A tárgyilagosság lírája^*

Erdélyi József ereje a legbiztosabb, de a háború utáni költészet formazűrzavarában a legnehezebben megközelíthető erőforrásban rejlik, az egyszerűségben. Most igazolja őt az idő. Ami felléptekor reakciónak hatott, az a kimerült idegeknek ma nyugalom. Amit akkor a népdalok könnyű zöngicsélésének vagy klapanciának éreztek, abban most áhítattal figyelik az ősi zenét, a hajdani üres keretekben, a sémákban felismerik a szerkesztés atyáink lerakta, megdönthetetlen gerendázatát. Az ezer fénytől elkápráztatott szem világos képeket óhajt. A költő világos képeket rajzol, a fáradt szemlélő azt hiszi, hogy tisztában van velük. S a költő, aki tudja, hogy mindez külsőség, hogy az egyszerűség csak a legjobban keze ügyébe eső eszköz, egy fokkal mélyebbre száll abban a tudatban, hogy most már legalább szemmel tudják követni útját, a költői pályafutást, amelynek ő célját is érzi.

Erdélyi erejét, az egyszerűséget legfontosabbnak én nem a forma, a kép és versalkotás egyszerűségében látom. Ezeket nem ő teremtette, s igazuk van azoknak a csak külsőségeket látó kritikusoknak, akik ezen az alapon Petőfi hatását emlegették. Ahogyan Petőfinél is joggal emlegethetnének további hatásokat ad infinitum, amíg a kitűnően látható nyom el nem tűnne egy ürgelyukban, nem hagyva mást hátra, mint az egész módszer ásító ürességét. Petőfi és Erdélyi közt csak olyan hasonlóságot lehet megállapítani, amely még száz jó költőre is vonatkozhat. Készen kapták a formát. Tárgyuk főleg a népi élet. Temperamentumuk harcias. Szemléletük tárgyias, azaz pontosabban szólva, hasonlataikat nem az elvont, hanem a természet-világból veszik. Ez utóbbi, jelentéktelennek látszó s valóban véletlenül odavetett megállapításon elindulva vélem én Erdélyi igazi, belsőbb egyszerűségét, erejét, s régies formái ellenére is elevenre tapintható korszerűségét magamnak megmagyarázni.

Évekkel ezelőtt egy tanulmányt olvastam Meredith egyik tanulmányáról. Akkor, az expresszionizmusok, a személyes indulatok éveiben, nagy hatással volt rám ez a másodkézből kapott fejtegetés; jegyzeteket fűztem hozzá, melyekből már igazán nem tudom, mennyi való Meredith-től, mennyi a tanulmány francia bírálójától, kinek közben nevét is elfeledtem, vagy esetleg szerénységemtől. A gondolatmenet, tanácsok kezdő költők számára nagyjából ez volt: a megfigyelés a fontos és nem az érzelem. Legyetek tárgyilagosak. A fiatalságnak megvan az a hibája, hogy amikor legjobban megfigyelhetné a számára még friss világot, csak önmagával foglalkozik, saját érzelmeit fejtegeti, bogozza. Belekeveredik, s mikor még hosszú, változatos út várna rá, elsüllyed egy meddő körforgásban, mint hínáros posványban. Az igazi fiatalkori erőt az jellemzi, hogy még ifjú fővel útra mer indulni. Ne legyetek önzők és önhittek. A legtragikusabb önvallomásból is, ha az csak a ti vallani valótok, kicseng a tetszelgés. Gondoljatok arra, hogy az álmok a rossz emésztés következményei, és a könnyek a túlfeszített idegektől erednek. Ne magatokat, a környező világot vizsgáljátok, ez az igazi nagylelkűség, elég, ha a hang a tiétek.

A művészi teremtés ezek szerint tehát üres szólam. Értelme csak a felfedezésnek van. A költő csak ezáltal lehet cselekvő. A költészet ott kezdődik, ahol a költő és a tárgy közt meghitt beszélgetés kezdődik. Mert ha a költő eleve tudna mindent, de ha csak „öntudatos” is lenne, a tárgy, amiről szólni akar, csak azt az életet élné, melyet neki kölcsönöz, s így a költő csak önmagával társaloghatna. Ez egy életen át meglehetősen unalmas. De ha ő helyezkedik a várakozás álláspontjára: tárgya, a világ kezd el beszélni; épp elegendő, ha ő válaszolni tud.

A költészet tiszta cselekvés tehát. Semmi köze a holdkórosok félrebeszéléseihez. A képzelgésekkel szemben akkor végzi a legszebb feladatot, ha szépen kitekeri a nyakukat. Ne a valóságot hazudjuk tele állítólagos költészettel, mint a szimbolisták tették, hanem a valóságból bontsuk ki a benne rejlő költészetet. A gondolat ölelje át az érzelmet, mint férfi a nőt és nem fordítva.

