Morand Pesten^*

Egypár esztendeje Paul Morand, akinek az utazás már nem is szakmája, hanem olyan műfaja, mint másnak a dráma vagy az esszé, egyszerre Pesten volt. Az igazi utazó – mint maga vallotta – nem érkezik meg, az igazi utazó nem is tudja, hogy utazik; az igazi utazó mindig ott van; a különbség csak az, hogy hol itt, hol ott. Morand-ról senki sem tudta, hogy jön. Megérkezése után másfél órával már itt volt; egy kávéház sarkában ült abban a kis írói körben, amely akkoriban Osvát kedvéért szokott délutánonként összegyűlni, s ahonnan az utcára sem lehetett kilátni.

Ott ült Morand, a híres utazó, egy kabaré színlapjával szemben és Valéryről vitatkozott. Nem ismertette Valéryt, nem adott elő róla, mint valami hazájabéli különlegességről, csak részt vett a vitában, amely a költő mesterségbeli titkait boncolgatta oly otthonosan, ahogy a szomszéd asztalnál mások a nagynéni dolgait. Csak félóra múlva tudtam meg, hogy ez a Morand. Kissé mongolos szemállása és arcszíne után először románnak néztem, azok közt látni ilyen tatár fejeket, valami román költőnek, akik néha megtiszteltek bennünket akkoriban.

Másnap délután megint ott volt, harmadnap ismét. A délelőttöt alvással töltötte, mert éjszaka későig szokott dolgozni. Akkoriban New Yorkról írt, bár hozzánk egyenesen Kínából érkezett. Pestről nem kérdezősködött. Egyetlen egyszer kívánt tudni valamit, épp tőlem; azt, mit jelent az a szó, hogy italok. Úton-útfélen még a cégtáblákon is látja: micsoda olasz vonatkozást jelent? Megmondtam, hogy semmi köze Itáliához; elmosolyodott. Ez volt minden. Különben oda se hederített Pestnek, úgy élt, mintha Párizsban lett volna.

Ez lassanként kihozott a sodrunkból. Elvártuk volna, hogy csodálkozzék, vagy legalább leszóljon bennünket. Nemzeti érzésünket sértette, hogy semmi különöset nem lát rajtunk. Végre egyikünk nem tudta türtőztetni magát, és a negyedik napon megkérdezte, mi a véleménye Pestről. Erre ő udvariasan tudtunkra adta, hogy a város fekvése éppolyan, mint Lyoné. Annak is egyik fele hegy, másik fele sík. Azután a lyoni költői iskoláról beszélt, a híres pléiade-ról. Azután Ronsard-ról, igen érdekesen. Pestről magunk is megfeledkeztünk.

Később kísérleteztünk még nyelvünkkel, mely egyedülálló Közép-Európában, majd a Szépművészeti Múzeummal. Előzékenyen bólintott. Megígérte, hogy a múzeumba okvetlenül elmegy. Nem tudok róla, hogy elment. Sehova se ment. Szállodájába a legrövidebb úton ment, szobájában vacsorált. Azután becsukta az ablakot, mert az utcáról fölhallatszott a cigányzene, és írni kezdett.

Munkájával meg volt elégedve, régóta nem írt ilyen könnyen és frissen, mint Pesten – mondta. Mi, akik valamennyien egy kicsit az idegenvezetők fensőbbségével közeledtünk feléje, lassanként megszoktuk, magunk közül valónak éreztük. Nem tekintettük idegennek. Örültünk, hogy így megmelegedett nálunk. Úgy látszik, ez Pest igazi varázsa – mondogattuk –, itt mindenki azonnal a maga életét élheti. Tréfálkozva idegenforgalmi plakátszövegeket terveztünk: „Jöjjön Pestre dolgozni!” „Itt semmi föltűnő!” és ehhez hasonlókat.

Rövidesen már bajainkról és reményeinkről beszélgettünk vele. Egyikünk hosszasan elmondta, hogy összeveszett a kiadójával, mire ő tanácsot adott. Egyik kitűnő költőnknek megjavította az öngyújtóját. Egypáran csalódottan elmaradoztak. Másoknak viszont az volt a véleménye, hogy ez az ő utazási metódusa. Nem a falakat akarja megismerni, hanem az embereket, és rajtunk kezdi, a kísérleti nyulai vagyunk. Nagy ravasz ez, hunyorogtak, és a szemébe is megmondták. Mosolygott és kifejtette, hogy az igazi ismeret mindig véletlenszerű.

