. Otthona az örök s mégis oly illanékony európai szellem. A kötet – a sors szeszélyéből – „testvéri kiáltással” végződik, a világ városaihoz. „Egy falu, egy kisközség tulajdon országomban idegenebb nekem, mint egy idegen város. Valahányszor városba érkezem, úgy tetszik, hogy hazaérkezem” – vallja nem közönséges bátorsággal a nemzeti túlzások korában s épp azért annál nagyobb hitellel. Én körülbelül a falvakkal vagyok így; örülök, hogy épp én adhatok tágabb utat e hitvallásnak, lehajtott fővel tisztelegvén minden tiszta vélemény előtt, népünk szelleme szerint.

Ebben a kötetben Kosztolányi Dezső széljegyzeteit veszi az olvasó. Azokat, amelyeket saját műve mellé vetett papírra. Amelyeket könyvei és napjai fonása közben írt magyarázatul, meghökkenésként vagy puszta időtöltésből. Néha így tett el magának egy-egy megfigyelést, gondolatot vagy álmot. Az emberek egy része ilyen gyűjtemények fölé írja: napló. Az emberek nagy része ilyen művekről hiszi, hogy az csak holmi könnyű firka, töredék és melléktermék, amelyet szinte bal kézzel rótt az író. Az értő néha az ilyet tartja a legtöbbre.

Emlékeztethetnénk polcnyi köteteket kiverejtékezett írókra, akiknek minden alkotásából az ilyen könnyű kézzel odavetett sorok maradtak meg. Hogy egy író mikor mondja ki a lényeget, az mindig rejtelem. Semmi esetre sem akkor, amidőn látnivalóan nagy dolgok mondására készülődik. Ilyenkor – a Múzsa tréfájából – rendszerint csak nagyot mond. Egy alkotás szépsége és ereje semmiképp sincs összefüggésben a terjedelmével. Egy kamea éppoly tökéletes mű lehet, akár egy városrész.

Kosztolányi tudta ezt, s nem félt attól, hogy „elaprózza” magát. Nyugodtan – mindig egyforma művészi igénnyel – fogott a jelentéktelennek látszó tárgy földolgozásába is. Tudta, hogy az ilyen „tárgy” is erejét az írótól kapja; úgy él, ahogy alkotója élteti.

A szükségből csinált erényt magának? Nem hiszem. Erős volt, mert tudatos volt. „Micsoda művész az – írta büszkén –, aki sopánkodik kora értetlensége miatt. Ezek csak a kákabelűek, az önáltatók, akik sohase alkottak volna semmit. Vergiliustól Maecenas költeményt rendelt meg, hogy a »latin földművelést föllendítse«, s ekkor a költő megírta a Georgicont.” „Nem értem – írja később –, hogy ma, mikor a pénzt imádják, és az üzletiesség az egyetlen úr, miért ne ömleszthesse bele valaki teljes tehetségét egy újságcikk, egy kabaré-vers, egy operett keretébe, s miért ne alkothasson a festő remeket egy fogpép-reklámban.” A feladat nem könnyű. Erre vállalkozott. A feladat nem volt kockázat híján sem.

Az itt következő írói alkotások egytől egyig az újságcikk álruhájában jelentek meg. Egy kispolgári napilap heti szórakoztató olvasmányai voltak, két rablógyilkosság, két családi botrány, két háború közt. Látni fogjuk, hogy az első lapok ingadozásai után ez az újságíró milyen természetesen röppen fel Flaubert világmagyarázásához, Seneca és Marcus Aurelius bölcsességéhez, az írói szinthez. Ő így szolgálta ki a közönségét; a csillogás-versenyben színaranyat használt, ez volt a fogása.

A szükségből is erőt merített. Nekünk, akik már csak az eredményt látjuk, azt kell hinnünk, hogy ez a töredékes műfaj éppenséggel illett is írói természetéhez, játékosságához, líraiságához. Minden oldalon más lehetett: önmaga, aki ezer változatosság, ezer lehetőség birtokában is alig fért el egy sorban. Így kalandozhatott legsikeresebben a maga sajátos területén.

A meseszerűségében leleplezett és megragadott valóság, ez az ő területe, itt is. Nem hisszük el szó szerint az írónak, hogy csak magyarul értő ismerősét japán–kínai szótárral lepte meg. Nem hisszük el, hogy térdre rogyott egy vak előtt az utcán. Képzeletének valóságos erejében hiszünk. Így érkezünk el a megismerés, a lélek olyan régióiba, ahova a földön járó valóság sose nyit utat.

Így kapunk – az egykori cikkek egyszerű egymás mellé illesztésével – ismét egy hibátlan művészi alkotást, egyenrangút a legnagyobbakkal; így kapjuk az egyik legjellegzetesebb Kosztolányi-könyvet.

