Katolikus költészet^*

Első tekintetre a költészet előtt minden jelző megzavar. Hazafias költészet, proletárköltészet, polgári költészet – még a Brémond–Valéry-féle „tiszta” költészetben is olyan eleve kész ítéletet, valamiféle elszántságot érzünk, mely tudatosságával a költészet életének épp egyik föltételét: a közvetlenséget, a szabad légvételt és a szabad visszahatást korlátozza. Ezek a jelzők így többet akarnak jelenteni annál, amit jellemezni hivatottak; a sisak vagy az egyenruha fontosabb, mint az ember, aki felöltötte.

Nem a mű meghatározásáról van többé szó, hanem a világszemléletről. Nem azt várjuk többé tőled, költő, hogy ki vagy, hogyan tudsz énekelni, hanem azt, hogy mi és hova tartozol. Jól teszed hát, ha igyekszel állásfoglalásodat minél előbb tudomásunkra adni. Véleményed érdekel; nem a jellemed.

Ez így ellenszenves. Még ellenszenvesebb, mikor aztán a költő csak ennek engedelmeskedik. Árulást, gyávaságot szimatolok, és legtöbbször nem csalódom. A költő megköti magát, elszegődik vagy odaszegődik, szolgál valamit. Már a szavak is jelzik, hogy valami gyanús dologról van szó.

Hisz hogyha a pártállás valóban a költő jelleméből, költői hevületéből, a költészetből kelne életre, mint Petőfinél! Ha mindez belülről jönne, nem valami különös költői alkatból, mely csodálatos pontossággal mindig attól hevül dalra, amit egy-egy párt vagy valami csoport is gondol.

De ha csak – saját szavaid szerint – szolgálsz valamit? Tudod, mit adsz fel ezért? Nem kevesebbet, mint hogy higgyek a szavadnak, veled érezzek, boldogító hatásod alá kerüljek, ami pedig épp célod volt! Nem rád figyelek többé, hanem a hatalmasságra, melyet képviselsz, melynek – a magadé helyett – képét viseled.

Ez így valóban korlát és megalkuvás, mely, ha a szót nem is, a költészetet előbb-utóbb beléfojtja a költőbe. De van a dolognak más oldala is. Van közösség, a társadalom egyre jobban táborokba verődik, mellettük a költő sem haladhat el közönyösen. A tábortalanok is tábort alkotnak.

Világszemlélet! – erre esküszünk mindannyian, esküszöm én is. Nemcsak anyagi, lelki világunknak sincs biztos hazája; száműzöttek vagyunk, de egyben honkeresők, kivertek és kalandozók, mint egykor Árpádék Etelköz után. Hol fogunk megállapodni, kérdezzük, szóljon, aki valami biztos területet ismer. Világszemléletek kerengnek, mint titkos sejtelmek és legendák az ígéretföldjéről. Bizonygassam most, hogy legalább ez ideig – minden kultúra csak esztétikai kultúrát jelent, hogy ebben a világban a költő valóban látnok és vezető, és – ha költő akar maradni – most sem hallgathat? Hogy épp ez a mestersége? Hisz mást se tud, mint magáról beszélni, és hogy milyen viszonyban van a világgal! Gyanús a kész világszemlélet, de lebilincsel a küzdelem; Szabó Lőrincnek „nincs világszemlélete”, de mi mindent elmond helyettem, tévelygésében mennyivel hősiesebb, emberibb és megnyerőbb, mint egy olyan „hivő” költő, aki szemre egyenesen áll, méltóságosan a kétezer éves oltár előtt.

A költő megbízhatóságát keressük, és ez a megbízhatóság csodálatos szerepet játszik az esztétikai elbírálásban is. Ez újdonság. A közéleti dörgedelmek, a hangzatos parasztfogások korában az irodalomban különös értéke kezd lenni az adott szónak. Arany epikai hitele után rövidesen a lírai hitellel is foglalkozhatunk. Esztétikusainkat máris nem annyira az egyes alkotások, mint az életmű érdekli; a vers mögött a versmondó jelleme, pályafutása, szinte eleven életrajz, mint egy előttünk bonyolódó regény. Ez is a közösségi érzés, a kor tünete.