Mindenesetre bosszantóan itthon volt, ezt meg kellett állapítanunk. Igazi művésze az utazásnak. Nem érez semmi meghatódottságot, száraz marad a szeme, a vesékbe akar látni. Ez az igazi utazó, akitől még mi is tanulhatunk egyet-mást saját magunkról is. Így gondolkodtam én is, és most már kerestem az alkalmat, hogy egyedül legyek vele.

Egyik délután megkérdezte, nem kísérném-e haza. Örömmel vállalkoztam. Útközben Pestre tereltem a szót. Szerettem volna, ha minél előbb a Duna-partra kerülünk. Szavaimhoz az lett volna a méltó illusztráció, mint valami esetlenül megírt könyvben a hirtelen felbukkanó színes kép. De ő befordult a Nagykörúton. Néha-néha fölpillantott a házakra is.

Hirtelen mintha magam is idegenné váltam volna. Mintha akkor láttam volna először ezt az utcát. Be kell vallanom, végtelenül sivárnak találtam. Csúnyának, lelketlennek, de főleg kietlennek, a Szahara lehet ilyen vigasztalanul kietlen. Nem jártunk még tíz perce sem, és mintha már tíz napja vándoroltunk volna étlen-szomjan. Nem akadt semmi, ami a szemet felüdíthette volna. Nem mertem elárulni, hogy ez „a város ütere”, ez a mi nevezetes Grand Boulevard-unk, amelyet büszkeségünkben a párizsihoz szoktunk hasonlítgatni. Hirtelen egy szobor közeledett felénk. Valósággal megdöbbentem tőle. Gyorsan beszélni kezdtem, nehogy a nagy utazó észrevegye. Nem vette észre; szerencsésen továbbjutottunk rajta; föllélegzettem.

Megkönnyebbülésem nem tartott sokáig. A belső város felé fordultunk; valamelyik mellékutcán kijutottunk a Városháza elé. Magam is szétnéztem az utcán, ezen a másik körúton, és ajkamra fagyott a szó. Ijedten figyeltem világhíres vendégünk arcát. Ő is azt gondolja, amit én? Nem ez volt a legsivárabb hely a világon? Arrébb, a sarkon egy asszír-babiloni stílben épült kolosszus gyakorolt állandó merényletet az ártatlanul kalandozó tekintetek ellen. Vendégünk egykedvűen lépegetett. Meg lehetsz edződve, gondoltam.

Valami kuriózumot akart látni, mégis. Bevittem egy Király utcai átjáróház udvarába. Ez volt még a legszerencsésebb, ami hirtelen eszembe jutott. Ezeken az udvarokon magam is szívesen át szoktam sétálni. Kis boltjaikkal, körbefutó folyosóikkal, a rácsokra rakott matracokkal és az ajtó előtt a szabadban dolgozó mesteremberekkel valóságos kis városok ezek a városban. Algírban láthat ilyesmit az ember. Áthaladtunk vagy négyen-ötön is, és nem kellett magyaráznom, hogy hol járunk. A színes, eleven élet, ami az udvarokban alkudott, kalapált, énekelt, és csecsemőit ríkatta, mindent elmondott magáért. Éreztük, itt valami meztelenül megmutatta magát. Ha csak egy rétegét is Pestnek, de ezt aztán látványszerű szívességgel, mintha egyenesen erre találták volna ki. Szinte színpadszerű őséletet. Egyszóval itt életet lehetett látni legalább, valamilyen élet még nyers keresztmetszetét, szinte tálcán hozott folklórt, olyat, amely az Utazót érdekli, s melyhez hasonlót másutt nemigen mutat Pest ilyen nyíltan. Persze, ez nem Pest, ez csak egy darab belőle, talán a legmesszebb eső az ország jellegétől. Ezt már vendégünk kérdezősködésére feleltem, miközben ravaszul a Duna-part felé kormányoztam.

