Van-e jobboldali és baloldali irodalom?^*

Rédey Tivadart az irodalmi közvélemény, melynek fonák ítéletei ellen a Nyugat legutóbbi számában is ő maga oly kitűnően síkra szállt, jobboldalinak könyvelte el. Magam, hallomásból tudom, baloldali vagyok. Szép alkalom lenne hát, hogy itt most összemérjük fegyvereinket, ha Rédey cikke olvasásakor nem azt éreztem volna, hogy kilőtték alólam a lovat. Amit ő elmondott, tulajdonképpen nekem kellett volna elmondanom. Hiába nyergelnék át a baloldal legkipróbáltabb érveire, még a vesszőparipákat is kilőtte alólam. Megijedek a jó szándéktól, zavarba ejt, hogy úgy egyetértünk. De hát ilyen minden igazi és jó szándékú vita: az győz, aki előbb kapkodja fel a fegyvereket.

Mindenben igazat adok neki, és megrémülök a gondolattól: csak nem lettem áruló? Vagy ő lett volna áruló? Veszélyes és gyanús, ha a lövészárkok között, a drótakadályok árnyékában két ellenséges katona összeparolázik: a szörnyű példa láttán mögöttük itt is, ott is fölbomolhat a fegyelem, s a legrettenetesebb dolog, minden hadvezetés legféltettebb titka derülhet ki; az, hogy nem is ellenségek, s hogy az ellenség nem ott van, ahol eddig sejtették. Még az is kiderülhet, hogy közös ellenségük van.

Nem marad más, mint hogy fölszedjem az oly ragyogóan forgatott érveket, melyek most, őutána csak élesebben hevernek itt a porondon, és azokkal hadakozzam tovább. Tán sikerül nekem is egy kicsit élesíteni rajtuk. Mi más lehet a vita célja, mint hogy élesíteni a fegyvereket?

Az irodalmat nem lehet úgy jobb- és baloldalra osztani, mint a politikát – mondja Rédey. Elgondolkoztató és vigasztaló, hogy valahányszor ez a földarabolás szóba kerül, jobb- és baloldaliak egyforma eréllyel tagadják, mintha valami gyilkossággal vádolnák őket. Még csak nem is egymásra tolják, hanem egyszerűen eltagadják az egészet. A gyanútlan nézőnek méltán olyan érzése támadhat, mintha összebeszéltek volna, mintha egy különös szektával állna szemben, mely veszekedni veszekszik ugyan, de mindezt magánügynek tekinti, s fölháborodva utasítja vissza, hogy dolgába avatatlanok beleszóljanak. Mindenesetre gyanús, hogy ha közülük valaki hajlamos elismerni, hogy a tetem egy kicsit mintha mégis föl volna darabolva, jobb- és baloldal, sokszor a beismerő legszűkebb kasztja is suba alatt kiközösíti. Rámondja, hogy nem is igazi művész az illető, fogalma sincs, mi a költészet, kontár és ripacs és a legtöbbször ez igaz is. Az irodalom sérthetetlen, egységes és oszthatatlan, akár egy birodalom. S ezt mindkét fél magának igényli. Lássuk hát, ki mennyi joggal.

Mi tudjuk, hogy nem beszéltünk össze. De tudjuk azt is, mi az irodalom. Amihez most a „tiszta”, az „igazi”, a „nemes” jelzőket is szokás ragasztani, mintha az irodalom, ahogy ezt a szót örököltük, lehetne más is! Ennek az egyetlen irodalomnak ismérveiben mindnyájan, jobb- és baloldaliak egyaránt hallgatólagosan egyetértünk. Ma a „tehetséges” az aranypróba, amivel az irodalmat – bárhonnan indul és bárhova törekszik – irodalomnak jegyezzük. Ezt a jegyet mindnyájan elfogadjuk. Az így fémjelzett irodalom valóban egységes és oszthatatlan. Tudjuk, hogy a párt, mely ezt akarná kettészakítani, vagy ha csak egy darabot is akarna belőle, szörnyűséget akarna, olyasmit, mintha az udvarló kedvesének egyik karját vagy térdét akarná, a szemét vagy az orrát, ami rajta legjobban tetszik. Ez az ideál még két darabban sem kapható. Rédey kitűnő fejtegetései körülbelül ide torkollanak. Az ideál csak egészben kapható, de kérdés, ki kaphatja meg? Az a kérdés, hogy milyen a természete? Mit tudtunk meg eddig oly csábító, oly rejtelmes egyéniségéről? Én errefelé szeretnék kanyarodni, lehetőleg úgy, hogy a politikát itt s most legfeljebb csak könyökkel érintsem.