Ezekben a némileg mereven hangzó elvekben (melyeket maga Meredith is legfeljebb regényeiben tartott szem előtt) látom én a háború utáni nemzedéknek, ha nem is költői kánonját, de hallgatólagos álláspontját, elsősorban a költészettel szemben. A szimbolizmus mindent legyűrő, beolvasztó imperializmusa után a szerénység kora jött el. S mert az után jött, ez a modernebb, noha tekintélyes ősökre hivatkozhatik. Így nálunk, többek között Petőfire is. Erdélyi költészetét a formák egyszerűségén túl ez az érzelembeli óvatosság, ez a szerénység tette egyik napról a másikra korszerűvé. Mintha a nagy pazarlások után a takarékosság, a vadul letipratott mezőkön az első szántás idejét élnénk.

Erdélyi nem az a költő, akire azt mondhatnánk, hogy izgalomban tart bennünket, hogy könyvei minden oldalán egy-egy új világot tár elénk, amely szólam hajdan a leghízelgőbb dicséret számba ment. Barázdára barázda nyílik, de a föld, amelyet föltár és mível, a mi földünk, az egyetlen, amiben még megbízhatunk. Hogy a hasonlatot tovább vigyem: céltudatos gazda; nem kísérletezik lótusszal ott, ahol gyönyörű napraforgó terem. Ott, ahol annyi virág, annyi érték terem, hogy eddig még begyűjteni sem voltunk képesek. Amit hoz, ismerősnek látjuk, de vajon igazán ismerjük-e őket? Verseinek egyszerűsége törvényszerű és millió próbán alakult egyszerűség, mint a virágoké.

Most közreadott verseinek van egy közös tulajdonságuk, mely az első olvasás után szembeszökik. Mintha csaknem valamennyit emlékezetből, régi emlékek sugallatára írta volna. Még azok is, melyek közvetlen élmény hatása alatt születtek, nem a költő mai lelkiállapotához kapcsolódnak, hanem egy régebbihez, a gyermekkorihoz. A világ kérdéseire nem a fővárosban élő, modern műveltségű költő válaszol, hanem az a gyermek, aki még rendet látott a világban, a földön, melyen csak az emberek élnek ostoba fonákságban. A fentiekből okszerűen következik ez az óvatos visszahúzódás. Erdélyi itt csak arra támaszkodik, amit jól ismer. És ez az objektivitás, tárgyszerűség teszi modernné.

Lépésről lépésre halad. Versei nem költői indulatból születnek, hanem mindazt, ami a versben költészet s így a költői indulatot is maga a tárgy villantja ki, az, amit azelőtt életnek neveztek. Nem a költő játszik az élet húrjain, hanem a valóság pendíti meg a költőben a húrt, hangját azért érezzük egyszerre emberinek és költőinek. Verseit nem a szép hasonlatok, meglátások viszik. Fordulók, állomások ezek a vers útján, és ami eredetileg hivatásuk volt: magyarázatok a megmagyarázhatatlanra. Nem az az „ihletett költő” ő, aki egy felkiáltás akusztikájáért leszakítaná az eget, egy szép gesztus kedvéért agyoncsapná nemzetét, szerelmesét vagy akár önmagát. Nem az úgynevezett „teremtés” az ő dolga, ami legtöbbször csak rombol, hanem a felfedezés, a vizsgálat és a kommentálás.

Az ő verseinek sorsa valóban költőjük szemétől függ. Újabb költeményeinek alaphangja az elbeszélés. Élmény élmény után vagy emlék emlékre, s a költőnek, ki biztosan halad a nyelv- és a forma megszabta úton, csak arra kell figyelnie, hogy tárgyát költői emelkedettség magasából lássa. Azt lássa, ami erre a tekintetre méltó. Furcsán hangozhat: az önmagán továbbmutató hasonlat, a revelatív kép itt a szelekció ismérve, de egyben a költő szemléletének is leleplezője. Ezek intenzitása csillogtatja a verset, sőt gyakran ezek szabják meg a vers menetét is. Ha ezek menete nem folyékony, az egész vers döccenőket szenved, ki-kifullad, mint például az itt közöltekben mindjárt a címadó vers és a különben kemény csattogású, kitűnő Lovaspoló a Vérmezőn című kezdete. De ezek biztos folyamata tartja biztos lendületben is a verset, példák rá itt a füzet legjobb darabjai: a Cölöpverők, a Nagy tölgyfa és a Két legény, mely utóbbiban a költő két színfolttal eposzi képet tud elénk varázsolni.

Ami Erdélyi költészetének ezeken túl még külön ízt, a valóság friss aromáját adja, az az egyszerű, de ezúttal is annál leplezőbb emberi állásfoglalás, a politikum, amely nem sallangja, de egyik legerősebb fonala a versnek. A Tarka Toll csaknem valamennyi költeménye kemény ítélettevés a nép fölött még mindig paripán díszelgő hatalmaskodók ellen. Szolgai korunkban, művelten meghunyászkodó és akarnok kortársai között ő itt valóban a magyar irodalom bátor klasszikusainak nyomdokán halad.