Ellenszenves a párt, mely merev utat akar szabni a költőnek, de izgatottan és meleg rokonszenvvel figyelem a költőt, aki közösséget keres, helyet talál, vállal és föloldódik, testvére van millió! és otthon beszél. Még bukásában is hősiességet látok, mentem a kudarcot: oly nagy volt a vállalkozás! Izgatottan követtem a háborús és forradalmi nemzedék két kitűnő tehetségének, Barta Sándornak és Komját Aladárnak költői útját, akik kommunisták lettek. Eltűntek szemem elől. Mi lett a sorsuk? Milyen eredmény, milyen tanulság?

Ilyen szempontokkal közeledtem a másik véglethez is.

A mai katolikus költészetnek, a magyar nyelvűnek is, látszólag kedvezőbb a helyzete. Mögötte egy kétezer éves kultúra hagyománya – s mi tudhatjuk, milyen erőt jelent a költészetben a hagyomány – és körötte a világ minden nemzetének testvér katolikus irodalma, sőt mindenfajta egyházi irodalma, amelyből mindig mint közös vagyonból vehet, az eltulajdonítás vádja nélkül, hisz egy az eredet és egy a cél. Lássuk, mit merített ebből a két bámulatos és gazdag forrásból, mire használta, hogy virágoztatta fel vele a maga mezeit itt a Duna-Tisza vidékén?

Az örökség, a látszat ellenére is, édeskevés. Minél kíváncsibban vizsgáljuk költészetünk történetét, annál nyugodtabban mondhatjuk ki a másképp büszke megállapítást: irodalmi életünk Pázmány óta nem ismerte a felekezeti kérdést.

Voltak katolikus vallású költőink; íróink legnagyobb részéről megállapíthatjuk, hogy vallásos világszemléletű volt; olyan költőt azonban, akinek költészete jellegzetesen katolikus, nem ismerünk. Ki merné akár Vörösmartyt, akár Vajdát, akár a Kisfaludyakat oly értelemben katolikusnak minősíteni, ahogyan e fogalmat manapság értelmezzük? Alkatukban, jellemükben (a híres dunántúli alkat), ha elárultak is némi katolikus vonást, ez nyilvánvalóan környezetük és neveltetésük nyoma; eszméikben, költői munkásságukban legkisebb gondjuk is nagyobb, mint a katolicizmus jelene és jövője. Az Egyház, de még a katolikus hitvilág is mint sajátosság, távol állt a magyar irodalom érdekkörétől. (Legfeljebb gúnyolták vagy ostorozták, mint Petőfi.) Ezt az idegenséget leghívebben épp a papköltők példázzák.

Az újjáéledés korában ezek, már számuknál fogva is, jelentékeny szerepet vittek. Kollonics szerencsétlen szelleme, mely egy századon át jelentette nálunk a katolikust, mintha oszlóban lett volna; ha az Egyház még nem is, tagjai már észreveszik a külön magyar nemzetet s mi ezzel akkor azonos, a nyelvet és irodalmat. Komoly tanítók és szerzetesek verselnek és lelkesen, hogy magyarul, de milyen szerzetesek és katolikusok ők? Költeményeikben Ámorok, Terpszihorék, zefirek és faunok nyüzsögnek – ezek után inkább valami pogány ledérség visszasiratóinak tekinthetnénk őket, a jámbor atyákat, mintsem Róma felszentelt bajnokainak. A valódi szent ügy, az édes nyelv csinosítására németes eklogákat írnak, véletlenül sem akadt tollukra Krisztus neve, költői mivoltukban tán barbárnak is ítélték, mint latin példaképeik. Bájos idilleken járt a fejük, mint Czuczoré, akit a maga korában egyenesen sikamlósnak tartottak, még a világiak is, és nem minden alap nélkül. Irodalmi munkásságáért püspöki megrovásban részesült.

A nemzeti irodalom hálásan emlékezhetik róluk, az Egyháznak egy szava sem lehet. Tárkányit, Mindszenthy Gedeont, a zsoltárfordító Kálmánt talán fölemlítheti, itt azonban az irodalomnak kell némán maradnia. A három közül egyiket sem nevezhetjük költőnek. Legjobb esetben is epigonok voltak s ráadásul még epigonok epigonjai, mint Tárkányi Garaynak. Csoportosulásaik, mint Sujánszky Őrangyala, hatás nélküli.