 

 

Csak a magyar irodalomról beszélek. Elgondolásaimat bizonnyal általánosíthatnám. Ám irodalmunk, bármily kicsi is, van már olyan kerek, van már olyan külön egész, hogy kikutatott szokásait törvénynek fogadjuk el. Legalábbis mi ezekben a törvényekben nevelkedtünk, és akarva, nem akarva ezekhez kell alkalmazkodnunk. Ezek adják egyben irodalmunk sajátosságát, külső jellegét.

Elárulhatom azt, amire kilyukadni akarok: ez a jelleg, melyet itt szívesen neveznék nemzeti jellegnek is, erősen abba az irányba kanyarodik, melyet manapság általában baloldalinak hívnak. Ismertetőjelei, remélem, a továbbiakban majd megvilágosodnak. Merem állítani, hogy a mi „igazi” irodalmunk, a mi oszthatatlan ideálunk láthatóan azok felé hajlik, akik az úgynevezett baloldalon állnak.

Kétségtelen, nagy szerepe van ebben annak, hogy irodalmi és szellemi életünk eszmélése arra a korra esik, mikor a francia felvilágosodás eszméi, mint egy nemesebb és győztesebb napóleoni hadjárat, megkezdték özönlésüket kelet felé. A szedett-vedett ruhácskákban tipegő magyar szellem akkor kapta az első komoly leckéket. Ezek a leckék voltak a mi irodalmunk és szellemiségünk gyermekkori élményei. Az ilyenek, akárcsak az egyén lelkületét, a nemzet lelkületét is egész életére befolyásolják.

Ez ellen már nem sokat tehetünk. Klasszikusaink azt lehelik, gyermekeink iskolai könyveiből ezt szívják magukba. Engem legalábbis az elemi és középiskola, a tankönyvek szemelvényei neveltek a kiváltságok ellenségévé, oly felfogások vallójává, melyekről egy reggel döbbenve tudtam meg, hogy baloldaliak. Az ideig nemzeti hagyománynak hittem őket.

Rédey szerencsésen idézi Babits szentenciáját, hogy minden igazi művészet egyszerre lázadó és arisztokrata. Az arisztokratizmus Babitsnál is, Rédeynél is a hagyomány tiszteletét, az ősök kultuszát jelenti, mely Rilke szerint nem szolgaság, de szolgáló erény. A valódi írót a hagyomány táplálja és emeli.

Nos, a mi hagyományunk maga a revolució, az örök tiltakozó hév. Az érces eb-ura-fakó. Elszánt romlása mindannak a ci-devant társadalmi és szellemi hagyománynak, melyet most Európa-szerte a jobboldal kiás a földből, hogy legyen mire pilléreit leraknia.

Léon Daudet, az ő dagályos pamfletjében, a Le Stupide dix-neuvième siècle-ben tán érezhetett valami alapot a talpa alatt, mikor a francia szellem és nép nevében az egész 19. századot, melyet én az emberi szellem leghősibb korának érzek, röviden hülyének bélyegezte. Ha sok oka nem is, de összehasonlítható anyaga feltétlenül volt, hogy mindazt, ami 1789 óta Franciaországban megesett, tévedésnek, ostobaságnak és gyalázatnak kiáltsa ki. Módjában volt e kor szellemeivel szemben oly szellemekre hivatkoznia, mint Corneille, Racine, Pascal, Descartes és ha kell, Rabelais és Villon, sőt Diderot és Voltaire is, akik ezt a bárgyú századot előkészítették. Tehetett valamit a mérleg másik serpenyőjébe, hivatkozhatott hagyományra, mely esetleg valóban olyan hagyomány, amilyet ő kedvel.

