Ülj asztalomhoz^*

Hullámzik az irodalom – az olvasó igazán nem panaszkodhatik, ritkán dúskálhat ilyen bő választékban. Pár fillérért egész regényt kaphat, és éppen azt, amire vágyik. Előzékeny kiadóink külön szakácsokat és hangulatkóstolókat tartanak a közönség legújabb étvágyának megismerésére és legudvariasabb kiszolgálására. Persze, amit adnak, ha változatos is, egyaránt híg levű, giccs. Ömlik százfelől is a gyanús áradat, de csodálatosképpen egyáltalában nem zavarja az irodalom vizeit. Ritkán volt kor, amidőn első pillanatra oly tisztán meg lehetett volna különböztetni, hogy a nyomtatásban megjelent művek közül mi irodalom és mi – a többi. Borotvaélű pontossággal húzódik a határ a két tábor között, gyakran egy és ugyanaz író művein is át. Az irodalmi tehetséget érző fiatalembernek könnyű dolga van, első lépésénél eldöntheti, mire használja tehetségét. A legügyefogyottabb verseskönyvet is meghatott tisztelettel fogadom, a legesetlenebbet is irodalmivá üti a szándék. Ezekben a névtelen, vidéki nyomdákban készült (a költő saját költségén készült) füzetekben vívódik a magyar irodalom; akár Kazinczy korában.

Mindezt persze nem Zelk Zoltán személyes bevezetésére írom. Nem őt, csak a kort akarom jellemezni, melyben fellépett. Azt tán mondanom sem kell, hogy ebben a korban az a bizonyos megkülönböztetett irodalom számra és közönségre nem sokkal erősebb, mint Kazinczy idejében. Tekintély és megbecsülés dolgában derekáig sem ér a hajdaninak.

Az Ülj asztalomhoz Zelknek második könyve. A költő huszonöt-huszonhat éves. Abban az irodalmi közéletben, mely minden megerőltetés nélkül elférne egy chapelle-ban, nevét évek óta mindenki ismeri. Nem esküsznek rá, de vívódó, komoly célokért küszködő költőnek tudják. Egyik legtehetségesebb tagja annak a generációnak, amely a mi harmincas nemzedékünket követi, utóhadul vagy előörsül, mostanában fog eldőlni.

Kész tehetség, de még nincs helye. Most próbálja a húrokat, melyek illenének legjobban az ő hangjához. A skála csöndesebb, de mélyebb zengésű jegyei felé hajlik.

Hangja szerény és óvatos. Ismeri a környezetet, és tudja mire vállalkozik:

 

Negyvenen, százan vagy háromszázan tán átlapozzák ezt a könyvet, és nem lesz jobb és nem lesz könnyebb egyikük sorsa sem.

 

Tehát valaha azt hitte, hogy a versektől megváltozhat az emberek sorsa. Mintha valami keserű tapasztalat lappangana ezekben a sorokban. Később valóban kiderül, hogy a költő szemben áll a világgal; pontosabban: a mai társadalmi renddel. Erről azonban csak fájdalommal beszél, nyilván kiábrándult a nagy szavakból. Nem tömegekről, nem a tömegeknek: a hajdani annyiszor megidézett tömeg egyes tagjairól és egyes, magányos tagjainak beszél, személy szerint; gyakran néven is nevezi őket. Bensőséges képeket fest:

 

A szeme kék, de szürkének vélnéd, fáradtság mosta szürkévé kékjét. Kezei eresek, lába dagadt. Szobrász vésője nem ilyent farag, ha mintáz mosolygó, üde lánykát – anyja szemei sem ilyennek látják… Élete pernye, korommal lobban. Pincérlány egy pesti tejivóban.

 

Ilyen képekben, melyek darabos valósága mögött a lélek jelenlétét érezzük, mutatja be csöndes környezetét, barátait, anyját, kishúgát. Képein a szeretet lágy humora csillog:

 

Ha látnál mostan verset írni engem ez őszi estén hónapos szobánkban, paprika, kenyér s könyv az asztalon és kilenc paradicsomos üveg…

 

Megható sorok. Abból, hogy megszámlálta az üvegeket, látom, amint a költő mereng. Elevenen, elém tűnik, s eleven lesz a vers is, noha merész fordulatokat végez: a csendes szemlélődés csípős gúnyba hajlik, az utolsó sorok már csattognak, bátran csattoghatnak, a vers sikerült.

Mint minden csendes szemlélődő, indulatait ő is képzelgéseiben engedi szabadjukra. Torz, mesebeli tájak villannak elénk, hasonlóak Bosch képeihez, felettük boszorkány repül. A könyvnek vannak kiemelkedő és alacsonyabb pontjai, melyek itt-ott nyilván átmeneti hatásokat mutatnak, de minden versen érződik, hogy költő, nagy igényű, képességeinél is nagyobb igényű költő írta, aki az elválasztó vonal jobbik felén áll, a kevesek csapatában.

Jellemezni akartam, s most látom, hogy csak dicsértem. Ez nem volt szándékomban. Jól ismerem Zelk Zoltán eddigi munkásságát. Második könyvét sem tartom olyannak, mellyel ő beérhetné. A versek értékes alkotások, nemcsak tetszenek, meg is hatnak, de nem elégítenek ki. Sejtem a költő alkatát, jellemét és temperamentumát, és ennek határozottabb, biztosabb megnyilatkozását várom. Úgy érzem, az ő hangja nem a lemondásé. Világszemlélete kemény és tiszta, egyéni hanghordozása férfias és nem panaszkodó; van bátorsága még a kihívásra, a támadó gúnyra is. Ismétlem, most keresi helyét. Fiatal költőről van szó, megmutathatom, merre látom az ő útját. Ami az ő nemzedékének is legnehezebb volt: a formát, a kifejezés összefogó keretét, ha küszködve is – visszahódította, és egyre biztosabban kezeli.

Újra generációváltás előtt állunk. A háború utáni nemzedék elvégezte azt a feladatot, melyet a költészet fejlődése tőle várhatott. Hatástalanított egy befolyást, kihevert egypár betegséget, rendet teremtett, új területeket nyitott. Arca tisztán látható, s ez jele annak, hogy tovább kell haladnia. Tovább fog haladni? Új korszak kezdődik a kis chapelle körül. Új költők neve hangzik, s köztük, máris jó csengéssel, Zelk Zoltán neve.