Miért olvasunk regényt? Mert keveselljük ismerőseinket. Mert ismerőseinket sem ismerjük igazán. Azért olvasunk, hogy minél több ember sorsába hatoljunk, s egy kicsit – távolról, veszély nélkül – meg is osszuk sorsukat. Ehhez segítenek bennünket a regények.

Ebben a könyvben a regény ürügye, azaz meseszövése nélkül lépnek elénk az új ismerősök, villannak elénk az ismeretlen sorsok. Egy marék gyöngyöt kapunk felfűző fonal nélkül. Egy sereg szerepet, amelyet pazarló szerzőjük épp csak hogy megteremtett, s aztán sorsára hagyott. Egy hatalmas szótárt lapozunk, amelynek szavai bennünk rendeződnek majd mondattá.

Kosztolányi Dezsőnek ebben a munkájában az olvasó megkapja a nagy művek minden lényeges elemét: a jó megfigyelést, a művészi érzékeltetést, az emberi hangot, és csak a mellékeseket fogja nélkülözni: a „történést”, a feszültséget, a keretet. Mindazt, amihez nem ihlet kell, hanem szorgalom. Írói képesség helyett szinte csak mérnöki tudás.

Tartsuk majd kezünkben az elolvasás után egy ideig a könyvet; idézzük fel a belésűrített sok alakot, helyzetet, életképet és lelki képet, s képzeljük el, milyen vékonyka fonál elég volna, hogy mindez egy regény sodrában pörögjön le előttünk, hogy a marék gyöngyből füzér legyen. Egy kis képzelőerővel magunk is megteremthetnénk ezt a regényt. Csakhogy mi szükség volna rá?

Ez a sok regényes alak és helyzet így is rendszerben áll. Megvan közöttük az egységesítő történet is, a feszültség is, a főhős is.

A hős maga az író. A cselekmény fonala az ő élete. A bonyodalom az a harc, amelyet az életben vívott, hogy mindig becsületes művész lehessen. A feszültség, ahogy ez folyton sikerült neki.

Ezek az alakok azért nem szövetkezhettek szabályszerű regénnyé, mert megteremtőjük maga is túlságosan regényes volt. Túlságosan türelmetlen, túlságosan lírai. A regényhősöknek abból a fajtájából való volt, akik alig tűrnek meg maguk mellett más szereplőt. Akik elmélkedésükkel, mosolyukkal, megjegyzéseikkel egymaguk megtöltik a regényt; akik puszta jelenlétükkel helyettesítik a cselekményt. Mondják, a regényírók gyakran magukat írják le regényeikben, akkor is, amidőn egy idős vak nőt vagy egy életunt sivatagi oroszlánt ábrázolnak. Kosztolányi behelyettesítés nélkül írta magát, közvetlenül. Ez a könyv olyan regény, amelyben más sem történik, mint hogy a főhős figyel és beszél.

Akart annyira hős lenni, mint amennyire író. Az élettel is akart valamit, nemcsak az irodalommal. Merész – kortársai számára meghökkentő s zavarba ejtő – álláspontja volt, szenvedélye, már-már romantikus magatartása. Magát nihilistának nevezte. Abban az értelemben, hogy semmit sem becsült, csak azt, ami legmélyebben emberi. Ezt kereste. Író még nem vezette félre kortársait és korát úgy, mint ő. Egy életen át hirdette, hogy minden a forma. S egy életen át hajszolta, tömte ebbe a ragyogó formába a tartalmat, a legemberibb „anyagot”.

Ezek az alakok ennek példázatára kaptak életet. Mindegyik egy tételt – hol bölcseleti, hol zenei tételt – szólaltat meg. Azért lépnek föl, hogy valami határozottat közöljenek. Nem hangulati képek, nem elfolyó ködalakok, aminők abban a korban olyan tömegben keletkeztek. Ezeknek kemény csontozatuk van, pontos határuk. Az életből valók, ami írói alkotásról szólva azt jelenti, ha eddig nem éltek is, ezentúl élni fognak. Alkotójuk néha erősebb vonallal, nemegyszer a karikatúra élességével vonta meg kiterjedésüket. Ezek fognak legelevenebben élni.

Kenyérkeresetből láttak napvilágot, az író napi kenyerének megkeresését szolgálták: napilapba készültek, de művészi igénnyel.

És sikerrel.

Ezt alkotójuk is érezte. Azok közé a kevés írásai közé tartoztak, melyek könyvbe öntésére ő maga is gondolt.

Ez a tizedik kötet abban a sorozatban, amelyet Kosztolányi Dezső hátrahagyott prózai műveiből kiadtunk. Azok a kalászok ezek, amelyek az előbbi kötetekbe nem illettek be, vagy azokból kihulltak. Azok, amelyeket a letarolt mezőn a betakarítás után fedeztünk föl.