De kikre, kire hivatkozna egy magyar Daudet, vagy akár egy magyar Maritain? Nemzeti hőseink közül talán Bocskaira, Bethlenre, Thökölyre, Rákóczira. Ezekre a Bécs és Róma átkozta rebellisekre? Vagy Kossuthra? Még Széchenyire sem hivatkozhat, ha egyszer alaposabban elolvassa. És az irodalomban tán Csokonaira? Talán Fazekasra, aki az ő Lúdas Matyijával oly jóízűen elpáholtatja a rendi világot? Vagy Kazinczyra és lelkes társaira, akiket ez a hagyomány lefejeztetett, vagy hajszálon függött, ha nem fejeztette le? Kölcseyre, Vörösmartyra? Vagy a legnagyobbra, legtöbbünk megrontójára, Petőfire, aki a legszárnyalóbb költői lelkesültségében harcolt, sőt nem is harcolt, de kötelet emleget a legmagasztosabb hagyományok megtestesítőire oly szavakkal, melyeket ma idézni sem tanácsos? Ne szaporítsuk a szót. Ez a mi hagyományunk.

Ilyen nálunk az igazi művész egyik arculata, az arisztokratikus; túltesz még a másikon, a kötelező lázadón is.

Ilyennek indult a magyar klasszicitás, és így fejlődött tovább; nem tagadhatjuk le. Ilyennek készül napjainkban is. Vedd elő az „igazi” irodalom ismérveit, és próbáld ki a közelmúlt és a ma magyar íróin. Nem véletlenség, hogy akik megállják a próbát, szívük mélyén oda húznak, ahová elődeik állottak.

De jellegzetes sajátossága irodalmunknak, és emellett nem mehetünk el itt szó nélkül, hogy ellentétben a más népekével, ez a baloldalisági hajlam nálunk eredendően pesszimista. Szorongásból, tragikus előérzetből támadt, és újra és újra oda tér vissza. Schöpflin mutatott rá, hogy – az egy Petőfit kivéve – nincs irodalmunknak nagy szelleme, aki reménységgel nézte volna a jövendőt, és – most már Petőfit sem véve ki – nincs egyetlen, aki ne állandó rettegéssel figyelte a magyar nép sorsát. Gondoljunk Berzsenyire, gondoljunk Kölcseyre, Vörösmartyra, Aranyra, Eötvösre, Szalayra, Keményre, minden fölkészült szellemünkre. Torkukban dobog a szívük, ha a magyarság jövőjéről szólnak.

Mintha a nemzet állandóan szakadék szélén imbolyogna, honnan egy vigyázatlan lépés, de egy váratlan vihar is felbuktathatja, nem a nyomorba és sötétségbe, de az örök elmúlásba. Tömegével sorolhatnám az idézeteket. Ezt a szorongást és félelmet egy nép irodalma sem ismeri. Nem ismerik a nálunk kisebb nemzetek sem. A magyar testvértelen ága nemének – panaszolja Vörösmarty, és ez a testvértelenség tán egyik oka a rettegésnek.

Nincsen sok dicsekedni valónk ázsiai származásunkkal. Szellemünkben alig van már ázsiai, de ez a szorongás, ez a valóban az idegenbe szakadt testvértelen fiú szorongása, aki sehol se lát barátot, csak ellenséget, s nincs hova visszatérnie sem. Csak természetes hát, hogy meghatva fogadja a szózatot, mely minden nép testvériségét hirdeti, mint mentőkötélbe kapaszkodik belé, s a népek testvériségével együtt elfogadja az emberek, a fajták, vallások, osztályok testvériségét és egyenlőségét is, és mindazt, ami ebből következik, a Déclaration des Droits de l’Homme minden pontját; ami a jobboldal szerint bizonnyal a Sátán első tojása volt.

A baloldaliság tehát nemzeti vonás nálunk? Kezdetben mindenütt nemzeti volt, s csak a nemzetek, a nép és a szellem felszabadulásával vesztett ebből a jellegéből. Ha tehát nálunk még mindig nemzeti, azt jelenti ez, hogy a felszabadulás nem esett meg minden vonalon? Valóban azt jelenti. Gondoljunk a legújabb kor két hazafias költőjére, Adyra és Babitsra, vagy a szellem bármilyen hatáskörű képviselőjére, akikben a magyarság úgynevezett öntudata él, Móriczra, vagy a legfiatalabbakra. Mi előzi meg föl-föltörő forradalmi hitvallásukat? Merre céloz a forradalmiságunk? A nemzetért támad, amit ma a nép képvisel, és azért újul. Baloldaliságnak tehát nagyon vidékies is volna, ha a baloldaliság kizárná, hogy így, ilyen érdekből is ne lehessünk hívei vagy tanulgatói.

