Osvát^*

Négy esztendeje, hogy Osvát Ernő véget vetett életének. Végrendeletében megtiltotta, hogy sírjánál beszédet mondjanak. Megtiltotta, hogy meggyászolják és méltassák a folyóiratban, amelynek több mint húsz esztendeig volt szerkesztője; lelke és lelkiismerete s amelybe ő, húsz esztendő alatt, talán húsz oldalnyit sem írt.

Számot vetett azzal, hogy csak az irodalomnak él, s ehhez méltón egész életében háttérben akart élni; személyének és nevének emlékét is el akarta fojtani. Nem szerénység volt ez, nem a kielégítetlen írók szerénysége. Önítélkezés volt? Az talán inkább. Nemes büszkeség, amelybe valami kihívó gőg is vegyült, az diktálhatta ezt az elhatározást. Az ő művét nem lehet egy név alatt összefogni, ezt ő is tudta.

Az ő műve nem egy név és könyvcím után kezdődött, melyet bárki elolvashat és megbírálhat. Az ő műve egy irodalmi korszak volt, egy irodalmi szellem volt, maga az irodalom volt, melyről valóban csak az utókor, a történelem ítélkezhet.

A kortársak véleménye, de még hálája és gyásza sem érdekelhette Osvátot, hisz azok az ő művének alakjai és hősei voltak, az ő akaratának voltak alávetve, természetes, hogy irányában csak elfogultak lehettek. Ő, a teremtő kritikus semmitől sem idegenkedhetett jobban, mint a részrehajlástól. Gyászt és méltatást tiltó elhatározása föllebbezés volt, ha nem kihívás, a jövendőhöz.

Jelentőségének megítélése kora irodalmának megítélése lesz. Ha ez az irodalom tovább fejlődik: őt dicséri; ha megáll: az ő kudarca lesz. Végrendeletének ünneplést szegő passzusa figyelmeztetést és parancsot rejt magában, kortársai és barátai számára. „Ti tovább éltek, ti még nem készültetek el a feladattal. Nem a ti dolgotok az ünneplés, az örökséget teljesítsétek, amit rátok hagytam.” Fejedelmek búcsúznak így híveiktől.

Négyesztendei jövendő telt el azóta s íme, Osvát éppoly elevenül él lelkiismeretünkben, mint midőn még az ő bírálatai számára másoltuk kéziratainkat. Míg élt, nem a közönségnek, nem is az elismerésért, de nem is a jövendőnek, hanem csak neki írtunk. Az új magyar irodalom csaknem minden tagja hitet tehet: valahányszor a jobb kifejezésre várva, gondolkodva fölemelte papírjáról a tollat, Osvát szellemétől kapott figyelmeztetést, és valahányszor elégedetlenül összetépte alkotását, Osvát csóváló feje tűnt föl elébe. El tudtunk képzelni nagyobb elismerést, mint Osvát gratuláló kézfogása? Ő nevelt bennünket, s most is szellemének dolgozunk. Szolgái vagyunk, de ezt a szolgaságot büszkén vállalhatjuk.

Ne csodálkozzunk, hogy az író, aki nem írt, a jellem, aki másokban akart élni és hatni, már most, e négy esztendei utókor előtt tisztábban látható, mint halála napján. Nem mintha jobban értenénk. Talán inkább azért, mert eltávolodtunk mégis tőle. Életünk és pályánk végén fogjuk csak látni, mit vesztettünk el benne. Akkor lesz csak okunk megsiratni.

Seregestül éltek itt Pesten fiatal írók, akiknek valóságos Osvát-komplexusuk volt. Akiket elutasított, egy életen át viselték a nyilat szívükben, átkozódva és lázadozva. Akiket megdicsért, azoknak jobban ragyogott arcuk, mintha aranykoronát hordtak volna. De ők sem ragyoghattak nyugodtan, mert Osvát nem embereknek ontotta a dicsőséget, hanem a műveknek. A költő, aki egyik nap Napóleon dicsőségével sem cserélt volna, másnap egy rosszul sikerült verse megmutatása után már azt forgathatta fejében, hogy örökre elbujdosik. Költők, akiket a közönség évtizedek óta kegyébe fogadott és ünnepelt, kihagyó lélegzettel nyújtották át neki kézirataikat. Nemegyszer visszakapták. Ő volt talán az egyetlen szerkesztő a világon, aki a lap tulajdonosának is visszaadta kéziratát. „Kiismerhetetlen” – mondták róla. Holott mindenki a saját megtestesült lelkiismeretének tartotta.

Most látom, akkor még én sem ismertem. A legbüszkébb embernek tartottam, akivel valaha találkoztam. Annak tartottam még akkor is, midőn elhatározva, hogy verseimnek kiadót szerez, minden kiadó úgy utasított el bennünket, mint kellemetlenkedő könyvügynököket. Pirultam a megaláztatástól, de csak őelőtte szégyelltem magam, őmiatta. Három napig végeztük ezt a vesszőfuttatást, de ő még a harmadik napon is úgy lépdelt mellettem, szótlanul és zárkózottan, mintha az egész város sorsát kezében tartotta volna.

Akkor még nem jártam nála, nem tudtam, milyen körülmények közt él.

– Szerkesztő úr, gazdag ember? – kérdeztem.

– Gazdag vagyok – mondta. – Van valamim – tette hozzá a milliárdosok szégyenkező mosolyával. – Nagyon meglátszik rajtam?