Most már egy kicsit megelevenült a város irányában. Életet akart látni; amint mondta „az élet jeleit”. Valami sajátságosat, ha még van ilyen. Ilyet nehéz találni, feleltem. Mi, pestiek, elég zárkózottan élünk, ez még afféle török emlék, ezekben a komor házakban, melyeken a malter oly megható buzgalommal igyekszik utánozni az olasz márványt. De nézze ezt a panorámát!

Megnézte, és fogain át kiszűrt egy mérsékelt „admirable!”-t. És reklamálta újból az „élet jeleit”. Valamit, ami igazán pesti. Mert ez inkább a természeté.

– Van itt még valami – válaszoltam –, ha nem sajnál egy rövid sétát. – Leballagtunk a Ferenc József hídhoz.

– Ezt nézze meg – mutattam egyik felső ívre. Nem látott rajta semmi különöset. – Nézze csak meg jobban – biztattam. – Azokat a szögeket nézze ott az ívek közepe táján. Azt az élével fölfelé fordított vasboronát.

Végre észrevette.

– Nyolc darab van ilyen ezen a hídon. Arra valók, hogy az emberek ne mászkálhassanak fel ahhoz a madárhoz.

Elcsodálkozott, végre. Az egészből nem értett egy szót sem. Hogy? Grimper lá-dessus? Mais pourquoi donc, au diable!

Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megtorlom ingerlő közönyét. Kitalálok valami új mítoszt egy szent madárról, mely rejtelmes erővel vonzza magához egy város lakóit, hogy azután a mélybe lökje őket. Bizonyára hallhatott ehhez hasonló titokzatos csúcsokról, afféle sziklákról, ahol a fanatikus hívek kivégzik magukat. Talán már látott ilyet ő maga is, aki Ázsiát, Afrikát megjárta. Ha nem látott, hát most láthat, itt, egy világváros közepén. De elszégyelltem magam, és megmondtam az igazat.

Ezeket a rácsokat a rendőrség szereltette oda. Az utóbbi évtizedekben valóságos tömegőrület lett, hogy az emberek a híd legfelső csúcsáról vessék magukat a Dunába. Nagy csődületet okoztak, a hídon megállt a forgalom.

De lám, ő ebben is mítoszt látott. Már szedte is elő jegyzőfüzetét. Hogyan, Turul? És rótta a sorokat.

Kellemetlenül éreztem magam. Mintha árulást követtem volna el. Mintha valami kínos családi titkot kottyantottam volna ki ez előtt az idegen előtt. Ezt vigye el Pestről?

Elkezdtem magyarázni hát, hogy az öngyilkosok jó része álöngyilkos. Azért másznak fel, hogy a közfigyelmet magukra vonják. Aki komolyan meg akar halni, az otthon marad. Vagy elrejtőzik az erdőben. Őrület az egész, tömeghisztéria.

Szerinte ez nem zár ki valami rejtett religiozitást. Mítosz ez, valóságos mítosz! Nem gondolta, hogy Pesten ilyenre bukkanhat az ember. Odasietett a híd elején levő kis dohánytőzsdéhez; megvásárolt vagy hat képet is a hídról.

Nézegette hol a képet, hol a hidat; aztán hirtelen hozzám fordult, egészen fölvidultan:

– Van még ehhez hasonló csoda itt Pesten?

Megdöbbentem, hátha van, hátha tele van ez az egész, egyik oldalán oly rongyos, a másik oldalán oly tündöklő város ilyen kegyetlen tüneménnyel. Melyekről mi magunk sem tudunk.

– Nincs! – feleltem határozottan. „És ez is itt egy ősrégi babona maradványa. Még a tatárok hagyták itt, ők hozták Ázsiából. De mi küzdünk ellene, láthatja, ott a bizonyíték!” – Éreztem, hogy elpirulok.

– Tatárok? Micsoda? És mit mond az a babona?

– Az azt mondja, hogy akinek nagyon fáj valami, az ugorjon itt a vízbe, az legjobb teszi, ha vízbe ugrik… – dadogtam. – Nézze inkább a várost! – kiáltottam szinte tiszteletlenül – gyönyörű, mi?

– Admirable – felelte, és végre elmerengett a valóban oly gyönyörű látképen. A Tabánból harangszó hallatszott. A királyi váron üde zölden csillogott a patina. A Levéltár Lovagtornyába szerelt gyárkémény melankolikus füstszalagot eresztett. Megdöbbentem; ő, szerencsére, nem vette észre.