 

 

Mert a baloldaliság mégiscsak az általános emberit jelenti, szemben azokkal a világnézetekkel, melyeknek központjában nem az egyén szabadságának gondolata áll, mely szabadság nélkül képzelni irodalmat sem lehet. De hiszen vannak jobboldali áramlatok is, melyek az egyén szabadságát hirdetik – válaszolhatják. Akkor azok nem is jobboldaliak, mint ahogy Rédey hitvallása sem az. Mi az irodalmi baloldaliság? Premisszáin egy gyorsan lefutó logikai folyamat is amellett bizonyít, hogy az „igazi” irodalom nem mutathat más tulajdonságokat, mint aminőket a mindenkori ellenzékiek vállalnak. A művészet szerencsés természetéből folyik, hogy az alkotás (az „igazi”) nem bírja el a hazugságot, de még a leplezést sem, de még a régit, az utánzást, az egyszer már megcsináltat sem. De még az a szándék is, jobb- és baloldali előbb-utóbb sötét fekélyekként kiütközik rajta. Csak az igazat írhatod és ráadásul még csak az újat, tehát bárhova tartozol is, végeredményben csak újító, csak leleplező lehetsz és bizonyos értelemben csak „romboló”. S mivel csak igazat mondhatsz és csakis a magadét, nem simulhatsz. Vagy ha életeden át sikerül is elhitetned, hogy simulsz, mint Mikszáth például, műveid, ha művek lesznek, elárulják, hogy tőrt rejtegettél. A jobboldaliság, a maradiság, a tekintélyek tisztelete mindig időszerűség; a baloldaliság, az olthatatlan firtató és bíráló hév örök. Társadalmi tényezők tekintélyének tisztelete és irodalom oly ellentétesek, mint tűz és víz.

A baloldaliság nem is annyira pártállás dolga, hanem lelki alkaté – fejtegette igen találóan nemrégiben Ignotus Pál, a baloldaliak észjárásáról írván, akiknek világszemléletét Berl szerint még arról is meg lehet ismerni, hogyan áll a szájukban a szivar. Valóban a szivar, a köznapi kis mozdulatok, a lélek fesztelen megnyilatkozásai sokszor több súllyal esnek latba, mint az ünnepélyesen megfogalmazott vallomások. A baloldaliság vérmérséklet dolga is, a minden béklyótól húzódozó szellemé, kielégíthetetlen türelmetlenségé, akárcsak az irodalmi tehetség. Korlátok között nincs szabad szellemiség, és nincs irodalom, e kettőnek egy a feltétele. Ez párosítja őket.

Nincs jobb- és baloldali irodalom, de maga az irodalom szelleme még a jobboldali pártállású írók műveiben is rokon azzal a szellemmel, amit mi baloldalinak nevezünk. A magyar irodalom, mint láttuk, ebben a szellemben nevelődött, s nagy érdeme van ennek a szellemnek abban, hogy így fölnevelődött. Ezt senki sem tagadhatja. Nemzeti hagyományunk a baloldaliság, a történelem erre irányított bennünket, és úgy érzem, erre kényszerít bennünket a jelen is. A politika haladhat a maga útján, a költő – Babitscsal fejezem be én is – csak elemében érzi magát, mikor a törvény ujjal mutat reá. Kaptunk valamit, és azt tovább kell adnunk. Elégedetten állapíthatjuk meg, hogy „tiszta” és „igazi” irodalmunk legifjabb képviselői ezt próbálják cselekedni. S ha a jobboldal arisztokratizmusával szemben a baloldal népmozgalom: elégedetten állapíthatjuk meg azt is, hogy újabb irodalmunk jellegéhez tartozik, hogy Petőfi példája után, de Petőfi óta először a dolgozó tömegekből származó íróink hívek maradtak származási rétegeik vágyaihoz és szelleméhez. Ám ez már más irányba, a baloldaliság egy más kérdéséhez, az osztályirodalom kérdéséhez vinné a vitát.