A század elején fellépő katolikus, illetve papköltők, Harsányi Lajos és Sík Sándor ha visszanéztek, gyönyörű pusztaságon jártathatták szemüket, le egészen Faludiig. A múlt átkozottul szabadelvű; aki az Egyházat említi, sötét csuhásokról morog, még a szelíd Bajza is. Jámbor Pál, Hiador nevét a szomorú emlékezetű Petőfi-ellenes hadjárat tartotta fenn, bár ne tartotta volna. A múltból nincs mit meríteni.

De Harsányi is, Sík Sándor is inkább irodalmi hitű, mint katolikus. Harsányi Babits-hatású szonetteket ír, és eszmevilágától, versei hangjától bátran elfért volna a Nyugat első csoportjában. Témáit kezdetben Heredia módjára dolgozza fel, külsőségesen; ez noha pompázó, dísszel és arannyal teli, csak a sznobok szemében jelent katolicizmust. Őreá is, Síkra is a korabeli költői áramlatok nagyobb befolyást gyakorolnak, mint az egyháziak. Harsányi Toronyzene verskötetében, 1917-ben ilyen című verset találunk: Emlék, nehéz illatú ó bor! mely ezzel a sorral kezdődik: Nap! Égi, fényes arcú isten! A boldog költőben (1926), a De Profundisban (1927-ben) a vers tárgya már egyházi, de hiányzik belőle a belső élmény s ezzel együtt a meggyőzés ereje. Legsikerültebbek még hazafias versei és azok, melyekben hivatásának külsőségeiről beszél, például a Magyar Pap:

 

…Távol az udvaron a gazdasága Fehér ökrök és jóillatú szénák, Álmos cselédek, félők nagyuruktól, Ki hallgatag s kinek a keze s szive Mint alabástrom. Atyja, ura a nagyhatáru népnek…

 

Fájdalommal, de ráismerünk valamire, ami jellegzetes; ez a magyar klérus: javai éppúgy gondot adnak neki, mint hívei s azok is, „félők nagyuruktól”. Távol áll tőlem, hogy gúnyolódjam s az „atyja, ura a nagyhatáru népnek” sort is pusztán a vers eleven realizmusa érdekében változtatnám „nagynépű határ”-ra. Minderre később, a francia példa taglalásánál lesz szükségünk.

Sík Sándor is inkább hazafi, mint katolikus. Első versei kurucságába a hagyományos osztrákgyűlölet mellett, mint egy politikai egyensúlyozásul és Ady példájára franciás, az akkori Nyugat ismertette franciásság és nyugatosság vegyül. Ady hatása kezdetben, hogy úgy mondjam, politikai és ezen át terjeszkedik. Csakhamar a hatásnak érdekes példájával találkozunk, az ellenhatással, mely kirívóbb az egyenesvonalúnál, a szokásosnál. A Halál Rokonára Sík megírja A Hajnal Szerelmesét.

 

Azt szeretem, aki nevet Akinek rózsaszin az arca, Aki örül, aki kacag, Aki dalolva megy a harcra.

 

Későbbiekben úrrá lesz rajta az Ady-hatás rosszabbik oldala, eddig az egyedüli Ady-hatás, a verbalizmus. A húszas évek szomorú kisgazda-reneszánsza után, mikor ő is megírja a maga ódáját a Paraszt-Szfinkszhez, a döngőléptűhöz, hátrafelé harcolva kivonul a modernségből; költészete kisebb igényű lesz, de tisztább, rendezettebb. Hazafiságában, katolicizmusában is mutatkozik élményszerűség. Ha pályája előbb ér ehhez a fordulathoz, tán ő az, akihez a későbbiek igazodnak. Kortársai között még így is ő a legfigyelemreméltóbb, a legkulturáltabb.