Akadt köztük olyan, amely után tétovázva nyúltunk: nem törte-e össze vajon túlságosan a kerék meg a pata, nem pergette-e ki vajon magvait a nap meg az eső? Sokat a por és a sár alól kellett kipiszkálni. Egyszóval gyűjtő munkánk kezdetén mi magunk is afféle összegereblyézett maradéknak, holmi böngészet-rakásnak tekintettük e könyv anyagát; amelyet a lelkiismeret csak kellő válogatás után bocsáthat kényes szemek elé. Az író önmaga iránt való igényét vettük át lelkiismeretnek.

De a lelkiismeret éppúgy működni kezdett, amikor a földön kellett volna valamit hagyni.

Nézem az elsárgult lapokon a cikkeket, azokat is, amelyeket még czikknek íratott a helyesírás. Kosztolányi sorainak szomszédságában mennyi gutaütött vers, nyakatört bölcselet, mennyi temetetlen, illetve kitemetett hulla, micsoda tömegsír! Az ő írásaiban a cz-ék pora alatt is mindig piroslik valami; a legszétázottabb kalászból is kifordul egy eleven mag. S az élet mindig eget kér, akármilyen mélységből is. Ha nem szedtünk is kosárba minden magot, azzal nyugtattuk magunkat: valamennyit még ezzel a tallózással sem gyűjthetjük össze. Annyi mezőn munkált ő, hogy évtizedek múlva is lesz, aki boldog kiáltással fölemel és fölmutat valamit. Önhittség is azt gondolni, hogy egy nagy író teljes termését egy nemzedék összegyűjtheti.

De mennyi volt a dús szemű, tökéletes kalász ebben a mezsgye menti, utolsó-maradék-kalangyában is! A Kosztolányi-termés nemes válfajainak hány szép példánya kerül elő ebből a halomból is. S tán előnye is annak, hogy ez a halom oly különböző mezőről – a mondandó és az idő annyiféle területéről – gyűlt egybe. A tíz kötet között tán épp ez mutatja legjobban azt, ami Kosztolányiban változó és változhatatlan volt: ösztönös írásművészetének fokozatos fejlődését a tudatos tökéletességig és művészi-emberi magatartásának – ezt kell mondanunk rá – nyugtalan állandóságát, vibráló hűségét. Az anyag sajtó alá rendezője meghatottan nézhette, miképp javította ki ez a sosem csüggedő író húsz esztendővel ezelőtt kinyomtatott írásaiban a gesztust taglejtésre, az intuitiót sugallatra, miképp törölt ki egy-egy sort.

Ezeket a törléseket nem mindig értjük. 1914. szeptember 1-én megjelent A pillanat című naplójegyzetéből például ezt húzta ki: „Most már nemcsak értem, érzem is, hogy mi a háború, és hogy az életem két részre oszlik, az egyik fele az, amikor béke volt, a másik fele az, amikor háború tört ki. A határ pedig ez a pillanat.” Közhelynek találta? A legjellemzőbbet mondta ki, akkor még szinte jóslatként, magára is, nemzedékére is, az egész korszakra is. Vagy utólag és saját vallomásával is szemben, tiltakozni akart az ellen, hogy életét, az emberit és a művészit, bármi külső erő megbolygathatja? A külső erők meg-megbolygatták ezt a függetlenségére és művészi különállására oly rátarti életet, de irányvonalából véglegesen nem térítették ki. A könyv első darabjainak világképe ugyanaz, ami az utolsóké.

Holott mi minden történt, mi minden szakadt szét azonközben! Bár mi volt mindez ahhoz képest, ami azután történt. Kosztolányi életének utolsó esztendeire esett az az irodalmi és szellemi divat, amely a század első évének, a szalagos-buggyos 1900-nak levegőjét idézte vissza, azt az épp elúszott múltat, amelynek csiricsáré ízléstelenségeit és örök emberi szenvedéseit már harminc-harmincöt évnyi távlat is kívánatosra aranyozhatott. Művészi és életrajzi értékein kívül ez a könyv azzal válik egységessé, s azáltal marad meg, hogy ennek az 1900-nak folytatását: 1910 és 1935 levegőjét nyújtja, a mi félmúltunkat, divatoskodás nélkül. Ez a mi látható gyermekkorunk, ifjúságunk és férfikorunk, Kossuth Ferenccel, süvölvény világháborúval, az első repüléssel, megkönnyeztetően ép Lánchíddal, Matuskával, cigányzenével és életre-halálra menő irodalmi gonddal és a csokornyakkendős Kosztolányival. A két világháború közötti idő szélcsendjének levegőjét idézi ez a könyv. Épp csak nekünk kell eltűnnünk az útból, hogy ez a lengeteg félmúlt komoly, igazi, örök múlt legyen. Volt persze más is benne. De köszönjük meg, hogy ennyit is láthattunk belőle.