Az látszott rajta, amit akart. Órák hosszat hallgattuk a kávéházban szellemes előadását, csípős kritikáit. Hogy még tovább hallgathassuk, hazakísértük. Útközben megtántorodott. „Azt hittem, kibírom hazáig” – mondta elfehéredő ajakkal. Ekkor tudtuk meg, hogy míg mosolyogva és hunyorogva szóval tartott bennünket, belsejében egyik roham a másik után csavarta össze idegzetét. „Magánügy!” – felelte dadogó kérdezősködésemre, és már újra mosolygott. Nevetett és kibírta hazáig.

Előttünk, fiatalok előtt, az öreget, néha valósággal az aggastyánt játszotta. Elhittük neki. Hisz azok az írók is, akik apáink lehettek volna, úgy álltak előtte, mintha fiai lennének. Megjátszotta a törvénytisztelőt is, ha túlságba vittük forradalmiságunkat. Mikor pedig mi hajlottunk tiszteletre, megjátszotta a forradalmárt, hogy ellentmondásra ingereljen bennünket. Így adott alakot képzeletének; így alkotott; így próbálta és így formálta művének alakjait. Eldobott és visszarántott bennünket, mint megannyi témát. Szenvedtünk, de éreztük, hogy a kezében vagyunk. Nem kritikusi tekintélyének, hanem írói tehetségének volt bizonysága, hogy így engedelmeskedtünk neki.

 

 

Az élettel játszott. Az irodalom se más, mint játék az élettel. Ő nem írt, vagy csak nagy ritkán és nagyon keveset, és azt is hónapokig javítgatta. „Van gondolatgazdagság, mely mondanivaló-szegénységhez vezet” – jegyezte fel egy ilyen percében. Ennek a mondatnak első fogalmazása, melyet most egyik véletlenül fennmaradt jegyzetcsomagjában Reichard Piroska felfedezett, így hangzik: „Van olyan tehetetlenség, mely minden tehetség fölött áll.”

Ő az élettel játszó írók életével játszott. Rímekbe bódult költőkből drámaírókat és publicistákat alakított. Egy kezdő hírlapírót pár mondattal a regényírásra utasított. Biztos jövedelmű emberekkel hagyatta ott pályájukat és családjukat azzal, hogy íróvá ütötte őket. Másokat kérlelhetetlenül kiutasított az irodalomból. Méltán emlegetik nevével kapcsolatban Kazinczy nevét. Kazinczy óta nem volt hozzámérhető szervező tekintély és hatalom irodalmunkban.

Ezt lassanként ő maga is megtudhatta. Ezzel vélem megmagyarázni végtelen szerénységét, alázatosságát; a türelmet, amivel minden pelyhes állú ifjút meghallgatott, minden szutykos kéziratot végigolvasott. Engem nem is hírhedt szigora ejtett zavarba, hanem túlzott, reverenciaszerű udvariassága. Lompos külsejű költőket, akiket a pincérek csak azért bocsátottak be a kávéházba, mert tudták, hogy őhozzá igyekeznek, fölállással üdvözölt, s nem ült le addig, míg azok helyet nem foglaltak. Úgy beszélt velük, úgy tekintett reájuk, hogy ha köztük kész Shakespeare revelálódott volna, annak sem lett volna oka felpanaszolni, hogy nem tehetségéhez méltó fogadtatásban részesült.

Hogyan edzette magát ehhez az önfeláldozáshoz, azt nem tudom. Nem ismertem ifjúkorában, amikor saját életét is feltette erre a játszmára. Mikor én megismertem, akkor már évtizedek óta élte ezt a valószínűtlen életet, melynek csodálatosságára és emberfölöttiségére csak halála után döbbentünk rá. Nem földi életet élt: ismétlem, anélkül hogy írt volna, csak az irodalomnak élt. Meg lehet ezt érteni? Már életében az irodalomtörténet időfölötti életfolyamatában élt. Azonkívül semmi sem érdekelte, semmi nem kötötte e földhöz. A maga számára nem volt semmi ambíciója. Nem kell csodálkoznunk, hogy mikor az egyetlen kapocs elszakadt, amikor leánya meghalt, hirtelen elszállt körünkből.

Most, évek múlva, halála után látjuk csak mindnyájan, a legkülönösebb ember volt, akivel valaha találkoztunk. Bámulatunk évről évre nőni fog. Nincs műve, de nincs mű, amely nagyobb nyomot hagyott ifjúságunkban, mint a szerencse, hogy vele találkozhattunk. Életünk regényfigurája.

 

Láttam én egy férfit, aki idő előtt fölvette a bölcs kor nemes alázatát s ki – éreztem – lelkem tájait látta át, mig kezdő verseim nagy árkusára dőlt. Hogy értem őt ma én! – Fejének tünődő bólintása, vagy lágy tagadása bennem egy-egy világot volt fakasztó, vagy döntő. Egy bús nézésétől a fiává lettem.

 

Ezt én írtam róla, véletlenül, egy olyan vers közben, mikor nem is gondoltam rá. Magam is akkor ismertem rá, mikor már befejeztem. Ez volt az első vonás, „mit szellemujja vont”. „Minden múlt és minden nagyság a múltban csak arra való, hogy az élet lendületet vegyen tőle” – írta huszonhat éves korában. „A történetben nincsenek minták, csak inspirációk. Az emlékek is csak azt sugallják: előre!…” Ezután még huszonhat évig élt.

Végrendeletében három fiatal írót ajánlott barátai figyelmébe. Úgy tudom, egyike vagyok e hármaknak. Ennél nagyobb kitüntetés már nem érhet az életben. De nyomasztóbb, zavaróbb felelősségérzet sem. Mit kövessek, hogyan legyek méltó ehhez az aránytalan, meg nem érdemelt várakozáshoz? Nem adott útbaigazítást. Nem példánk volt ő nekünk, hanem, ismétlem, megtestesült lelkiismeretünk.