Se neki, se Harsányinak nincs befolyása a következő nemzedékre; mert ez már határozott katolikus programmal indul. A múltból még most sincs mit átvenni – költő nincs, Pázmány óta igazi nagy egyházatya nincs, főleg olyan nincs, aki az irodalom és a művészetek területén is méltó fegyverzettel állt síkra. Prohászka minden olvasottsága ellenére is amatőr, hisz épp az amatőrre és a félműveltre jellemző, hogy rengeteget olvas, rengeteget kommentál, de minél többet beszél és minél magasabbról, annál jobban elárulja a középszerűségét. Prohászka nem az a varázsló, aki vizet fakaszt a sziklából; gondolatai egyenetlenek, lelkülete ingadozó, proféciái és katolicizmusa nem ment a türelmetlenségtől és demagógiától. Kételyei, bírálatai nem ráznak meg, őszintesége inkább kárára van; filozófiájában is szónok.

De a legújabb mozgalom, mely magát katolikusnak vallja, s melynek költészetével ismerkedni szeretnénk, nem is őreá tekint, ha szellemet keres. Vezérlő szellemet különben is, mint láttuk, az egész magyar múltban hiába keresne. A katolicizmus szellemét ma az egyház legmostohább leánya, Franciaország melengeti és sugározza szét az egész világra, valóban elevenen és csábítóan, mint annyi mindent, amit Franciaország küld.

De micsoda katolikus szellem ez a francia! Micsoda bátorság és küzdelem és frisseség még egy olyan múlt után is, mint az övék. Szabad csak hasonlatul is azt a katolicizmust a közép-európaival együtt emlegetni? Van közösség a kettő közt, hivatkozhat egyik a másikra?

Csak ellentétet látunk.

Nem lehet célunk, hogy a francia irodalom katolikus vonásait itt elemezzük. Ez az irodalom, mely profánnak indult, legérettebb alkotásait a hit jegyében teremtette. Századokon át az Isten, mint példabeszéd mondja, Franciaországban lakik, és olyan apostolai vannak, mint Pascal. De érjük be csak a legújabb korral. A katolicizmus merész kanyarodót vesz, felemelkedik, s csak a legmerészebb szellemek tudják követni.

Baudelaire, Verlaine, Rimbaud katolikus. Rossz katolikusok, de valamennyiök spiritus rectora kétségtelen a kinyilatkoztatott erkölcs. A mai francia katolicizmusnak ők a pillérei, ők hárman, akik mindegyikét elítélte egy-kétszer a törvény, és ha tud róluk, az Egyház is kiátkozta volna. Baudelaire, a szentségtörő, Verlaine, aki párhuzamosan írja, délelőtt a Mária-himnuszt, délután a legmegbotránkoztatóbb pederaszta-ódát, Rimbaud, a communard – ők az első hírnökei az új francia világszemléletnek, mely sznobságból, művészgőgből otthagyja Homais úr polgári világát, szellemet keres, és egyre jobban az Egyház felé tolódik. Az egyházra pedig aranynapok következtek, legalábbis a hitbeli megújhodás, az igazi katolikum szempontjából. Üldözni kezdik.

Elveszti vagyonát, hatalmát; a hírlapok: a plebs gúnykörébe kerül. Katolikusnak lenni sznobság, de hősiesség is. Az egyház megszabadul anyagi gönceitől, megtelik szellemmel, fölemelkedik, és csábítja a szellem emberét. Az egymással veszekvő, de egyaránt materialista polgárok és szindikalisták világával szemben ellenpólus, Eszmény és egy kicsit divat. Az anarchista Huysmans katolikus lesz; katolizál a Zola-rajongó Bourget; egymást érik a conversion retentissante-ok, és ma sincs még végük.

De az egész inkább irodalom, mint vallás és ami vallás benne, az is inkább negatívum, mint eredmény; visszahatás, mely a támadásnak köszöni létét, s mihelyt megáll, bomlani kezd; megszűnik katolikusnak lenni, legalábbis abban az értelemben, mint mifelénk jelent. Jammes Istennek ajánlja könyvét, de könyve, még a Georgiques Chrétiennes is, inkább pogány, mint keresztény. Claudel katolicizmusa ürügy a hatalmas belélegzésre, a kitűnő Mauriacé ürügy a korbácsra. A többi hangos keresztelkedők, mint annak idején Cocteau, úgy lesznek katolikusok, ahogy egy egzotikus utazásra indul az ember. Közhelyeket írnak, és váratlanul visszatérnek.

De a szellem így is ragyog, mérkőzik, ha önmagával is, és egyre emelkedik. Katolikusok ezek az írók? Erkölcsi problémáik vannak, spiritualisták, és ezen az alapon magukat katolikusoknak nevezik, de az a jelző inkább irodalomtörténeti, inkább iskola-név, mint volt a roman psychologique, amely megelőzte őket, s melyhez ezer szállal kapcsolódnak. Vannak köztük gyakorló katolikusok, de iskolájukhoz tartozik, sőt annak örök ösztökélője a biblikus Gide, aki antiklerikális, sőt újabban „kommunista”. Olyan katolikusok, mint Baudelaire, akit kételyei alapján vállaltak ősüknek.

De vajon ráütné a Fleurs du Malra az egyház a Nihil Obstat-ot? Vagy kiadná-e magyar katolikus társaság Bourget vagy Mauriac eltévelyedésekkel és bűnös erotikával teli regényeit? Vagy ha még ezeket igen, kiadná-e a bájos szürrealista Max Jacobot, aki megindító rajongással mondja el, hogy jelent meg neki rue Ravignani padlásszobájában 1909. szeptember 22-én délután négy órakor az Úr Jézus Krisztus, ilyen szavakat intézve hozzá: „Max, Max, térj az igaz hitre, fizesd ki a péket, vedd föl a Ciprián nevet, s ezentúl csak engem szolgálj” – amit én, igaz vers-hivő, szó szerint is elhiszek neki, oly kitűnően írta meg. Vagy Jouhandeau-t, akit prófétai megrovásai miatt a saját egyházközössége is kivert? Vagy Apollinaire-t, aki kubista ódában köszöntötte X. Pius pápát, vagy Reverdyt, vagy a teljes Verlaine-t.

Egyiket sem vállalná; Magyarországon még a hívek sem vállalnák, és itt van a különbség a francia és magyar katolikus világszemlélet között. Ott nyíltan és bátran és a maga kontójára harcol egy szellemi csoport egy eszméért, egy világszemléletért, nemcsak a polgársággal, de ha kell, az egyház politikájával is szemben: a harc nemes és gyakorta győzelmet hoz. Hivatkozhatnak ezekre a diadalokra azok, akik nem vállalnák a küzdelmet, akik csak valamit szolgálni tudnak?

Egy kicsit leverten kullogunk vissza a magunk portájára. Nem volna jobb elfeledni a külföldi példát, melyre annyi hivatkozás történik, nehogy azután legyünk kénytelenek mérni azt, ami esetleg honi mértékünket sem állja?

A legújabb évek katolikus költészetéhez érkeztünk, mely büszkén, talán némileg hivalgón is hirdeti magát katolikusnak. Mit érthet ő a katolikus szón?

E szónak, mint láttuk, költészetünk múltjában nincs jelentése. Az egyház szelleme nem alkotott érdemleges művet, s ami e téren a legújabb korban történt – mint Dante, a legkatolikusabb költő és a középkori latin himnuszok fordítása –, azt is olyan költő végezte, akit legtöbbször támadva neveztek katolikusnak. De eredeti munkái révén Babitsot, noha eszméiben sok rokon vonást tanúsít a nyugati spirituálisokkal, nem számíthatjuk abba a körbe, melynek egyre szűkebb és bizonytalanabb határait rajzolni próbáljuk.

A rengeteg kiadvány, könyv, napilap és folyóirat ellenére is dolgunk most már szerfelett könnyű. Az újabb nemzedékéből csak két nevet látunk figyelemre méltónak: Mécs Lászlóét és Kocsis Lászlóét. Mindkettő pap, egyelőre az egyetlen jelleg, ami közös bennük. Katolikussá mindkettőt láthatólag a hivatás teszi; papok, mint ahogy más hivatalnok, és verselnek – vajon így verselnének-e, ha nem volnának papok? Egyikben sem érezzük a hit olyan szükségletét vagy elemi bugyogását, mint némely franciánál láthatjuk. Nincsenek kételyeik, nincsenek problémáik, nem látom hitvallásuk eredetét, amit követhetnék. Kész világszemlélettel léptek fel, költészetükben a vallás inkább mint versszerkezeti tényező szerepel, rendszerint azzal zárják le a verset. Kettejük közül Kocsis természete áll közelebb a katolicizmus világához.

Alázatos s a külvilág iránti érzéseiben van valami Szent Ferenc állandó meghatódottságából. Egyenetlen költő, de megérezni, midőn igazi élmény érinti; nyelvezete, mely máskor könnyen szédül a szavak örvényébe, ilyenkor meghitt és egyszerű. Mondatai építésében rajta lehet kapni, hogy mikor szól belőle az ember, s ez a jobbik rész, és mikor a pap, aki szintén érdekelne. Az életből – s ez elgondolkodtatott – tisztán csak azt látja, amit gyermekkorában látott; a fogyatékos technikájú vers ilyenkor át-átmelegül; különben gyakorta dagályos, képzavarokba bonyolódik; több kötete után is költői pályája még mindig a forduló előtt van, a feloldódás, a szabadabb ömlés előtt.

Nem úgy Mécs László. Jellegzetesen pap ő is, de a hangos szónokok fajtájából. Versei gáttalanul ömlenek és neki épp ez a fogyatkozása. Művére igazán áll, hogy kevesebb több lett volna. De hírnevet épp bőbeszédűségével hódít. Noha tehetségével is hódíthatna. De nem tud mértéket. Versei tarka áradásában helyet kap, ami csak közönségnek tetszhet. Ezek a versek így gyűjtőhelyei mindannak, ami a háború előtti nemzedék költészetéből a közönségbe átszivárgott, ami abban másodlagosság és külsőség volt; a modor, a cifraság, a prófécia, az olcsóbb fajtájú szimbólum és az a tetszelgő elhivatottság és vezérkedés, amit már Ady is másodkézből, a romantikusoktól vett, akik még valóban politizáltak, és volt is szavuk a politikában. Mindehhez még az expresszionisták tulajdonságaiból is járul valami, az állítólagos modern társadalomszemlélet, ami mellesleg az expresszionistáknál is csak külsőség volt. Mécs az elsajátításban roppant eleven szemű költő, sajnos, nem a lényeget sajátítja el. Nem kapott figyelmeztetést.

A tanítvány fölemeli a mestert, az epigon leleplezi az eredeti költő fogyatékosságát. A tanítvány továbbfejleszti, amit kapott, az epigon csalhatatlan ösztönnel csak azt lobogtatja, ami az eredeti költőnél is modor volt; csak a külsőséget látja. Mécs ima-patakjai, csókturbinái, álom-malterja, csend-lova és sors-küllői olvastán Ady egész sereg sorától is viszolyogni kezdtem. Verseinek tárgya az egész humanizmus iránt gyanakvóvá tett. Első pillanatra azt hiszed, hogy kiáll, bátran vállal valami merészet, de már az első fordulónál észreveszed, hogy nagyon is fedezi magát, biztos falak mögül vitézkedik s végeredményben amellett ágál, amit látszólag támadni készült. Politikus költő. De – hogy erről a területről vegyem a hasonlatot – szavai csak a parasztfogás gyanúját ébresztik. Katolicizmusa, amit világszemléletének vall, a keresztényszocialisták magatartására emlékeztet, akik sötét színekkel festik a nyomort, zúgnak még a kapitalizmus ellen is, de a tanulság levonásakor, a harc pillanatában okosan eszükbe jut, hogy minden hatalom istentől való.

Élesen kell metszenünk, saját érdekében kell elevenébe vágnunk.

Új kötete is ebben az imént vázolt világszemléletben született. Felkap egy reális képet, s nagy hévvel megindul vele, olyan zötyögőkön és ugratókon, hogy az ember alig emlékszik, honnan is indult; annál kevésbé, mert a megérkezéskor mindig megharsannak a győzelmi kürtök. Nézzünk egy példát, mindjárt a kötet címadó versét, mely egyben a legsikerültebb is, a Legyen Világosságot. Így kezdődik:

 

Vonatra szálltam és a harmadik osztályban horkolt végignyúlva bölcsen egy munkás. Álltam, mert nem volt helyem s töprengve néztem: költsem föl? ne költsem?

 

Leírja az álmodó munkás ruháját, mely foltos, míg a „pénzeseknek” a boltosok bársonyt és selymet tartogatnak. Ezt a munkás most nem tudja, mert alszik, és azt sem tudja, hogy az élet olyan, mint a vonat: minden percben történhet karambol. Megmondja még, hogy rajta

 

van első osztály kényes gazdagoknak, van másod osztály, kik most gazdagodnak s van harmad osztály nincstelen rajoknak.

 

Egyszóval vannak társadalmi osztályok, s mintha ez nem volna teljesen rendjén. A költő kezd tetszeni, legalábbis nekem, aki ezt szintén nem tartom helyénvalónak. Kíváncsian várom a folytatást, és megdöbbenek. A következő szakasz arról beszél, „hogy vannak fehér, vörös börtönök, új édent… hazudnak… nincs Krisztusuk” stb.

Ez az óvatosság kiábrándít. Úgy érzem, a költő becsapott. Mért izgatott a gazdagok ellen, ha nem izgat? S ez az ügyesség, ahogy jobbra és balra mér, a fehérnek és a vörösnek ez a ravasz vegyítése – az egész szakaszt zavaros-szürkévé teszi. De menjünk tovább.

A munkás erről sem tud, mert alszik és „mosolyt virágzik”. A költő még egyre küzd, hogy fölkeltse-e. Motívuma az, hogy jobb aludni, „mert élni, tudni és szenvedni: egy!” De mégis erőt vesz rajta az emfázis, és hatalmas dörgedelemmel fölriasztja. Miért is kellett felkeltenie? Az első szakaszban megtudtuk, azért, mert állt, és nem volt helye. Itt már így kelti:

 

– Jöjj, szent borzalom, csirázás, rügyezés, anyák égi fénye! A szenvedésnek élet-arca van s az élet Isten hőskölteménye. És hozzá léptem irgalmatlanul, mint anyánkhoz a teremtő Okosság, kiben szunnyadtunk öntudatlanul: ébredj! tudj! szenvedj! Legyen világosság!

 

Bocsásson meg Mécs László. Jó memóriám van; nekem nem azért keltette fel azt a munkást, hogy világosság legyen, hanem hogy a helyét átengedje. Ez volt a vers magva s e körül az ő nagy lelkesülése, vívódása és Adyból jött szent borzalma rikoltozó bombasztnak hatott. Aki így tud verselni, annak jobban kell gondolkodnia.

Ami saját magát is megtéveszti: rím és ritmizáló készsége, a dilettánsok örök csapdája. Ritmusa zúg és dübörög, rímei csillognak – mi kell több, hogy tökéletes költő legyen? Csak szét kell néznie a világban, mely tele van témával. Van álláspontja, tehát felelete is kész – micsoda könnyű mesterség az egész! Büszke és magabiztos:

 

Én, Mécs, Isten szavának trombitája s mint költő, élő lelkiismeret: szétkürtölöm most minden égi tájra, hogy vannak züllött, ifjú emberek, kikből nem lesz se szent, se honfi hős! S a fiukért valaki felelős!

 

A szószékre állni még nem álláspont.

Így ez az öntelt szakasz sorról sorra ereszt, bántóan és sípolva, mint a léket kapott duda; összenyaklik. Önbizalma a költői stílust gyakran a palavessző csikordulásáig rántja:

 

Spanyolhonban jezsuiták ölése nem képez vitát…

 

És képzavarba, mennyi képzavarba!

Eszméinek világa épp ily tarka. Amit mond, az se hideg, se meleg; politikának és taktikának talán katolikus, de – ahogy mi az egyházatyák szerint ismerjük – se eszménynek, se világnézetnek nem az. A vallás az ő költészetében is csak versszerkezeti elem, vagy, ami még rosszabb: retorika. Erkölcse még csak nem is skolasztikus, hanem iskolás. Gyakran emlegeti a tisztaságot, a szüzességet, de ezt sem valami fensőbb idea sugalmazására dicséri, illetve fájlalja elvesztését, hanem, hogy úgy mondjam, hasznossági vagy kényelmi szempontból. Ennek már semmi köze a hithez. Költészete még ott a legsikerültebb, ahol semmi prédikációt, semmi megújhodási nagyot akarást és titánkodást nem kever bele, ahol szerény, mint a jó hivőkhöz illenék.

Versei az utóbbi években egyszerűsödnek, lassan veszíteni kezdik sallangjaikat. Magam is, aki fájdalommal írtam e sorokat, mert szigorúságomat a jó ügy érdekében ahhoz a lármához kellett mérnem, mely költőt, közvéleményt egyaránt megzavar, ezen az úton biztatnám őt. Egyszerűségre, szerénységre, önbírálatra és a külsőségek helyett elmélyedésre, benső hitvallásra, ahogy azt a katolicizmus is megkívánja, melynek irányelveiből az ő költészetében ez ideig vajmi keveset fedeztünk föl.

A látszólag oly nagy anyagból alig maradt valami a szitán s az sem az, amit napfényre szerettünk volna hozni. Egy ezredéves világszemlélet költői megnyilatkozásait kerestük; sem a múltban, sem a jelenben nem találtunk jelentős alkotást. Ami költészet volt, másodlagos költészet volt, s még így sem ebből a világszemléletből táplálkozott. A katolicizmus, mely a társadalom minden területén hatalmat és tekintélyt szerzett, a költészet területén semmi eredményt nem tud felmutatni. Szellemi mozgalmai az agitáció jegyében és nívóján folynak; képviselőiből, mint mondtuk, hiányzik az élmény és a meggyőzés ereje. Legtöbbjük más viszonylat révén került az egyház közelébe, s ez meglátszik műveiken: elfogadtak és szolgálnak valamit, ami egyéniségüket inkább fojtja, mint felszabadítja. A húszas évek során francia, különösen Claudel és Maritain hatása alatt megindult valami neokatolikus mozgalom, irodalomból indult, és nem lett több rövid irodalmi divatnál. Kezdeményezőinek, mint később kiderült, nem a katolicizmus, hanem a maguk zsidósága volt a problémájuk. A későbbiek alkotásaiban is több az elhatározás, mint a hit. Gyanút kelt, hogy rendszerint akkor fedezik fel Rómát, amikor ez nemcsak áldozatot nem, de előnyt jelent. Kételkedővé tesz, aki a marxizmus csődjére a munkásuralom bukásának másnapján jő rá, s még kételkedőbbé, aki a konszolidált ellenforradalom kurzusában akar mártírhitet tenni Krisztusért.

Amilyen szerencsés helyzetben van a francia egyház, olyan nehéz a magyar állapota, a szellem szempontjából. Apostolokat vár, és könnyen zsoldosokat kaphat. Számos irányelvéről a szemérem tiltja a beszédet. A piacról veszem a szót, de magamnak is pirulnom kell, ha egyházi ajakról a lemondást, a szegénységet, a földi javak megvetését, a szellemnek a matéria feletti elsőbbségét hallom magasztalni. Elfogultságot érzek, ami a művészi alkotásnak, mely meggyőzni akar, legnagyobb veszélye. Így olvasom ifjú arisztokratáink „aktív katolikus” folyóiratát, a Korunk Szavát is és itt az ellentmondások hallatán szégyenkezésemhez valami gyanakvás társul. Mint Mécs László, ez a folyóirat is izgat. És megzavarodom s nem tudom, a forradalmiság, vagy a katolicizmus őszinteségében higgyek-e.

Ez a szellem és az anyag örök ellentéte.

Az anyag bilincsbe köti a szellemet, s annak, hogy megszabaduljon, le kell vernie béklyóit – nincs más mód, s ezt maga az Egyház is vallja. Mit mondjunk? Láttuk a francia példát. Ezt a próbát kívánjuk a magyar egyháznak is; súlyos nehezékek hulltán szelleme, a századok óta szunnyadó, tán fölriad és kiszáll a küzdelemre, mely az új világszemléletért folyik.